The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Krisztina Lukách (* 1956)

• 1956. augusztus 24-én született Budapesten

• édesapját, Lukách Tamás gépészmérnök, aki 1956-ban munkástanács titkár volt, ezért nyolc év börtönbüntetésre ítélték

• 1975-ben érettségizett a Szentendrei Ferences Gimnáziumban

• 1978-ban a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolán, majd 1983-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott

• idegenforgalmi vállalatoknál dolgozott

• 1987 óta hitoktatóként is tevékenykedik

• 1992-2010 között közgazdászként dolgozott az oktatási minisztériumban

• 2011 óta a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Wekerle Sándor Alapkezelő Intézményének munkatársa

• amatőr fotós

Lukách Krisztina: “Velünk élt ez az esemény”

 

- Szüleim 1949 karácsonyán házasodtak össze. Édesapám, Lukách Tamás ekkor a Ganz Vagon- és Gépgyárban dolgozott mint a szerkesztési osztály helyettes vezetője, édesanyám, Szűcs Éva pedig a Magyar Rádió zenei osztályán. A XII. kerület egyik csöndes részén, a Böszörményi út egyik mellékutcájában vettek lakást, s én ma is ott lakom. Ez a környék akkoriban szinte családias kertváros volt, és a hangulata, illetve az összetartás a későbbi években nagyon sokat segített.

1956. augusztus 24-én láttam meg a napvilágot, de igen bizonytalan volt, hogy megmaradok-e a magam 1500 grammjával, mert hét hónapra születtem. Azt hiszem, azért születtem ilyen korán, mert édesanyám vékony, törékeny asszony volt, és elég nehezen tudta viselni a terhességet is. De végül, minden balsejtelem ellenére, csak felnőttem. Az érdekesség ebben az, hogy két hónapig tartottak a Madarász utcai kórház koraszülött osztályán, és 1956. október 22-én engedtek haza. Úgyhogy édesapám tulajdonképpen nem is szándékozott részt venni az eseményekben, de végül is fölismerte, hogy mégis csak ott kell lennie.

- Ebből adódik a kérdés: mi az első emléke az édesapjáról?

- A legelső személyes emlékem egy börtönlátogatás. Édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyek egy beszélőn. Ekkor már a hatodik évem felé járhattam, tehát az utolsó beszélők egyikén voltam a Gyűjtőfogházban. Csak az a kép maradt meg bennem, hogy egy rács mögött sok csíkos ruhás ember áll, és egyikőjükkel mint az édesapámmal beszélgetünk. De hogy mit beszélgettünk, arra nem emlékszem. A következő emlék már a szabadulás napjáról való, amikor reggel, fölébredés utána kis sámlival odaültem a ház elé, és vártam, hogy mikor jönnek meg. Édesanyám kiment édesapám elé, én pedig ott ültem reggeltől a kapu előtt, és lestem, hogy mikor érkeznek.

- Milyen érzés volt meglátni az édesapját?

- Nem emlékszem. Magára a találkozásra nem emlékszem. Viszont vannak olyan történetek, amelyeket a családban annyiszor meséltek el, hogy szinte már úgy érzem, hogy emlékszem rájuk. Például édesapám fényképe kint állt az íróasztalon. De csak egy mellkép volt, és amikor mondták, hogy ha hazajön édesapa, megtanít biciklizni, úszni, akkor én egyszer csak sírva kérdeztem, hogy hogyan fog ő velem játszani, ha nincs lába? Három-négy éves lehettem, és nekem az édesapa csak ezt az arcképet jelentette, akiről mindenki mondta, hogy meglátod, milyen jó lesz, ha hazajön. De hát mit kezdjek én egy láb nélküli édesapával?

- Arra vissza tud emlékezni, hogy mit mondtak Önnek, hol az édesapja?

- Az első perctől kezdve megmondták az igazságot, hogy börtönben van.

- S mit mondtak, hogy miért van börtönben?

- Nem emlékszem arra, hogy mi volt ennek a magyarázata, de arra sem emlékszem, hogy ez nekem bármi gondot okozott volna. Valami olyasmit mondott édesanyám, hogy börtönben van, de jó ügy miatt, igazat cselekedett, és ártatlanul elítélték. Tehát nem okozott konfliktust, hogy édesapám bármi rosszat követett volna el, és azért van börtönben. Persze természetes, hogy egy ötéves gyerek még filozófiai miérteken nem gondolkozik, hogy ha nem csinált semmit, akkor viszont miért történt ez.

- Ez akkor föl se merült.

- Nem, ez föl se merült. Egyébként is, ami azt hiszem, ilyen helyzetben könnyen előfordul, édesapám úgy volt otthon beállítva, mint akire fölnéztünk. Távol volt, és hiányzott.

- Magának is hiányzott?

- Hiányzott, persze. Végül is az utcában minden gyereknek volt édesapja, csak nekem nem.

- És a társai kérdezgették? Köztük fölmerült, hogy magának miért nincs édesapja?

- Bizonyára fölmerült, de én ilyenekre nem emlékszem vissza. Azok a gyerekek, akikkel én akkoriban játszottam, tudták, hogy nekem most nincs otthon az édesapám. De ez nem volt közöttünk téma.

- Hogyan zajlott az életük addig, amíg az édesapja börtönben volt?

- Amikor édesapámat 1957 májusában elvitték, akkor én nyolc hónapos voltam. Azt mondják, a házkutatást és a letartóztatást végigaludtam, úgyhogy igazából még elbúcsúzni sem tudott tőlem. Ezután édesanyámat az állásából elbocsátották, és nagyon nehezen talált új munkahelyet. Sajnos, ő aztán idővel beteg is lett, sokat betegeskedett, ez is nehezítette a munkavállalását, a másik gond pedig az volt, hogy engem sem bölcsődébe, sem óvodába nem vettek föl.

- Milyen indokkal utasították el?

- Helyhiány címén. Ebbe minden belefért, de az indok nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen gyerekkel nem lehet fertőzni a többit. Úgyhogy szinte megoldhatatlan gondot jelentett, hogy ott volt egy kisbaba, akire vigyázni kellett, dolgozni kellett, mert élni kellett valamiből. Ekkor nagymamám költözött hozzánk. Végül is ő volt, aki eltartotta a családot, mert édesanyám gyakran betegeskedett, és sokszor volt kórházban. De amikor anyu tudott, dolgozott, úgyhogy az történt, hogy a házunkban három-négy nem dolgozó asszony volt, és a mi lakásunkhoz mindegyiknek volt kulcsa. Úgyhogy engem reggel anyu szépen megetetett, otthagyott a kiságyban, és a nénik napközben jöttek, és tisztába tettek, megetettek, mindenki rám nézett. Tulajdonképpen az első három évben engem a ház nevelt föl ilyen módon, hogy hol ez nézett be, hol az nézett be, hol az egyik vitt át magához, hol a másik. És az is természetes volt, hogy ha a házban bárhol vasárnap süteményt sütöttek, akkor abból nekünk is jutott. Ezt a szeretetet később is éreztem, engem mindenki egy kicsit a saját gyerekének tekintett. Bár kétségtelen az is, hogy abból a körzetből édesapám volt az egyetlen, akit hosszabb időre ítéltek 56 miatt, tehát aki bármilyen érzését kompenzálni akarta ezzel kapcsolatban, az nekünk segített. A gyereket persze amúgy se bántják, de én tényleg nem éreztem bántódást. Volt olyan, aki nem volt szolidáris, de az se bántott különösebben.

- Édesanyja hol dolgozott ez alatt az idő alatt?

- Édesanyámnak végül a szomszéd utcabeli közértben sikerült állást találnia. Ez azért volt jó, mert onnan gyakran haza tudott szaladni, sőt, hogyha a ház elé kimentem, akkor át tudtam integetni.

- És a nagymama?

- A nagymama pedig a Villértnél dolgozott, bent a városban, ő csak délután tudott hazajönni. Tehát ahogy mondtam, mindenki gyermekeként nőttem úgy hároméves koromig. Ekkor ismerősök révén találtunk egy idősebb gyermektelen házaspárt, és ők magukhoz vettek. Ha úgy alakult a helyzet, hetekig-hónapokig náluk voltam, de volt úgy is, hogy minden este hazajártam. Például amikor édesanyám kórházban volt és a nagymamám dolgozott, akkor náluk laktam. Volt egy telkük is, ahová kimentünk májusban, és szeptemberig ott voltam velük. És később is, amikor már édesapám kijött a börtönből, kilencéves koromig, iskola után odamentem, és este hazajöttem. Mint a saját gyereküket neveltek és szerettek, hálával tartozom nekik. Mind a ketten meghaltak már. A férfi Csepelen volt gyógyszerész, az asszony nem dolgozott. Erdélyből származtak mindketten, a háború környékén települtek át Pestre. Érdekes módon a vezetéknevünk egyezett. Lukács Tibor és felesége, Edit néni.

- Vallásosan nevelték?

- Ezzel akadályok voltak, tudniillik édesapám után engem katolikusnak kereszteltek. Viszont a család anyai ágon kizárólag református. Úgyhogy amikor édesapámat elvitték, akkor egy református családban én egy szál magamban voltam katolikus, hat hónaposan. Édesanyám pedig - ebben is az ő tisztességét látom - nem akarta a katolikus gyerekét reformátusnak nevelni. Tehát ő a maga hitére nem térített, a maga istentiszteletére nem vitt el, a katolikusra viszont nem volt, aki elvigyen. Végül is az istenhitet megkaptam, a Miatyánkot megtanultam, mert az egyforma. De katolikus hittanra csak édesapám hazajövetele után jutottam el.

- Otthon beszélgettek-e arról, hogy az édesapja börtönben van?

- Mindennapos téma volt ez. Olyannyira, hogyha én például csokoládét kaptam, akkor rögtön az volt, hogy ehhez nem nyúlok hozzá, félretesszük édesapának, mert időnként csomagot is lehetett küldeni a börtönbe, és csokoládét ugyan egy az egyben nem lehetett küldeni, de bele lehetett sütni a kenyérbe. Ha valami jobb falat érkezett, azt félretettük, hátha el tudjuk küldeni neki. Vagy ha valamit láttunk, akkor, “no, majd ide egyszer eljövünk együtt is”. Végül is átszőtte az életünket. És bizony az is előfordult, hogyha nagyon megnéztem a kirakatban egy játékot, hogy de jó lenne az, akkor édesanyám egyenesen megmondta: “Édes fiam, erre nincs pénzünk most. Ami pénzünk van, az kell arra, hogy megéljünk.” És arra is emlékszem, hogy édesapa a benti keresetéből könyvet vásárolt, és születésnapra, karácsonyra mesekönyvet küldött nekem. Ezek a könyvek ma is megvannak.

- Visszagondolva, milyen körülmények között éltek azokban az években?

- Most már azt hiszem, hogy nehéz körülmények között. Akkor nem éreztem a nélkülözést. Talán azért sem, mert úgy neveltek, hogy ne legyenek nagyobb igényeim, mint a lehetőségeink. A körülöttünk élők sem éltek sokkal magasabb színvonalon, így nem voltak olyan kirívó különbségek.

- Édesapja szabadulásáig milyen fontosabb emlékei vannak még?

- Emlékeim arról vannak még, hogy a börtöntársai, akik korábban szabadultak, fölkerestek bennünket. Közülük egyre-kettőre én is emlékszem. Például volt egy katolikus pap, aki vele együtt ült, és a szabadulása után elég sokszor jött hozzánk. Emlékszem, hogy egy macit kaptam tőle. Fábián Istvánnak hívták, ebből következőleg a macit Fábiánnak neveztem el.

- És ő mesélt magának az édesapjáról?

- Bizonyára mesélt róla, de maradandó emlékeket nem hagyott. Csak az ő megjelenéseire emlékszem, meg arra a nagy sárga templomra Soroksáron, ahová egyszer kimentünk hozzá. A többiek írásban jelentkeztek, és hírt adtak, hogy édesapám milyen állapotban van, hogy hagyták ott, amikor ők kiszabadultak. Még egy társának a családjáról kell megemlékeznem. Takács László szintén a Ganz munkástanácsának volt az elnöke, és ők is a környéken laktak. Ő is börtönbe került, a felesége négy gyereket nevelt, és időnként odafogadott engem ötödiknek. A gyerekekkel ma is tartjuk a kapcsolatot.

Szüleim levelezéséből tudom, hogy édesapám volt munkatársai, a ganzosok rendszeresen adtak föl nekünk kisebb-nagyobb összegeket különböző álneveken. Édesanyám volt munkahelyének ilyen segítségéről nem hallottam. És igazából - ezt ugyan nem illik mondani, és nem szép - a kívülállóktól több segítséget kaptunk, mint a rokonságtól. Mert a rokonságban voltak olyanok, akik nem tartották jó pontnak azt, hogy az ő sógoruk, nagybátyjuk stb. ilyen múlttal rendelkezik.

- Tehát hatéves volt, amikor az édesapja kiszabadult...

- Igen. Hatéves, de még nem iskolás, mert nem értem el az első osztályhoz előírt húsz kilót. Ami ebben az esetben szerencse is volt, mert az iskolában biztos, hogy gondot okozott volna, hogy a naplóba mit írjanak be. Tehát mindenképpen nyereség volt, hogy amikor elkezdtem az iskolát, akkor már volt apukám. Munkahelye elég nehezen lett, de azért úgy volt, hogy papíron már teljesen szabályos gyerekként indultam az iskolában.

- Melyik iskola volt ez?

- Ez az iskola végül is nem volt szerencsés választás. A Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájáról van szó. Két okból esett rá a választás: az egyik az volt, hogy csak egyszer kellett átmenni úttesten, és akkor a sarokig el lehetett kísérni. A másik pedig az, hogy akkoriban mindenhol két műszakos tanítás volt, ebben az iskolában pedig épp a gyakorló tanítások miatt csak délelőtt jártunk. Amiért viszont nem esett jól ez az iskola, az a furcsa, elit légköre volt. Úri vagy inkább újgazdag gyermekek gyűjtőhelye volt. Ebbe én nem fértem bele. Sem életvitelben, sem az otthonról hozott mentalitásban nem illettem ebbe az iskolába. Az első osztályos tanító néni egy aranyos-kedves, olyan igazi első osztályos tanító néni volt, akire vissza szoktak emlékezni, de ő sajnos első osztály végén átadott bennünket, és ettől kezdve egy katonatiszt felesége volt a tanítónőnk. Hogy tudott-e az én múltamról vagy sem, azt nem tudom, de nem tartom kizártnak, hogy igen.

- Érzett valamifajta megkülönböztetést a részéről?

- Szinte folyamatosan éreztem a három év alatt, amíg oda jártam. Például egy iskolai ünnepséghez kellett az osztálynak szavazás alapján kiválasztania azt a két tanulót, akik a zászló mellett fogják képviselni az osztályt. Én elég nagyszájú, belevaló gyerek voltam, úgyhogy az egyik megszavazott én lettem. Ennek dacára a tanító néni úgy döntött, hogy én nem vagyok elég szép ahhoz, hogy kiállhassak az osztály képviseletében. Ez volt a kerek perec indoklás. Tudom, hogy nagyon sokat keseregtem ilyenek miatt, de ami igazán torokszorító, keserű emlékként maradt meg, az negyedik év vége után, nyáron, egy úttörőtáborban történt. Minden este azok, akik aznap nagyon ügyesek, szorgalmasak, jók voltak, kiállhattak a zászlófelvonáshoz. Úgy törtem magam, mindent elvállaltam, mindent megcsináltam, hogy aznap, amikor a mi csapatunk a soros, kiállhassak. És akkor a tanító néni kislánya állt ki!

- Ezekről beszámolt a szüleinek?

- Elmondtam nekik. Édesapám azt mondta ilyenkor, hogy nem ezek az értékek. Nem ezeknek az embereknek a tetszését kell elnyerni, ha te tudod, hogy jól csináltad, jót csináltál, akkor minden rendben van. Ez megnyugtatott, mert az édesapámnak előttem olyan tekintélye volt, hogy elfogadtam az igazát. És akkor azért én már azt is fölfogtam, hogy ő is volt egyszer ilyen helyzetben, és ő is ezt az életet vállalta, és ő se akárkiknek a tetszését kereste. Édesapámnak emellett az volt a véleménye, hogy az iskola a gyerek dolga. Tehát soha semmi ilyen sérelemnél ő be nem ment, be nem avatkozott.

- Édesapja szabadulásával a család élete hogyan változott?

- Anyagiak tekintetében nem emlékszem gondokra, de kiugró javulásra sem. Tehát nem lehet azt mondani, hogy édesapám kijött, és akkor egyik napról a másikra nagyszerűen kezdtünk élni. Elég sokára talált munkát, s feltételezem, hogy akkor se igazán jól fizetőt. Édesanyám később eljutott a Magyar Televízióhoz, ott főelőadóként dolgozott, de az sem volt különösebben jól fizető állás. Végül is szerény, megbízható színvonalon éltünk. Ezek voltak azok a szép évek, amikor anyu még nem volt olyan beteg, édesapám pedig már hazajött a börtönből. A közös nyaralásokra emlékszem vissza, és a családi mászkálásokra, tehát az együttlétre.

- Meséljen még az édesanyjáról!

- Sajnos édesanyámról elég kevés az emlékem, mert korán meghalt. Gimnazista voltam, amikor ő meghalt. Ahogyan az emlékeimben megmaradt, egy töretlen kedélyű, jó humorú, melegszívű, és testi gyengeségei ellenére nagyon szívós, erős akaratú, kitartó asszony volt.

- Meséljen az édesapjával való kapcsolatáról!

- Annak ellenére, hogy édesapám mindig is lányt szeretett volna, igencsak fiúsan nevelt. Erre én hajlottam is, úgyhogy nem volt nehéz dolga. Később, már úgy hatodikos korom körül kezdett bántani, hogy külsőségekben is fiúként akart járatni. Ez ellen aztán föllázadtam, és derékig érő hajat növesztettem. Cserkész múltjából adódóan rengeteget jártunk kirándulni, hegyet mászni, tízéves koromtól kezdve vízi túrázni. Nem mondhatom, hogy a korombeli lányok babázós életét éltem, inkább íjászatot próbáltam, és evezést. Nagyon élveztem ezt, és ő is örült, hogy egy ilyen partnerre talált, úgyhogy nagyon jól megvoltunk együtt.

- Vissza tud-e arra emlékezni, hogy mikor beszélt édesapja először arról, hogy milyen szerepe volt 56-ban, milyen volt a börtön?

- Nem. Külön, nagy felvilágosító beszélgetésekre nem emlékszem. Velünk élt ez az esemény. Tehát ahogy cseperedtem, úgy tudtam meg egyre több részletet, mert hol erre, hol arra bukkantam a lakásban. Édesapám mindig annyit mondott, amennyit kellett. A kérdéseimre mindig válaszolt. Arra emlékszem - ez már kamasz koromban lehetett -, hogy amikor a száznyolcvan napos magánzárka szóba került, ez napokig a hatása alatt tartott. Megdöbbentem, és sajnáltam őt. Megpróbáltam beleképzelni magam ebbe a helyzetbe. Arra gondoltam, hogy nekem ez elviselhetetlen lett volna. Később pedig anyu odaadta a börtönből írott leveleket. Nagy, örömteli meglepetést okoztak nekem ezek a levelek, mert megismertem belőlük édesapám férji oldalát, a feleségéért aggódó, a családját szerető, mély érzésű embert. Azt tudom, hogy sokszor elolvastam a leveleket, aztán megmagyarázták a levélben lévő titkos üzeneteket is.

- Édesapja magától nem mesélt arról, hogy milyen szerepe volt 56-ban?

- Nem. Nem.

- Vajon miért nem?

- Ezt nem tudom. Amikor néhány évvel ezelőtt rákérdeztem, hogy miért nem mondott el nekem sok mindent, akkor azt válaszolta, hogy nem azért csinálta, hogy meséljen róla. És gyerekkoromban úgyse értettem volna meg, de idővel úgyis fölfogtam, hogy mi történt. Mindig annyit mondott, amennyit kellett. Azt hiszem, nem is akart erről különösebben mesélni. Talán azért, hogy ne alakuljon ki bennem egy hősi kép, vagy hogy ne okozzon gondot? Nem tudom, de csak kérdésekre válaszolt. Azokra viszont mindig őszintén. Egyszer arról kérdeztem, hogy fegyveresen részt vett-e a forradalomban, és akkor elmesélte, hogy nem, sőt, arra vigyázott is, hogy nála fegyver soha ne legyen, hogy emiatt ne ítélhessék el. Ez megnyugtatott, mert nagyon zavart volna, ha édesapámról kiderül, hogy embert ölt. Magáról a börtönéletről sokat kérdezgettem. Hogy mit csináltak, hogy tényleg igaz, hogy nem engedték ki őket moziba se? Ezek a kérdések az idő elteltével komolyodtak. Ezekre is mindig válaszolt, de soha nem dramatizálva a helyzetét. Valószínűleg olyanokat mondhatott, amik akkor kielégítették a kíváncsiságomat, és súlyosabb nyomokat nem hagytak bennem.

- Kanyarodjunk vissza az általános iskolai évekhez!

- Mivel ez a gyakorlóiskola csak négyosztályos volt, mindenkinek tovább kellett menni. Akkoriban épült a Kiss János altábornagy utcában egy új általános iskola. Oda kerültem át. Szerencsére a régi osztálytársaim közül alig egy-kettő jött oda, a többiek inkább valamelyik patinásabb iskolába mentek. No, ebben az iskolában már jól éreztem magam, ez nekem való társaság volt! Itt már jó tanuló voltam, és benne voltam mindenben, amiben csak lehetett. Ezzel az iskolával csak az volt a gond, hogy új iskola lévén igen vonalas akart lenni, különösen, hogy a mi osztályfőnökünk volt az iskola párttitkára.

- Az osztályfőnök tudott az édesapja múltjáról?

- Valószínűleg igen, de ezt velem különösebben nem éreztette. Azt hiszem, úgy tekintett rám, mint akit a saját eszméire és képére kell átformálni. Az első rácsodálkozás ötödik osztályban történt. Átlagos képességű osztályunk volt, akkor kezdtünk el oroszt tanulni, és hogy, hogy nem, nekem valahogy hamarabb sikerült megtanulni a cirill betűket. Ez igen fölkeltette az orosztanárnő és az osztályfőnöknő figyelmét. Miután a naplóban a nevem mellett virított a nagy piros F betű, hogy fizikai munkás gyermeke - édesapám ekkor géplakatosként dolgozott -, családlátogatást tettek, hogy nem valami deklasszált elem gyermekéről van-e szó, mert mi az, hogy ez a gyerek már októberben képes oroszul olvasni.

- Arra gondoltak, hogy fizikai munkás gyermeke nem lehet ilyen teljesítményre képes?

- Igen, valaminek lennie kell a háttérben. Erre a látogatásra emlékszem. Elmagyarázták a szüleim, hogy ez az egész mit jelent, és miért jöttek, és miért van ott a piros F betű, és kik vagyunk, mik vagyunk, és hogy az iskolában egy más ideológia alapján tanítanak.

- Konfliktust okozott-e Önnek, hogy az iskolai ideológia nagyon eltért attól, mint amit otthon hallott?

- Ez soha nem volt probléma, mert a másik nevelést igazából nem vettem komolyan. Azok ők voltak, és mi éltünk a másik rend szerint. Akkor már hittanos voltam, templomba járó, úgyhogy, ahogy mindenki másnál, nálam is megfért egymás mellett a kettő. Viszont ennek kapcsán derült fény családunk nemesi származására, ami meglepetést és büszkeséget okozott. Ez egy tízéves, a történelem és a romantika bűvöletében élő gyereknek rettentő jólesett: én radnóti Lukách Krisztina, az ősökkel.

- Mit tud erről a nemesi származásról?

- Élt egy Lukách János, aki Lipót császár udvari szállítója volt, és ezért a tevékenységéért kapott nemesi oklevelet. Eredetileg a család a Délvidékről származott, ezt mutatja a nevünkben a ch-val írt cs betű is. Később jutottak el a Felvidékre, amire az előnév, a radnóti utal. A család sokáig Besztercebányán élt, és a Szepesség életében döntő szerepet játszott.

- Térjünk vissza a kettős nevelésre!

- Ennek a kettős nevelésnek az egyik megnyilvánulása volt, amikor még az előző iskolában kerek perec felszólítottak bennünket, hogy álljon föl, aki hittanra jár. Ketten álltunk föl. Többet nem is nagyon láttam hittanon.

- Érzett valami megkülönböztetést emiatt?

- Nyilvánvalót nem. Hogy mitől estem el, és hogy emiatt estem-e el, azt nem tudom. De biztos, hogy volt ilyen. A másik iskolában inkább csak azzal a finom “hülye a másik” módszerrel dolgoztak: csak nem hiszitek el, amit a templomban tanultok? Emlékszem például, hogy párttitkár osztályfőnöknőnk a karácsony ellen intézett igen éles kirohanásokat: szó sincs Jézuskáról, fenyőfaünnep van, amit lelkesen meg is tartottunk az osztályban. Tehát ő inkább ideológiai alapon próbált bennünket meggyőzni. Ott huszonnyolcan voltunk az osztályban, s egyetlen hittanos társam nem volt. Legalábbis tudomásom szerint. Tudniillik mi abban nőttünk föl, hogy ez titok. Olyan titok, mint az édesapám börtönviseltsége, amiről ha nem feltétlenül kell, akkor nem beszélünk. Természetes, ha nyíltan megkérdezik, akkor vállalom, de nem jelentkezem, hogy kérem én ilyen vagyok.

- És ezt mondták a szülei Önnek, vagy automatikusan alakult így?

- Azt hiszem, hogy a szüleim is mondták, hogy nem szükséges hangoztatni ezt. Ha bárki rákérdez, akkor igen, lehet vállalni, de nem szükséges külön hangoztatni. A templomban pedig kifejezetten úgy voltunk felkészítve, hogy “gyerekek, erről nem beszélünk”.

- S ugyanez igaz az édesapja ötvenhatos szerepére is?

- Igen. Magamtól sose mondtam a kortársaimnak. Már csak azért sem, mert ők semmit sem tudtak az egészről, és nem is érdekelte őket. A felnőttekkel szemben meg már volt bennem egy olyan otthonról meg máshonnan hozott bizalmatlanság, hogy miért ezzel kezdjem. Persze az utcabeliek, és így a gyerekek is tudták ezt, de nem emlékszem, hogy ez valaha is akárcsak kérdezésig is eljutott volna. De abban a társaságban, akik tartották velünk a kapcsolatot, ez jó pontnak számított, erre én teljes joggal lehettem büszke. Ott mindenki hősnek tekintett még engem is.

- Bizonyára vannak még édesapja szabadulása utáni emlékei.

- Például egy szilveszter éjszaka egy baráti házaspár volt nálunk szintén egy gyerekkel. Akkor édesapám még rendőri felügyelet alatt állt, ami azt hiszem, azt jelentette, hogy este nyolc után nem tartózkodhatott kinn, Pestet nem hagyhatta el. Szóval szilveszter éjjel fél tizenegykor egyenruhás rendőr csengetett az ajtón. Azért emlékszem rá pontosan, mert én nyitottam ki az ajtót, és ijedten szaladtam be, hogy itt van egy rendőr, és érdeklődik, hogy itthon van-e édesapa. Ilyen más estéken is előfordult. Ijesztő volt, féltem.

De amit végül is az egész lényegeként és szüleim dicséretére elmondhatok, hogy mindezt, tehát édesapám ötvenhatos szerepét, majd a börtönéveket, illetve a többi következményt úgy tudták nekem megmagyarázni, bennem feloldani, hogy nincs bennem semmi olyan sérülés, ami mostanáig kiható lenne. És csak most, felnőtt fejjel értettem meg édesanyám hűségét, kitartását, és azt, hogy fölvállalta ezt a helyzetet. Akkor én ebbe beleszülettem, benne éltem, nem kérdőjeleztem meg, és nem is tudtam elképzelni, hogy másként is lehetne. Később aztán hallottam, hogy sokaknál másképp történt. Én otthon végül is csak ennek a becsületes vállalását láttam. Hogy édesapám is választhatott volna más utat, csak gimnazista koromban merült föl. Meg is kérdeztem, hogy miért nem ment el külföldre, hiszen akkor mindez elkerülhető lett volna. Azt válaszolta, hogy neki itt kell lennie. Ebbe belenyugodtam, és idővel rájöttem, hogy milyen jó, hogy én is itt élhetek, milyen jó, hogy itthon maradtunk. És azt is tudom, hogy nagyon tetszett, hogy édesapa milyen klassz ember, hogy itthon maradt, és vállalta.

- Lassan elvégzi az általános iskolát.

- Igen. Előtte jön egy zivataros nyolcadik osztály, amikor is be kellett adni a továbbtanulási papírt. És mi a szentendrei Ferences Gimnáziumot választottuk három okból. Az egyik ok a “csak azért is”...

- Magában is megvolt már ez a dafke?

- Nem, azt hiszem, akkor még nem, de rögtön belementem, hogy rendben van, csináljuk. A másik ok, hogy az egyházi iskolák már akkor is jó hírű iskolának számítottak. A harmadik pedig, hogy nem tudtuk, hogy ki mit tud, hogy egy budapesti gimnáziumba fölvesznek-e vagy sem. Jó négyes tanuló voltam. És egy egyházi iskolában édesapám múltja nem hátránynak, inkább garanciának számított. Úgyhogy jelentkeztem Szentendrére. És akkor robbant a bomba! Én voltam az új iskolát elsőként megszégyenítő diák. Az igazgató behívatta édesapámat, és az osztályfőnökkel karöltve megpróbálta lebeszélni őt. “Tönkreteszi a gyerek jövőjét, pedig olyan értelmes gyerek lenne! Ne tegyenek ilyet, mi szerzünk protekciót oda, ahova akarnak, de ne hozzanak ránk ilyen szégyent!” De édesapám nem hajlott. Aztán jött a következő támadás. “Úgyse fogja bírni ez a gyerek a napi kijárást Szentendrére, eleve kár oda adni!” Volt olyan év, hogy ez a gyerek egy napot nem hiányzott a szentendrei iskolából. De azt is el kell mondanom, hogy volt olyan tanárnő is, aki a keblére vont, és jobbról-balról megcsókolt: végre valaki meg meri csinálni. Tehát akármennyire nem tetszett is nekik, csak beadtuk ezt a jelentkezést, úgyhogy nyolcadik félévkor, ez 1971-ben volt már, taggyűlés keretében megfosztottak az úttörő nyakkendőt azzal, hogy hazudtam, és így nem vagyok méltó az úttörőségre.

- Milyen volt a ferenceseknél?

- Szerettem azt az iskolát. Jó tanárok voltak. Az iskola épülete is barátságos volt, egy igazi vidéki iskola, olajos padlóval, vaskályhával. Mi az egész napunkat ott töltöttük olyan félbentlakós rendszerben. Délelőtt tanítás, ebéd, délután tanulószoba vagy sportolás. Nagyon haladó, felvilágosult szellemű iskola volt már akkor is. A ferencesekre amúgy is az élet- és a természetszeretet a jellemző, úgyhogy semmi nem volt meg abban az iskolában abból, amit különösen ma, az egyházi iskolák alapítása körüli viszály során vágnak az egyház fejéhez, hogy bigott, zord, szigorú, bűntudatra nevel. Éltük a korunkbeli normális fiatalok életét. Nyáron táborokba jártunk. Ez az iskola sok mindenben meghatározta az életemet. Ekkorra esett édesanyám betegsége meg halála. Elég nehezen indult az édesapámmal közös életünk, nehezen szoktuk meg anyu hiányát. És ebben is támaszra találtam a gimnáziumban.

Nagyon jó történelemtanárom volt, egy szalézi szerzetes. Nagyon világosan, lelkesen, érdekfeszítően tanította a történelmet. Részben az ő hatására, részben, azt hiszem, saját hajlamaimnál fogva erősen a történészség felé vonzódtam. Hetvenötben érettségiztem, de a tanáraim is azt mondták, és nyilvánvaló is volt, hogy egy egyházi iskolásnak történésznek menni teljességgel lehetetlen, a húsz pontból huszoneggyel is.

- Maradjunk még a gimnáziumi éveknél! Itt bizonyára tudtak édesapja múltjáról.

- Igen, az osztályfőnököm tudta. Volt nálunk családlátogatáson. Rögtön kiderült, hogy ő orosz hadifogságban volt, így rögtön kicserélték az élményeiket. No és persze az iskola jellegéből adódóan is beszélni kellett ezekről a dolgokról. Sem ötvenhat, sem más események nem voltak tabutémák. Ott már nyugodtan mertem mondani az osztálytársaknak. Tehát ilyen tekintetben is felszabadultságot jelentett. A felszabadultság másik érzését az adta, hogy vallásosak lehettünk. Talán éppen ezek miatt is gondolok vissza szívesen az iskolára, mert ott nem volt mit titkolni, nem volt mit szégyellni, ott mindenki tudta saját magát vállalni a szülő múltjával, a meggyőződésével együtt. Ott döbbentem rá, hogy nem az az igaz, amit látunk és hallunk. Nekünk az akkor dívó világnézetünk alapjai című tantárgyat nem kellett tanulni. Hittant tanultunk helyette. De tanáraink gondosságának köszönhetően megvolt a könyvünk, hogy azért tudjunk róla, hogy ilyen is van, és beszélgettünk róla.

- Volt baráti köre a gimnáziumon kívül?

- Hogyne, a templomban. Tizenegy éves voltam, amikor elsőáldozó lettem. Márciusban jelentkeztünk, és két hét alatt megtanultam azt, amit a többiek szeptembertől, mert annyira tetszett a hittankönyv. És attól kezdve levakarni se lehetett! Hetedikes koromban kapcsolódtam be igazán a plébániai közösségbe. Akkor nyílt lehetőség arra, hogy a lányok felolvasóként ministránsruhába öltözzenek, és szolgálatot végezzenek. Egy nagyon jó káplán is volt ott, aki szeretett minket, tudott bánni a gyerekekkel. Szerettem ott lenni. Az iskola és a templom határozta meg akkor az életemet.

- Milyen volt a kapcsolata a szüleivel?

- Nagyon jó. Az osztálytársaim és a templomi társaim is irigyeltek azért, mert én sokkal szabadabb voltam, mint ők. Nekem nem volt megszabva, hogy ekkora kell hazamenni, hogy ide mehetek és oda nem mehetek. Senki nem ellenőrzött, senki nem telefonált rám. Ez egyrészt azért volt, mert édesanyám ekkor már beteg volt, és sokat volt kórházban, másrészt viszont édesapám megbízott bennem, tehát tudta, hogy olyat úgysem csinálok, olyan helyre úgyse megyek. Emlékszem, azt mondta, hogy csak olyat ne csinálj, amit nem mondanál el nekem. És ezen felül teljes szabadságom volt. Nem mondom, hogy nem csattant el egy-egy pofon bejelenteni elfelejtett távollétek miatt. Na de ez csak az aggodalom miatt volt, mert mondjuk kettőre vártak, és háromnegyed hatkor még nem voltam otthon. De erkölcsi jellegű számonkérés - hogy miért ott, miért azokkal - nem volt.

- Érettségi után hova jelentkezett?

- Miután történészi ambícióimról le kellett tennem, de a nyelveket szerettem, adódott a Vendéglátó-ipari Főiskolán az idegenforgalmi szak. Ez hetvenötben volt. Emlékszem, a felvételinél a KISZ-titkár nem akart belenyugodni abba, hogy nem voltam, és szándékaim szerint nem is leszek KISZ-tag.

- Mivel indokolta, hogy nem akar KISZ-tag lenni?

- Eddig se voltam, és nem tudom, mit jelent a KISZ, és én inkább szeretném kívülről megismerni, és akkor eldönteni, hogy belépek-e.

- Diplomatikus válasz.

- Ez még a gimnáziumi fölkészítés volt. Ez egy olyan válasz, amibe nem lehet belekötni. Később pedig, amikor a párttagságra agitáltak, azt a választ adtam, hogy még nem érzem magam elég érettnek rá, lassan érő típus vagyok.

- Micsoda trükkök! Meséljen a főiskolai évekről!

- Körülbelül százhúszan indultunk az évfolyamon, hárman voltunk egyházi iskolások. Elég hamar egymásra találtunk, és később is jóban voltunk. Első évfolyam második félévében megválasztottak évfolyamfelelősnek. Ekkor válaszút elé állítottak: ilyen tisztséget csak KISZ-tag tölthet be. A családban édesapám révén az is egy elv, hogy ott használok, ahol tudok, és én úgy gondoltam, hogy többet használok akkor, ha ezt jól és becsületesen csinálom, mintha lemondok, mert nekem elveim vannak. Tehát úgy döntöttem, hogy aláírom a belépési papírt.

Nem hiszem, hogy édesapám múltjáról bárki tudott volna a főiskolán. Ez már akkor időben is távol volt, és a tanárokkal sem volt személyes kapcsolatunk. A társaim közül, akikkel baráti kapcsolatba kerültem, azok természetesen tudtak erről, a többiekkel viszont ez nem volt téma.

Hátrányt egyedül az egyházi iskolából következően éreztem két alkalommal is. Az index első lapjára be volt írva az érettségi bizonyítványt kiállító gimnázium neve. A vizsgáztató tanárok felelet közben előszeretettel lapozgatták az indexet. Filozófiavizsgán történt egyszer, hogy a vizsgáztató közölte: “Látom, maga ezt nem meggyőződésből mondja.” Nyert. “Ezért csak hármasra tudom értékelni.” Nem tudtam, hogy a meggyőződés plusz két jegyet jelentett volna. Ekkor kegyetlenül bőgtem. És egy matek zárthelyinél, amikor reklamálni mertem, hogy az elért pontszámra egy jeggyel jobb járna, azt kaptam válaszul, hogy örüljek, hogy egyáltalán fölvettek.

Elég jó társaság jött össze, szerettem odajárni. Az idegenforgalmi tantárgyakat szerettem, a vendéglátó-ipari készségtárgyak nem igazán voltak az erősségeim. Sikerült két nyelvvizsgát is letenni a főiskolás évek alatt, egy oroszt és egy angolt; az idegenvezetői vizsgát is megszereztem, és végül is 78-ban vörös diplomával befejeztem a főiskolát.

A főiskola végén megpályáztam egy gyakornoki állást a Cooptouristnál, amit el is nyertem. De innen kölcsönös nemtetszés miatt még a próbaidő alatt elmentem, és a Budapest Touristhoz kerültem, ahol tizenhárom évet húztam le. Hálózati ellenőrként az idegenforgalmi tevékenység minden üzletágába betekintést nyerhettem, és szabad mozgásom volt. Csak reggel mentünk be egy megbeszélésre, és utána a nyakunkba vehettük a várost, vagy éppen a vidéket. És ez jó volt. Úgyhogy ilyen munkabeosztás mellett tudtam elvégezni a közgazdasági egyetemet levelezőn. Ekkor belső ellenőrré léptem elő. A pénzügyi tevékenységet, a szabályozottságot vizsgáltam, így ez jó lehetőség volt a vállalat életének a megismerésére. Végül 1987-ben ellenőrzési osztályvezető lettem. Ez okozott némi gondot, mert nem voltam párttag. Megkörnyékeztek, hogy sokkal szebb lenne egy párttagsággal. De akkor mondtam, hogy majd akkor, ha én úgy érzem, hogy megértem rá. Aztán ezzel abba is maradt, végül is csak egy futó ötlet volt.

- Volt az életében még olyan helyzet, amikor agitálták, hogy lépjen be a pártba?

- Nem. Viszont erről eszembe jutott még valami. 1979-ben, a Budapest Touristhoz való belépésemkor természetesen beadtam az életrajzomat, aminek a második mondata az volt, hogy “gimnáziumi tanulmányaimat a szentendrei Ferences Gimnáziumban folytattam”. Akkor a személyzetis mondta, hogy egy életre szóló jó tanácsot ad, ezt soha többet ne írjam be az életrajzba, csak azt, hogy középiskolai tanulmányaimat ekkor fejeztem be. Ezek után természetesen minden életrajzba hangsúlyozottan beírtam. Ez rögtön sok mindent tisztázott az elején. Mindenki tudta, mihez tartsa magát, és nem kellett magyarázkodni. A Budapest Touristnál végül is hátránymentes éveket töltöttem. Jó kollégákkal, érdekes munkával. Szerettem ott lenni, de végül is 1990 decemberében eljöttem. Egyrészt a vállalatnál is kezdett a helyzet elbizonytalanodni. Várható volt, hogy részvénytársasággá alakul át. A kilátások bizonytalanok voltak. Másrészt akkor indult az iskolai hitoktatás. És ennek a megszervezését, formába öntését a Budapesti Hitoktatási Felügyelőségnek kellett elvállalnia, ahol én akkor már évek óta társadalmi munkásként dolgoztam.

- Hogy került oda?

- Ezt megint korábbról kell elkezdeni. 1970-ben bekerültem a templomi ministránsok közé, és ott is ragadtam. 1976-ban - az érettségi utáni évben - megbíztak egy gyerekcsoport vezetésével. Sajnos ez az első megbízás elég szerencsétlenül sikerült, mert egy gyermekkórust kellett átvennem, nekem, aki nem tudok énekelni. De két évig azért együtt maradtunk. Azóta folyamatosan vannak ministránscsoportjaim. A mostaniak hatodikosok, ez a csoport lesz az utolsó.

- Miért?

- Ezt is abba kell hagyni egyszer. De ahogy egyre többet foglalkoztam gyerekekkel, fölmerült bennem, hogy de jó lenne hittant tanítani. Erre régen nem volt semmi lehetőségem, de ebben is változtak az idők, így elvégeztem a hitoktatóképzőt. 1989-ben kezdtem el hittant tanítani a saját plébániánkon, és ma is nagyon szívesen tanítom. A hitoktatóképzés alatt kerültem kapcsolatba a Budapesti Hitoktatási Felügyelőség vezetőjével, akinek később is sokat segítettem. Így adódott, hogy amikor lehetőség nyílt egy főállású munkatárs felvételére, aki a gazdasági ügyekhez is konyít és a hittanban is járatos, akkor énrám esett a választás. 1991 januárjától ott dolgoztam.

- Mi volt a feladata?

- Hogy a főváros Esztergom egyházmegyéhez tartozó részének - ami Budapest nagy részét jelentette már akkor is - megszervezzük az iskolai hitoktatását. Az iskolai hitoktatásról szóló rendelet szerint az iskola (általános és közép-) igény szerint helyet és időt biztosíthat a hitoktatásra, az oktatást megszervezni - tehát a jelentkezőket toborozni, az órát megtartani, szakmailag felügyelni - viszont az egyháznak kell. Ez a munka közgazdász szemmel is érdekes volt, mert egy gazdasági vállalkozást kellett beindítani, és nagyon érdekes volt azt a sok tapasztalatot megismerni, amit az iskolába akkor bekerülő hitoktatók gyűjtöttek össze. Ez egy évig tartott. Egyrészt a főnökömmel nem tudtunk kijönni, másrészt pedig közgazdasági szempontból működött a dolog, innentől már bérelszámolás volt.

- És akkor hova ment?

- Mindegy, melyik közhelyet használjuk, hogy minden mindennel összefügg, vagy hogy nincsenek véletlenek, de még ennek a munkának a révén kerültem kapcsolatba az Aranyág című katolikus gyermekújsággal. Azóta is rendszeresen írok nekik, jóban vagyunk. Tőlük hallottam, hogy a Művelődési Minisztériumban éppen közgazdászt keresnek. Jelentkeztem, fölvettek. 1992 januárjában léptem be. A közoktatási terület közgazdásza vagyok. Tetszik ez a terület, szívesen csinálom, jól érzem magam.

- Magánéletéről még nem esett szó.

- A magánéletemet az egyházközség életében való részvétel és a hitoktatással kapcsolatos dolgok töltik ki. Nemcsak plébániai szinten, hanem országos méretekben is belekóstolva, az Aranyág munkatársaként, a Hitoktatói Szemle szerkesztőbizottságának tagjaként. És mindig részt veszek az ilyen jellegű komolyabb megmozdulásokon, és igyekszem tenni is. Ezen kívül, hogy ne csak elméleti szakember legyek, heti három órában hittant tanítok. És egy időben mint fotós lelkes és aktív tagja voltam a Ráday-féle Városvédő Egyesületnek. Kiállításon is szerepeltek a képeim.

- Lassan a vége felé közeledünk...

- Igen, de lehet, hogy nem feleltem meg a várakozásoknak.

- Miért gondolja ezt?

- Nem az üldözött képét festettem. Azt hiszem, hogy az otthoni teljesen természetes elfogadás és az erős pozitív beállítódás nem a sérülés és fájdalom nyomait hagyta bennem. Ha előny származott belőle, ha így nevezzük, akkor az éppen egy olyan lelki, életvezetés-beli előny, ami tartást és erőt ad, hogy nekem olyan családom, olyan szüleim voltak, akik ezt is kibírták, és ezt is becsülettel tudták teljesíteni, akkor én sem lehetek kevesebb. És ennek az ereje és tartása, ez biztosan megvan és meg is marad, és sok mindenben engem is segít. Az anyagi és körülményekbeli hátrányokat gyerekfejjel nem is érzékeltem, ma pedig, visszagondolva, természetesnek veszem és elfogadom. Tehát ma sem jelent földolgozandó lelki konfliktust, hogy miért voltunk akkor így.

 

Az eredeti interjút Kőrösi Zsuzsanna készítette 1994-ben.

Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.