The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Judit Berki (* 1956)

• 1956 Kisvárdán született cigány családban,

• cc 1959 a család Budapestre költözött,

• 1974 érettségi a Madách Imre Gimnáziumban,

• 1976 virágkötő iskola,

• cc 1980 óvónői diploma,

• cc 1982 családjával Bátonyterenyére költözött,

• ELTE Tanárképző Főiskola művelődésszervezői diploma,

• Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola szociális munkás diploma,

• szociálpolitikusi diploma (ELTE),

• cc 1988–1990 tanít Mátraverebélyen és a kisterenyei művelődési ház vezetője,

• 1990–1997 a bátonyterenyei lakásotthon vezetője,

• 1996 a Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetségének alapítója,

• 1996–2002 a szövetség elnöke,

• 1997–2002 Ezüst Fenyő Idősek Otthonának szakmai vezetője,

• 2002–2004 a Miniszterelnöki Hivatal romaügyekért felelős államtitkárságát vezette,

• 2004 dr. Gönczöl Katalinnal dolgozott együtt a társadalmi bűnmegelőzési stratégián

• 2004–2010 a Nógrád Megyei Esélyek Háza vezetője,

• 2006–2008 pedig a Bátonyterenyei Közművelődési Központ és Könyvtár igazgatója,

• 2009– a MTA Gyermekszegénység Elleni Programjának munkatársa,

• 2010– a Bátonyterenyei Tanoda, valamint a regionális tanoda hálózat szakmai vezetője,

• 1999 Roma Közéleti-díj,

• 2003 Toleranciadíj,

• 2012 Justitia Regnorum Fundamentum-díj.

Interjú Berki Judittal

a Post Bellum és az 1956-os Intézet Alapítvány részére

Az interjúkészítés helye és ideje: Bátonyterenye, 2017. március 27.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 2 óra, 32 perc, eredeti 51 oldal, 40 szerkesztett oldal

K.: 2017. március 27-én Berki Judittal Bátonyterenyén elkezdjük az interjút. Kérlek szépen, mesélj a családodról. Hogy hova születtél te?

V.: ’56-ban születtem. Ugye a milyen jó év ez?

K.: Sok szempontból.

V.: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A nagyapám egy lópatkoló kovács volt. Én egy örökbefogadott gyerek vagyok egyébként. És nagyon érdekes az élet, merthogy az örökbefogadás a családon belüli történt. Aki fölnevelt engem – ugye én őt tekintem az édesapámnak –, annak a testvérének vagyok én egyébként a gyereke. Merthogy az én szüleimnek nagyon sokáig nem lehetett gyerekük. Ők ’45-ben esküdtek meg, és ugye én ’56-os vagyok. És a saját gyerekük majd csak ’60-ban születik meg. Tehát már úgy volt, hogy nem lesz gyerek, és abba a családba, ahova én születtem, ott meg már nagyon sok gyerek volt. És az a döntés született akkor – ennek a részleteit én nem ismerem –, hogy engem örökbe fogadtak. Az egy nehéz időszak volt egyébként mindenféle tekintetben. És ott körülbelül tíz testvérem volt már, és én voltam a sokadik gyerek. Nagyon érdekes, hogy egyébként még utánam is született gyerek.

K.: És őt nem adták örökbe?

V.: Nem. Ez az örökbefogadás nagyon érdekes, hogy akkor derült ki, amikor én tizennégy éves voltam, és véletlenül megtaláltam egy papírt a régi fotókat keresve. (Amiből nem tudtam neked hozni, merthogy kevés fotónk van, de majd azért nézek valamit.) És akkor derült ki. Én erről semmit sem tudtam, tehát a családon belül biztos, hogy volt ennek egy ilyen valamiféle titoktartása. Az én szüleim azt mondták nekem, hogy később akarták ezt megmondani. És hogy nem volt ennek igazából jelentősége. Én ezt pont akkor találtam meg, amikor ilyen nyolcadik osztályos gyerek lehettem, és valamit kerestem, születési anyakönyvi kivonatot vagy bármit, és ott egy ilyen doboznak az alján megtaláltam ezt az örökbefogadási papírt, hogy hogy voltam anyakönyvezve, és aztán hogyan lettem én tulajdonképpen Berki Judit. Tehát ez egy nagyon érdekes dolog. A szüleim tulajdonképpen tartották a kapcsolatot apu testvérével. Az édesapám családjában két fiú volt, ő volt a legidősebb, és a többiek mind lányok voltak. Tizenegy gyerek volt édesapám családjában, de abból hat maradt életben. Vannak, akik felnőttként haltak meg, tizenhét-tizennyolc évesen. Abban az időben nagyon sok olyan betegség volt, ami elvitte a fiatalabb generációt is. És hatan maradtak életben, abból két férfi volt és négy lány, és én az egyik lánynak vagyok tulajdonképpen a gyereke. Már nem él egyébként. Soha nem kerestem meg a testvéreimet, soha. Nem tudom, miért. Van egy testvérem, akivel együtt nevelkedtem, aki ’60-ban született, és valahogy mindig ezt tekintettem én a saját családomnak. Úgyhogy erről tudok igazából beszélni.

K.: Azt azért hadd kérdezzem meg, hogy amikor megtaláltad ezt a…

V.: Az nagyon rossz volt. Nagyon-nagyon rossz volt. Nem is azért, merthogy az örökbefogadás kiderült, hanem inkább az volt rossz, hogy nem mondták el. Ugye az ember pont tizennégy évesen abban a korszakban van, hogy… Emlékszem, hogy sírtam. És emlékszem, hogy szegény édesapám is sírt, és mindenki úgy meg volt rendülve. Én tulajdonképpen ezen azért gyorsan túl lettem. Merthogy egy olyan nagyon szeretetteljes családban nőttem föl, és én mindig ugyanúgy megkaptam mindent, mint a ’60-ban született testvérem. Sőt, mint az első gyerek, szerintem mindig is ott voltam a szüleimnek a szíve csücskében. Érdekes volt ez. Mindig zavarban vagyok, hogy elmondjam-e ezt a részt, vagy ne mondjam, de végül is ez az igazsághoz tartozik, mert ez így történt.

Tehát a nagyapám egy lópatkoló kovács volt ott, Kisvárdán. Nagy tiszteletnek örvendett, mert abban az időszakban, akkor még nagyon-nagyon kevés iparos ember volt, meg olyan ember kevés volt, aki a lovakhoz is értett. Ez egy nagy tradíciójú mesterség volt, és az édesapám már tizenkét éves korától ott dolgozott mellette. Ő volt a legidősebb, neki kellett legelőször beállni ebbe a munkába. És akkor az apám még csak hat elemit végzett ugye, mert az volt akkor a kötelező. És amikor már felnőtt lett, akkor végezte a nyolc osztályt, meg akkor ment el a mestervizsgát tenni, tehát minden egyéb utána következett.

Azt hiszem, hogy talán kétéves voltam, amikor fölkerültünk Pestre. Tehát ez az ’58–60-as évek közötti időszakra tehető. És ennek az volt az oka, hogy akkor már a kovácsműhely nem tartotta el kettőjüket. Már nem volt annyi munka, hogy apa is ott tudjon dolgozni, meg a nagyapám is tudjon, mert ugye egyre kevesebb lett a ló, egyre több lett az autó, tehát egyre jobban kiszorultunk ebből a világból. És akkor apuék följöttek Pestre. Nem is! ’62-ben volt, amikor fölköltöztünk Pestre, a VII. kerületbe. És akkor az én apukám az építőiparban kezdett el dolgozni. Ugye ez akkor is egy ilyen látványos út volt. Az ő szakmája ugye kovács volt, ez volt az eredeti szakmája, és utána lakatos lett, aztán géplakatos, meg autókarosszéria-szerelő. Nagyon érdekes, hogy ő akkor járta a nyolc osztályt, amikor én már gimnazista voltam. Ahhoz, hogy ő mestervizsgát tudjon tenni, meg kellett lennie a nyolc osztálynak. Ő nagyon-nagyon jó szakember volt egyébként, rajzból is, kiválóan olvasott, tehát egy intelligens ember volt. Ugye rengeteg mindent megtanult Kisvárdán, a nagyapámnál. Mint mondtam, kovács volt, az azt jelenti, hogy nemcsak lovakat patkoltak, hanem készítettek kerítéseket, szerszámokat, tehát minden olyan dolgot, ami egyébként magával a kovácsmesterséggel együtt járt.

A nagymamámra úgy emlékezem, hogy ő mindig otthon volt. Ugye sok gyerek volt!

K.: Ez most az apai nagymama meg nagypapa ugye, akikről beszélsz.

V.: Igen, igen, az anyai.

K.: A nagymamád milyen volt?

V.: Egy nagyon egyszerű asszony volt, aki tulajdonképpen egy iparosnak volt a felesége. Tizenegy gyermekük született, de sok gyermeket elveszítettek az évek során. A nagymamám nagyon gondoskodó volt. Tehát hogy egy nagyon gondoskodó nagymama volt. Amikor már fölköltöztünk Pestre, mindig mentünk haza látogatni, meg ők is jöttek. Egy végtelenül egyszerű asszony volt!

És nagyon érdekes, hogy édesapámnak volt egy fiútestvére még, már említettem, ő volt az, aki továbbtanult a családban. Ő a Pázmány Péter Orvosi Egyetemre jött. Az egész család azért dolgozott, hogy őt segítse. Ugye megint az a tipikus dolog, hogy egy gyereket tudtak csak támogatni. De az is nagyon érdekes, hogy a későbbiekben a lányok közül két lány le tudott érettségizni. De ez nem ebben az időszakban történt, hanem már felnőttként. Tehát egy gyereket tudtak támogatni, és azért dolgozott mindenki, a Sándor elvégezze az egyetemet. Úgyhogy ez egy ilyen szép történet a mi családunkban!

K.: És honnan volt ez az idea, hogy tovább kell valakinek tanulnia?

V.: Nem tudom. Szerintem azért valószínűleg, hogy talán jó képességű volt. Biztos vagyok, hogy jó képességű volt, és talán vágytak arra, vagy ő vágyhatott arra, hogy továbbtanuljon. Már nem él. Nagyon fiatalon meghalt. Ötvenkét évesen meghalt, infarktust kapott.

Igazából a nagy családi összejövetelekre emlékszem. Például, hogy húsvétkor általában összejöttünk, és ez ott volt Kisvárdán. Akkor már jó idő volt, és utaztunk. Vagy a későbbiekben aztán már a nagyapám, meg a nagymamám is, amikor már úgy nyugdíj felé hajlottak, idősebbek voltak, többször jöttek ők is Pestre.

Egyébként a testvérek között jó kapcsolat volt. Tehát hogy a lányokkal is az apukámék tartották a kapcsolatot. Két nagynéném él, de az egyikkel tartjuk intenzívebben a kapcsolatot. Ő Budapesten van, hetvennégy éves, és ő sokáig nálunk lakott. Merthogy ő meg bekerült a textiliparba dolgozni. Ugye akkor ez is egy ilyen tipikus dolog volt. És akkor ott lakott nálunk, és onnan járt le dolgozni, és akkor odajött hozzánk. Tulajdonképpen olyan volt, minthogyha egy harmadik gyerek lett volna a családban, mert akkor még csak tizennyolc éves volt, nagyon fiatal. Még él egy másik nagynéném is, Olga néni. Ő még idősebb, olyan hetvennyolc év körüli. Nagyon régen láttam. Pár évvel ezelőtt elmentünk Kisvárdára, hogy megnézzem a régi házat, a műhelyt – mondanom se kell, hogy semmi nincsen már belőle. Ugye minden már átépült. Az utca még megvan. Illetve a járásbíróság megvan. Ilyen szempontból rossz volt. Kimentünk a nagyapámék sírját megkeresni, de már azt sem találtuk meg. Ugye Kisvárda tőlünk eléggé messze van. És már nem találtuk meg a temetőben a sírt. Végigjártuk, végignézegettük a sírokat, és nem találtuk meg. Lehet, hogy be volt nőve a sír. Úgy vágytam rá, hogy oda elmenjünk. Érdekes módon, hogy nagyon él az emlékük. A nagyapám emléke is nagyon bennem van, meg a nagymamámé is. Ő a nagyapám halála után nálunk lakott, Pesten. Elhozták apukámék, hogy ne legyen odahaza egyedül. Aztán nagyon vágyott vissza. Tehát nálunk volt vagy három-négy évig, de idegen volt neki ez a városi miliő, és vágyott vissza, úgyhogy az egyik lány hazavitte. És aztán ott is halt meg. Nem tudta megszokni a VII. kerületet, érthető módon! Egyébként meg jó volt, hogy velünk volt, hogy ápolgattuk, gondozgattuk. A sok gyerektől volt egy hasi sérve, ami idős korára eléggé sok problémát okozott, többször is operálták. Mindig haskötőt kellett hordania. Így segítettük őt, hogy egy kicsit ezeket az utolsó éveit ellássa.

Nagyapám nagyon hirtelen halt meg, agyvérzést kapott. És tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy szép halála volt, mert nagyon hirtelen érte. És az egész család összeszaladt, és egy hét alatt elment, otthon volt, nem is vitték el.

K.: Judit, azt mondtad, hogy az édesapád tartotta a kapcsolatot a testvéreivel. Tehát gondolom, tartotta a kapcsolatot a te szülőanyáddal is.

V.: Persze. Igen.

K.: És neked is volt kapcsolatod a…?

V.: Csak ha találkoztunk. Semmi. Tehát nem, semmi!

K.: És amikor megtudtad, akkor se változott ez?

V.: Akkor sem, nem. De ez nagyon érdekes. Sokat gondolkodom ezen, hogy miért is nem.

K.: És nem volt benned harag?

V.: Nem. Nagyon érdekes, hogy nem. Sőt! Sokat gondolkodtam már utána, évekkel később, hogy lehet, hogy tulajdonképpen ez egy nagy segítség volt nekem. Mert lehet, hogy abból a környezetből nem sikerült volna! Ugye ott sok gyerek volt. Rám sokkal több figyelem hárult itt. Ugye édesanyám nem roma volt. Vagyis aki engem nevelt, a mama, ő nem roma volt. Nagyon érdekes. Kisvárdai volt, egy görög katolikus embernek volt a lánya, akit szintén elhagyott az édesanyja. Ők hatan voltak testvérek, és a papa egyedül nevelte őket, és ott édesanyám volt a legidősebb lány. És őrá hárultak ezek az anyai teendők. És a mama egy új családot alapított, onnan is született három gyerek, úgyhogy volt neki három féltestvére. És a Haczka nagyapám nem ezt a házasságot képzelte el, hanem egy sokkal jobb partit. A mama zárdába járt iskolába, majd négy polgárit is végzett, és utána varrni tanult, tehát úgy gondolták, hogy egy jó parti lesz.

Nem tudni, hogy miért, de nagyapám soha nem akart a Berki családdal kapcsolatot keresni, nem volt ott az esküvőn sem. Soha nem beszélt apámmal, a nagyapámmal. És minket anya, amikor hazamentünk Kisvárdára, akkor mindig elvitt a Haczka nagyapámhoz, de apám soha nem jött. Soha nem bocsátották ezt meg. Úgy, hogy egyébként a szüleim ötvenkét évet éltek együtt. Nagyon érdekes az élet. Apámék családja református család volt, az anyai nagyapám pedig nagyon komoly görög katolikus és nagyon vallásos. Egy banktisztviselő volt egyébként. Gondolom, hogy jobb partit képzelt el a lányának, de ez nem úgy sikerült, mint ahogy ő ezt elgondolta, és valamiért ezt nem tudta megbocsátani. Úgyhogy a két család között soha nem volt a kapcsolat ebből adódóan. De senki nem mondta édesanyámnak, ha otthon vannak, akkor ne menjen. Látogattuk a testvéreket, oda már jött édesapám is. Ha otthon voltunk Kisvárdán, akkor Haczka nagyapám nem jött el a Magda néniékhez, sehova nem jött el, mert tudta, hogy oda megy apukám is. Én ezt nem is értettem, hogy ez miért alakult így. De úgy láttam, hogy ezt a szüleim elfogadták egyébként. Tehát megtanultak ezzel a történettel együtt élni. Emiatt soha nem volt közöttük probléma, hogy most akkor a Haczka nagyapa most miért ilyen vagy miért olyan, hanem minden ment a maga kerékvágásában.

Úgyhogy a VII. kerületbe költöztünk föl. Először albérletben voltunk a Király utcában, és apám onnan járt el dolgozni. És akkor a mama még nem dolgozott, akkor otthon volt a Zsuzsával. A húgom ’60-ban született, úgyhogy akkor már fönt laktunk, arra emlékezem. Az is érdekes, hogy a Haczka nagyapámnak volt egy testvére Pesten, szintén ott lakott a Majakovszkij utcában, kicsit följebb, mint mi. Nem tudom, tudod-e, hogy melyik volt a Majakovszkij? A Király utca.

K.: Hát hogyne. A Király utca.

V.: És ők nagyon közel laktak a Rózsa Ferenc utcához, mi pedig közelebb laktunk az Izabella utcai részéhez. Úgyhogy közel laktunk egymáshoz. Míg édesanyám a kórházban volt, addig én a Mariska nénénél voltam, aki vigyázott rám, míg a mamának megszületett a babája. Úgyhogy ilyen szempontból valamilyen kötődésünk, rokoni szálunk volt ott fönn.

K.: Azt tudod, hogy miért Pestre?

V.: A munka miatt.

K.: Igen. De miért nem például Miskolcra, ami sokkal közelebb volt?

V.: Nem tudom. Látod, nem tudom, hogy miért. Mindenáron Pest volt. Pestre, talán azért, hogy édesapám ott a vasas szakmában esetleg jobban el tudott helyezkedni. Ugye akkor voltak ezek a fekete vonatok, már elkezdtek járni Kisvárdáról is. Tehát a helyi emberek hallották, hogy lehet ingázni, és ott van munka. Úgyhogy gondolom, hogy azért jött apa is ide föl. És a 3. számú Építőipari Vállalatnál dolgozott nagyon hosszú, hosszú ideig. Ott volt brigádvezető, csoportvezető, tehát mindenféle ranglétrán végigment. Én soha nem tudtam, hogy mi az, hogy ők nem dolgoznak. Tehát az egy nagyon érdekes dolog. Így sajnálom is a gyerekeket, hogy ezt nem minden gyerek éli meg, hogy apa kel fél ötkor, és megy, és este jön. Még akkor úgy volt, hogy 26-án volt előleg, 12-én volt fizetés. Akkor még kéthetente kaptak fizetést az emberek.

És aztán a mama próbált elhelyezkedni, amikor egy kicsit nagyobbak lettünk, de ez nem sikerült. Mi nem jártunk óvodába, otthon voltunk. És akkor elvállalt egy házfelügyelői állást az Izabella utcában. Az Izabella utca 25-ben laktunk. Tulajdonképpen édesapám haláláig az a lakás meg is volt, ott élték le az életüket. Meg mi is onnan jártunk iskolába a testvéremmel. Egy nagyon pici időszak volt, egy-két év, amikor tatarozták ezt a házat, és akkor átköltöztettek minket szintén a VII. kerületbe. Az egész házat kiürítették, és a Landler Jenő utcába költöztünk át, és akkor én odajártam a Hernád 42-be iskolába. Meg a húgom is odajárt iskolába. Aztán visszakerültünk a Gorkij fasorba. Tehát én ott maradtam már a 42-ben, de a testvérem a Gorkij fasori általános iskolába járt végig.

K.: Ez a lakás saját lakás volt? Vagy…

V.: Szolgálati lakás volt akkor. Ugye a házmesteri lakások szolgálati lakások voltak. Ez egy két szobás lakás volt. Amikor felújították a lakást, akkor tettek bele fürdőszobát. Addig nem volt benne. De még akkor nem ezt a bojleres fürdőt, hanem ezt a régi kályhásat, amibe tüzelni kellett. De az nekünk gyerekként óriási élmény volt, hogy kádban fürödhetünk, hogy folyik a víz. Úgyhogy azt nagyon-nagyon szerettük. És külön volt egy vécé, meg volt egy kis spájz, meg egy kis belépő. Tehát hogy egy normális lakás volt. Viszonylag nagy alapterületű is volt. Csak annyi gond volt vele, hogy nem tele-ajtó volt, hanem alkóv volt. Tehát egy szoba-alkóv volt. Nem tudom, emlékszel-e ezekre az ajtókra? Egy hatalmas ajtó választotta el a két szobát. És akkor annak az ajtónak a fölső része üveges volt, de úgy, mint egy ilyen harmonikaajtó, egy nagy teret össze lehetett vele nyitni. És akkor a szülők laktak a külső szobában, mi meg voltunk a belső szobában. Ez is jó volt. Szerintem nagyon fontos, hogy a gyerekeknek legyen külön tere. Nekünk ez szerencsére megadatott. És aztán a fene se tudja, hogy miért, a nyolcadik után én egészségügyi szakközépiskolába akartam jelentkezni.

K.: Az általános iskoláról nincs olyan emléked, ami érdekes lehet? Milyen volt az az iskola? Ugye ez a hatvanas évek közepe.

V.: ’62-ben kezdtem el járni iskolába. A Gorkij fasori általános iskolát nagyon nem, nem szerettem! Az Izabella utcában volt egy nagyon nevezetes ház, a Lordok háza. Az Izabella utca 31., ahova tulajdonképpen csak nagyon-nagyon elszegényedett családokat költöztettek, és nagyon sok roma család is volt köztük. Azok a gyerekek is ebbe az iskolába jártak. És mi pedig pár házzal laktunk följebb, a 25-ben, és mi is ebben az iskolában kezdtük.

Ugye mi szegények voltunk. Azért abban az időben egy házmesteri fizetés, az minimális volt. A papa is keveset keresett. Emlékszem, hogy a Király utcában a Gólya Áruházban vásároltunk nekünk mindig ruhákat, ott a Nagymező utca sarkán. Télikabátot, nadrágot, cipőket – tulajdonképpen mások levetett holmiját hordtuk. De az mindig tiszta volt, rendes volt. Anyám nagyon tiszta asszony volt. És abban a környezetben, amibe ott jártam, ez nem volt annyira jó. Tehát azt hiszem, így utólag, hogy kicsit kilógtam ebből. […] Nekünk nagyon sokszor csak zsíros kenyér volt, meg maximum egy alma. A nagyapámék küldték Szabolcsból ugye az almát. És akkor még az, hogy szalvéta ismeretlen volt. Még sokszor újságpapírba csomagolták be nekünk a tízórait. Sokat gondolkodtam már ezen is egyébként utólagosan, hogy már akkor mennyire jelentkeztek a különbözőségek a gyerekek között. Hiába, hogy az egy pártállami időszak volt, azért ott is megvolt az, hogy voltak sokkal jobb anyagi körülmények között élő gyerekek. És engem például a cigány…

K.: Azt hiszem, félreértettelek. Tehát te a szegénységeddel tűntél másnak?

V.: Az egyszerűségemmel. Igen.

K.: Tehát az osztálytársaid sokkal jobb módúak voltak.

V.: Igen, igen. Czigány Anna volt az én padtársam. Czigány Judit színésznőnek a kislánya odajárt, ebbe az iskolába, és ezt a Czigány Annát mellém ültette a tanító néni. És emlékszem, hogy három nap múlva már nem voltam mellette.

K.: És ezt te akkor értetted?

V.: Akkor nem értettem annyira, csak rosszul esett. Az Udvarhelyi Nórika járt még oda, aki szintén ilyen nagyon-nagyon jó körülmények között élt, ő meg egy orvos kislánya volt, és ők lettek végül egy pár. És milyen az élet, hogy pár évvel ezelőtt találkoztam Annával, aki orvos lett, szívgyógyász, és mentem hozzá egy vizsgálatra. Fölhívtuk, valaki kapcsán, egy kollégám kapcsán kerültem vele kapcsolatba, és nagyon érdekes, hogy az ember ennyi év után mennyire másképpen látja ezt a történetet. Akkor nehéz volt ez az időszak. És úgy éreztem, hogy az a tanító néni, aki első-másodikban volt, tulajdonképpen maga sem tudta ezt a helyzetet jól kezelni. És nagyon érdekes volt, amikor átkerültem a Hernád 42-be. Nem is emlékszem az elsős tanító nénim nevére. Ennek biztos oka van egyébként. De a harmadik-negyedik osztályban egy nagyon helyes tanító nénim volt, Irénke néni, aki ennek teljesen az ellentéte volt. Tehát ő egy olyan fantasztikus pedagógus volt. Annyira szerettük, vagy én annyira szerettem, de a szüleim is. Például eljött hozzánk. Emlékszem, akkor volt, amikor a társbérletbe költöztettek át minket a felújítás alatt, a Landler Jenő utcába. Egy hármas társbérletben laktunk. És be voltunk zsúfolva tulajdonképpen egy nagy szobába, az egész család. Egyébként meg közös konyha, meg közös vécé, meg ami egy ilyen társbérletben szokott lenni: mindenhonnan nyílt valami. És Irénke néni eljött meglátogatni. Miatta megírtam, hogy szép legyen a házi feladat. Ő adott piros pontot. Ma már felnőttként tudom, hogy egy gyereknek erre van szüksége, az ilyen típusú bíztatásra. És nagyon jó viszonyban is voltak vele a szüleim is. És szerintem ő indított el aztán azon az úton – bár én otthonról is mindig kaptam egy háttértámogatást ebben –, hogy aztán majd később tudjak tanulni.

Nagyon zenebarát volt a mamám, meg apám is egyébként, és akkor tanultunk zongorázni, a testvérem is, meg én is. És a mamáék szereztek egy régi Bösendorfer zongorát. Nagyon olcsón tudtak valahogyan hozzájutni. Először bérelni kellett. És emlékszem, hogy száz forint/hónap volt ennek a bérleti díja. A húgom is és én is tanultunk zongorázni. És nagyon sokáig. Én még gimnazistaként is, a húgom is egyébként. És képzeld el, hogy Detrai Miklósné, aki a zeneiskolában tanított, tanárnő volt, ő volt még, aki nagyon-nagyon helyes volt. Emlékszem, hogy pedagógusként eljött értünk, a testvéremért és értem, és elvitt minket koncertre. Tulajdonképpen megnyitott előttünk egy olyan világot, ami előttünk borzasztóan zárt volt. Mert egyszerűen hiába akarták a szülők, hogyha nem volt annyi pénzünk. Voltunk a Zeneakadémián! Mentünk körbe a zeneiskolákon. Ha valahol voltak tanszaki hangversenyek, akkor szerepeltünk. Volt az életünknek egy nagyon érdekes része, hogy mindig volt egy-két ember, aki úgy megértett minket – nemcsak gyerekként, hanem szerintem a szülőknek is adott bíztatást. És ez az Erzsike néni is úgy járt hozzánk, hogy tulajdonképpen hazajött. Sokat vitt minket el. Ma kevés ilyen tanárral találkozunk. Akár én is itt, a saját munkám során alig találkoztam olyannal, aki ennyi pluszt oda tud tenni egy gyereknek. És ez nagyon-nagyon hiányzik! Azt gondolom, hogy amit például mi tudunk adni, azok pont ezek a pluszok. Amire a gyereknek rettenetesen szüksége van.

És aztán volt még egy ilyen nagyon-nagyon helyes ember az életünkben. És talán azért is jelentkeztem én másodikként egészségügyi szakközépiskolába… Szóval volt egy doktor, volt egy orvos. Apukámnak volt egy nagyon súlyos idegösszeroppanása. Nagyon-nagyon megviselték… De most hogy mondom, rájövök, hogy nem is tudom, hogy mi volt ennek az oka. Hogy a munkahelyén volt egy nagyobb terhelés? De nagyon-nagyon súlyos beteg volt. Hónapokig volt beteg. Vastüdőbe kellett tenni. És egy éjszaka eljött hozzánk egy ügyeletes orvos. Hónapokig volt apu kórházban, és nagyon-nagyon gyenge állapotban volt. Tudod, az egy borzasztó betegség, amikor valaki nem tud rendesen levegőt venni, akár ha pszichésen is. Tehát ez egy szörnyű állapot volt. Amúgy is mindig egy nagyon-nagyon vékony, szikár ember volt, és emlékszem, hogy ez a betegség rettenetesen megtörte. De akkor már otthon volt, és kijött hozzánk egy ügyeletes orvos, dr. Indi Ottó – most is emlékezem rá! Ő nagyon meghatározó volt apám felépülése szempontjából. Belépett a lakásba, és ellátta a papát. A mama készített neki egy kávét. Ez valami éjszakai órán volt, mi, gyerekek is persze fölkeltünk, mert ez nem egy olyan dolog volt, amit egy gyerek előtt el lehet titkolni. És meglátta a zongorát. Ellátta apát, és azt mondta, hogy „amíg nem lesz másik hívásom, akkor zongorázok egy kicsit magának, Berki úr”. És egyszerűen leült és zongorázott.

K.: Ott, éjszaka.

V.: Éjszaka. És apámnak is nagyon jót tett ez. És amikor Indi doktor ügyeletes volt, akkor mindig jött. Hogyha nem volt hívás, akkor nálunk volt. Akkor már voltak ilyen elérő készülékek, és nekünk volt otthon telefonunk, tudták, hogy ott van. És tulajdonképpen a papa kapott egy ilyen tömény zeneterápiát is a kezelés mellé. És imádtuk ezt a dokit. Nem is tudom, hogy vajon miatta is? Közben ugye beszélgettünk, akkor én már hetedik-nyolcadikos lehettem, hogy akkor hova tovább, merre? És akkor másodiknak én azt adtam be a jelentkezési lapomon, hogy csecsemőgondozó. És aztán elsőnek meg beadtam a Madách Gimnáziumot, az ugye ott volt, a Barcsay utcában. És nyolcadikban már jártam előkészítőre a gimibe, volt arra lehetőségem.

K.: Ez felkészített a gimnáziumi tanulmányokra?

V.: Igen. Volt akkor egy nulladik év, hogy lehetett jelentkezni előkészítésre. És akkor én jelentkeztem. Ez mikor volt? ’71-ben. Képzeld el, azért, mert jó tanuló voltam az iskolában, kaptam ösztöndíjat. Azért, hogy oda eljárok a gimnáziumi előkészítőre. Nem sok pénz volt ez, minimális, de az nekünk akkor sokat segített. És eljártam egy évig erre az előkészítőre, és felvettek oda, a Madách Gimnáziumba. Odajártam. És képzeld el, hogy negyvenkettes osztálylétszámban ketten voltunk cigányok, a Kunsági István és én. Én azt gondolom, hogy ott kaptam mindenféle olyan pluszokat még, amik nagyon tudtak nekem segíteni. Én jó osztályközösségbe kerültem. És az, hogy ki a cigány, vagy ki a nem cigány, huszadrangú kérdés volt. Tehát azzal nem foglalkozott ott senki. A Jancsó Miklósnak a fia odajárt, a Jancsó Zoli az osztálytársam volt. Tehát ott is volt egy ilyen krém…

K.: Mit értesz a krémen?

V.: A jobb státusú családok gyerekeit. És mi voltunk olyan tízen, tizenketten, akik a szegényebbek voltunk, így visszagondolva rá. Volt, akinek külkereskedő volt az apukája, volt, akinek orvos volt az édesapja. Nagyon sokféle. A Kunságinak az édesapja karmester volt. Tehát egy csomó olyan dolog volt, ami tőlünk, a mi életünktől messze esett a mindennapokban. Összejött egy jó kis társaság. És egy tanulós társaság. Ahol szégyen volt, hogyha te nem készültél, nem tanultál. És ez nekem rengeteget segített. És annyira jó volt, mert olyan helyes emberekkel kerültem ott össze. Még most is van, akivel tartjuk a kapcsolatot. Például délutánonként saját tanulókörünk volt. És ha te valamit nem értettél…

K.: Ti szerveztétek?

V.: Magunk, saját magunk. A gyerekek. Benn maradtunk az osztályban, és akkor matematikából volt korrepetálás, fizikából, kémiából.

K.: És egymást korrepetáltátok, vagy bekapcsolódtak tanárok is?

V.: Egymást segítettük. És az szerintem nagyon-nagyon jó volt. Én például jó voltam fizikából, és hogyha nem értettek valamit, akkor azok ott maradtak, és azt én délután elmagyaráztam. De ha én valamit nem értettem matekból, akkor ott összejöttek egy csomóan, és addig ültünk ott, amíg azt nem tudtam. Ilyen önkéntes alapon. És ez persze összehozta a közösséget is. Rettenetesen. És talán ez is annak az oka, hogy ma is nagyon sokan tartjuk egymással a kapcsolatot. És ami még – idézőjelben mondom, hogy – „külön szerencse”, hogy egy csomó más dolgot is megtanultam ott, mert volt egy vak osztálytársnőm – a dr. Udvardi Katalin most már. Aki akkor, gyerekként sok segítséget igényelt tőlünk. De nekünk azt meg kellett tanulni, hogy közöttünk van egy olyan, aki nem lát. És azt gondolom, hogy ettől is egy kicsit toleránsabb lett az a közeg. Most volt egyébként a negyvenéves érettségi találkozónk, és isteni volt. Mert az is egy ilyen muzikális dolog volt, az egész, hogy… Nem tudom, hogy mennyire ismered a Madách Gimnáziumot. Ismered?

K.: Eléggé. Ismerek sok történetet…

V.: Mi szerettük a gimnáziumot. Előtted van maga a gimnázium épülete?

K.: Igen.

V.: Van egy erkélyes rész, és az volt a mi osztályunk. Imádtuk. Tehát szerettünk odajárni. Szerettük a tornatermi lehetőségeit. Szerettük azt, hogy színjátszás kezdődött. Szerettük azt, hogy lehetett írni tantárgyakból versenydolgozatokat. Csomó sportolási rendezvények voltak, és lehetett menni. A Madáchnak volt kosárlabda-csapata. És mentünk a meccsekre. Tehát egy csomó dolgot megéltünk. És volt egy fantasztikus zenetanár, a Takács Laci bácsi. Ő volt az énekkarnak a vezetője. Tőle aztán rengeteget kapott az osztály. Ráadásul nagyon sok muzikális ember volt az osztályban. Magamat is odasorolom, de odasorolom ugye a Kunsági Pistát, odasorolom a Varga Beátát. Nagyon sokan voltunk kötődésben a zenéhez. És most, a negyvenéves találkozón Pista elkérte a dísztermet, és ott zongorázott. És hozott kottákat, és énekeltünk. És úgy olyan nagyon-nagyon jó volt. Azt gondolom, hogy maga az iskola egy nagyon meghatározó az ember életében. Az, hogy milyenek az osztálytársaid, hogy milyen tanáraid vannak. Hogy hogyan gondolkodnak, akár gyerekenként rólad. Én például a történelmet azért szerettem meg, mert Vágvölgyi tanár úr tanította. Ő egy hírhedt tanár volt, sokan féltek tőle, merthogy szeretett gondolkodni, meg tanítani. Egy nagyon-nagyon jó fej volt. És nagyon érdekesen tudta leadni az anyagot, és öröm volt az óráján ott lenni. Nagyon-nagyon jó volt, hogy ezeket az élményeket megélhettem ebben a környezetben. Tényleg úgy emlékezem rá, hogy sokat köszönhetek ennek.

Volt egy osztálytársam, a Szakál Robi, aki nagy operarajongó volt. Ugye tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalokat gondolj el! Egyszer Takács Laci bácsi énekelt egy részletet valamiből, és a Szakál Robi fölnyújtotta a kezét, és azt mondta, hogy „Beethoven V. szimfónia”, nem tudom én, hányas tétel, nem tudom én, micsoda. És ott ültünk mindannyian, és a szemünk, szánk el volt kerekedve. És alakult egy olyan csoport, aki el tudott járni az Erkel Színházba, és mentünk ezzel a Szakál Robival. És ő mindent tudott. Éjjel-nappal komolyzenét hallgatott. Ma ügyvéd egyébként. És olyan típusú zenei műveltséggel rendelkezett, amiért sokan elővettük az Operák könyvét, és elkezdtük elolvasni, hogy miről szólnak ezek. Elővettük, hogy kik azok a leghíresebb énekesek. Tehát egyszerűen fejlődtünk. És ezt nem a tanár személye döntötte el, hanem köztünk egy olyan fiatal, akinek volt valami különleges tudása, érdeklődése. Ez rám legalábbis rettenetesen jó hatással volt. És amikor már elérkezett az érettségi, akkor én úgy gondolom, hogy nagyjából tudtam azt, hogy merre van az orientáció. Aztán egy kicsit változott az élet, de hogy egy csomó dolgot megtanultam.

És eljártak hozzánk az osztálytársaim. Imádták a mamának a vajas kenyerét, meg az almáját. Nem volt olyan, hogy „én nem megyek hozzátok”. Én ugyanúgy elmentem a Jancsóékhoz. Tehát része voltam az osztályközösségnek. És azt látom, hogy a mai gyerekek egy része teljesen kiszorul ezekből. Teljesen. Tehát hogy annyira bezártak ezek a jobb módú családok. És annyira nincsen átjárási lehetőség. Pedig meg vagyok arról győződve – én ugye az integrált oktatás híve vagyok, pont emiatt –, hogy semmi nem olyan hatékony, mint amikor egymástól tanulunk.

K.: Persze.

V.: Mint hogyha egymástól tanulunk, és egymástól lesünk el dolgokat. Én beiratkoztam a Szabó Ervin Könyvtárba, és rendszeresen hordtuk a könyveket. És édesanyámnak fölírtam, hogy mit szeretnék az antikváriumból, mert új könyvről szó se lehetett, de föl lehetett írni listákat, hogy mit szeretném, hogyha megvennének a szülinapomra, vagy karácsonyra, és mindig megvették. És rengeteget olvastam. De talán pont azért, merthogy maga a kortárscsoportban is benne volt ez. Benne volt ez, hogy azért jöttünk, hogy tanuljunk. Azért jöttünk, hogy tudjuk. Azért jöttünk, hogy tudjunk egymásnak segíteni. És ezt a képességet szerintem meg tudtam tartani. És én ezt nagyon fontos dolognak tartom az életemben.

Az édesanyám a Vöröskeresztnek helyi aktivistája volt. És akkor vittem a Vöröskeresztes bélyegeket, segítettem bevásárolni az öregeknek. Tehát egy csomó dolog észrevétlenül alakult. Anyukám is olyan volt, hogy szeretett segíteni másoknak. És ezt a képességet megtanultam. Hogy kell segítenünk az idősebbnek, az elesettebbnek. Például a házunkban nagyon sok olyan család volt, akik Auschwitzból visszajöttek. Ugye ez ott a zsidónegyed környéke.

K.: És ezt akkor is tudtad?

V.: Akkor is. Mert anyukáék ezt elmondták. Mi tudtuk. Schlesinger bácsi, Vértes néni, Gotlib néni, Csájka néninék… akik visszajöttek. Erről persze nem nyílt beszéd volt. De például a Gotlib néniék fönt laktak a második emeleten, és náluk minden héten volt kanaszta parti. És jöttek azok a vendégeik, akik szintén túlélők voltak. Mivel én segítettem Gotlib néniéknek sokat, például lementem a boltba – mert a sarkon volt egy Csemege, –, bevásároltam. A nyári szünetben tőlem el is várták, hogy segítsek. A mama mindig mondta, hogy „menj, kérdezd már meg Gotlib nénit, hogy kell-e valamit neki hozni?” Tehát hogy ne jöjjön le a másodikról. Így aztán beengedtek a kanaszta partikra. Ott ültem hátul, csendesen, figyeltem őket. És ők közben beszélgettek egymással. Tehát lehet, hogy kifelé nem beszéltek erről, de egy gyerek sok mindent meghall. Azon az emeleten volt a Gotlib néni, ott volt Schlesinger bácsi, ő egyedül jött vissza, és ott voltak Csájka néniék. Ez a három család egy emeleten. És ők egymással is szoros kötelékben voltak. És mikor Gotlib néninek meghalt az édesanyja, akivel együtt jöttek vissza, akkor mi voltunk a temetésén, az izraelita temetőben, mert szerettük nagyon őket. És akkor voltam először zsidó temetésen. Tehát az ember többet tudott ezekről a dolgokról. Meg anyukám is mesélt erről. Mert ő ’44-ben már fönt dolgozott Budapesten, fölvitték őket, az asszonyokat, lányokat a hadiüzembe. És ott volt. És ő mesélt erről az időről. Mesélt nekünk arról is, hogy vittek el embereket. Tehát nálunk ez soha nem volt tabutéma. Vagy például édesanyám azért nem tudott a varrásból fölszabadulni – 44-ben volt utolsó éves –, merthogy az a házaspárt, akinél ő tanult varrni, egy zsidó házaspár volt, és őket is elvitték. Tehát mi ezt tudtuk.

K.: És ezt hogy magyarázták meg nektek, gyerekeknek? Hogy ez hogy történhetett?

V.: Én azt éreztem, hogy ők ettől az egésztől nagyon féltek.

K.: Anno féltek? Vagy…

V.: Anno féltek. Anno. Ott, abban a helyzetben féltek. Ugye édesapámék ’45-ben házasodtak össze. Ugye édesanyámék görög katolikusok voltak, őket ez a típusú deportálás nem érintette. A Berki családot pedig valószínűleg azért nem érintette, vagy nem érte el, merthogy ott meg ugye a nagyapám munkájára szükség volt. A lovakra, meg a kovácsmesterségre. Tehát ők ilyen szempontból védve voltak, de azért látták, hogy mi történik körülöttük.

És amikor ’56 volt, akkor például édesapámék nagyon féltek. Azt éreztem, hogy megtanultak félni. Hogy mondjam? Tehetetlennek érezték magukat.’56-ban mondták nekik, hogy menjenek, hogy ők is disszidáljanak. Nyitva vannak a határok, és menjenek, meneküljenek el az országból! És akkor azt mondta a papa is meg a mama is, hogy ők nem mennek sehova, itthon maradnak. Tehát hogy ez egy olyan nagyon érdekes dolog volt. És amennyit úgy gyerekként az ember ebből megértett. Szóval ők meséltek nekünk erről az időről. Arról is, amikor bejöttek az oroszok… Pont a kisvárdai részre jöttek be az orosz katonák. Sőt az esküvő 1945. szeptember 8-án volt. És az orosz katonák is bementek az esküvőre. És akkor a mama mesélte, hogy nagyon meg voltak ijedve. És semmit nem kértek, csak a töltött káposztát beletették a zsebükbe. Annyira éhesek voltak, és töltött káposztával teletömték a zsebüket, meg kenyeret vittek. És nem bántottak senkit sem. Annyi volt még, amit a mama mondott, hogy az órákat összeszedegették az emberektől. De egyébként nem bántották az ott lévőket.

Úgyhogy viszonylag sokat hallottam az auschwitzi történetről. Pontosan amiatt, hogy ezek az emberek meg voltak jelölve. Láttad a nyári időszakban, hogy mindenkinek ott volt a karján a jel. És a gyerek eleve megkérdezi, hogy ez miért van ott? Ott fönt én sem mertem megkérdezni, de anyáéktól megkérdeztem, és ők elmondták, hogy mit csináltak az emberekkel. És jártam föl a Vértes nénihez is fölolvasni, mert a fia eljárt dolgozni. Neki se jött haza a férje, a fiának nem jött haza a felesége. Akkor már idős volt a Vértes néni. Tehát nagyon érdekes volt ez az egész gyerekkor. És azt gondolom, hogy az ember gyerekként is sok mindent próbál magában összerakni. Ez a világ azért nem volt annyira békés. Ugye mi még ebben az átkosban nőttünk föl, és amit sok mindenki átkosnak mondott, de gyerekként ezt nem így élted meg. Az volt a természetes. Az volt a természetes, hogy gyülekező volt május elsején, a házunk előtt, hogy lufikat kaptunk, amire rá volt írva, hogy „Éljen május elseje!” A gimnáziumból is mentünk, és gyakorlatokat tanultunk meg, hogy a felvonulási téren ezt be tudjuk mutatni. És nagyon érdekes, hogy amikor bekerültem az egyetemre… Az egy nagy krízis volt nekem, amikor a Marczisovszky (János) tanár úrhoz kerültem, az ELTE Közművelődési Tanszékére. Először nem értettem, hogy miről beszél. Ugye az ember benne volt egy létben. És nem Bibót olvastam akkor. És nem Erdeit olvastam akkor. Nagyon érdekes volt, amikor ez a megvilágosodás jött. Vagy az Örkény (Antal), vagy a Heleszta (Sándor). És lassan elkezdett megvilágosodni a fejemben… Szerintem már voltam huszonhárom éves, vagy huszonnégy. Abban az időben nem igazán jöhetett szóba, hogy kiutazzunk valahova. A gimnáziummal voltunk Leningrádban, meg egyszer voltunk kint talán Berlinben. A világ nekünk nem volt kinyitva. Mi annyit tudtunk a világból, amennyit a Híradóban megláttál, vagy amennyit éppen hallottál, vagy amennyi információhoz éppen hozzájutottál. Én akkor kezdtem el igazából gondolkodni dolgokon, amikor már a főiskolai vagy egyetemi tanulmányokban voltam. Tehát addig csak megéltem a mindennapokat.

Egy csomó dolgot hallottam, tudtam, láttam, tapasztaltam. Azt is tudtam, hogy apámék dolgoztak mindig. Azt is tudtam, hogy mi soha nem voltunk gazdagok. Tehát egy csomó dologgal tisztában voltam, de az, hogy maga a pártállam mint jelent, nem tudtam. Fogalmam se volt erről.

K.: Gondolom, KISZ-tag is voltál.

V.: Persze. KISZ-tag is, meg úttörő is voltam, és persze kisdobos is voltam. Örültem, hogy fölavattak. Én ezt soha nem fogom szégyellni. Merthogy az akkor, abban a rendszerben totál természetes volt. KISZ-tag is voltam. KISZ-titkár voltam a Madáchban. Az osztályomban. És emlékszem, hogy politikai vitaköröket rendeztünk, és akkor volt az atomcsend-egyezmény, és mindenféléről beszélgettünk, de a saját rendszerünkről nem. Tehát az nem volt megkérdőjelezve. És amikor aztán elkezdtem beülni a Marczisovszkyhoz, az Örkényhez, meg a Helesztához, akkor így totálban ki voltam készülve, hogy Úristen, nem értem, hogy mit mondanak. És emlékszem, hogy talán egy fél év is eltelt, mire ráeszméltem, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy amit ők beszélnek, az tulajdonképpen milyen fajta összefüggéseket vet föl. Nem voltam ezzel tisztában. És lehet, hogy akik most azt mondják, hogy ezt már akkor is tudták, nem mondanak igazat. Emlékszem, olvastam a Beszélőt. Még most is megjelenik, de akkor szamizdat irodalom volt. Tehát egy csomó dolgot az ember kézbe vett, de nem láttam ezeket a dolgokat. És a szüleim se látták. Tehát egyszerűen a napi szintű politika ilyen módon nem került be az életünkbe.

K.: Nagyon más világ volt.

V.: Nagyon más világ volt. Igen. Nagyon más világ volt. Örültünk, amikor az első metró megépült, és el tudtunk menni. Örültünk, amikor kimentünk a Nemzetközi Vásárba, és ott vehettünk orosz fagylaltot, ami finom volt, és ostya közé volt csomagolva. Teljesen más élet volt akkor. És emlékszem, hogy ez nem egy könnyű feleszmélés volt, nem egy könnyű eszmélés.

K.: Jól értem, hogy a gimnázium után nem mentél egyből…

V.: Nem, nem. Férjhez mentem.

K.: Gimnázium után rögtön férjhez mentél?

V.: Igen, igen. Képzeld el, férjhez mentem. A házunkban volt egy fiú, akivel nagyon összeszerelmesedtem, és férjhez mentem. És gyerekem is született. És már a második gyerek után kezdtem el tanulni. Az érettségi után még tanultam, virágkötészetet tanultam a Maglódi úton. Ez egy kétéves iskola volt, de már dolgoztam is mellette.

K.: És volt gyerek is?

V.: És volt gyerekem is. Igen. És később, talán három vagy négy évvel később kezdtem azon gondolkodni, hogy megyek tanulni. Tehát már felnőttként kezdtem el. Először óvónőképzőbe jártam. Mindig szerettem volna kisgyermekekkel foglalkozni. Ugye a nagy vágyam nekem az volt, hogy védőnő leszek vagy csecsemőgondozó, vagy ápoló. Egyébként az érettségi után megírtam a központi felvételit, csak ott nekem nem sikerült a kémiadolgozatom.

K.: De hova felvételiztél?

V.: Az Egészségügyi Főiskolára.

K.: És oda kellett a kémia.

V.: Kémia, fizika, biológia. És nekem a kémia nem sikerült. Érdekes, hogy fizikából mindig jó voltam, érettségiztem is fizikából, biológiából is mindig jó voltam, és nem sikerült a kémiadolgozat. Tehát nem értem el azt a pontszámot, amit kellett volna. És akkor az egy kicsit vissza is vetett. De később aztán ugye jelentkeztem a Budapesti Tanítóképző Főiskolára, óvónőképző szakra, mert akkor kiköltöztünk a XXII. kerületbe, már az új családommal.

K.: Mesélj valamit a férjedről! Ki volt ő?

V.: Ő az első férjem. Meghalt már, negyvenévesen meg is halt.

K.: Ó, jaj Istenem.

V.: Sütőipari üzemmérnök volt a férjem. Ott lakott, abban a házban, ahol én is laktam, és tulajdonképpen első szerelem volt. Egy nagyon okos fiút gondolj el, akit az édesanyjuk egyedül nevelt. Egy testvére van neki, most is él, a Dóra. És valahogy tizenöt éves koromban egymásba szerettünk, ilyen első szerelem volt, és ebből házasság is lett. És ez a sütőipari munka, az, hogy bekerült a Hungária körúton lévő nagy gyárba, egy kicsit tönkretette. Elkezdett egy kicsit piálni, és vitte magával az ár. És ez nem tett jót a kapcsolatunknak. Sose gondoltam arra, hogy elválunk egyébként, mert az édesanyámék olyan nagyon jól éltek együtt, és valahogy az, hogy elválok valakitől, az nem volt bennem. Nagyon nehéz időszak volt ez. És akkor hogy ebből ki tudjunk kerülni, meg akkor a Réka lányunk picurka volt még, és küzdött az asztmás huruttal – minden évben fönt volt a Szabadság-hegyen, mert mindig vinni kellett, iszonyatosan allergiás volt –, mondta a doki, hogy miért nem próbáljuk meg a mátrai levegőt? Ez biztos jó lenne ennek a gyereknek. És elcseréltük a lakásunkat ide, Bátonyterenyébe, Nagybátonyba. Úgy kerültünk ide. Én azt gondoltam, hogy ez talán arra is jó lesz, hogy a férjem ebből a régi közösségből ki tud kerülni, és egy kicsit tudunk újrakezdeni valamit. De ez nem sikerült. Eljöttem a gyerekekkel, és…

K.: Réka lányod van, és egy…?

V.: Ivett. Ivett, Réka. És aztán van egy Tamás fiam. De akkor ez a két gyerekem volt. És akkor azt gondoltam, hogy ez akkor így nagyon rendben lesz. És közben azért ez nem úgy sikerült, ahogyan gondoltuk. A férjem itt dolgozott Kisterenyén, lejjebb volt egy sütöde, annak volt a vezetője. Itt meg beleszeretett egy másik hölgybe. És aztán nagyon szétesett minden. Nem is szívesen beszélek erről. A szüleim százhúsz kilométerre voltak, meg a testvérem. Nem volt itt senkim. Csak a két gyerek, meg én. Ez nem volt egy könnyű időszak. Egy teljesen új helyen. Új munkalehetőség… Nem is tudtam elhelyezkedni óvónőként. Mert az akkori tanácselnök kislányának kellett a hely az óvodában, aki akkor nem volt szakképzett. És akkor én nem tudtam óvónőként elhelyezkedni. De nagyon jó volt egyébként, hogy nekem volt másik szakmám. Ez a dísznövény-kertész, virágkötő, és akkor én abban dolgoztam egy ideig. És aztán később tudtam visszajönni csak az oktatásba. Közben elkezdtem újra tanulni, a művelődésszervezésben.

K.: Ezt az ELTE-n?

V.: Ez a Berzsenyi Dániel Tanárképzőnek volt egy kihelyezett tagozata, én odajártam az ELTE-re, a Szerb utcába… És akkor még voltak a nagy öregek. Maróti professzor, Gelencsér Kati. Ez megint nagyon jó volt, de én azt már felnőttként csináltam. És szerettem.

K.: És akkor innen, Bátonyterenyéről jártál föl tanulni?

V.: Igen, igen. Egy hónapban egy hét volt.

K.: És a gyerekek?

V.: Voltak a gyerekek bölcsődében vagy óvodában, és akkor utána pedig az történt, hogy jöttek le édesanyámék, segítettek. Mert ezt csak úgy lehetett. Itt volt a mama, itt volt a papa, és akkor ők segítettek sokat. És nagyon érdekes volt. Ezt az egyetemen töltött időszakot is úgy szerettem, merthogy sok embert ismertem meg, akik egy teljesen más miliőt tudtak számunkra megmutatni, egy más tudást tudtak megmutatni, egy más rendszert tudtak megmutatni, és ez nagyon jó volt.

Úgyhogy utána, ahogy ott végeztem, akkor én éreztem, hogy nekem van még utam tovább. Érdekes dolog volt, hogy nem gondoltam, hogy én akkor a közművelődésben fogok megállni. És én akkor, közvetlenül utána elvégeztem még a Bárczi Gusztáv Főiskolán az általános szociális munkás szakot. És ott megint egészen más emberekkel találkoztam. Ott tényleg rengeteget kaptam. Ez a két iskola volt az, ahol a legtöbbet kaptam. Egyrészt nekünk a dr. Gelencsér Katalin volt az, aki a mi csoportunkat összefogta. Én őt nagyon kedveltem. És az nagyon fontos, hogy ilyen remek emberek tanítottak. Még a Réz András is. Ott mindenki fölvonult. Ez egy olyan jó gárda volt, hogy ez az egy hét nagyon felülüdülés volt. Reggeltől estig ott voltunk, és ez nagyon jó volt. És utána, amikor átkerültem a szoc munkára, ott megint egy másik világ volt. Tényleg a legjobbakkal találkoztam. Almási Judittal, Bass Lacival, Darvas Ágival, dr. Mányai Judittal, Somlai Péterrel. Sok mindenkivel. És tulajdonképpen ez mind-mind nagyon komoly hatás. Ott eldőlt, hogy ezen a szociális területen van nekem valamilyen küldetésem, valamiféle dolgom.

És akkor közben megismerkedtem a férjemmel, aki szintén nagybátonyi. Ez a második férjem volt, mert nekem három házasságom van. És született egy kisfiam, Tamás, aki most már harminckét éves. Sose tudtam eldönteni, hogy ez a házasság menekülés volt-e, hogy ne legyek egyedül? Hogy megosszuk a felelősséget? Egyébként ő egy nagyon-nagyon helyes, nagyon rendes. Most is nagyon jó viszonyban vagyunk. És ezt én nagyon fontosnak tartom. Nem sokáig voltunk házasok, rövid ideig. Tamás az ajándék ebből a házasságból. Illetve a Tamás nagyszülei. Az fantasztikus! A világon a legjobb kapcsolatom velük van. Egészen elképesztőek! Évekig főztek nekünk. Mentünk a kajáért. Ha beteg voltam, a mama gondoskodott, jött. Nem tudom meghálálni azt a sok jót. Nagyon jó viszonyban maradtunk. Pont tegnapelőtt voltunk náluk kint. És mindegyik gyerekem ilyen jó viszonyban van velük. És ahogy mondtam, Csabával is jó viszonyban maradtunk. Találkozunk, beszélgetünk. Az életem ebből a szempontból szerencsésen alakult.

Lajos, az első férjem halála nehéz volt a gyerekek szempontjából. Nagyon-nagyon súlyos, áttétes daganatos beteg volt. Úgyhogy nagyon-nagyon gyorsan, és borzasztóan látványosan ment el. Nagyon-nagyon rövid idő alatt. A lányoknak nagyon nehéz volt földolgozni. Nekem milyen volt földolgozni? Igazából nem tudom, mert túl sok fájdalom is volt ebben már benne. Tudod? Sajnáltam mint embert. Gyerekként mégis együtt növekedtünk föl. De talán azt a veszteséget, amit a gyerekek éreztek, azt nem lehet elfeledni. Különösen a kisebbik lányom kötődött hozzá. Az nehéz volt. Aztán a Csabával való kapcsolatom sem volt annyira jó. Én nem gondolom, hogy el kell tűrni azt, hogy az ember egy nagyon rossz kapcsolatban legyen.

K.: Semmiféleképpen sem.

V.: És én már megtanultam az első nyolc évem alatt, hogy azt nem szabad. És a második házasságom nem volt egy rossz kapcsolat, ez teljesen más jellegű probléma miatt vált nagyon-nagyon gyengévé, de nem bántottuk meg egymást. Tudtuk egymást tisztelni. Most is ez a kölcsönös tisztelet megvan egymás között.

És akkor így ismerkedtem aztán meg a mostani párommal, akivel most már huszonkilenc éve együtt vagyok. De közös gyerekünk nekünk nincsen. Tehát tulajdonképpen ezt a három gyereket abajgatjuk itt, meg most már az unokákat. Érdekes dolog, hogy közös gyerekünk nem született. Közben még elvégeztem az egyetemen a szocpol szakot. Az szerintem még nagyon jó volt. Gondolkodtam akkor, hogy a szociológiát vagy szocpolt, de aztán végül is a szocpol mellett maradtunk. Akkoriban indult. Ez talán a második évfolyam volt.

K.: Ez mikor volt?

V.: Várjál! Még a professzor asszony vezette a csoportot, Ferge Zsuzsa. Ez már a rendszerváltás utáni időszak. Ez már bőven a rendszerváltás utáni időszak. Elvégeztem a szocpolt. És ott megint találkoztam a Bárczis tanárok egy részével. Akkor volt ez a nagy átalakítás, hogy maga a Bárczi Gusztáv Főiskola is egyetemi szintre tudott föllépni. És akkor onnan áttanítottak tanárok, úgyhogy újra ott volt Bass, ott volt Darvas Ági, Nyilas Mihály, illetve ott volt maga Ferge Zsuzsa. És ez nagyon-nagyon jó volt!  Ezért hálás vagyok az életnek, hogy ilyen emberek nagyon-nagyon ott voltak. És lehetővé tették azt, hogy az ember gondolkodjon. Nem a szokványos tanár–diákviszony, hanem inkább már egy kollegiális viszony volt. Tényleg értékelték a véleményedet, a gondolataidat, a terepen végzett munkádat. Ez nekem nagyon, megint nagyon sokat adott. Maga az egyetemi csoport már nem. Az már kevésbé. Itt húszan voltunk. Ez egy kisebb csoport, és itt már mindenki élte a saját életét, csinálta a feladatait. Ha egy hétig fönt voltunk, akkor utána már mindenki szaladt. Általában estébe nyúló konzultációk voltak. Tehát már az a fajta közösség, ami igazából tudott volna formálni, az már nem tudott kialakulni. Megcsináltuk az egyetemi képzést, levizsgáztunk, megcsináltuk a szakdolgozatunkat, és nem találkoztunk. De az élet mennyire furcsa és kiszámíthatatlan. Indult a Gyerekesély Program Magyarországon, és ezt a Ferge professzor asszony vezette. És akkor egyszer csak fölhívott a professzor asszony, és mondta, hogy eljönne megnézni a bátonyterenyei tanodát, merthogy indul a Széchenyi Program, és akarja látni, hogy mit csinálok. Örültünk egymásnak. És aztán én lettem a Gyerekesély Program szakmai vezetője.

K.: Körülbelül mikor?

V.: Ez már körülbelül 2000. Ez egy nagyon-nagyon izgalmas történet volt. Ez a kétezres évek.

K.: Még menjünk vissza az időben! Hogy kezdődött a tanoda? Ez nagyon fontos lenne.

V.: 2000-ben kezdődött.

K.: Ez is akkor kezdődött? És mi az, ami téged így hajtott, hogy tanuljál?

V.: Nem tudom. Látod, nem tudom. Még aztán végeztem egy kurzust, azt egy pár évvel ezelőtt, a Károly Róberten, azt a rehabilitációs gazdasági menedzsert. Ez talán mindig ez a hülye bizonyítás. De volt egy ilyen kitérő is az életemben, egy ilyen öt év, amikor idősgondozásban dolgoztam. De ettől eltekintve mindig gyerekekkel foglalkoztam. Gyerekekkel, és a gyerekek családjaival. Ez így nagyon jó volt. És nagyon hosszú ideig közalkalmazott voltam. Nekem soha nem maga a civilség volt a főállásom, hanem mindig volt rendes közalkalmazotti munkám a művelődési házban.

K.: Itt, Bátonyterenyén?

V.: Itt, igen. Igazgatója voltam a Művelődési Központnak egy ideig. Aztán a Kastélykerti Művelődési Házban dolgoztam, akkor a mátraverebélyiben, tehát hogy mindig olyat csinálta, ami egy kicsikét közművelődéshez is kötődött. Oktatásban is dolgoztam.

K.: Tanítottál?

V.: Tanítottam is, Mátraverebélyben az általános iskolában, akkor Általános Művelődési Központ volt. De a legtöbb időt a Gyermek- és Ifjúságvédelmiben töltöttem, a szakellátásban dolgoztam, és az ország első Lakásotthonának voltam a vezetője hosszú ideig itt, Bátonyban.

K.: Akkor ezekről mesélnél?

V.: Egy kicsit. Amikor leköltöztünk Budapestről, ahogy már mondtam is, nem sikerült ez az óvónői munka, és akkor elkezdtem járni erre a közművelődési képzésre. Bekerültem a Kastélykerti Művelődési Házba dolgozni, ami itt van Kisterenyén. Nem, először talán Mátraverebélyben. Mert most próbálom ezt az időt összerakni. Igen, Mátraverebélyben dolgoztam először a Művelődési Házban, és akkor ott lett egy ÁMK, egy Általános Művelődési Központ. Amikor óvoda, iskola, művelődési ház összevonásra került, ez is volt egy koncepció. Amikor ott dolgoztam, akkor kértek, hogy tanítsak az iskolában ének-zenét. És akkor ott tanítottam ének-zenét, illetve utána még a Bartók Iskolában is, de ez csak egy rövid időszak az életemben. Amikor a Mátraverebélyi Művelődési Házat, a faluban lévő művelődési házat, illetve ezt a kisterenyeit összekapcsolták, és lett egy körzeti művelődési házas nem tudom én, micsoda, akkor az akkori igazgató úr megkeresett engem, (én Mátraverebélyben voltam), hogy jöjjek már át ide dolgozni, és akkor átkerültem ide. És közben a nevelőotthon itt volt, Kistenyerén. Hatalmas nevelőotthon volt, Ádám Zsigmond Nevelőotthon.

K.: Tehát állami gondozott gyerekekkel.

V.: Igen, igen.

K.: És az mit jelent, hogy hatalmas? Hány gyerek?

V.: Kétszáz. Sokan voltak. És akkor a művelődési háznak volt egy ilyen programja, hogy kimentünk az állami gondozott gyerekekhez különböző foglalkozásokat tartani, vagy ők jöttek be. És akkor egy kicsit beleláttam ebbe a világba, és átmentem oda dolgozni. Tizenöt évet dolgoztam a szakellátásban. Abból nyolcat töltöttem az otthonban, tehát amikor még állt az otthon, és hét évet töltöttem Lakásotthonban. Utána váltottam. Akkor az ember megtapasztalta az életnek mindenfajta árnyoldalát, ami a gyerekeket érinti. És ott is először könyvtárosi feladatokat láttam el, illetve az otthonnak az egész közművelődési tevékenységét szerveztem. És amikor meg lehetett pályázni a Lakásotthonokat, akkor én megpályáztam az egyiknek a vezetését. És így kerültem ki ide, Kisterenyére a Csokonai út 42-be, itt voltam házvezető sokáig. És akkor még az a jó helyzetem volt, hogy meg lehetett választani a kollégákat, akikkel együtt akartam dolgozni. És ez nagyon jó volt, mert az ember egy ilyen hosszú bentlakásos intézményi viszonyban azért tudja azt, hogy kik azok a kollégák, akik egy ilyen lakásotthoni rendszerben is tudnak mozogni. És jó kis csapatot sikerült összehozni. És nagyon sok gyereket kiengedtünk.

K.: Ez a lakásotthon, ez mit jelent? Milyen? Hogy néz ki?

V.: Tizenöt gyerek volt ebben a lakásotthonban.

K.: És te voltál a…?

V.: A vezetője. És akkor ez azt jelenti, hogy még mellettem dolgoztak emberek. Tehát ugye ott huszonnégy órás szolgálat van.

K.: Tehát ezek a gyerekek itt élnek.

V.: Igen. Ugyanúgy, minthogyha ebben a házban laknának a gyerekek. Innen mennek iskolába, itt főzünk rájuk, ők itt élnek. Tulajdonképpen akkor az volt a pedagógiai cél, hogy mindent megtanuljanak, ami ahhoz kell, hogyha ők onnan kikerülnek, akkor el tudják magukat látni. Ez nagyon fontos, mert a nagy nevelőotthonban ugye mentek reggelizni, mentek ebédelni, tehát tulajdonképpen minden készen volt. És akkor itt inkább az volt, hogy sokkal inkább tudjanak majd a saját lábukon megállni, ha kikerülnek. És ebben benne van az, hogy segíted a tanulását, hogy utánanézel, hogy mit csinál, hogy a ruháját segítesz kiválasztani. Tehát hogy tulajdonképpen ugyanúgy gondoskodsz róla…

K.: Mint egy anya.

V.: Mint egy anya. Így van, így van. És akkor úgy gondoltuk, hogy ez egy nagyon előrehaladó dolog lenne. És tényleg így is volt. Emlékszem, először a Csokonai úton mindenfajta aláírásokat gyűjtöttek, hogy ne jöjjenek oda az állami gondozott gyerekek. Meg hogy ezek nem kellenek oda, meg mit fognak csinálni, meg nem tudom én. És végül nagyon jóban lettünk a környezetünkkel. Tehát a gyerekek semmi rosszat nem csináltak, és mindenféle dologban részt tudtak venni. De ez a fajta előítélet már akkor megjelent. És akkor ugye attól volt ez egy kicsit nehezebb, mert akkor a Felsőpetényi Nevelőotthont is megszüntették, meg a Szátoki Nevelőotthont is, és akkor onnan is volt egyfajta mozgás. Ugye az volt addig, hogy korosztályonként válogatták szét a gyermekeket. Tehát nem számított az, hogy testvéred van, vagy nincs testvéred. És itt, nálam összekerültek ebben a lakásotthonban testvérek, akik évek óta nem voltak együtt. És ez egy nagyon, nagyon fontos dolog volt, de azért ennek érzelmileg is megvolt egy nagyon nehéz része, hogy mondjuk Felsőpetényből úgy hoztál el gyerekeket, aki az egész kicsi életét ott töltötte, hogy egy nejlonzacskóba be volt csomagolva az összes cucca, és úgy szállt fel a buszra. És annak hiába mondtad, hogy majd itt lesz a Johanna testvére, akit már egyébként öt éve nem látott, nem mondtál neki semmit. Tehát az, hogy együtt vagyunk, hogy egymásra tudunk támaszkodni, hogy egy újfajta bizalom ki tudjon alakulni, hogy a testvérek is együtt tudjanak lenni – sok szempontból ez nagyon jó volt, csak arra senki nem gondolt, hogy lesz egy három olyan hónap, ami nagyon emberpróbáló mindenkinek. Mert közben iskolát kellett kezdeni. Ezek a történetek általában nem úgy alakulnak, hogy idehozzák a nyár elején a gyereket, hanem hozták augusztusban. Vagy mi mentünk a gyerekekért augusztusban, és végigsírták az egész utat, míg ideértünk Bátonyterenyére. És szétverte az ajtót, mert olyan mérges volt. Az összes agresszióját le kellett, hogy vezesse. Vagy éjszaka sírt… Tehát egy csomó nagyon nehéz pillanat volt. De aztán nagyon lassan azért mindenki megnyugodott, beálltak a rendszerek, lehetett még telefonálni a régi gondozó néninek, tehát azért egy csomó dolog elkezdett kialakulni. És hát végül is hét évig voltam ennek a háznak a vezetője. És akkor nagyon-nagyon elfáradtam.

Akkor a régi nevelőotthont már lebontották teljesen, és a helyén nyílt egy úgynevezett idősek otthona. Ugyanabban az épületben, fölújítva, korszerűsítve, az Ezüst Fenyő Idősek Otthona. És akkor én átmentem oda dolgozni, és ott dolgoztam öt évet. Szerintem nagyon jókor váltottam, mert egyrészt nagyon elfáradtam, és éppen akkor már úgy volt, hogy egy csomó gyerek kiment, szakmunkás-vizsgázott, érettségi vizsgát tett, van, aki főiskolát végzett. Tehát hogy nagyon sokféle tudás ott összejött, és jöttek volna új gyerekek. És azt gondoltam, hogy na jó, most nincs másik hét évem erre. Tehát nem volt bennem másik hét év. És nagyon jó volt ez a váltás nekem akkor. Megismerkedtem az idős kornak minden szépségével meg rossz oldalával. Mindennel meg lehet ismerkedni egy ilyen otthonnál. Nagyon jó volt, mert az akkori igazgató egy nagyon helyes ember volt. Sajnos meghalt, nagyon-nagyon sajnálom. Öngyilkos lett. Ha te még éltél olyan embert, aki azt gondoltad, hogy az idősekért él-hal, és velük élt, és velük mozgott, és az egész életét itt töltötte tulajdonképpen az idősellátás területén. Ő egy fantasztikus ember volt. Serfőző Tamásnak hívták. Amikor átkerültem oda dolgozni, a mentálhigiénés csoportban kezdtem, és aztán még a módszertani feladatokból is kaptam megbízatást, mert ez az otthon megyei módszertani központ volt az idősgondozásban. Kifejlesztettünk egy demensekkel való foglalkozást, mert rengeteg demens ember volt itt. És ez az én nevemhez kötődött. És akkor ez nagyon-nagyon jó volt, mert egy csomó más otthonba is eljutottunk, bemutató foglalkozásokat tartottunk. A módszertan révén jártam előgondozni, amikor még az idősek nem voltak bent az otthonba. Megismertem az alapellátás minden kínját és baját, ami az embert egy kicsit eltaszítja. Hogy tulajdonképpen hogyan is bánunk mi az öregjeinkkel?

K.: Hát rosszul.

V.: Hát gondolom, igen. Rosszul. ’97 és 2002 között dolgoztam ott. Erre pont emlékszem, majd elmondom, hogy miért. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, mert ugye kijársz előgondozni egy kicsit a településekre, és látod, hogy az idős ember mennyire magára van hagyva. Kvázi van, aki kiviszi az ebédet, de nem tudja, hogy demens, nem tudja, hogy mit kell vele csinálni, leteszi az ételhordót. És találtunk olyan helyet, ahol háromnapos étel is ott volt, mert nem tudta megenni. Az ember ilyenkor teljesen kikészült. Vagy találkoztam olyan nénivel, akinek felmosóronggyal volt bekötve a feje, és azt se tudta, hogy hol van éppen. Találkoztam olyan emberrel, aki befőttesüvegekbe végezte el a pisit meg a kakit, és ott volt mellette. Tehát mindenfélét látsz. És azt nem érted, hogyha egyébként van egy alapellátás, ami kvázi elérhető kellene, hogy legyen mindenki számára, akkor hogyan fordulhatnak elő ezek az esetek? Sokszor úgy hoztunk be időset, hogy életveszélyes állapotban volt. És nagyon-nagyon tiszteltem ezért Tamást, hogy ha volt hely, ha nem, azt mondta, hogy „behozzuk”. Tehát olyan nem volt, hogy „nem tudom ellátni”. Azt mondta, „behozzuk. Majd meg fogjuk oldani. Ha a folyosón fekszik, akkor is behozzuk.” És akkor a nővérek a rühtelenítéstől kezdve mindent megcsináltak, hogy rendben legyenek ezek az idős emberek.

És aztán az ember azt is megtapasztalta egy ilyen gondozásban, hogy akinek négyórás gondozási szükséglet járna, az nem tudja megkapni, pedig súlyos fekvő. Az, hogy te kapsz-e alap házi gondozást, az attól függ, hogy milyen az egészségügyi állapotod. Egy gondozónőnek tulajdonképpen el kell látni kilenc beteget egy nap. Az a norma. Ha abból neked van négy órán túli gondozási szükségletű idősed, akkor nem fogsz tudni kilencet ellátni. Na most, ebből adódóan az egyórásra fél óra jut, és így sorolhatnám, hogy mi történik. És mondjuk az, aki tényleg fekvő, de nincs idős otthonban, a gyerekei dolgoznak, tulajdonképpen lehet, hogy reggel hét órától délután ötig egyszer tud a gondozónő ránézni, míg valaki hazamegy. És ezeket azért az ember látja. Hiába fürdettem meg reggel, de már lehet, hogy délben bekakilt, és öt órakor még ott volt benne. Tehát egy csomó dolgot az ember megtapasztal ebből az árnyoldalból is.

És nekem azért volt jó, mert maga az otthonban lévő ellátás szerintem akkor nagyon jó volt. Mind a fekvőbeteg-ellátás. Ugye két része volt az otthonnak. Az egyik rész, az  amikor még fönt járnak, és jönnek-mennek, élik az életüket. És volt egy másik része, ez a fekvőbeteg-ellátás, illetve a demenseknek fönntartott rész. És az ember látja, hogy hogyan látja el a nővér, a gondozónő ezt a munkát. Meg hogy szinte a héten mindennap van orvos. Ez is mindig attól függ szerintem, hogy maga a vezetés milyen minőségi munkát vár el. Ez rengeteget számít. Akkor azt éreztem, hogy Tamás azt várja, hogy olyan embereket vegyünk föl, akik az idősekkel jól tudnak bánni.

És ez egy szép öt év volt. Persze azt is látja, hogy elmennek az emberek. Meg ott van mellette, meg segít a hozzátartozóinak, meg segít a haldokló betegnek. De azt is látod egyébként, hogy melyik hozzátartozó hogyan viszonyul a saját öregéhez. És hát ebben is vannak nagyon-nagyon megdöbbentő dolgok. Szóval az embernek sokszor összeszorult az ökle, amikor csak akkor jöttek, amikor a mama vagy a papa nyugdíjat kapott. Ezek nagyon-nagyon visszás dolgok. Vagy amikor szerencsétlen elment örökre, akkor jött a család, hogy mi van még a takarékbetétkönyvben. És azt is látod, hogy az öregek és a család kapcsolata milyen. És az nagyon fontos dolog. Látod, hogy ki az a család, amelyik tényleg egy nagyon szerető család, és azért van ott a mama vagy a papa, merthogy biztonságban akarta tudni. Mert nagyon sok esetben egy demens embert nem lehet otthon hagyni. Fölgyújt valamit, kimegy, elmegy, elkóborol. Egy demens ember hosszú évekig elélhet. De hogyha a hozzátartozó tudja azt, hogy jó helyen van, biztonságos helyen van, figyelnek rá, mindennap bejöhetek hozzá, nincs lezárva előttem semmi, hogyha az ember szereti a hozzátartozóját, akkor azért biztonságos körülményeket biztosít. Most nem tudom, hogy hogyan működik az otthon, de…

K.: Még van, áll?

V.: Persze. Ez úgy volt, hogy akkor is hozzánk tartozott még a salgótarjáni otthon is, és a mizserfai otthon is. Tehát ez önmagában véve egy nagy mamutintézmény volt. És rengeteg kulturális program volt az időseknek. A saját hagyományaik ápolása például. Egy csomó dolog, amiről láttad, hogy örömmel tölti el a mindennapokat. Ez nekem egy nagyon szép szakasza az életemnek. És még azért is, merthogy megtanultam a halálhoz való viszonyulásomat másképpen kezelni. És ez egy nagyon fontos dolog, hogy az ember azt tudja, hogy el kell engedni embereket, hogy mit lehet csinálni, és mit nem lehet csinálni. Azt gondolom, hogy az ember minden ilyen dologgal csak fejlődni tud. Úgyhogy én ezért tényleg hálás vagyok az életnek, hogy ezt így megadta nekem, hogy ezt is meg tudtam tapasztalni.

És 2002-ben fölkerültem a Romaügyi Hivatalba dolgozni helyettes államtitkári rangba.

K.: Ez hogy jött?

V.: Tulajdonképpen mi Teleki Lacival már akkor évek óta kapcsolatban voltunk, a szervezetünk is. Maga a szervezet ’96-ban alakult, tavaly volt húszéves.

K.: Mi a pontos neve?

V.: Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége.

K.: És te ennek alapítója voltál.

V.: Akkor én alapítója voltam a szervezetnek, igen. És hosszú ideig az elnöke is voltam, 2002-ig. Aztán, amikor bekerültem a hivatalba, akkor minden ilyen dologról le kellett mondani, mert ez összeférhetetlen. De ma is alapító tagja vagyok a szervezetnek. És a Telekivel úgy ismerkedtünk meg, hogy ők csinálták a Hétvégi Kollégiumot Nagykanizsán. Nem tudom, ismered-e ezt?

K.: Nem, nem.

V.: Ami már egy kis tanoda volt akkor. De ők ezt minden szombaton csinálták, és vasárnap. És mi 2000-től csináljuk Bátonyterenyén. És akkor én gondoltam valami hasonlóban. És beszéltünk arról, hogy meg kéne nézni Lacinál ezt a modellt, hogy ő ezt hogyan működteti. És pedagógusokkal, iskolai pedagógusokkal, civil szervezeti vezetőkkel, a szövetség tagjaival béreltünk egy buszt, és elmentünk Kanizsára. Az ismeretség innen volt. Tehát tulajdonképpen napi szintű munkában voltunk. A Laciék akkor már nemcsak a nagyobb gyerekekkel, hanem óvodásokkal is dolgoztak. Illetve ők már akkor elkezdtek dolgozni a családtagokkal is. Különböző kisebb munkahelyteremtésekben, képzésekben gondolkodtak, és segítettek abban, hogy akinek nincs meg az általános iskolai végzettsége, az megszerezze. Ez még a kétezres évek eleje, tehát akkor ez egy nagyon haladó dolog volt. Tehát innen ismerjük a Teleki Lacit.

És akkor ők utána létrehoztak egy úgynevezett Cigány Szervezetek Országos Szövetségét, a CSZOSZ-t, amibe lehetett tagszervezetenként becsatlakozni. És a NMCKKSZSZ (Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége) is becsatlakozott, a mi szervezetünk is becsatlakozott ehhez. És így különböző szakmai rendezvényekre tudtál menni. Húsz ezer forint volt az éves tagdíj. Tehát lehetett egyszerűen kapcsolatot tartani magával a közösséggel. És amikor a 2002-es dolog kialakult, akkor a…

K.: Már az államtitkárság.

V.: Igen. Akkor Lacit már előtte fölkészítette a Magyar Szocialista Párt erre a feladatra. Akkor ő fölhívott engem egyszer telefonon, vagy kétszer, és akkor mondta, hogy arra gondolt, hogy esetleg ha sikerülne, ha megnyernék a választásokat, akkor ő a roma ügyekért felelős politikai államtitkár lesz, és hogy elvállalnám-e, hogy vezetem a hivatalt? És akkor igent mondtam. Nem biztos, hogy ma is azt mondanám. De akkor igent mondtam, mert tele voltunk azzal a hittel, hogy majd tudunk valamit csinálni. És mondtam, hogy akkor rendben van! Mondta, hogy majd kell a Draskoviccsal találkozni, meg kell a Medgyessyvel találkozni, meg a Kósánéval. Tehát hogy magával a pártnak a vezetésével lesz egy találkozó, és lesz egy megbeszélés, hogy roma ügyben milyen stratégiát gondolnak ők, illetve hogy a Lacinak a programja, ami az ő fejében volt, az hogyan illeszthető össze a leendő kormányzati programmal. De ez még 2001. Akkor még senki nem tudta, hogy nyernek, vagy nem nyernek, de azért erre már elkezdtek kidolgozni stratégiákat, és mentek egyeztetések. És akkor én legelőször a miniszterelnök-jelölttel találkoztam, a Medgyessyvel, de akkor ott volt más romavezető is. Tehát nemcsak Laci volt ott, ott volt például Horváth Aladár is, többen ott voltak az akkori roma közéletből, tehát egy szélesebb körű egyeztetés volt. És ott bizonyos pontokban tulajdonképpen voltak közelítő álláspontok. Az oktatásügyben tett intézkedések, a lakhatás ügyében. Tehát egy csomó dologban azért voltak beszélgetések. Konkrét program akkor még nem volt kialakulva. És utána már csak hármas körben maradtunk, és akkor kérdezte a leendő miniszterelnök-jelölt, hogy vállalnám-e akkor esetleg, hogy ezt a hivatalban, Lacinak a munkáját segítem. És akkor mondtam, hogy részemről ez rendben van. Meg aztán volt a Draskoviccsal egy találkozó, mert ő volt a miniszterelnök úrnak a kabinetfőnöke először. Vele volt aztán egyszer vagy kétszer még találkozó, de az már inkább a választások után. Akkor már inkább ilyen személyes megbeszélések voltak, munkaköri leírások, tehát ami a foglalkoztatással függött össze. És akkor ebbe belecsaptunk.

És Laci akkor azt mondta nekem – de most már sok év telt el –, hogy mindig szóljak, hogyha úgy gondolom, hogy valami nem jól van, mert akkor ő megpróbál azon változtatni.  Mert ugye a központi igazgatásban dolgozni, nem egy egyszerű történet. Gyakorlatlanok voltunk mind a ketten. És én hiába csináltam meg a szakvizsgát, a köztisztviselői szakvizsgát, az eljárásrendből, mindenből, ami ezzel összefüggésben van, ahhoz, hogy a hivatalvezetői dolgokat el tudjam látni. És hát nagyon gyorsan látszott, hogy a Laci személye körül nem teljes az egység a közösségünkben.

K.: Már a roma közösségben?

V.: Persze, persze. Valakik kipattantották, hogy abban az évben fog érettségizni. Nem tudom, emlékszel-e erre?

K.: Nem.

V.: Ez borzasztó volt. Tehát nem az volt, hogy örülünk annak, hogy van egy ilyen, hanem elkezdtük folyamatosan támadni. Hogy nem ő a legalkalmasabb… Ez nem tett jót sem a felálló hivatalnak, aminek akkor még statútuma nem volt, tehát még egy csomó dolog hiányzott ahhoz, hogy ez valójában egy hivatal legyen, de már az ő személyét cikkezték és támadták. És ez volt az első meggyengítése. Én nem voltam párttag, de ő igen. Ráadásul senki nem gondolt arra, hogy őt erőteljesen kötötte a pártfegyelem, a frakciófegyelem. Őt tulajdonképpen minden kötötte. Tehát nem úgy volt, hogy akkor szól, amikor ő akar. Tehát neki ezt az egész rendszert meg kellett tanulnia. Laci egyébként egy nagyon nyitott, jó humorú ember volt, de ezek úgy megkérgesítették. Tehát egyre keményebb és keményebb lett. Ráadásul ő egy beás cigány ember, én meg ugye egy romungró cigány nő.

K.: Ez nagy különbség?

V.: Ez nagyon nagy különbség. […] Igen, igen. Ez egy nagyon nagy különbség, mert ugye őnáluk kifejezetten az van, hogy a férfi a család feje. […] De miután én mindig egy kicsit emancipált nő voltam, ezért ezeket így lerázom magamról.

K.: A hagyományokat?

V.: Ezt a hagyományt.

K.: És te milyen cigány vagy?

V.: Magyar cigány vagyok. Laci hozzá volt szokva, hogy ő viseli a kalapot. És ez miben nyilvánult meg? Hiába voltam mondjuk én egy helyzetben sokkal éleslátóbb vagy körültekintőbb, nem fogadta el, amit én mondtam. A férfitanácsokat sokkal jobban elfogadta. És ez nagyon sokszor vezetett szerintem veszélyes vizekre. Tehát írd meg a beszédét, mert ugye minden a te dolgod. Nekünk mindent a kezükbe kell adni. Ha parlamenti ülésnap volt, akkor az egész hivatal készenlétben állt, mert azonnali kérdést lehetett hozzá beadni. A hivatalon belül ki kellett jelölni, hogy ki fogja megválaszolni, attól függően, hogy milyen kérdés volt. Az adott szakembernek meg kellett válaszolni, én megnéztem, és mehetett. Tehát az nem úgy van, hogy ő ott egyedül válaszol, hanem arra vannak szakemberek. Aki nem lát bele ennek a működésébe, az nem tudja, hogy kell ennek működnie. Azt gondolhatja, hogy majd ő fölolvas egy szöveget. Nem így van. Bármit megírtunk, soha nem olvasta föl. Vagy csak részletet emelt ki. Amit mástól kapott tanácsokat, és amit ő ott össze tudott ebből a maga fejében rakni, azzal ő kiállt. Na most ez vagy sikeres volt, vagy nem volt sikeres. Ezer veszélyt rejtett magában. Merthogy minden egyes ilyen rossz mondata újabb támadásokra adott lehetőséget.

Nem olyan régen találkoztunk kétszer is, mert voltam Antiszegregációs Oktatási Kerekasztal-ülésen, és ő meg ott lakik, és akkor találkoztunk. És mondta, hogy ma már sok mindent másképpen csinálna. De azóta ugye eltelt tizennégy év. Tehát ő maga is elismeri azt, hogy nem voltunk akkor erre a típusú pikk-pakkos munkára felkészülve. Illetve ő se volt fölkészülve a politikai tanácsadó körökre, arra, hogy mindenki a saját érdekének megfelelően próbálta őt irányítgatni. És nekünk, a hivatalnak az volt a dolgunk, hogy mindenfajta központi igazgatási szempontból megfelelő anyagok kerüljenek ki, véleményezzük az anyagokat, próbáljuk az ő munkáját amennyire lehet, segíteni, megalkotni egy új stratégiát. Nem volt ez egy egyszerű munka. Én tulajdonképpen két évig voltam mellette csak.

Megalakult a Romaügyi Tanács. […] És ott már nagy viták voltak. Úgy volt, hogy nekünk, akik ilyen magas pozícióban vagyunk, át kellett esnünk a legmagasabb szintű nemzetbiztonsági ellenőrzésen, átvilágításon. Neki is, nekem is kellett. És akik bekerültek a Romaügyi Tanácsba, azoknál is kellett egy átvilágítás, de ott egy alacsonyabb szintű. És ott volt egy-két ember, aki nem ment át ezen. És én azt mondtam neki, hogy „ezeket nem szabad bevenni a Romaügyi Tanácsba, merthogy problémát fog neked okozni, kikezdhetővé fogsz válni. És azok, akik javasolták, hogy ezek az emberek kerüljenek be a Romaügyi Tanácsba, azok azért javasolták neked, hogy ezzel meg tudjanak téged gyengíteni.” Nem hitte ezt el nekem.

Képzeld el azt a helyzetet a Romaügyi Tanács egy ülésén, ahol a miniszterelnök úr ennek a Romaügyi Tanácsnak a vezetője! Ott ülök a miniszterelnök úr mellett, mellettem ült a másik oldalon az államtitkár úr, körben ül – mit tudom én – tizenöt roma vezető, és ezek tépik egymást, marják egymást! És a Medgyessy odaszól nekem, hogy „Juditkám, arra kérem magát, hogy mondja meg nekik, hogy tíz perc múlva elmegyek. Erre nekem nincsen időm.” És igaza volt. És soha többé nem jött be a Romaügyi Tanács ülésére. Ezt értük el. És ezeket nagyon-nagyon nehéz úgy interpretálni, hogy ez valami nagy sikertörténet. Pedig ott megvolt annak a lehetősége, hogy érdemben tudjunk előremenni. Nem tudott vele élni a közösség. A személyes picike harcok, olyanok, amik tulajdonképpen ma a nagypolitikában is megfigyelhetők, hogy nem tudnak öt normális dologban megegyezni, hogy merre akarnak menni előre. Na, ugyanezt lejátszottuk mi 2002–2003-ban.

És akkor én már úgy gondoltam, hogy ezt nem akarom. Tehát énnekem ez nagyon piszkos. Ugye aki bent dolgozik a központi igazgatásban, az biztos tisztában van azzal, hogy csak akkor megy ki minden, amikor ehhez a politikának valamiféle érdeke kötődik. Ezzel nem mondok újakat, mert ezt mindenki tudja. Sokszor heteket kellett várni egy-egy bejelentésre. Nagyon érdekesen alakultak ezek a dolgok. És emlékszem, 2003 decemberében bent voltunk a Parlamentben, akkor még volt Kisebbségek Napja és kitüntetések, és mondtam a Lacinak, hogy „én ezt nem tudom folytatni. Én biztosan nem akarom ezt csinálni. Lemondok.” És még azt mondtam neki: „Azt szeretném, hogyha te is kijönnél. Gyere te is ki ebből! Ezzel ki tudod azt fejezni, hogy nem értesz egyet azzal az iránnyal, ami van.”

Először a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartoztunk, annak volt a Romaügyi Hivatal egy önálló szervezeti egysége. És az volt a rossz, hogy Laci nem mondta akkor azt, hogy ő is kilép. Hanem azt mondta, hogy ő tartozik ennyivel a frakciónak. És én azt mondtam neki, hogy (most csúnyát fogok mondani) „na, Lacikám, akkor most izéld meg a frakciódat!” És akkor így tulajdonképpen lemondtam.

Ez megint egy őrült nagy tapasztalat volt. Én nem mondom azt neked, hogy nekem nem hiányzik az a tervező munka. Ez egy hülyeség, mert az egy nagyon izgalmas munka, szép munka. Amikor bele tudsz tenni törvényekbe javaslatokat, bele tudsz építeni, le tudod egyeztetni. Nagyon-nagyon szép munka. Amikor tudod, hogy lehet, hogy nem lesz itt holnapután a közösségnél, de lehet, hogy mégiscsak fog tudni valamit segíteni. És ez nagyon-nagyon hiányzott nagyon sokáig. Most, hogy ennyire megváltozott a törvényhozás, most már nem annyira. Mert most ugye egyik nap valaki kitalál valamit, másik nap törvény. Én ebben kevésbé hiszek. Akkor ott azért volt még ennek egy kiérlelése. Hogy körbement a tárcákon, az érintett tárcákon, lehetett véleményezni. Lassabb volt, de meg tudtál hallgatni másokat. Összedolgoztál. Bekerült az államtitkári értekezletre, megbeszélték, jóváhagyták. Utána ment a parlamenti bizottságok elé. Tehát volt neki valamiféle, a demokrácia szempontjából egy sokkal jobb menete. És ezért most kevésbé vagyok amellett, hogy most hiányzik ez a munka, mert most nem tudom, mit tudnék azzal kezdeni, hogy ma valaki kitalált valamit, holnap meg megszavazzuk.

K.: Fölmerült mostanság is, hogy te ilyen munkakörbe kerülj? Vagy ezt csak teoretikusan mondod?

V.: Nem, nem. Csak akkor. Nem, én semmiképpen nem szeretnék. Utána ugye átszervezték a Romaügyi Hivatalt, bekerült az Esélyegyenlőségi Kormányhivatalba, ugye Lévai Katalin miniszter asszony alá lett ez besorolva, és ő nagyon szerette volna, ha én ott maradok főosztályvezetőnek. De én nem akartam. Nekem elegem volt ebből. Tehát én ennél sokkal őszintébb ember vagyok, hogy én ezeket a politikai játszmákat játsszam, én erre nem vagyok alkalmas. És még akkor sem, ha köztisztviselő vagyok. Azt gondolom, hogyha az ember jól megnézi a köztisztviselői törvényt, akkor azért annak vannak nagyon komoly passzusai. Hogy nem adom oda ahhoz a nevemet, ami árthat a köznek. Igen. És én ezt nagyon komolyan is gondolom. Tehát hogy én nem gondolom, hogy nekem feltétlenül ilyen rangban kell lennem. Mert mindenki mondta, hogy „úristen, ez borzasztó, hogy te erről lemondtál, erről a jó pozícióról”. Tudod, azok az emberek nem tudják elképzelni, hogy valaki miért tesz meg egy ilyen lépést. Nekem ez nem esett annyira nehezemre. Emlékszem, hogy az öregek, amikor eljöttem az otthonból, nagyon édesek voltak, mert azt mondták, hogy „csak egyet nem szabad elfelejteni Juditka, hogy soha nem szabad megváltozni, és mindig ugyanannak az embernek kell maradni, aki most tetszik lenni”. És én úgy gondolom, hogy én nem változtam meg. Tehát hogy engem ez a politikai széljárás, hogy idecsapódnak, odacsapódnak, hogy esetleg száz vagy százötven ezer forinttal a bruttó fizetésem több volt, nem érdekelt. Mert nem a pénzért, nem a pozícióért, hanem az ügyért mentem oda, hogy tudjunk valamit tenni. És egyébként arra meg nagyon jó volt, hogy magával a közösséggel volt kapcsolatom. Tehát sok embert abban az időszakban jobban megismertem. Bejöttek a hivatalba, egy csomó dologról lehetett gondolkodni. És attól, hogy én kijöttem akkor, hiteles tudtam maradni. És az nagyon fontos volt. Tehát hogy az nem kérdőjeleződött meg, hogy én ott voltam abban a pozícióban, de jókor jöttem ki, még jó időben jöttem ki, és engem a közösségem fölmentett. És nekem ez nagyon fontos volt. Tehát nekem az, hogy én odatartozom, és vannak felelősségeim a közösségem felé, nekem ez többet ért, minthogy engem oda volt akasztva, hogy helyettes államtitkár vagyok. Ez engem abszolút nem érdekelt.

Visszajönni nehéz volt. Nem azért volt nehéz visszajönni, merthogy én megváltoztam, hanem több dolog miatt is. Egyrészt mindenki félt egy ilyen embert fölvenni, mint én, aki onnan jön. És ez valami egészen elképesztő volt számomra. Tehát hogy attól, hogy valaki bekerül egy ilyen pozícióba, akkor azt gondolják, hogy „na, két évig az volt, akkor ott valami nagyon nagy dolog van”. Akkor mindenkiben volt egy ilyen, hogy Úristen. Ez is egy nagyon érdekes tapasztalat volt.

K.: De miért? Hogy te árthatsz nekik?

V.: Nem. Szerintem féltek attól… Látod, nem is tudom, mitől féltek. És onnantól kezdve soha nem voltam már közalkalmazott.

A következő menet, az az volt, hogy megkeresett engem a Nógrád Megyei Közgyűlésnek az elnöke. Bocsánat, előtte még fél évet fönt voltam Budapesten a lemondás után, és dr. Gönczöl Katalinnal tudtam együtt dolgozni a társadalmi bűnmegelőzési stratégián. Az egy nagyon izgalmas dolog volt, és az Igazságügyi Minisztériumban voltam szakértője a Katalinnak. Ez nagyon jó volt, mert egy ilyen helyen rengeteget kell dolgozni. Egy ilyen központi közigazgatásban ugye reggel mész, és aztán csak jönnek az iratok, és jönnek, és csak csinálod és csinálod, és fölveszel egy munkatempót. És amikor hazajöttem nagyon vissza kellett ebből a tempóból venni.

És megkeresett engem az akkori megyei közgyűlés elnöke. (Sajnos ő sem él már. Milyen érdekes ez, hogy ennyi jó ember már elment.) És azt mondta, hogy „most indul az Esélyek Háza, országosan, vállald el, hogy te leszel a Nógrád Megyei Esélyek Háza vezetője”. És az olyan nagyon jó volt. Úgyhogy elvállaltam. És május elsejével kezdtem akkor azt a munkát itt, Salgótarjánban. Szintén jó emberekkel tudtam együtt dolgozni. Egészen 2010-ig ott voltam. Tehát 2004-től 2010-ig dolgoztam ott. De közben mégis voltam közalkalmazott egy-két évet talán, mert Bátonyterenye város polgármestere visszahívott, hogy vállaljam el ennek a nagy Művelődési Központ-monstrumnak a vezetését. De úgy alakult, hogy először csak húsz órában voltam itt, és a többit csináltam az Esély Házában, mert ott meg vállalkozókként dolgoztunk. Az egy jó időszak volt. Az összes olyan szervezettel, akik az esélyegyenlőség területén dolgoztak, kapcsolatba léptünk megyei szinten. Egy csomó jó dolgot tudtunk csinálni, és szerintem elég jól működött a mi házunk a megyében. És sok-sok mindent tudtunk csinálni. Ma már szinte semmit nem lehet ezekről hallani. Tehát hogy nagyon érdekes, hogy ez is mennyire eltűnt. A jogi tanácsadástól elkezdődően vezettük például az Esélyegyenlőségi Kerekasztalt, díjat hoztunk létre, megcsináltunk együtt egy nagy inkubátor programot. Nagyon sok mindent megpróbáltunk beindítani. Minden hónapban egy nagy hasábot kaptunk az újságban, és bemutathattuk a szervezeteket. Tehát ott egy csomó jó dolog történt. Hogy életútinterjúkat csináltunk az esélyegyenlőség területén kiválóan dolgozó emberekről. Tehát egy csomó jó dolog volt, hogy egyáltalán ezt a dolgot be tudjuk vinni a köztudatba.

És akkor képzeld el, hogy átkerültem az Adyba dolgozni, a kultúrközpontba, itt, Bátonyterenyén. Ez nem volt egy jó dolog.

2010-ben, amikor nyert a Fidesz-kormányzat, és ugye a megyei közgyűlés elnöke is Fideszes lett, akkor ez az elnök fölhívatott engem. Én is tudtam, hogy ezt a helyet úgyis át kell majd adni. És akkor azt mondta, hogy ő tulajdonképpen ismer, szeret – én is ismerem őt jól –, tiszteli is azt a munkát, amit én csinálok, értek is ehhez a munkához, de most itt nem erről van szó. De ez legalább korrekt volt. És hogy szeretné, hogyha segítenék az utódomnak betanulni ebbe a munkába. És én segítettem azt, hogy ő betanuljon ebbe a munkába. Ismertem az utódomat, és azzal is jó viszonyban voltam. Tehát ezeken a történeteken én már tulajdonképpen túl vagyok.

Két évet, vagy két és fél évet voltam itt, ennek a nagy művelődési központnak a vezetője. No, ez se lennék még egyszer. Tehát ez a kézzel vezérelt módszer nem nekem való. Tudod, én ahhoz már túl autonóm vagyok, hogy nekem megmondják egy hivatalból, hogy mit kellene csinálni. Vagy kivel kell megcsinálni, vagy hogy kell megcsinálni. Nem bírom én ezt. Ez nem az én világom. Annyira megviselt engem ez a történet, hogy rendesen sántítottam az egyik­ lábamra. Tehát pszichésen ezt nagyon nehezen viseltem, borzasztóan. És akkor jött Ferge Zsuzsa. Akkor jött a Tanodát megnézni. A program a Gyurcsány-kormány alatt indult el. De a Zsuzsa nálam csak akkor volt. És én tulajdonképpen 2015. december 31-ig ott dolgoztam, ebben a programban. Az megint egy olyan jó időszakom volt. Gondold végig, hogy minden héten tudtam menni az Akadémiára a gyerekprogramba, minden kedden. Ott volt professzor asszony, ott volt mindenki az egyetemi tanáraim közül. És tulajdonképpen munkatársként tudtam ebbe az egész folyamatba bekapcsolódni. És azt gondolom, hogy ez is egy ajándék a sorstól.

K.: És hogy látod, hogy mennyire volt hatékony ez a program?

V.: Hát most ugye harmincegy járásban lesz a program. Én most a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom főállásban. A  Gyerekesély Programot ugye elvették a Zsuzsától. De áttették a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz. És a harmincegy járásban most ő koordinálja ezt az új programot. Még nincs döntés. De harmincegy járást hívtak meg a pályázatban való részvételre. Már múlt év júliusában beadta Salgótarján, augusztus 31-gyel beadta a Szécsényi Járás, Bátonyterenye december 31-gyel, de még nincsen döntés. Most csak a saját területünkről beszélek. Én ennek vagyok a területi vezetője, ennek a Gyerekesély Programnak. 2015 decemberében tulajdonképpen azért jöttünk ki Szécsényből, mert…

K.: Ez mit jelent, hogy „kijöttünk Szécsényből”?

V.: A Magyar Szegénységellenes Alapítvány, aki egyébként a programhoz adta a nevét, a hátterét, ott a munkánk megszűnt, a Szécsényi Járásban, egyszerűen nem tudtuk fönntartani. És most végre bekerült Szécsényi Járás a Gyerekesély Program folytatásába, de már úgy, hogy a Járási Önkormányzat pályázhat. Tudod? Tehát tulajdonképpen az a civil dolog, amit akkor a Magyar Szegénységellenes Alapítvány fölvállalt, ugye akkor még a hálózat, az kész. És akkor engem 2016 elején megkeresett Vecsei Miklós. Egyébként is dolgoztunk már együtt, a Kirekesztett közösségek terepszemléletű támogatásában, amire az OSI-tól kapott a Magyar Máltai Szeretetszolgálat támogatást, és itt a bátonyterenyei rész is ennek részese volt, és a mi szervezetünkkel volt együtt Miklós. Illetve annak volt egy előző köre, abban is együtt dolgoztunk. És mi tulajdonképpen nagyon jó viszonyban vagyunk vagy akkor mint szervezet nagyon jó viszonyban voltunk Vecsei Miklóssal, illetve Lantos Szilárddal, aki a modellprogramok vezetője. Tehát Miklós megkeresett, és megkérdezte, hogy „ugye itt a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak még nincs olyan nagy, kiterjedt része?” Hogy segítenék-e neki abban a munkában? Ugye ott én voltam a Gyerekesély Programnak a szakmai vezetője, hogy akkor itt, ezt az új tervezőmunkát segíteném-e? És akkor azt mondtam, hogy igen. És tulajdonképpen így vagyok most a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál, és most várjuk, hogy elkezdődjenek végre a pályázatok. És szerintem két járás egészen jó pályázatot készített össze, mind a Szécsényi – ők támaszkodtak az előző időszak tapasztalataira –, és Salgótarján is. A bátonyterenyeit nem ismerem, mert itt ők az egy másik világ. Az egy másik világ.

K.: Ezt nem értem. Ez elég abszurdnak tűnik.

V.: Abszurdnak tűnik, igen. Ez egy másik világ. Bátonyterenye pályázatát nem ismerem.

K.: A program egyik vezetőjeként nem ismered a…?

V.: Nem, nem. De senki sem. Ők azt már leadták, egy pályázatíró cég csinálta. De ők nem akartak együttműködni a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal ebben.

K.: És mi a baj a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal?

V.: Nem, szerintem inkább velem volt bajuk. De aztán utána eljött Miklós is, és velük sem. Tehát hogy úgy gondoljuk, hogy nekik volt egy koncepciójuk arra vonatkozóan, hogy hogyan akarják ezt a forrást fölhasználni, és lehet, hogy az a típusú tervezői munka, amit mi tudtunk volna javasolni, az nem segített volna ebben. Tehát ugye én mint gyermekvédelemmel foglalkozó, csak azt tudom mondani, hogy én így kidobott pénzként értékelem azt, ami bármi is létrejött, bármi is, mert amit kontroll nélkül meg lehet csinálni, vagy el lehet költeni, az számomra nem vállalható. Úgy, hogy közben egyébként a civileket meg teljesen kivéreztetjük.

És ennek a munkának is megvan egyébként a maga szépsége. Mert találkoztam rengeteg olyan önkormányzattal, kicsi önkormányzattal, ahol most megértettem a másik oldalt is, hogy miért nem tud olyan hatékony lenni, mint amilyen szeretne. Tehát hogy látom a tükörnek a másik oldalát, hogy őnekik is nagyon sok mindenben borzasztó komoly nehézségeik vannak. Szaktudásban, infrastruktúrában, felszereltségben, egy csomó dologban. És az, hogy mondjuk az egyik polgármester úr mondta, hogyha mi nem lettünk volna itt – és most ezt mondja a Magyar Máltai Szeretetszolgálatra –, és nem segítettünk volna nekik egy pályázat összerakásában, soha nem tudták volna megcsinálni. És ez a reményt is fölkelti bennem, hogy bár nagyon sok olyan önkormányzatot ismerek, akik azt gondolom, hogy ártanak egy-egy településen, de nagyon sok olyat is megismertem, akik viszont akarnak segíteni, látják a problémát, csak egyszerűen nincs megfelelő kapacitásuk, hogy lépéseket tudjanak tenni. És én nem hiszek abban a rendszerben, ami nem koppint azoknak az orrára, akik egyébként úgy gondolják, hogy ők a világ urai, és nekik mindent szabad. Én azt gondolom, hogy ezeknek oda kell koppintani, és nincsen pénz. Tehát azoknak van, akik konkrétan akarnak valamit csinálni, és ezt végre is tudják hajtani, azokat kell megerősíteni. 

Nagyjából ennyi ez az élettörténet.

K.: Ez egy nagyon reményteljes mondat volt.

V.: Hát nem tudom, hogy reményteljes-e. Maga a megvalósítás fogja ezt majd eldönteni. Azt látom én, hogy rengeteg hiány van szociális területen, az oktatás területén, az egészségügy területén. Nincs elegendő védőnő, nincs elegendő tanító, nincs elegendő tanár, nincs elegendő szociális munkás, nincs elegendő logopédus. Tehát itt, az észak-magyarországi régióban számtalan hátránnyal küszködünk. Azt szeretnénk, vagy az nagyon jó lenne, hogyha azok a javaslatok, amiket ugye mi is, akik a különböző területeken dolgozunk, megteszünk, hogy mit kellene tenni, mit kellene csinálni, azok a máltai rendszeren keresztül eljutnának minél több helyre. És ez valamilyen módon csak lecsapódna ott.

K.: Hol ott?

V.: Ott, a döntéshozói szinten. És ugye az egy nagyon-nagyon fontos dolog, hogy a szegénység kérdését nem látványszinten kell tudnunk megoldani. Hanem nagyon sok esetben nagyon komoly strukturális változás szükséges.

Látod most, hogy a közmunkaprogram is átalakításra kerül, ez is egy ijesztő dolog itt a hátunk mögött. Én tényleg ilyen döbbenten látom azt, hogy esetleg milyen típusú hatások lehetnek ebből az átalakításból. Nem tudom. És mellette azt látom, hogy nagyon sok önkormányzat is látja ennek a veszélyét. Az a baj, ha most majd az egyszerű embereknek azt mondod, hogy „három évben tizenkét hónapot fogsz tudni közmunkánk dolgozni”, akkor az ugye, ha jól mondom, évi négy hónapot tud jelenteni. Az ugye egy nulla! Hiába mondjuk azt, hogy ő majd közben képzésre fog menni. Milyen képzésre fog menni? Már millió képzést elvégeztek az emberek. A másik: a képzés nem jogszerzői dolog. Nem jogszerző. Tehát nem nyugdíjas. Tehát nem számít annak. A képzésre csak megélhetési támogatás jár. A képzésnél önállóan kell befizetned az egészségügyi biztosítási hozzájárulásodat. Számtalan helyzet van, amit szerintem még itt senki nem tud, hogy az hogy lesz. És nem mondom, hogy Győr-Moson-Sopron megyében ez probléma, de nálunk, az észak-magyarországi régióban ez egy komoly probléma. A dél-dunántúli régióban ez egy komoly probléma. Én most csak reménykedek, hogy nem ész nélkül fogják ezeket a dolgokat megszavazni.

És hát egy csomó más dolog is volt ugye. A tizenkét éves kortól való büntethetőség kérdése. A tankötelezettségnek a leszállítása. Hogy tavaly több mint negyvenkétezer gyerek került ki tizenhat évesen az iskolarendszerből. Mi, akik ezen a területen dolgozunk nap mint nap, szembe kell azzal néznünk, hogy nincs az a társadalmi mobilitás, ami erre képes válaszokat adni. Tehát ez egy butaság. És egyébként meg emberek hisznek abban, hogy ebből valami nagyon jó fog kisülni. Én ezt nem látom. Jó lenne, hogyha valaki meggyőzne arról, hogy ez egy jó irány.

Van három gyerekem, van öt unokám – hogy a jókat is mondjam. Az egyik lányom, a legidősebb lányom Varsányban dolgozik. A Paramisi Színházi Társulatot csinálják. Ez egy cigány színházi társulat. Egy meseszínházat csinálnak. Ő az Ivett. És mindenféle meséket adnak elő, varsányi cigánymesét is, és magyar népmeséket is adnak elő, tehát mindenféle gyönyörűségeket csinálnak. És akkor megmutatom neked az egyik unokámat! Ő Ketty Ivett Oláh, itt van az én aranyos unokám.

K.: Már ilyen nagy?

V.: Ő huszonhárom éves.

K.: Akkor a lányod is fiatalon szült.

V.: Húszévesen. Itt van Ivett. Az egész család. Ő az én unokám. És kint vannak Japánban egy turnén. Itt van, nézd már ezt a szép képet. Itt van Ivett unokám. Az egész család táncolt. A lányom szintén Zeneművészeti Szakközépiskolába járt, de ő a Népművészet Mestere egyébként. Aztán van a másik lányom, aki nincs fönt a Facebookon, nem tudom, hogy miért, ő Budapesten lakik.

K.: Ő mit csinál?

V.: Ő evangélikus lelkésznek tanul. És akkor van egy fiam, Tamás. A kis harminckét éves kis Tamás, aki mindjárt fog jönni. Ő is dolgozik itt nekünk, segít. Történelmet tanít és angolt. Tamás Somoskői. Mindjárt megmutatom neked Tamás Somoskőit, meg tudod nézni. Ő talán most a nyáron már megnősül, ha igaz. Most lesz az esküvő majd most a nyáron, augusztusban. Úgyhogy ő a fia. Nagyon kedvelt itt a gyerekek körében. Mátraverebélyben tanít az általános iskolában, ott óraadó, és délután meg itt van velünk. És ő pedig a férjem, de őt most láttad, mert vele találkoztál. Szomora Szilárd.

K.: Még talán időben vagyunk. Muszáj lenne a Tanodáról is beszélni.

V.: Jó. Tulajdonképpen rengeteg minden van fönt a Tanodáról. Ugye 2000 évben a Tanodát. Egyrészt voltunk akkor Telekiéknél – amiről ugye beszéltünk is. Aztán a Szőke Juditéknál is. Aztán tulajdonképpen körbejártuk az akkori tanodákat. Illetve én kint voltam Németországban, Straubingban egy szintó cigány-török telepen. Kint voltam két hónapig, és ott dolgoztam. A városnak van egy kültéri része, ahova azok az emberek költöznek, akik valamiért nem tudnak bent lakbért fizetni. Akkor a cigányoknak egy része is ott élt, ezen a lakótelepen. És ott felépült egy ilyen rész, amit most már a Máltai Szeretetszolgálat is csinál sok helyen, egy Jelenlét program. Ez azt jelentette, hogy ott magában ebben a lakótelepi részben volt fölépülve egy bérház és annak az alsó részén van óvoda. Fölül van délutáni foglalkoztató. Följebb van a felnőtteknek varroda berendezve, konyha, egy tanácsadói helyiség. Tehát minden van. És én itt dolgozhattam egyszer két hónapot egy ösztöndíj keretében. Majd még utána többször is vissza tudtam menni rövidebb időre. És amikor onnan hazajöttem, akkor azt mondtam, hogy valami hasonlót kellene nekünk is csinálni, mert ez annyira jó volt. És én akkor láttam igazából először olyat, ami nem iskola, hanem egy délutáni foglalkoztató, ami annyira jól felszerelt volt, hogy minden megvolt, ami ahhoz kellett, hogy a gyerekeket fejlesszék. Nagyon izgalmas volt nekem azt látni, ahogyan ezeket a délutánokat strukturálják a gyerekeknek.

És 2000-ben volt egy Roma Közösségi Ház pályázat. És azt megpályáztuk. És abban volt egy olyan rész, hogy hétvégén mi is csinálunk egy ilyen hétvégi kollégiumszerű dolgot, de csak szombaton. És várjuk azokat a gyerekeket, akik valamilyen oknál fogva szeretnének vagy jobban tudni egy tantárgyból, vagy van lemaradásuk, és azt pótolni akarják. És hogy különböző programokat fogunk nekik majd még azon kívül szervezni. És így is történt, hogy ezt be tudtuk indítani. Nyertünk akkor nem egy nagy pénzt. Már tényleg nem is tudom, hogy akkoriban hogyan tudtuk azt abból működtetni. De így minden szombaton ki tudtunk nyitni. Béreltünk egy helyiséget a MÁV Rt.-től, és ott elkezdtünk dolgozni.

K.: Itt, Bátonyterenyén?

V.: Bátonyterenyén, de a másik a részen. A település másik részén. Tehát nem itt, a Kisterenyén, hanem a másik részen. És elkezdtünk dolgozni, és kiderült, hogy óriási igény van erre. Végül szombatonként már mindenütt tanítottunk. Nemcsak azokban a helyiségekben, amiket béreltünk, hanem már kinn a folyosón, az alsó szinten. Tehát egyre csak bővültünk, bővültünk és bővültünk. És azt mondták, hogy nem lesz olyan tanár, aki majd szombaton el akar jönni tanítani. Aztán kiderült, hogy ha meg tudsz fizetni egy óradíjat, akkor azért eljönnek és dolgoznak a gyerekekkel. Sőt! Sokkal többet is beletesznek. Tehát nemcsak a negyvenöt percüket, hanem ennél sokkal többet is képesek beletenni. És ez valahogy így indult el. És sokáig ott voltunk, ebben az Ózdi út 9-ben, majd Bátonytenyere Város Önkormányzata odaadta nekünk a volt Munkaügyi Kirendeltség épületét, Bátonyban, tehát a település másik részén. Szintén az Ózdi úton, csak nem a 19-ben, hanem a 9-ben. Oda leköltöztünk. És azt belaktuk. Akkor jöttek az új tanoda-pályázatok, az uniós pályázatok, mindegyiken nyertünk. Majd jött az LHH-s tervezés. A Leghátrányosabb Helyzetű Kistérségeknek a tervezése, és abban mi vállaltunk egy tanoda-hálózat kialakítását.

K.: Ebben a térségben.

V.: Ebben a térségben. Így került bele Mátraverebély, ami egy gettótelepülés a gyerekek szempontjából. Így került bele Lucfalva, ami egy zsáktelepülés. És itt, még Kisterenyén is volt egy tanodánk följebb, ezen az úton, mert akkor még ugye Bátonyban volt a központ, és azt mondtuk, hogy azok a gyerekek, akik nem tudnak átutazni a kisterenyei részre, ne szálljanak buszra, sötét van, este van, itt is lesz egy tanodánk. Tehát négy tanodánk volt. És képzeld el, hogy tulajdonképpen Kisterenye kivételével most is működik. A kisterenyeit be kellett zárnunk. Itt egy magánembertől béreltük, és havi 80 ezer forintért adott oda egy nagyon kicsi lakrészt. Ezt nem bírtuk fizetni.

Na most ebből a négy tanodából kétszázöt gyerekünk volt. Ugye most is három tanodát működtetünk, tehát most a három tanodában is száztízen fölüli a létszámunk. Sokkal többet is föl tudnánk venni Mátraverebélyből, de nem bírjuk, merthogy nagyon minimális pénzzel gazdálkodunk. Ugye nem nyertünk már az elmúlt években egy pályázaton sem. Tehát ebben az új európai uniós időszakban egyszer sem nyertünk már pályázatot. A 3.3.5-ben, ami az LHH-s program után kiírásra került, mind a négy tanodánk tartaléklistára került.

K.: És miből éltek?

V.: Magánadományokból élünk. Illetve az elmúlt évben a minisztériumtól, az EMMI-től kaptunk még négy millió forintot a három tanodához. És most pedig, hogy volt ez a nagy tanodabotrány újra beadtuk a pályázatot. Ott sem kaptunk egyikre sem. Most pedig van egy áthidaló támogatásunk a minisztériumtól, kettő-kettő-kettő millió forint tanodánként. És most beadtuk újra az európai uniós pályázatokat. Ebből élünk. Van olyan, aki havi kétezer forinttal támogatja a gyerekek tanulását, tehát évi huszonnégy ezer forinttal támogat egy gyereket. Van olyan támogatónk, aki évi ötszáz ezer forintot ad. Egy magánadományozó. Van egy kft, aki általában évi két millió forinttal támogat minket. És tulajdonképpen ebből gazdálkodunk.

Rengeteg önkéntes munka van benne. Nekem is, Szilárdnak is, mi is önkéntesben dolgozunk. Ma jön Léderer Tamás Budapestről, ő is önkéntesben dolgozik. Jön a Gondola Alapítvány minden pénteken, önkéntesben dolgozik. Tehát nagyon sok ember tesz bele önkéntes munkát. És hát most tulajdonképpen ez egy vízválasztó lesz. Ha most se fogunk nyerni ebben a tanoda-pályázatban, ami most lesz, akkor el kell azon gondolkodni, hogy mit fogunk tudni csinálni.

Fél kettő körül majd jönnek a gyerekek, és itt estig gyerek van. És minden tanodában így van. Tehát nem arról van szó, hogy itt nincsen gyerek, itt arról van szó, hogy folyamatosan gyerek van. És állandóan ki kell találni, hogy hogyan, miből fogsz mindent előteremteni, hogyan fogod csinálni. Legtöbben közmunkában dolgoznak bent, ami borzasztó. Tehát mit tudom én, bent van érettségivel. És akkor délután tanít olvasni és szöveget értelmezni, helyesírás-gyakorlatokat csinál. Tehát nehezen vagyunk. Tehát még a Tamáson kívül tudunk megfizetni egy szaktanárt, aki matek, fizika, kémiát tanít kedden és pénteken. Mert arra nagyon nagy szükségünk van. Meg a történelemre és az angolra. Illetve én is korrepetálok. Szilárd magyar szakos, ő magyarból korrepetál, én korrepetálok földrajzból és biológiából. Tehát megpróbáljuk valahogyan összehozni, hogy tudjunk a gyerekeknek segíteni. Baromira nehéz. Úgy meg különösen, hogyha azt hallod, hogy máshol még le se írta, hogy hol van a telephely, és mégis kapott harminc millió forintot. Tehát őrület, hogy milyen igazságtalanságok történnek.

De nézd, azt látom, hogy nagyon-nagyon sok olyan ember van, aki segít. Például Lucfalván volt egy idős bácsi, már meghalt, aki a nyugdíjából havi ezer forintot adott azért, hogy a gyerekeknek délután legyen foglalkozás. Fantasztikus emberek vannak. Az a baj – ha most te nem jöttél volna, akkor én már kint lennék a területen –, hogy erre, hogy ezt az egészet te koordináld kommunikációban, adományszerzésben és mindenben, egy önálló ember kell. Tehát egy szervezetnél erre egy ember kell. Itt van a pályázat, amit írtam tegnap egész délután meg a múlt héten, meg mindig, amikor egy kis szabadidőm volt, meg a partnerekkel találkozom. Tehát hogy hogyan tudod azt a munkát és azokat az értékeket megtartani, amit egyébként huszonegy év munkájával megteremtettél? Nálunk van minden. Tehát hogy nem kell attól félni, hogy egy gyerek itt nem tud leülni, hogy nem tud odaülni egy géphez, hogy nincsen tankönyve. Itt van minden.

K.: Igen. És itt enni is kapnak? Tehát itt ebédelnek?

V.: A Baptista Szeretetszolgálattól kapunk szeretetmenüt. Száz adagot osztunk minden nap. Főleg felnőtteknek. Mert a gyerek nem kaphat, mert ők kapnak az iskolában. Száz adagot osztanak a kollégák mindennap. És harmincon fölül foglalkoztatunk közmunkásokat. Egy részük kint van Kányáson, ahol hulladékból tüzelőt csinálunk márciustól-áprilistól egészen október közepéig. Most még elég hűvösek voltak. És ezeket a préstéglákat majd osszuk, amikor a legnagyobb ínség van, meg a legnagyobb hideg van. És most próbálunk egy kicsit arrafelé elmozdulni, hogy a szociális étkeztetésbe tudjunk beszállni, mert akkor az azt jelenti, hogy lehet a szervezetnek egy pici bevétele, mivel kapunk bérleti díjat azért, hogy itt történik az osztás. Mert ugye nekünk arra is törekedni kell, hogy ezt az épületet is fönt kell tudni tartani. Negyven ezer forintot fizetünk Mátraverebélyben, ahol most vagyunk, negyven ezer forintot fizetünk Lucfalván. Ez azért elég sok, és ezt ugye ki kell gazdálkodni. És hogy megtaláljuk, hogy miből tud a szervezet bevételt teremteni, amely egyébként egy közhasznú szervezet, egy nonprofit szervezet, úgy hogy az ne ütközzön a szervezet célkitűzéseivel, céljaival, és nehogy azt fogják ránk, hogy mi ilyen habzsolósak vagyunk, az nagyon-nagyon nehéz.

Tehát hogy az a baj, hogy például most, hogy a civil törvény szigorítása megjelenik, az is nagy nehézséget okoz nekünk, hogy miután mi az OSI-tól (Open Society Institute) csak közvetve kaptunk támogatást, de a Badur Alapítvány egy külföldi alapítvány, tehát nekünk most be kell vallanunk, hogy megkaptuk ezt a pénzt, és hogy milyen célra. Mi ugye épületvásárlásra fordítottuk, meg felújításra, de ilyenekre is figyelni kell. Alá is írta a szervezetünk ezt a nyílt levelet, merthogy elutasítjuk ezt a tervezetet. Ez egészen elképesztő. Tehát én azt gondolom, hogy amit mi itt ellátunk, az tulajdonképpen egy hiányt pótló funkció. Azoknak a hátrányos helyzetű gyerekeknek, akikkel mi dolgozunk, nincs esélyük különórára, nincs esélyük más tevékenységre. Ezt a munkát tisztelni kellene, és nem állandóan kitenni annak, hogy te magyarázkodjál, és igazold magad, hogy tényleg azt csinálod, amire a forrásokat kapod. Szerintem ez tragikus. És az is borzasztó, hogy mi mindenre beadtunk pályázatot ebben az évben, a roma lányok korai iskolaelhagyásától kezdve mindenre, ami megjelent, és ami a szervezet célkitűzéseihez illik, és egyetlenegyre se kaptunk támogatást, mindegyik tartaléklistás. Nem tudod ezt megmagyarázni. És közben látok más pályázatokat, látok más anyagokat, semmivel nem jobb szakmai anyagot tesznek le az asztalra, de ők kapnak, mi meg nem kapunk. És ez egyszerűen számomra elképesztő.

K.: Látom, lejárt az időnk. Köszönöm szépen, Judit, nagyon hálás vagyok, hogy szántál rám időt.

V.: Nagyon szívesen.

–        VÉGE –