László Deres (* 1948)

 

Interjúadó: Deres László

Születési év: 1948

Az interjúkészítés helye és ideje: Komló, 2013. október 12.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 2 óra, 39 perc 51 oldal

 

Interjú Deres Lászlóval a prágai Post Bellum és a budapesti 1956-os Intézet Alapítvány Vasfüggöny projektje számára

 

„Olyan voltam, mint egy megszállott: nekem innen el kell mennem”

 

 

K.: 2013. október 12-én kalandos módon, de megérkeztem Komlóra. Arra kérném, hogy mutatkozzon be, és meséljen valamit a gyerekkoráról. Honnan, milyen családból származik kedves Deres László?

V.: Igen. Deres László vagyok, hatvanöt éves. Komlón élek nyugdíjasként pillanatnyilag. Hogy megértse Zsuzsa a történetet, a kezdetén kell kezdeni.

K.: Igen.

V.: A nagyszüleim parasztemberek voltak. Édesapám is parasztcsaládból származik, göllei születésű. Göllei.

K.: Az merre van?

V.: Itt van Somogy megyében. Talán arról híres, hogy Fekete Istvánnak a szülőfaluja volt.

K.: Ó, persze!

V.: De van is neki egy emlékháza és egy szobra. Fekete István is ott van eltemetve egyébként a göllei temetőben, mint az én nagyszüleim. És hogy milyen érdekes! A Ballagó idő című önéletrajzi könyvében név szerint is említi a nagyanyámat!

K.: A nagyanyját?

V.: Persze! Ugyanis egymás mellett laktak. Kántortanító volt az édesapja Fekete Istvánnak, és ott laktak a templom mellett, a nagyszüleim pedig a templom másik oldalán. És egyszer elszabadult valami tehén, és akkor így írja a Fekete István a könyvében, hogy megfogta a farkát, és akkor nekivágódott a Deres néni virágszár kerítésének. De ez kukoricaszár volt, csak ott, a faluban úgy hívták, hogy virágszár. Tehát innen a történet.

A másik nagyszüleim pedig Nakon éltek, ez körülbelül öt kilométerre van, az már Tolna megyében van.

K.: Nak?

V.: Nak, Nak község. Az pedig arról ismerszik meg, hogy ott találták föl a Naksol nevű, égési sebekre alkalmas gyógyszert. Egy Dél-Amerikából hazajött férfi csinálta ezt a gyógyszert. És akkor Naksolnak nevezték el Nak után.

K.: Jé!

V.: Na mindegy. A szüleim házassága szerelmi házasság volt. Édesapám elment vőnek Nakra. Aztán később ebből lettek bonyodalmak. A lényeg az, hogy ez ’40-ben volt, ’40 körül. Édesapám akkor tizennyolc éves sem volt. Anyám pedig tizenhat éves korában ment férjhez.

K.: Az édesapja hány éves volt, bocsánat?

V.: Hát tizennyolc-húsz körül. És akkor bevonult katonának. Három év katonaság volt, Erdélyben Sepsiszentgyörgyön, Ungváron – ilyen helyeken szolgált, végül jött a háború, és hadifogságba esett. Akkor két év hadifogság volt – a Donyec-medencében volt bányász, szörnyű körülmények között. Nekem nem sokat mesélt, inkább anyámtól tudom, amit tudok, mert valahogy nem akart terhelni ezekkel a kínos emlékekkel.

De az én anyai nagyanyám nagyon egy életre való néni volt, és fogta magát, gondolt egyet, és fölment a Rákosihoz! De ez úgy történt, hogy akkoriban olyan szegénység volt Pesten, hogy lejártak ugye csereberélni ételért ezt-azt, és két rendőr fordult meg a faluban, és ott szálltak meg az én nagyszüleimnél, és akkor mondták, hogy „Deres néni, ha valami problémája van Pesten, akkor csak keressen meg!” Na, erre a nagymama fel is ment Pestre. Elmesélte nekem ezt a történetet többször is.

Nem hosszú egy kicsit így, hogy ezeket elmondom?

K.: Mondja csak! Tehát a nagymama…

V.: Tehát egy kis kitérő. Igen, fölment Pestre, és megkereste ezt a két rendőrt. Fönt, valamilyen mozinál voltak szolgálatba, és hát ők elkísérték a Rákosihoz. Természetesen vele nem találkozott, hanem a titkárságára ment, és ott előadta, hogy a fia Oroszországban van, és őt hozzák haza, meg ez meg az. Aztán lehet, hogy ez közrejátszott – nem biztos, ezt nem tudjuk, de viszont apám hazakerült két év hadifogság után.

És akkor kitört ugye a Rákosi-rendszer. A nagyszüleim mindkét oldalról gazdag parasztok voltak, volt körülbelül 100 hold földjük, vagy én nem tudom, hogy mennyi. Lényeg az, hogy a göllei nagyszüleimet kiköltöztették a pásztorházba, az úgynevezett pásztorházba, és elvettek tőlük mindent. A nagyszüleimet a másik oldalon, a Ferenc Sándor bácsi – nagybajuszú paraszt bácsi volt, ott van a fényképe, ott, balra. Középen meg édesanyám. Tetszik látni?

K.: Igen.

V.: Őt is a Rákosi-rendszerben becsukták a börtönbe. Mert ugyanis az volt a…

K.: Ez az anyai nagyapja?

V.: Igen. Ferenc nagypapám. Tehát őt kuláklistára vették, és olyan adókat vetettek ki, hogy ne tudják fizetni. Képtelenség volt, mikor mindent elvittek itt a faluból! Vissza tudok emlékezni olyan ötéves koromig, négyéves koromig szerintem, mert ötéves koromban ment el apám a komlói bányába. ’53-ban. És én ’48-ban születtem, tehát akkor ötéves voltam, és emlékszem, hogy anyám kikísérte a buszhoz – fakoffer volt. Annyira szegény állapotok uralkodtak ott a faluban, hogy emlékszem rá, hogy egyszer megkérdeztem anyámat, hogy „mi mindig csak zsíros kenyeret eszünk?!”

K.: Szóval olyan nagy szegénység volt, hogy csak zsíros kenyeret tudtak enni. És ezért az édesapjának el kellett mennie a bányába.

V.: És az anyám szegény sírva fakadt, mikor ezt megkérdeztem, mert kisgyerek voltam, nem értettem, hogy mi ez. És emlékszem, hogy a félelem, az teljesen eluralkodott abban az időben még egy gyereken is! Gyerekként is éreztem, tehát ha megjelent egy autó a faluban, akkor már elbújtunk a góré alá, meg mindenhova! Mert az volt, mikor gyerekek voltunk, és anyám azzal fenyegetett, hogy elvitet a javítóba. De egyébként más félelmek is voltak, láttam, hogy mi történik. Például apám itt volt Komlón, és anyám otthon volt, háztartásbeli volt, és hát nevelt disznót. És el akarták vinni a nagyapámnak a disznóját a végrehajtók. És emlékszem rá, hogy apám meghagyta, hogy „el ne engedd vinni a disznókat!” És beállt az ajtóba az anyám egy kaszával! És tényleg nem is vitték el, hanem mikor jött két rendőr – ez egy fontos momentum nekem érzelmileg, hogy ilyen göndör hajú szőke gyerek voltam, hát most nem –, és megsimogatta a fejemet az egyik rendőr, és azt találta mondani, hogy „mi van, te kis göndör kulák!”

K.: Jaj!

V.: Tehát ezeket csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem azt a légkört, hogy milyen szörnyű, szörnyű egy világ volt akkor! Tehát nekem vannak személyes gyerekkori élményeim erről. Hát tudnék még mást sok mindent mondani, de azt hiszem, ez nagyon jól érzékeltette azt, ami történt.

K.: Igen.

V.: És a nagypapám – akit két évre elvittek, azt hiszem, Inotára. Hát persze én kifaggattam, hogy mi történt, meg hogy történtek ezek a dolgok, mesélgetett. Nagyon, nagyon jóravaló ember volt. És kérdeztem tőle, hogy hát bántották-e? És annyit mondott csak, hogy egyszer ököllel megütötte egy rendőr. És akkor hozzátette olyan tréfásan: „De hát tudod fiam – azt mondja –, nem haragszom ám rá, mer’ nagyon buta ember lehetett!” Tehát ő így fogta föl a dolgokat. És azt is elmesélte, hogy mikor vitték, nem volt rabomobil, hanem vonaton vitték a börtönbe, és két rendőr között ült, és szembe ült egy paraszt néni, és persze látták, hogy nem egy bűnözőt visznek, hanem ismerték a helyzetet, akkor megkínálták étellel, meg minden.

Na mindegy, ilyen élményeim voltak a gyerekkorból, a „göndör kulák” gyerek élményei. Egyébként boldog gyerekkorom volt, mert a falu rosszcsontjai voltunk a gyerekkori haverokkal.

K.: Van egy testvére, azt mondta, ugye?

V.: Van egy bátyám, igen. Hát ott a viszony egy kicsit – hogy mondjam – idegen volt a bátyám és apám között, mert amikor a bátyám megszületett, akkor ment el apám katonának. Tehát ötéves korában látta először a fiát, amikor hazajött a hadifogságból. És furcsa módon a bátyám először még magázta is az apját, első időkben. És akkor a féltékenység megmaradt az élete végéig. Illetve hát még él. Nem vagyok valami jó viszonyban a bátyámmal emiatt. Én próbáltam ezen segíteni, hogy lépjünk túl. Ezek ilyen lélektani dolgok, amik gyerekkorunkban keletkeztek, most már túl kellene ezen lépni, de ő nem tud, nem, a mai napig sem. Aztán van egy kis súrlódás is emiatt, de hát Istenem, mit csináljunk? Ilyen az élet.

És akkor utána Dombóvárra kerültem a gimnáziumba.

K.: De hol járt általános iskolába?

V.: Akkor még volt falun általános iskola.

K.: És maguk nem költöztek be Komlóra?

V.: Nem, nem! Ez úgy maradt, hogy anyám otthon gazdálkodott a háztájiban, mert hát a nagyszüleim is gazdálkodtak. Volt egy rövid időszak ’53 után, mikor Sztálin meghalt – akkor még nem volt téeszesítés, ’60-ban kezdődött, meg ’61-be –, akkor elég jól ment a mezőgazdaság ott a magánparasztoknak. Nem kaptunk vissza földet, de ami volt, azon gazdálkodtunk. Hát emlékszem, én is segítettem, betettem a lovat meg ilyeneket, tudja. És ez egész más világ volt. És akkor még elmentem a nagyapámmal például a malomba, Somogyszilbe – az nem volt messze –, vittük a búzát, amit termelt, és akkor a nagyanyám abból sütötte a kenyeret.

Az egész más volt, mint ezek a mai kenyerek! Meg a minőség egész más volt! A húsnak a minősége is egészen más volt! Tudja, az tényleg igazi biokaja volt, olyan, hogy a mai ifjúság vagy a felnőttek se nagyon tudják, hogy micsoda fényévnyi különbségek vannak a mai hulladék-kaja között, amit itt a Tescóban nyomatnak, meg amit akkor előállítottak otthon, falun a magyar parasztok. De hát ezt a világot föltámasztani nem tudom, hogy még lehetséges-e. Ez lenne Magyarországon egy kitörési pont a fejlődésnek, hogy visszahozni ezt a biogazdálkodást. Csak magángazdálkodást, családit.

K.: Igen. Szóval maga akkor bekerült Dombóvárra?

V.: Igen, akkor bekerültem Dombóvárra a gimnáziumba. És rossz tanuló voltam egyébként általános iskolában, nagy csibész voltam!

K.: És akkor hogyhogy a gimnáziumba ment?

V.: Úgy, hogy az utolsó évben volt egy tanárom, egy Nyirádi Vince nevű, az ELTE-n végzett ő Pesten, csak ’56-ban részt vett a forradalomban, és akkor lapátra rakták. Tehát kirúgták az egyetemről, nagyon sokáig nem volt munkája, végül könyvelőként helyezkedett el ott a szomszéd faluban a téeszben. És akkor nagy nehezen levelezőn elvégezte a Tanárképzőt, és ő volt az osztályfőnökünk utolsó évben. És akkor én is kezdtem úgy észbe kapni, hogy ha valaki akarok lenni, akkor tanulni kell. És akkor elkezdtem tanulni, és akkor olyan lett az eredményem, hogy lehetett jelentkezni tényleg a gimnáziumba, és akkor föl is vettek. Kollégiumban laktam.

És nagy fegyelem volt, hazamenni csak akkor lehetett, hogyha az osztályfőnök, vagy a kollégiumigazgató aláírta, délután tanulószoba volt, tehát nagy szigor volt. És visszagondolva nagyon jó volt ez így, mert – hogy is mondjam – fegyelemre szoktatta az ifjúságot, és tiszteletre a szülők iránt. Meg a rendszeretetre, tehát megtanította velünk azt, hogy van egy normális rend, amit be kell tartani.

De hát voltak – hogy mondjam – más negatív dolgok ugye a Kádár-rendszerben. Például éreztük akkor is a terrort, hiába voltunk a legvidámabb barakk, de például az osztályfőnökünk megmondta kerekperec, „aki nem megy el egyszer építőtáborba, az ne is álmodjon, hogy javasolják esetleg továbbtanulásra”, meg hasonló dolgok.

Meg hogy’56 után mennyire félt a rendszer, még a gyerekektől is! Erre van egy történetem. Faluhelyen szoktak rendezni évente egyszer búcsút – tudja, mi ez, gondolom –, és akkor hazamentem a szülőkhöz. Levágtak egy-két kacsát satöbbi, bár, mulatozást. És akkor másnap hajnalban mentünk vissza. Ilyen kis bukivonat járt, ilyen gazdasági vasut akkor Dombóvárra, öt órakor indult, ha jól tudom. A lényeg az, hogy visszamentem Dombóvárra, és egyből az iskolába mentem. Az órák után, amikor mentem be a kollégiumba, akkor mondták, hogy menjek be az igazgatóhoz, mert engem ott várnak. És ott várt két marcona fazon, és fogalmam sem volt, hogy mit akarnak. Leültettek, és faggattak, hogy tegnap hol voltam, mit csináltam satöbbi. És én nem értettem a helyzetet – hát egy kamaszgyerek voltam –, és kérdeztem, hogy miért csinálják ezt. És nem árulták el. Végül is meg kellett mutatnom a szekrényemet, ahol a zsebeimet kiforgatták, nagyítóval vizsgálgatták, meg a könyveimet szétforgatták, meg minden, és akkor valószínűleg nem találtak semmit. És akkor mondták, hogy „jó, rendbe van, minden OK!” De akkorra már nekem egy kicsit kinyílt a csipám, és akkor mondtam, hogy „hát akkor most se ebédet nem kaptam, se semmi! Legalább mondják meg, hogy mit keresnek?” És nem mondták meg akkor sem, de viszont annyit megtettek, hogy a szomszédos étterembe elvittek, és befizettek egy kajára!

K.: Ez hányban volt?

V.: Hát ez olyan ’62-ben kábé, ’63-ban. ’66-ban érettségiztem. És nem tudtam, hogy mi történt. És amikor legközelebb otthon jártam, akkor derült ki, hogy valaki ilyen rendszerellenes föliratokat firkált a deszkakerítésre, hogy „halál a kommunistákra!”, meg hasonlókat. De hogy miért engem gyanúsítottak, arról fogalmam sincs. Valószínű, azért, mert a nagyszüleim kulákok voltak. És akkor „na, a Deres Laci, ez biztos csak ő lehetett!” Vagy rosszindulat, vagy haragosok, vagy nem tudom, mi. Érti? Ez már kideríthetetlen, de a lényeg az, ami bennem megmaradt, hogy képesek voltak egy kamaszgyerek után is így szaglászni. Tehát még egy kamaszgyereket is veszélyesnek tartottak! Tehát annyira félt a rendszer, mert annyira illegitim volt, hát érezték ők is, hogy végül is terror van itt, Magyarországon, bármennyire megvolt ez a gulyáskommunizmus, a szokásos szöveg, amit szoktak nyomni. A 3,60-as kenyér, meg a 4,80-as Szalon sör, aztán befejeztük!

És ezek az élmények aztán alakították – gondolom – az egyéniségemet, és mindig tudtam, hogy itt ebben az országban nem nagyon lehet jövő, amíg itt vannak az oroszok, mert ez az egész egy hazugságra épül. És lehet, hogy ezért alakult ki bennem aztán, hogy innen el kell menni. Meg hát kalandvágyunk volt természetesen! Fiatal voltam, menni akartam, a világot látni, és tudtam, hogy nem lehet. Tehát lehetett menni háromévente egyszer Nyugatra – tudja. És hát hol fellobbant bennem ez a vágy, hol csillapodott, de mindig bennem volt.

És akkor végül is az történt, hogy leérettségiztem, és Bajára jelentkeztem, a Bajai Felsőfokú Vízgazdálkodási Technikumba. De én egy későn érő emberke voltam, és nem nagyon volt fogalmam, hogy most merre, milyen irányba menjek. És hát ez egy műszaki iskola volt, műszaki dolog volt. És valamelyik osztálytársamnak a bátyja odajelentkezett, a Kiss Ernő. (Meghalt sajnos. Később ő is Németországba ment ki, az Ákos, az öccse pedig az osztálytársam volt, ő vállalkozó lett. Szoktunk találkozni érettségi találkozókon, nagyon-nagyon jó fej! És nem is hittem volna! Kellemesen csalódtam benne, mert lejött egy nagy Audival! Na – mondom –, ez biztos tele van pénzzel! Megjátssza a dióját, meg ilyesmi! Nem, pont az ellenkezője volt.)

Ja, igen, és akkor ezért mentem Bajára. Másfél évet tanultam, és nem nagyon fűlt a fogam a tanuláshoz, más dolgok érdekeltek, meg egész más olvasmányaim voltak, meg minden, tehát a műszaki dolgok nem. Meg más rossz dolgok is történtek. Ugye akkor nem volt ez a nagy liberalizmus. Például megszégyenítették az egyik osztálytársamat – mert ketten jelentkeztünk oda – egy geodéziavizsgán. Egy az egyben a vizsgáztató tanszékvezető lebuzizta, mert nagy volt a haja! És akkor az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy ugye a geodéziavizsgán az volt a beugró, hogy különböző teodolit típusok voltak, és akkor…

K.: Az micsoda?

V.: Az egy ilyen földmérő műszer. És különböző leolvasó berendezései voltak, és akkor az volt a beugró kérdés, hogy mindig behoztak egy-egy típust, megpörgette a tanár, és akkor le kellett olvasni a szögeket másodpercre. És ha nem stimmelt, akkor már a vizsga be is lett fejezve. És akkor így szépen kirugdostak bennünket két alkalommal. És rájöttünk arra, hogy teljesen koncepciózus lehet az egész dolog. Mert jött ki két kollegina a vizsgáról, és megkérdeztük, hogy milyen műszer van benn a tanár úrnál. És mondta, hogy milyen, és akkor – biztos, ami biztos –, még elrohantunk a raktárba, és ugyanezt a típust még egyszer átnéztük. Érti? És ennek ellenére kirúgtak. Én hogy tudom bebizonyítani, hogy jó szöget olvastam le? Ő a tanár, ő mondja meg, és akkor végül is megint ki lettünk rúgva. Illetve csak én, a barátomat átengedték, de tök mindegy, a lényeg az, hogy akkor befejeztük, mert otthagytam a francba! Tehát valahogy felment a pumpám, és befejeztem az iskolát.

Persze a szüleim nem örültek neki. Eljöttem Komlóra apámhoz. Apám munkásszállón lakott itt, de végig, amíg nyugdíjba nem ment. Anyám pedig otthon. És akkor hetente járt haza. Ő ingázó volt. És akkor eljöttem autóstoppal Bajáról Komlóra busszal. Közöltem a drága jó édesapámmal, hogy „befejeztem a tanulmányaimat!” Nem is nagyon haragudott.

Soha nem felejtem el, egy ’56-os disszidenssel jöttem Bajáról végig Pécsig, egy disszidens pasival, Svédországban élt, és beszélgettünk. És kérdezte, hogy mi történt, és mondtam, hogy most hagytam ott egy sulit, meg minden. És kérdezi, hát most mi akarok lenni? Én meg rávágtam, hogy sofőr! És akkor nevetett az ürge, és mondta, hogy „jó, rendbe van – azt mondja –, csak jó sofőr legyen!” Ez így megmaradt bennem.

És akkor a vége az is lett, hogy „nem érdekelte az iskola – majd valamit kitalálunk”. Akkor otthon voltam egy darabig, és akkor persze az volt, hogyha nem járt az ember iskolába, akkor a katonaság alól nem volt felmentés. És kaptam behívót októberre, nem is, nyárra valamikor.

K.: Ezt hányban volt?

V.: ’67-ben, ha jól emlékszem. És akkor a drága jó édesanyám vette a fáradságot, és fölutazott Szekszárda a kieg.-re, hogy kikönyörögje, hogy a fiacskáját ne vigyék el katonának – mert én épp akkor beiratkoztam az MHSZ-re, [Magyar Honvédelmi Szövetség] ilyen gépjárművezetői tanfolyamra – addig, amíg le nem vizsgázom. Na, akkor megkaptam a halasztást, és akkor elvégeztem egy tanfolyamot, és így Taszárra kerültem katonának, a reptérre. És amilyen pechem volt, kétéves volt akkor a katonaidő, de nem két év lett belőle, hanem két év, négy hónap, mert meg kellett várni azt a négy hónapot, amíg az újoncok bejönnek, és kitanulják ezt a „szakmát”, amit mi csináltunk.

Képzelje, nekünk a volt a munkánk, hogy ilyen indítókocsin voltunk, amin generátor volt, és azzal indítottuk a repülőgépet. Gyakorlatilag nem is katonák voltunk, dolgoztunk a reptéren. És ez azért történt így, mert nagyon drága akkumulátor volt ezekben a vadászgépekben, és hogy ne azt pocsékolják el, teherautóról kapta az energiát, az elektromos áramot. És elindítottuk a repülőt, és akkor kész. Akkor elment egy körre. Úgyhogy volt, amikor éjszaka, volt, amikor délután dolgoztunk. Tehát mi kijártunk repülésekre, és akkor nyolc órákat ott dolgoztunk. Elindítottunk öt-hat repülőt, és akkor utána szünet volt, másfél óra, mire visszajöttek, megtankolták satöbbi. Na, ez volt a munkánk.

És amikor leszereltem, akkor jöttem ide, Komlóra a bányához – amit útközben beszélgettünk.

K.: De ezt most is mondja el, mert azt nem vettük fel.

V.: Igen. Itt laktam a szállón, munkásszállón. Apám is itt lakott, volt, mikor egy szobában laktunk. Akkor voltam húszéves.

K.: És a bányában mit csinált?

V.: Hát először bányamérő segéd voltam, figurás magyarul, majd később fúrómunkás. Tehát ez ilyen kutatófúrásokat végeztünk fúrógéppel a vágatnak a vájvégeken, és akkor onnan mintát vettünk, hogy hogy rétegződik a kőzet, meg a széntelepek, satöbbi. Nem volt egy túl nehéz munka, de hát végül is föld alatt, koszos, piszkos satöbbi. Azért veszélyes munka is volt, mert itt Komlón nagy a gázkitörés-veszély, meg sújtólégrobbanás-veszélyes volt ez az egész bánya. És hát nekem megvolt a jogosítványom, nem nagyon fűlt a fogam a bányamunkához, és volt itt egy gépkocsi-üzem, ami a bányához tartozott, gyakorlatilag egy cég volt, és oda átmentem sofőrnek. És akkor ott dolgoztam három évet a rotoron.

Közben megnősültem. De akkor már gondolkodtam, hogy merre tovább, hogyan tovább. És akkor indult Nyíregyházán egy mezőgazdasági főiskola, ahol mezőgazdasági műtrágyaszóró pilótákat képeztek. Tudja, ott az iskola keretén belül. Ez egy felsőfokú technikum volt.

K.: Igen.

V.: És akkor bementem én Pécsre, ide a pogányi reptérre, jelentkeztem vitorlázónak satöbbi, meg jártam elméleti tanfolyamra, az volt az álmom, hogy elmegyek trágyaszóró pilótának! Én hülye! Húszéves fejjel, vagy huszonegy évesen! És a lényeg az, hogy azért tettem le róla, mert hát ott voltak ismerősök, akik már évek óta repültek vitorlázó gépen, és volt abból kettő, jelentkezett szintén Nyíregyházára, és az egészségügyi vizsgálaton meg nem feleltek meg. És akkor valahogy olyan önbizalmam lett, és mondtam, hogy „hát akkor – mondom –, én, a zöldfülű, most kezdtem. Akkor én hogy a francba menjek oda! Biztos nem vesznek engem föl!” Szóval már eleve úgy indultam, hogy semmi esély, hát nem is adtam be a jelentkezésemet. De hát kinn maradt az egész dolog, ez csak egy ilyen szalmaláng volt szerintem.

És akkor otthagytam a gépkocsi-üzemet, átmentem Pécsre az MHSZ-hez gépkocsi-oktatónak.

K.: Hova?

V.: MHSZ-hez. Az a Magyar Honvédelmi Szövetségnek volt egy gépjármű iskolája, tehát gépkocsi-oktatót kerestek, oda oktatót, és akkor az érettségihez volt kötve. És akkor ott dolgoztam… nem sokat! Nem volt egy jó választás, mert kevesebbet kerestem, mint az előző munkahelyemen.

De nem is ez a lényeg, hanem akkor már nagyon kifele állt a rudam, nagyon-nagyon álmodoztam én arról, hogy itt kell hagyni ezt az országot, és hasonszőrű barátokra tettem szert itt, Komlón. Volt egy Tóth Zoltán nevű barátom, aki Novákon volt bányász, illetve lakatos. Meg egy másik, egy Ökrös Karcsi nevű haverom, meg még egy. Együtt jártunk, aztán nagyokat álmodoztunk meg minden – tudja, hogy van ez! Fiatalok, hogy „hát meg kéne próbálni!”

Még olyat is megtettünk, egyszer itt volt a Béke Szállóban egy Amerikából jött hölgy mint turista, ott szállt meg. És akkor odamentünk hozzá, és hát beszélgettünk vele, faggatóztunk, próbáltunk tájékozódni, hogy milyen az élet. Egy gyönyörű Cadillac-kel, vagy mi a franccal, Chevrolettel volt itt, és akkoriban még csak Moszkvicsok voltak itt, meg Trabantok, és persze, hogy az ember vágyott, vágyakozott! Meg maga a szabadság utáni vágy! Inkább ez volt a fő motiváció, nem a pénz, engem különösebben soha nem érdekelt a pénz. Most sem vágyom gazdagságra, én nem is lottózom vagy ilyesmi. Azt szoktam mondani, mikor kínálgatják a lottót, mondom: „Bocsánat! Én munkával szoktam keresni a kenyeret, nem szerencsével!”

És akkor végül is úgy jött össze a dolog, hogy a Tóth Zoltán barátomnak a menyasszonyának volt kint Amerikában egy féltestvére. És akkor addig-addig tárgyalgattunk, hogy rábeszéltük az Etát – Etának hívták –, hogy „menjél ki a féltestvéredhez, és akkor majd a Zoli is megy utánad, meg majd én is”, meg satöbbi. Persze hát némi önzés volt ebben –, hogy ne menjen az ember a vakvilágba, hanem már legyen valami bizonyos támpont, hogy munkahelyet tudnak szerezni vagy szállást – ezt én elismerem. Igen, volt benne ilyen megfontolás is.

És lényeg az, hogy az Eta kiment ’73-ban.

K.: Meghívólevéllel?

V.: Meghívólevéllel, és nem is jött haza.

Az Ökrös Karcsi, a másik cimboránk, ő pedig már büntetve volt egyszer, mert betakart egyszer egy munkásőrt valami vita során, és az főben járó bűn volt, és ő nem is kapott utána útlevelet. Végül aztán a Tóth Zoltánnak a bátyja ott lakott Letenyén a szüleivel. Tóth Zoltán a barátom, mert még mindig nagyon jóban vagyunk a távolból. És a bátyja valamikor pufajkás volt ’56 után – de ezt csak a Zoli elbeszéléséből tudtam meg később. Meg az első úgynevezett Néphadseregben pilóta volt, de egészségügyi okok miatt leszereltették, és akkor ’56 után beállt a pufajkások közé. Hát nem kell magyarázni, hogy kik voltak ők. És nagy haverságban volt a határőrparancsnokkal, meg vadászott vele. Hogy is mondjam, ott a faluban – mert most már város Letenye – egy privilegizált egzisztencia volt…

K.: Értem, kitüntetett helyzetben volt.

V.: Kitüntetett helyen volt. Például együtt vadászott a határőrparancsnokkal, meg satöbbi. Na, ennek ellenére ő bizony besegített nekik, mikor ők átúsztak a Murán. Egy Zaporozsec márkájú autóval.

K.: Elnézést, ezt egyszerűen nem hallom! Tehát hogy volt?

V.: Lementek hárman Letenyére.

K.: Maga nem volt ott?

V.: Nem, én akkor nem voltam ott. A Tóth Zoltán, az Ökrös Karcsi, és nem emlékszem a harmadiknak a nevére. És csak egynek volt útlevele, akinek a nevére nem emlékszem. Ő átment a határátkelőhelyen a Zaporozsecével, és két másik pedig átúszott a Murán. És akkor ott beszálltak a kocsiba, és lementek egészen Triesztig. Illetve Cesara az utolsó falu, ami Szlovéniában van, és határátkelőhely. És akkor ők átmentek a határon Olaszországba.

K.: És simán átúsztak? Nem volt semmi gond?

V.: Nem volt semmi gond.

K.: De hát ott ellenőrizték a határt, nem?

V.: Persze, de akkor még nem voltak ilyen modern dolgok, éjjellátó készülék, meg más ilyesmi. Voltak ugyan berakva drótok, meg hasonló dolgok, meg járőrök, de hát gondolom, hogy ki lehetett játszani őket. Na mindegy, szerencséjük volt, és akkor egy barátunk, az itthon maradt, a Szórobi Laci nem tudom, miért nem ment velük.

K.: És maga miért nem ment velük?

V.: Nem tudom, azt hiszem, akkor szült a feleségem, vagy terhes lett, és akkor én nagyon hezitáltam, hogy most mi legyen. Ugyanis amikor mi összekerültünk, én abba akartam hagyni ezt a kapcsolatot, már az első feleségemmel, mert én megmondtam neki őszintén, hogy nekem milyen terveim vannak – és valószínű, mint egy megszállott, olyan voltam! Hát hogy végig fogom vinni, és hogy akkor inkább hagyjuk abba, hogyha… És akkor ő azt mondta, becsülettel legyen mondva, hogy nem számít, maradjunk együtt. Jó! De én előre megmondtam, tehát őszinte voltam, hogy mire számíthat. Na és persze utána már gondolkodtam, hogy más dolog is közrejátszott itt. Ugyanis eljött velem, de közben teherbe esett, terhes volt, de úgy, – klasszikus történet –, hogy akkor szólt, amikor már nem lehetett visszacsinálni. Érti? Tehát megvolt ez a női önzés benne. Jó! Rendben van.

Annyit el kell mondjak így a magánételemről, hogy nem volt egy szerelmi házasság, inkább megsajnáltam. Tehát ez nagy hiba volt, az, amiért én akkor megnősültem. De nagyon rendes, rendes volt. Kórházban dolgozott műtőasszisztensként. És nagyon sokan voltak testvérei. Sásdon kilencen voltak testvérek. És az apukája hentes és mészáros volt, hat évet élt Svájcban, meg minden. Nagyon-nagyon összetartó család volt. Ez is volt a problémánk, hogy ő annyira ragaszkodott a saját családjához, hogy nem tekintette a mi családunkat, amikor már család lett, hanem az csak úgy volt. Érti? De az igazi családja mindig az volt! És a mai napig is így van egyébként, „a Vera nővérem” meg ez, „meg az Iri nővérem” meg satöbbi. Tudja, egyszerűen nem tud ebből kijönni. Hát most már ő is hány éves? Hatvanhárom? Na mindegy. Ott lakik most állítólag az egyik nővérével.

Na visszatérve arra, hogy ők kimentek akkor.

K.: Tehát a barátai kimentek.

V.: A barátaim kimentek. Átmentek Olaszországba, Triesztbe, a táborba, utána lekerültek… Latinára, vagy Sezanára? Vagy hova? Nem, Latinára azt hiszem. Na mindegy, menekülttáborban voltak ott, azt később én is megjártam. Lényeg az, hogy Triesztben voltak. És hát elég gyorsan, a Zoli elég gyorsan kikeveredett, meg az Ökrös Karcsi még előbb Amerikába, az Etáékhoz. Úgyhogy a Zoli később ment azt hiszem, egy pár hónappal. Hát kellett négy-öt hónap adminisztráció, meg megkérni ugye a vízumot, útlevelet intézni, bevándorlási utat, tehát elég sok cirkusz van, amíg megkap hivatalosan egy bevándorlási útlevelet vagy bevándorlási engedélyt.

Na mindegy, ők akkor kimentek. Erre úgy döntöttünk, hogy mi is elmegyünk a Szuromi Lacival. „Tehát ezek hogy mentek ki? – Hát menjünk le Letenyére, keressük meg a bátyját, hátha tud nekünk segíteni!” Volt a bátyámnak – aki már bányamérnök volt –, akkor az nagy szó volt, egy Fiat-autója. Mi volt az? A Zsigulira hasonlító, az a lengyel autó, Polski Fiat, na! Neki nem volt még jogsija, én vittem őket mindenhova, és akkor kölcsönkértem a Polski Fiatot, lementünk, és éppen valami buli volt Letenyén, a határőrparancsnoknál. És képzelje el! Odamegyünk, és kihívatjuk a Tóth Jancsit ugye, hogy segítsen már bennünket át a határon. Ő meg teljesen begőzölt, meg minden, hogy tűnjünk el a francba! Halálra rémült. „Jól van, na – mondom –, ez a figura nem jött be.” „Így is el akarták venni a vadászengedélyem, meg minden.” És akkor mondom a Szurominak: „Itt valami más megoldást kell keresni!” És akkor törtem az agyamat, és akkor mondom: „Nekem van egy ötletem, kicsit rizikós – mondom –, de szerintem itt nem lehet megbukni”. Mindig az autós térképet nézegettem. Mondom: „Figyelj, én elég jó úszó vagyok, és Batinán van egy kompjárat”. Ez a túloldalon van a Dunánál, az első. Hát most már hidat építettek.

K.: Batina?

V.: Batina, úgy hívják. Ott voltak is vérengzések egyébként a délszláv háborúban 1942-ben. Ez már a túloldalon van, Horvátországban.

K.: És a magyar oldalon, az mi?

V.: A magyar oldalon Mohács, illetve Hercegszántó. De hát az már egy kicsit távolabb van a Dunától. Lényeg az, hogy Mohácson a Duna-parton mondom: „Figyelj ide! Menjünk el a Dunán! Nincs rizikó, lecsurgunk szépen, 5 kilométeren megy a Duna, meg veszünk békalábakat – mondom –, pár óra alatt lecsurgunk a Dunán. Nyár van.”

K.: Hogy úgy csurognak le, ahogy folyik a Duna? Kvázi átcsorognak, átúsznak a másik oldalra, tehát Jugoszláviába?

V.: Persze! Persze! Így van. Arra számítottam, hogy esetleg van valami reflektorozás a határon. De ez jóval…

K.: Mert éjszaka csinálták?

V.: Éjszaka. Hát nyilván. Jóval beljebb, mivelhogy nehezebb legyen elkapni a delikvenseket. Érti?

K.: Hogy?

V.: Jóval beljebb a határ magyar oldalán – feltételeztem –, hogy van valami reflektorvilágítás.

K.: De még a szárazföldön? Vagy a vízen?

V.: Nem, de a vízen keresztül lássák esetleg egy idegen csónakot vagy valamit. És mondom: „azon a részen gyakorlatilag az az egy rizikó, azt – mondom – 30-40 méteren átmegyünk. Nagyon nehéz észrevenni egy emberi fejet egy ilyen széles folyóban, és akkor utána már sötétben lehet menni.” Jó! A Szuromi Laci barátom, az bányászgyerek volt, nem volt egy szívbajos, és azt mondja: „Rendben van! Menjünk!” És akkor én megterveztem az utat. Nem volt autónk, meg semmi, volt egy működő motorkerékpárunk. Vettem két belsőt, gumibelsőt, hogy azzal menjünk, ne kelljen ott úszkálni, biztonságosabb, meg békatalpakat. Becsomagoltunk. Kipróbáltuk itt Sikondán a strandon a műanyag zsákot, hogy a ruhákat betesszük, hogy száraz maradjon, meg iratot, meg ilyeneket, és akkor lemegyünk a Dunán.

Na most, a feleségemnek volt otthon útlevele. Megbeszéltem az egyik volt kollégámmal, aki sofőr volt a gépkocsi-üzemben, és annak volt egy Trabantja, hogy vigye ki a nejemet, a Klárit Batinára, a keleti oldalán a Dunának. Ugyanis én ismertem Mohácson is a kompjáratot, négytől közlekedett este tízig, tíz után már nem járt a komp, és kértem, hogy úgy időzítsenek, hogy tíz óra után érjenek oda. Tehát ne legyen feltűnő, hogy ott vár egy autó a kompra. És ott várjanak meg minket. Így is lett.

Elmentünk. Képzelje el, hogy átmegyünk komppal a túloldalra a Dunán, Kismohácsra, ott van a Matrózcsárda. És hát mindjárt buta fejjel, még világos volt, akarunk bemenni a bozótba, a bokorba.

K.: De hogyhogy világos volt? Hát nem éjszaka úsztak…?

V.: Akkor még késő délután volt.

K.: Tehát nem éjszaka úsztak át?

V.: Hát éjszaka, éjszaka mentünk később, csak ott igazoltattak a határőrök. Jó! Mondtuk, hogy bányászok vagyunk, Komlóról jöttünk, kirándulunk satöbbi. De a válltáskánkban benn volt a pumpa, meg a gumi, meg az úszótalpak. Hát – mondom –, hogyha most belenéz a határőr, akkor mivel magyarázzuk meg, hogy mit keres ott a belső, meg az úszógumi, meg ilyenek? Szerencsére nem kutattak át, és akkor azt hazudtuk, hogy vécére kellett menni. Hát akkor menjünk be a Matrózcsárdába. Jó, bementünk a Matrózcsárdába. És akkor mondtam a Szurominak: „még egy ilyen eshetőségnek nem szabad még egy sanszot adni! Innen el kell tűnni minél előbb!” És akkor visszamentünk a komppal, és akkor elmentünk a Duna-partra. Közben besötétedett, és akkor ott egy olyan részen, ahol kihalt volt, gyorsan levetkőztünk, a zsákba bele a ruhát, és akkor be a vízbe!

K.: Ez mikor volt?

V.: Ez ’74 augusztusában. Úgy ’74. augusztusban. És akkor ott csurogtunk a Dunán, még ott viccelődtünk is, meg minden, és tényleg volt világítás keresztben, de pillanatok alatt átúsztunk azon a részen, és akkor már sötétben voltunk, már megúsztuk a dolgot. Mondom: „Most már nem lehet baj, csak idő kérdése, hogy kiérjünk.” És akkor még egy jó órát, nem tudom, mennyit, hát azt olyan körülbelül, ahogy visszaszámoltam, öt órát voltunk a vízben.

K.: Ott nem jártak hajók?

V.: Nem.

K.: Hogyhogy?

V.: Nem tudom. Nem volt semmi forgalom.

K.: Akkor éjszaka? Vagy ott egyáltalán nem járt hajó?

V.: Akkor éjszaka. De, ott járhatnak hajók, gondolom. Akkor épp nem volt semmi. És akkor a bal partra kimásztunk. De volt egy kis malőröm, mert valahogy kiszívott a víz, és megszédültem – tudja –, és leejtettem a tárcámat, és benne volt irat, meg némi pénz. Alig találtam meg! És akkor hogy megy az ember? Hogyha nincs nála semmi? Na, végül meglett minden, és akkor mentünk a Duna mellett, elmentünk körülbelül egy fél órát, és kiértünk egy műútra. Meg volt ott valami épület, és néztem a fölírást, valami ulice. „Na – mondom –, helyben vagyunk! Ez már nem Magyarország!” És akkor elmentünk jobbra, tényleg ott volt egy nagy fény, és akkor ott volt a kompkikötő, ott várt a Trabant! Jó! Beültünk a Trabantba, és akkor reggelig ott pihiztünk egy kicsit – már amennyit lehetett. És akkor emlékszem, a kompot egy motoros hajó vontatta el. Még a nevére is emlékszem, az volt a neve, hogy Herkules! És akkor átmentünk, és akkor irány le, Zágráb! Persze a Dunára. És akkor…

K.: De most miért kellett átmenni komppal?

V.: Hát azért kellett át…

K.: Tehát önök nem átúsztak a Dunán? Mondjuk nincs előttem most a térkép.

V.: Azért kellett átmenni Zsuzsa, hogy mi gyalog mentünk, illetve úszva mentünk a Dunán. Na de autóval akartunk továbbmenni, hogy ne legyen feltűnő, hogy ott minket vár egy autó. Azért kellett nekem úgy megterveznem nekem az utat, hogy este tíz után érjen a kompátkelő helyhez, hogy ne tudjon átmenni, hogy ne legyen gyanús, hogy egész éjszaka ott dekkolt, várjon minket. Tetszik érteni?

K.: Ott várta önöket a felesége meg a barátja egy Trabantban.

V.: Ott várt, úgy van.

K.: De utána miért kellett még kompra szállni?

V.: Hát hogy mentünk tovább le, Zágráb fele, hát át kellett menni a Dunán ott megint, mentünk tovább le. Azért kellett átmenni, hát az volt az útvonal. Érti? És akkor úgy mentünk rá a főútra Zágrábba. Akkor még nem volt autópálya, most már van. Hát elég hosszú volt. A Szuromi Laci volt ott, meg én, meg a Klári. És nem vittünk iránytűt. Ez az egy, ami nagy bajt okozott.

K.: És a negyedik, aki átvitte a Trabantot?

V.: Ő visszajött. Ő ki lett fizetve, az útiköltsége, meg némi tiszteletdíj, amiben megállapodtunk, és kész. Meg haveri alapon. Ő visszajött, és kész. És akkor mondtuk neki természetesen, hogy mivelünk nem találkozott sohase, nem tudja, hogy hol vagyunk, minden. Hát az ő érdeke is volt.

K.: És akkor még nem volt gyerek?

V.: Nem, akkor volt terhes a nejem. Nem is tudom, hány hónapos, már öthónapos lehetett, tehát már nem lehetett elvetetni se, meg semmi, már látszott a pociján. És akkor mondom, most kell meglógni, majd megszületik valahogy! De képzelje el, hogy ott eltévedtünk többször! Két éjszaka vagy három éjszaka. Láttuk ott Sezanánál az olasz oldalt, és mégis eltévedtünk éjszaka. És elfogyott a vizünk, és nem ittunk három napig! Hát az de szörnyű volt! Hú! Rosszabb volt, mint az éhség vagy bármi más! Érti?

És akkor a feleségem meg rosszul lett, meg minden, és könyörgött, hogy ő ezt nem bírja, menjünk haza. „Hát – mondom – most menjünk haza?” Végül is már odáig ment a dolog, a szomjúság behajtott bennünket a városba, Sezanába. Ez egy határátkelőhely Szlovéniában. Mert hajnalban bementünk a faluba, és találtunk egy ilyen munkásszállószerűséget, és volt ott egy kút. Na, akkor aztán húztuk a vizet, és ittunk. Aki nem tudja, mi az, szomjasnak lenni, és három napig nem inni! Hát, hú! El se tudja képzelni, hogy az milyen! Szörnyű volt! Mert az ember, ha lehunyta a szemét, akkor csak egy pohár vízre tudott gondolni. És akkor mondom a Szurominak, „nem tudok veled menni – mondom –, vissza kell mennem, hát látod, mi van!” „Dehogynem!” Meg satöbbi, megpróbáltam rábeszélni, hogy menjen tovább. „És ha akkor kapnak el? Most már idáig eljöttünk!” Végül is úgy döntött, hogy „jó, tovább megy.”

K.: És ott voltak a jugó–olasz határon, de még a jugó oldalon.

V.: Igen, igen, ott voltunk. Igen, a jugó oldalon.

K.: És akkor azt mondta, hogy visszajön a feleségével.

V.: Mi igen, visszajövünk. Na, elindultunk autóstoppal, eljöttünk egy jó darabig, Zágrábig.

K.: Na de ez is veszélyes volt, nem?

V.: Persze, útlevél nem volt. De nem is mertünk bemenni a városba, mert azt hittük, ugyanaz van, mint itthon, bárhol igazoltatnak, bármikor, és akkor kész, bukta van. Mert vagy átadták a jugók akkoriban az ilyen menekült próbálkozókat, vagy nem. Hát két esély volt. És akkor lényeg az, hogy eljöttünk egész Varazdinskáig. Az itt van már egész közel, Horvátországban. És hát pénzünk volt, jó pár száz dinár, akkor még dinár volt. Bementünk egy házhoz, ilyesféle település, mintha magyar falvak lettek volna. És hát megkértük ott a lakókat, hogy adjanak egy italt, meg hogy ott aludhassunk, mert már fáradtak voltunk. Nagyon rendesek voltak, úgyhogy tisztaszobába, satöbbi megfürödtünk, lefeküdtünk. Másnap reggel reggeli. Ki akartam nekik fizetni, nem engedték.

K.: Hogy beszéltek?

V.: Tudtak magyarul.

K.: Igen? Azon a vidéken mindenki?

V.: Hát ott sok magyar él még. És akkor nagyon rendesek voltak, le a kalappal! De hát fogalmam sincs, hogy kik voltak. De mondom, nem engedtek egy fillért se fizetni, és akkor elindultunk tovább. De a térképpel jöttünk Gorica fele, Gorica az utolsó falu. Utána jön Letenye a határátkelővel. És akkor mondtam a Klárinak, hogy – ez volt tíz óra körül –: „Menjél át szépen, mondd, hogy stoppal jöttél idáig satöbbi, útleveled van. Nem tudnak semmit csinálni, ha holnap estig nem vagyok otthon, akkor gáz van, de hát mi nem találkoztunk sehol! Azt se tudod, hol vagyok, meg semmi!” De a szájába rágtam ezerszer!

És akkor én meg szépen bevonultam a kukoricásba, ott lapítani estig, kivárni a kedvező alkalmat. Jó, este tíz óra körül akkor elindultam, de úgy, hogy zokniban. Hogy csendesen tudjak menni. Érti? Mint az őzike az erdőben! És valahogy az embernek kifinomul ám a hallása ilyen szituációban! És képzelje el, hogy ott tőlem balra a telek, ki volt világítva, körülbelül egy 200-300 méterre, és tudtam úgy tájékozódni. És éppen ki akarok lépni a kukoricásból – nem messze volt a folyó, mert éreztem a szagát –, amikor csikorgó léptek jönnek, és jött két határőr!

K.: De azok jugoszláv határőrök voltak?

V.: Jugók. Jó, visszaléptem, és akkor megvártam, hogy elmennek. Elhalkultak, és akkor átmentem, be a vízbe. Egy farmerszerkó volt rajtam, a dzseki – ugye nyár volt. A másik oldalon kikeveredtem, meg belekeveredtem egy varsába. Na mindegy. És akkor szépen kicsavartam a ruháim a gatyán kezdve, a nadrágot, mindent, és akkor gyerünk befele! De át kellett mennem az országúton, ami jött már. És láttam, hogy ott állnak a határőrök a hogy is hívjákba, a hídfőnél, tehát a határátkelőnél.

K.: Tehát Letenyénél úszott át tulajdonképpen.

V.: Letenyénél, igen. És akkor megvártam, míg jön egy autó, mert tudtam, hogy az embernek belevilágít a szemébe, és akkor mögötte majd szépen átmegyek. Így is lett, jött egy Zsiguli, biztos turisták voltak, mentek ki, és mögötte átmentem, és akkor azt hiszem, napraforgó tábla volt. És egyszer megijedtem, mert egy őzcsapatba botlottam, megriasztottam őket, és utána pedig éreztem, hogy belerúgtam ebbe a riasztódrótba! Érti? Tehát nyúlt a gumi, nyúlt a drót, de hát már késő volt, mert fölment a rakéta! De olyan megkonstruált volt: piros akkor, amikor kifele, és zöld, amikor befele. Ezt később tudtam meg. És ez befele ment, mivel zöldet nyomott, hát befele ment, nem ment kifele. És akkor figyeltem, hát hogyha van valamilyen mozgás, de nem volt semmi. A lényeg az, hogy bejutottam a városba. Ott már ismertem a járást.

K.: Na de hogyhogy nem jöttek akkor oda a határőrök?

V.: Nem tudom. Mert úgy gondolták, hogy valami állat. Az is előfordulhat sokszor, hogy valami van.

K.: Aha!

V.: A lényeg az, hogy bementem, ott van egy Bárány nevű étterem, még talán most is megvan. Hát – mondom – bemegyek a Bárányba, most már kiveszek egy szobát, Hawaii van, megúsztam a bulit! Meg nincs semmi gond! És akkor reggel elmegyek haza Komlóra, és kész! Na, persze mindenki spicli volt ott, én nem tudtam, nem feltételeztem. Hát naiv fiatal kölök voltam, nem gondoltam, hogy mindenki besúgó egy ilyen helyen! És kérdeztem a portást, hogy van-e szabad szoba. Telt ház van, meg minden, menjek át szembe, a kempingbe. Ja, még közben találkoztam katonákkal. Olyan éjfél körül volt, akkor zárt ez az étterem, és nem tudom, megállt az órám, vagy nem volt nálam, megkérdeztem, hány óra van. Azt hiszem, éjfél körül volt. De nem látták, hogy vizes a ruhám este, illetve hát még nem száradt meg. Vagy már megszáradt rajtam, ki a franc tudja? És lényeg az, hogy átmentem a kempingbe, és akkor oda bejöttek már a határőrök, ott se volt hely. Tehát akkor már a portás leadta a drótot, hogy itt kevereg egy fiatalember, gyanús, nézzék meg. És hát be volt nekem csomagolva egy tejeszacskóba a személyim, meg a pénz, meg ilyesmi. És egy kicsit beázott a sarka. És amikor igazoltattak, akkor kérdezi a határőr, hogy miért vizes a személyim? – „Hát – mondom – beleejtettem a Bárányban a csapba véletlenül!” Úgy tudtam hazudni! Akkor az embernek megnyílik a nyelve! És akkor be is vették a mesét, elmentek. És kérdezték, hogy kihez jöttem. Hát azt találtam ki, hogy „Eltűnt egy haverom, akivel együtt voltunk Komlón! Tartozik egy csomó pénzzel, és lejöttem megkeresni. De – mondom – nem akartam már bemenni hozzájuk, mert késő van, gondoltam, majd reggel bemegyek, addig megszállok.” Ez volt a mese. És akkor jó! Visszaadták, elmehetek, kész!

Kimentem az országútra, mondom: „El kell tűnni gyorsan!” Jött egy taxi, beintettem neki, de utasai voltak, fékezett, de meggondolták magukat. Mert ha akkor ott megáll, akkor nincs semmi cirkusz. Akkor elmentem volna velük Nagykanizsára, és onnét vonattal. De már ott is voltak határőrök egyébként, az állomáson. Húsz kilométeres mélységig volt itt már ellenőrzés. Tudja?

És akkor a lényeg az, hogy nem mentem. Elindultam stoppal éjszaka. Mondom, csak jön valami teherautó, vagy kamion, vagy valami. És ezek a fiúk meggondolták magukat, és utánam jöttek. Kerékpárral volt a két határőr, és gondolom, közben gondolkodtak, és olyan gyanús volt az ügy, hogy na, engem „bevisznek az őrsre. – Hát – mondom – ne vigyetek be! Mert nincsen szálláshely – mondom –, vissza akartam menni Kanizsára stoppal. De – mondom –, ha nem hiszitek el, akkor gyertek el – mondom – ide, a barátomék házához, és akkor menjünk be, hogy győződjenek meg, hogy nem hazudok. – Jó!” Elkísértek.

K.: De hova? Hova mentek be?

V.: A Tóth Zoltán bátyjának, illetve a szülei házához. A Tóth János ott lakott, meg a felesége.

K.: Tehát ennek a pufajkásnak?

V.: Úgy van! A pufajkáshoz kénytelen voltam bemenni, hogy le tudjam őket rázni! És mikor becsöngettem, kijött, rögtön én kezdtem el beszélni, hogy nehogy valamit ő mondjon előbb. Mondom: „János, ne haragudj, késő van! – Mondom. – Itt vannak a nyakamon ezek a szegény kiskatonák, meg minden. Nem akartalak zavarni benneteket, de – mondom – már kénytelen voltam becsöngetni. Bejöhetek? – Persze! Gyere be!” Minden ok. És akkor a katonák bejöttek a konyhába vagy az előszobába, körülnéztek, látták, hogy ismernek, és akkor elmentek. Jó! Semmi gond! Na, még egy kő legurult! És én meg elmeséltem nekik, hogy hol voltam.

K.: A pufajkásnak?

V.: Persze! Hát én megbíztam benne, hát már előtte is ismertem. Nem tudtam, akkor még nem tudtam, hogy pufajkás volt! Csak annyit tudtam, hogy a Zoli bátyja volt. Érti? Akkor még nem ismertem ennyire. Illetve hát utána se. Lényeg az, hogy mondom: „Reggel szeretnék elmenni, mikor megy busz?” És akkor mondta, hogy hatkor. Mondom: „Nem tudnál elvinni?” Hát valahol dolgozott. Azt mondja, nem, ő már korábban elmegy, de még azt is mondta nagy álnokul, hogy ne menjek be a Fő térre, ahonnan indul a busz, hanem menjek valami gépállomáshoz a falu végére, és akkor ott szálljak föl, mert ott szoktak igazoltatni. Jó, rendben van! Ebben maradtunk, és lefeküdtem – mert vendégei voltak – a konyhába valami nyugágyon, vagy mit tudom én, sezlonon aludtam. Már amennyit aludtam.

És akkor tényleg reggel elindultam a gépállomás fele, és akkor jön egy teherautó katonákkal tele, szedték össze az éjszakai váltást, az őröket. És szépen, hát föl a kocsira! Nem volt apelláta. Csak azt nem értettem, hogy „most mire föl? Miért? Tegnap elengedtek – mondom –, most meg mégis bevisznek.” Hiába főztem őket. És akkor mentünk sorba, összeszedni ezeket a műszereket, tudja, meg leváltani a katonákat a határátkelőhelyen. Csináltak ott egy kört.

K.: De a műszereket is összeszedték?

V.: Persze! Nappalra. És akkor én meg csak ott gubbasztottam, és mondom, hoppá, erre jártam itt éjszaka! Mondom, ha tudnák ezek, hogy kit visznek! És a lényeg az, hogy turkáltam a zsebemben, meg minden, és volt benn még egy egydináros, képzelje el! Gyorsan kiejtettem, úgy, hogy ne vegyék észre, mondom, akkor ez korpusz, mit keres nálam ilyesmi? Végül is tiszta voltam, és akkor bevittek a határőrségre.

Jött egy nyominger, előadtam neki azt a mesét, amit kitaláltam. Nem tudott vele mit kezdeni. Ott voltam három napot őrizetben a rendőrségnél, de a harmadik nap…

K.: Melyik történetet?

V.: Azt a történetet, hogy lejöttem, kerestem a barátomat. Merthogy azt mondta, hogy én most akartam biztos disszidálni, mert akkor már tudták, hogy ki az a Tóth Zoltán, hogy utánuk akartam menni a barátaimnak, meg minden. Mondom: „Dehogy akartam! – Mondom. – Tartozott pénzzel, meg minden! Ezért jöttem le!” És bizonyíték nem volt semmi. Érti? És akkor emlékszem, bejött egyszer valami őrnagy ilyen gumibottal, és ottan hajlingatta nekem. Voltak ilyen lélektani hadviselések, de én csak ragaszkodtam ehhez a dologhoz. Nem is lett volna ebből semmi gond. Elvittek akkor az ügyészséghez, hogy most mi legyen? És akkor láttam, hogy az ügyész nagyon ingerült. Jól lecseszte ezt a két zsarut, ezt a nyomozót, hogy minek hoznak neki ilyen ügyet? Hogy na, tisztázzák előbb, hogy mi történt. De ennek ellenére harminc napra letartóztatott. Érti? És akkor átvittek Nagykanizsára. Kanizsára átvittek, és akkor úgy jött a fűzge, hogy hogy volt, mondjam meg a…

K.: Mi volt?

V.: Hát jött a kihallgatások sorozata.

K.: De mit mondott? Milyen szót használt?

V.: Fűzge! Hogy fűztek ott. És egy idősebb nyominger volt. És én meg csak tartottam a mesét. Mondtam ugyanazt, amit eddig, nem tudtak mit kezdeni vele. Közben persze ők is elkezdtek tapogatózni. Eljöttek Komlóra, meg minden, megkeresték a kórházban a nejemet meg satöbbi. Ez a süket meg megijedt, és akkor elmondta, hogy együtt voltunk Jugóban öt napot. Nem, nem is a nejem, hanem a Berg mondta el. Na mindegy. A lényeg az, hogy az a srác, Berg Jánosnak hívták a Trabantost, aki kivitt bennünket. Igen, és akkor az ő vallomását hozta nagy boldogan a nyominger.

Közben beraktak valami bűnözőhöz, valami tolvajhoz. És akkor mondja nekem, hogy csak annyit szabad beismernem, amennyit már tudnak. Hát a börtönben ez a szokásos, kiokosított ott engem, és én meg tagadtam a végtelenségig. Végül is azt mondja a nyominger – már egy egész iratcsomó volt –, hogy „kár tagadni, mert itt van egy vallomás, hogy együtt voltunk Jugóban. Ott van a Bergnek az aláírása, Berg Jánosnak. – Hát – mondom – ezt maguk is írhatták!” Na, akkor begőzölt egy kicsit! Majdnem a fejemhez vágta az írógépet! Visszavitetett a fogdába. És akkor megint behívott egy félóra múlva, és azt mondta, hogy mondjam el, hogy mi történt, mert az enyhítő körülmény satöbbi, satöbbi. Mert különben konok tagadás fog megállni, és akkor… Mondom: „Nem tudok mást mondani!” – „Akkor konok tagadás?” Mondom: „Igen.” – „Jó!” Írjam alá! Aláírtam. És akkor így odavetette az iratokat, hogy „na most már elolvashatja!”

És akkor én szépen nagy komótosan elolvasgattam, hogy mi történt, és akkor nyílt meg a kép, hogy mi is történt valójában. Hogy miért fogtak engem meg. Hogy ott volt a Tóth Jancsinak a vallomása is, a Jánosnak, hogy ott aludtam náluk satöbbi, és hogy mindent elmeséltem. Én voltam a hülye, mert elmondtam neki, hogy hol jártam. Megbíztam benne. Mert ha nem mondom el, akkor nem tudnak mit csinálni velem, akkor megúszom az egészet.

És képzelje el: na most már tudtam, hogy mi a mese, hogy mit tudnak, és akkor mondtam, hogy „na jó, rendben! Akkor elmondom, hogy mi történt!” És akkor elmondtam a mesét, hogy hát nem kaptam útlevelet – mert tényleg nem kaptam, kétszer is kértem. Aztán később rájöttem, hogy miért. Azért nem kaptam én útlevelet, mert az állandó lakhelyem még Nakon szerepelt. Tudja? És én hiába laktam Komlón ideiglenesen a szállón. És amikor megkértem Jugóba az útlevelet, akkor lementek, gondolom, körbeszimatolni Nakra, és megkérdezték a helyi körzeti megbízottat, hogy ki ez a Deres László meg satöbbi. Ó, annak kulák volt a nagyapja! Ez biztos disszidálni akar! Na, ennyi éppen elég is volt. Úgyhogy én aztán kérhettem volna ítéletnapig, akkor se adnak. És akkor ez még jobban doppingolt arra, hogy tudja, a szomszéd kertje zöldebb alapon, még jobban azt érezte az ember, csak azért is megcsinálom. Mert ha ez nem történik meg, lehet, hogy nem is akarok disszidálni. Bár ki tudja.

K.: Na de most akkor ott vagyunk, hogy bevallotta.

V.: Onnan, hogy bevallottam, és akkor hozzáigazítottam a mesét, hogy nem kaphattam útlevelet, elkísértem a nejemet Mohácsig, és akkor ott bementem a Matrózcsárdába, bánatomban jól berúgtam, és azt se tudom, hogy keveredtem én oda le hogy is hívjákon. Gondoltam – mondom –, mert későn indultam, biztos, hogy nem tudok átmenni a komppal, és – mondom – ott utolérem őket. És szerencse volt, mert utolértem őket, és öt napot voltunk Jugóban, de én nem akartam sehova menni, és azért is jöttem vissza satöbbi. Ez volt a mese. Tudták, hogy hazugság, gondolom, akinek volt egy kis esze, de eszi, nem eszi, nem kap mást! Úgyhogy ez lett aztán végül is a vallomásba beírva. Ezt alá is írtam, aztán kész! Na most annyi…

K.: És akkor elengedték?

V.: Dehogy engedtek el! Először is átvittek Zalaegerszegre. Ott voltam egy napot. Egy napot voltam ott. Ott volt egy ügyvéd is bezárva, nem tudom, hogy miért, lényeg az, hogy hát jól összehaverkodtunk, sakkoztunk. És egyszer csak jön a smasszer, hogy „maga elmehet!” Fogjam a cuccomat. Mondom: „Most már itten megvan a helyem, nem akarok én átmenni másik zárkába, hagyjon a francba!” „Nem! – azt mondja. – Maga elmehet!” „Hogyhogy?” Mutatja a papírt. Mondom: „Megnézhetem azt a papírt?” Annyi volt rajta, semmi indoklás, hogy ekkor és ekkor előzetesbe, ekkor és ekkor megszüntette a mit tudom én, Zala Megyei Ügyészség. Kész! Jó!

Komolyan mondom, nem hittem el! Mondom: „Ez nem igaz!” És mentem a vasútállomásra, de állandóan tekergettem a nyakamat. „Ez valami tévedés lehet – mondom –, biztosan utánam jönnek, hogy hoppá, álljon meg a fáklyás menet!” De nem! Hazajöttem Pécsre, majd onnan Komlóra, este tizenegykor értem föl, akkor itt laktunk a város másik végén, ott fönn, a dombon. Egy egyszobás lakásunk volt. Aztán mondom: „helló, itt vagyok, ragyogok!”

Nos, annyit még hozzátennék, hogy a nejemnek a bátyja bíró volt Siófokon. És mindjárt azt kérdeztem a nejemtől, hogy – mert ezek azért ismerik egymást egyetemről, akárhonnan, tudja –: „Nem volt benne a Lajosnak a keze?” Tavaly meghalt rákban szegény, hetvenegy éves volt.

K.: Lajos?

V.: Halász Lajos.

K.: Tehát az első felesége bátyja?

V.: Úgy van, úgy van! Mondom: „Nem volt benne a Lajos keze esetleg valami úton-módon ebben, hogy engem csak úgy elengedtek?” Hát nem szokták, nem szoktak csak úgy elengedni. És akkor: hát ő nem tudja! „Na – mondom –, nem baj!” Másnap mondom: „én elmegyek a Lajoshoz”. Siófok-Kilitin laktak. Fölültem a motorra, esett az eső, nem számított, elmentem. Megkérdeztem tőle, hogy „Lajos! Belenyúltál ebbe az ügybe? Mondd meg őszintén!” Persze nem mondta meg, de én tudtam, biztos vagyok benne, hogy valami volt.

K.: Hogy ő segített?

V.: Segített valamit. És akkor végül is visszamentem a munkahelyemre, és a főnöknek elmondtam, hogy mi történt. Mondom: „Lekapcsoltak! A hülye haverjaim…”

K.: Ekkor hol volt? Ekkor hol dolgozott?

V.: Én még a gépkocsi-üzemben dolgoztam.

K.: Mint gépkocsi-oktató.

V.: Nem, akkor még sofőr voltam.

K.: Akkor még sofőr. Igen…

V.: És akkor mondom: „Lekapcsoltak a haverjaim miatt – mondom –, most engedtek el.” „Jó! Semmi gond!” Mehettem tovább dolgozni. Úgy, mintha mi sem történt volna. És akkor utána tavasszal mentem én át gépkocsi-oktatónak. És akkor le is tettem én erről a dologról, és közben megszületett a kislányom januárban!

K.: ’75 január?

V.: Így van. Január 18. És akkor közben leveleztünk, meg küldtek nekem fényképeket Amcsiból. Hát itt látja, a régiek mind megvannak. De én úgy letettem erről a dologról. „Jó! – mondom. Nem sikerült satöbbi, ez van.” Hanem összetalálkoztam Pécsen egy régi ismerősömmel, együtt jártunk TIT-re angolnyelv-tanfolyamra. És már ott összebarátkoztunk. Ki jár TIT angol-tanfolyamra? Milyen célja van? Egy bányász miért járt nyelvtanfolyamra akkor? Hát valami hátsó szándék, minden, és akkor így összehaverkodtunk, és neki Kanadában voltak rokonai, a bátyja. És mindenáron ki akart menni, de már egyszer elkapták, és lecsukták. Na, innét ismertem én, a Fekete Gusztáv nevű fazon volt, és nős volt, gyereke volt. De ő mindenáron menni akart, és Pécsen szerencsétlenségemre vagy szerencsémre összefutottam vele, és beszélgettünk. És elmeséltem neki ezt a tavalyi sztorit. És utána nem hagyott engem békén, hogy segítsek neki, menjek ki vele, meg satöbbi, meg… Tehát ő indított el egy második akcióra. Érti? Végül is… Ha ez nincs…

K.: Értem. Tehát a második akció…

V.: Igen. Na, kicsit rövidre fogom.

K.: Nem kell, mondja csak! Tehát hogy ez a fiú…

V.: Akkor az történt, hogy elengedtem, és akkor volt egy tárgyalás Nagykanizsán. Ügyvéd se volt, semmi. És akkor ott beálltunk a parkolóba, hát…

K.: De mivel vádolták akkor?

V.: Tiltott határátlépés. Semmi más. És hát akkor kénytelen voltam elismerni, és mikor álltunk be a parkolóba, akkor jött a Trabantjával a Tóth János, aki engem feldobott, és akkor persze kérdőre vontam, hogy mi történt. De letagadta, hogy „nem érdekes!” Végül is nem foglalkoztam vele. Annyi volt, hogy talán tartott negyedóráig a tárgyalás. Hát igen, szerintem egy kirakat volt az egész, mert le lett sakkozva minden, és akkor kaptam nyolc hónap felfüggesztettet. Se ügyvéd, semmi, se ügyész nem volt, csak bíró, meg ülnökök, és kész! Rendben, tudomásul vette. OK! Renden! Jöttünk haza, kész! És akkor melóztam én tovább.

Utána mentem át – amit említettem –, az MHSZ-hez gépkocsi-oktatónak, és akkor találkoztam a Fekete Gusztávval. És beszélgettünk, és csak-csak megkeresett, nem hagyott békén, meg minden. Közben jöttek a levelek Amerikából, meg a fényképek, meg minden. És éreztem, hogy ebből balhé lesz előbb vagy utóbb. Tehát hogy mondjam ezt? Én olyan voltam, mint egy megszállott: nekem innen el kell mennem, ezt meg kell tennem! De valami motoszkált benne, hogy nagyon sokszor végiggondoltam ezt, hogy végül is – mondom – ezt a romhalmazt, ami itt van, ezt bármikor megtalálom itthon. Érti? Ha esetleg nem úgy jönnek össze a dolgok. És akkor még más volt a politikai helyzet is. Én nem is álmodtam, hogy az én életemben az oroszok innen kitakarodnak. Érti?

K.: Persze!

V.: És mondom rengeteg könyvet elolvastam én Amerikáról! Úgyhogy nem volt nekem ismeretlen, tanultam angolul is, pötyögtem már egy kicsit. És bár a gimnáziumban sajnos franciát tanultam, de minek? Nagyon nehéz nyelv! De hát alig tudok egy pár szót, elfelejtettem.

És képzelje el, hogy addig-addig, hogy mondtam a nejemnek, „én nem tudok itt maradni! Hiába a gyerek – mondom –, majd elintézzük, valahogy utánam jöttök! Én elmegyek!” Hát jó, mit tudott mondani szegény! Azt mondja: „Hát akkor menjél!” Utána így visszagondolva, így öreg fejjel arra gondoltam, hogy talán nem is volt ez olyan nagy szerelem, mert hogyha most valaki nekem azt mondja, hogy elmegyek, akkor én kézzel-lábbal hadakozok, és marasztalok valakit. Nem így van? És valahogy úgy utána gondolkodtam, hogy nagyon könnyen beleegyezett ő abba, hogy „jó, hát ha nem bírod tovább, akkor menj el!”

Nagyon sokat hányódtam, gondolkodtam pro, kontra, satöbbi, végül is a Gusztival beszélgettünk, és mondtam: „Rendben van, nekem van egy tervem – mondom –, az jó! Azt föl lehet használni még egyszer.” Ugyanis nem árultam el én annak idején, hogy hogy mentem ki a Dunán. Azt mondja: „Nem!” Őneki van egy sokkal jobb terve. Ő leköltözött Heresznyére, ami lent van Barcs mellett, egy határ melletti falu, és azt mondja, „ott bejön, majd kimegy a Dráva, összevissza kanyarog ott”. Hol kint van a határ, hol bent – tetszik tudni, mint a kígyó. És azt mondta, hogy direkt azért állandóra bejelentkezett oda Heresznyére. Sofőr volt ő valahol, Barcson, vagy hol? Mert ő azt tervezi, hogy ott a legjobb kimenni rizikómentesen, ott nem lehet megbukni. Mert ő se kapott útlevelet, mert már egyszer elkapták, és kapott érte, ült is valamennyit, hat-nyolc hónapot. És hogy menjek le, és nézzem meg. Hogy az sokkal biztonságosabb, és akkor ott nyugodtan ki tudunk menni.

Rendben van, fölültünk a motorra, lementünk. Hát már Barcs előtt jóval igazoltatnak egyszer a határőrök, de mivel ő ottani lakos volt, nem tudtak mit csinálni. Én meg a barátja voltam, én fuvaroztam – kész, beengedtek abba a bizonyos sávba. És tényleg ott volt egy parasztház, és a kertek mögött ott volt 20 méterre a határ gyakorlatilag! És utána jött a Dráva. És „hát – mondom – tényleg itt teljesen rizikómentes!” Mondom: „Ha idáig eljut az ember, akkor már gyakorlatilag nincsen semmi probléma! Hacsak el nem tévedünk az erdőben. Jó!” És akkor végül is végső elhatározással eldöntöttük, hogy „na, most akkor megyünk!”

És mondtam a nejemnek, a Klárinak, hogy „van erre lehetőség satöbbi, egy vagy két év után megoldjuk, addig pedig hát távol leszünk egymástól”. Tehát nem úgy mentem el, hogy végképp. És hát ő is tudta. Megbeszéltünk mindent. És akkor elbúcsúzkodtunk, és elindultunk motorral délután. Igazoltattak, azon átmentünk, nem volt semmi gond. Délután betettük, betoltam a szobába motort, ne lássák, hogy ott van valaki a házban, és akkor utána még akkor gondolkodtam egy csomót, hogy most menjünk vagy ne menjünk – végül is nem egy kis lépésről volt szó. És akkor vittem iránytűt! Tanulva, okulva az előzőekből! Na, és akkor olyan tíz óra körül elindultunk, és eltévedtünk megint! Hát nagyon el lehet tévedni éjszaka az erdőben! Hihetetlen! Mondjuk, kinézed a térképből, hogy most erre kell menni, és lehet, hogy öt perc múlva már pont az ellenkező irányba megy a sötétben. Hát bokros, bozótos, erdős hely! És mondom, „várjál, fölmászok egy fára, megnézem, merre lehet a folyó!” Nem láttam semmit! Na, akkor elő az iránytűt! Elő az iránytűt – pont ellenkező irányba mutat! Hát most kinek higgyünk? Mint a pilóták. Az ösztöneimmel valahogy arra kell menni, de ha a műszerre hagyatkozom, akkor majdnem ellenkező irányba! És éreztem, hogy arra kéne menni, amerre az ösztöneim súgnak, de hát biztos, hogy az nem lesz jó! Mondom: „Menjünk az iránytű után! Üsse kő! Most menjünk az iránytű után!” Nem mentünk 20 percet, és akkor már éreztem a víznek a szagát, és tényleg meglett a folyó! Át is mentünk, elég nehéz volt.

K.: Ez mikor volt?

V.: Ez ’75-ben volt.

K.: ’75 nyáron?

V.: Rákövetkező évben, nyáron szintén valamikor, augusztus elején, ha jól tudom. A lényeg az, hogy átértünk. Nagyon meredek volt a part, alig tudtunk felkapaszkodni, és ilyen vállra akaszthatós táska volt, el is szakadt a szíja, épp hogy meg tudtam fogni, ott nagyon nagy sodrása volt a víznek. Eltűnt volna a ruhám is meg minden, az iratokkal együtt. De végül is sikerült. Átmentünk, és akkor átöltöztünk. És hát akkor térkép után mentünk. Egy jó csomót gyalogoltunk, már ilyen töltésen, meg minden, ahol dolgoztak már a parasztok a mezőn. Dober dan! Aztán megtudták, hogy kik vagyunk, satöbbi. Végül is kiértünk Bjelovárra. Úgy van, de még előtte álltunk az országúton egy buszmegállóban, stoppoltunk. És arra jött a rendőrautó. De kukoricás volt kétoldalt, és mi megbeszéltük, hogyha valami gáz van, megállnak a zsaruk vagy akármi – elfeleztük a pénzt –, akkor ki-ki megy, amerre lát! De mindenki menti a bőrét, ahogy tudja, mert könnyebb így esetleg eltűnni, minthogyha együtt vagyunk, úgyhogy egyértelmű.

K.: Persze!

V.: És akkor ez megvolt beszélve. És látom, hogy lelassít az autó, és nagyon néznek visszafele a rendőrök. Aztán mondom: „Te, ezek visszajönnek! Akkor el kell pucolni, mert ezek biztos, hogy megállnak!” És tényleg, jöttek vissza, még jobban stíröltek bennünket, és akkor megállt egy autó. Fölvett bennünket! Ez volt a szerencsénk! Hát van sors! És az bevitt bennünket a buszpályaudvarba Bjelovárra. Bélavár, hát az is magyar helység volt valamikor. És akkor ott megváltottuk a jegyet egészen Sezanáig Zágrábon keresztül. Nem, először Zágrábig, mert nem volt tovább, csak Zágrábig ment a busz, és akkor ott kellett éjszakáznunk egy ilyen focipálya mellett, egy ilyen elhagyott öltöző volt, de nem volt ablaka, ajtaja, meg semmi, aztán ott húztuk meg magunkat egy éjszaka, és akkor másnap bementünk a pályaudvarra. De akkor tisztálkodtunk a klotyón, ahogy lehetett, mert úgy néztünk ki, borostásan, meg koszosan, karunk összekarcolászva! Szerintem, hogyha valaki meglátott bennünket, biztos látta, hogy ezek ilyen ágrólszakadtak. De akkor egy kicsit rendbe tettük magunkat, és akkor végig lementünk Sezanára a busszal. És akkor nappal már fölmentünk a hegyekbe, és akkor onnét láttuk a határt.

K.: Tehát hogy? Hogy fölmentek a hegyekbe…

V.: Felmentünk a hegybe, akkor már volt iránytűnk meg minden, és akkor betájoltuk magunkat rendesen, és akkor mondtuk, hogy hol fogunk átmenni. És akkor este beesteledett, és akkor sikerült átmenni. Volt egy ilyen kiirtott rész, a határátkelő jobbra volt tőlünk egy olyan 100 méterrel, ki volt világítva, de mi sötétben voltunk végül is. És akkor volt egy ilyen 50 méteres szakasz erdőirtás, amin bokrok voltak, meg minden, és akkor ott átslisszantunk.

K.: És ott nem ellenőrizték a határt úgy, mint…

V.: Ellenőrizték, de hát most este volt, meg sötét. És akkor valamikor tényleg beérünk, egy pár ház volt, és akkor ki volt írva, hogy Via mit tudom én, micsoda olaszul. „Na – mondom –, akkor OK! Helyben vagyunk most már!” És akkor begyalogoltunk Triesztbe. De korán reggel volt, és kerestük a vesztúrát (?) a rendőrségen. Ott ált egy zsernyák kint, posztolt, és akkor mondtuk, amennyit tudtunk olaszul, nem sokat: Ungarise, passport nuku! – Mondtam. És akkor személyi igazolvány van csak. És akkor mondja, hogy még nincs hivatal, majd jöjjünk vissza mit tudom én, nyolc órára! Rendben van! Nem foglalkoztam vele. És akkor nyolcra visszamentünk, és akkor bekísértek a folyosóra, és ott volt egy idős nénike fekete ruhában. Képzelje el! Hihetetlen! Romániából jött át a határon valami úton-módon, mint menekült, a fiához ment valahova. De nem tudtunk vele kommunikálni, mert hát mi nem tudtunk románul, meg olaszul se, és végül is a nénit meg minket a délelőtt folyamán beraktak egy furgonba. És akkor mentünk vissza azon az úton – emlékszem rá –, amerre jöttünk mi le gyalog. „Fú – mondom a Szuromi Lacinak –, te, ezek vissza akarnak bennünket vinni! Hát azon az úton megyünk – mondom –, amerre mi jöttünk gyalog! Figyelj, ha vissza akarnak zsuppolni – mondom –, akkor tűz, egyik erre, a másik arra! Én vissza nem megyek!”

És akkor nem oda vittek bennünket, amerre sejtettük, hanem akkor ott volt egy menekülttábor. Na mindegy, lényeg az, hogy ott volt egy falu, Padriciano, egy olasz falu, és akkor ott volt ez a menekülttábor. És akkor oda bevittek minket, regisztráltak, satöbbi, satöbbi. Kaptunk tisztálkodási felszerelést meg mindent, tehát elláttak bennünket.

K.: És ez nagy tábor volt?

V.: Nem, nem túl nagy, ez egy ideiglenes tábor volt. A nagy tábor, az lent volt Latinán, meg előtte Capuán. És akkor volt ugye egy irodahelyiség meg minden, étterem, satöbbi… hát elég nagy volt úgy, ha azt vesszük. És akkor jött ugye hát az információszerzés. Kihallgattak bennünket, a katonai hírszerzés is, én ezt nem tagadom, mondták is, megkérdezték, hogy voltunk-e katonák, hol voltunk? Hát itt és itt voltunk. Most ez volt az a bizonyos dolog, amibe belekötöttek, amikor hazajöttem.

Na most mindenkit megkérdeztek, a civileket is, tehát ez inkább ilyen kontroll volt, hogy na, itt mi változott, meg mi nem.

K.: Persze!

V.: És hogy hova akarunk kivándorolni, van-e ismerősünk, rokonunk. Tehát teljesen lekáderoztak bennünket, minden. És akkor elindították ezt a bevándorlási folyamatot.

K.: Mert maguk mondták, hogy Amerikába akarnak menni.

V.: Persze! Én mondtam ott van egy barátom, én oda szeretnék kimenni. Volt, aki Ausztráliába, volt, aki Svédországba, tehát a világ minden tájára, ahova befogadtak menekülteket abban az időben még. És akinek persze voltak rokonai, vagy esetleg közeli rokonai, akkor nyilván az előnyt élvezett.

K.: Persze!

V.: Ezért volt jó, hogyha már volt ott egy barátom például, akinél le tudták ellenőrizni, hogy biztosít munkát vagy valami. Vagy esetleg ott lakhatok nála egy ideig. És akkor utána egy hónapot voltunk, vagy kettőt, nem is tudom már. A lényeg az, hogy buszba raktak bennünket, és akkor levittek bennünket Latinára. Ez Rómától olyan 80 kilométerre van délre, Róma és Nápoly között, egy olyan kisvároska, és akkor ott volt egy nagy tábor, amit már még valamikor az ötvenes években, vagy még a háború alatt építettek, nagy kaszárnyaszerű épület. Van róla fénykép egyébként. De eléggé lepusztult volt már, de teljes ellátást kaptunk, tehát tésztát, meg mit tudom én, tisztálkodást, zsebpénzt is adtak valamennyit. És hát lehetett dolgozni, feketén természetesen, mondjuk hivatalosan nem. Ez úgy működött, hogy kiállt az ember a kapu elé reggel, és akkor, ha kellett valakinek segédmunkás vagy melós, akkor jöttek az olaszok, a digók – így hívtuk őket, de nem sértődtek meg! És akkor el lehetett menni. Megalkudtak, hogy mit tudom én, ez a meló, és akkor én is voltam több helyen építkezésen, meg ilyen helyeken, és akkor jó volt, mert kaptunk bizonyos összeget havonta, lírát, zsebpénzt, meg egy menekültigazolványt ott, ami érvényes volt Olaszországban, amíg ez a hivatalos eljárás folyamatban volt. Tehát szabadon mozoghatott az ember az ország bármely területén, csak munkát nem vállalhatott. Tehát hogyha igazoltattak, nem volt semmi probléma. Meg ott ismertek az ottani lakók, tudták, hogy kik vagyunk meg minden. Mindenféle náció volt ott, tehát oroszoktól kezdve a románok, jugók, szerbek satöbbi. De inkább kelet-európaiak, tehát leginkább a vasfüggöny másik oldalán levők. Például Bulgáriából sokan! Az egy nagyon kemény hely volt! Volt is egy rajz! Ez nagyon érdekes volt! Lapos teteje volt az épületnek, és ott ruhákat szoktak szárítani, fel lehetett menni. Nagyon jó kilátás volt ott, a tenger nem volt messze, olyan 5 kilométerre. Aztán kerékpárral szoktunk ott közlekedni. Ki volt rajzolva a falra Bulgáriának a térképe, de berácsozva. A térkép alá volt írva, hogy „Communism fairytale!” – A kommunizmus tündérmese!

És volt ott egy nagy kantin, ahol lehetett vásárolni. Az egyik fal, az egy világtérképet ábrázolt Amerikától kezdve egész Ázsiáig, Ausztráliáig satöbbi. Tehát egészen civilizált körülmények voltak ott, és szabadság volt teljesen. És akkor végül is, ahogy az ember egy kicsit már fölszedett egy-két mondatot olaszul, és az emberre amennyi kellett azért ráragadt, akkor adtak nekem egy állandó melót ott a táborban. Voltak ott gépjárművek, teherautó meg mit tudom én, meg az irodistáknak a személyautóit szoktam lemosni! De úgy csak zsebpénzért. Ledobták a kulcsot az ablakból, és ott elmentem a mosóra, lemostam, odaadták a lóvét, és akkor kaptam azért is valami pénzt, tehát mit tudom én, nem teljesen fillér nélkül érkeztem ki. Úgyhogy január 7-én utaztunk ki Amcsiba.

K.: Hogy? Hajóval vagy repülővel?

V.: Nem, repülővel.

K.: ’76 január?

V.: ’76. január 7-én. Ja, közben voltak még hivatalos eljárások. El kellett menni Nápolyba orvosi vizsgálatra, meg ilyenek, és amikor teljesen OK, megjött az engedély, akkor kaptunk egy hivatalos olasz útlevelet, ami két évig érvényes volt, egy menekült útlevelet, és akkor azzal utaztunk. És akkor kivittek a reptérre. Hárman mentünk akkor, egy pesti gyerek meg én, meg még valaki. Meg nem tudom, a többi náció, hogy ki volt, de arra emlékszem, hogy nekem adták az iratokat, hogy én őrizzem meg, majd engem fognak keresni New Yorkban a reptéren, hogy nálam vannak a többieknek a dokumentációi egy táskában.

És akkor ez egy bérelt gép volt, egy TWA gép volt, nagy Boeing, de direkt erre a célra, bevándorlókat szállított, mégpedig zsidó bevándorlókat. Onnan jöttem rá, hogy orosz zsidókat – akkoriban nagyon sokan vándoroltak ki, tudja. Még ez a Brezsnyev idejében volt, azt hiszem. Ugye? Hát persze, bőven! És akkor láttam Dávid-csillagot a nőknél, meg oroszul beszéltek, tehát egyértelmű volt, hogy orosz zsidók. A lényeg az, hogy annyit tudtam, hogy hát bevándorlókat szállítanak. Kiérkeztünk. Eléggé labilis volt a dolog, mert vihar volt, és akkor nem is tudtunk egyből a Kennedyre menni, hanem Bostonban le kellett szállni, és akkor ott vártunk. Úgy járt a hajtómű valami másfél órát, mire megkaptuk az engedélyt. Viharban mentünk, elég szar volt mondjuk. Én még akkor nem ültem repülőgépen. Akkor én úgy gondoltam, hogy ez egy olyan modern dolog, hogy itt nem történhet semmi probléma! Érti? Pedig hát történhet, ugye. Na mindegy.

És akkor várt engem ennek a nemzetközi segélyszervezetnek, az IRC-nak – úgy hívták, hogy International Rescue Committee – az embere. Egy táblán mutatta: Mr. Deres! Mr. Deres! De jó, itt vagyok! OK! Odaadtam a papírokat, és akkor kivitt egy mikrobuszhoz, és akkor mondták, hogy elvisznek Philadelphiába, mert akkor a barátomék Philadelphia mellett laktak. És akkor ott randizunk majd, egy szállodában kell telefonáljak, és akkor a haverommal így lett megbeszélve.

És akkor kész, rólam le is tette a gondot. Tehát nem kellett velem többet foglalkozniuk. Mert másokat, akiknek nem volt senkijük, azokat berakták egy szállodába, meg megpróbáltak nekik munkát szerezni, meg nyelvtanfolyam, meg stb. Tehát azért nem hagyták magára ott őket a nagy Amerikában, hogy most tessék, itt vagy, aztán menj, amerre látsz! Nem úgy működött ez, de mivelhogy engem vártak, ezért rólam rögtön letették a gondot. És akkor úgy is volt. Még annyit mondott a fazon, hogy adott 30 dolcsit, és hogy csak akkor adjam oda a sofőrnek, hogyha már odaértünk! Nehogy előre fizessek! De jött még velem egy amerikai házaspár is, valahol aztán kiszálltak menet közben, úgyhogy éjszaka mentünk autópályán. Gőzöm sincs, hogy merre jártunk. A lényeg az, hogy bementünk Philadelphiába, és ott rögtön a hotelba. És akkor még a sofőrt megkértem, hogy hívja föl nekem ezt a számot. Mert azt se tudtam, hogy kell telefonálni, az az igazság. És akkor fölhívta a számot, és akkor beszéltem a haverommal. „Na! – Mondom. – Helló! Itt vagyok! – Hol vagy? Itt vagy? Jó, akkor jövök érted!” És akkor ott találkoztunk. És akkor elmentünk hozzájuk. Az Eta ott volt.

És hát elég sokkoló volt, mert Olaszországban nagyon jó idő volt! Még októberben fürödtünk a tengerben. A tél is csak annyi volt, nem volt ilyen szélsőséges időjárás, mint most, hogy ami március 15-én volt itt, mínusz 20, meg ilyen hóviharok. Volt egy kis fagy, és kész! És amikor odaértem, másnap reggel oltári nagy hóvihar meg minden! És ők egy ilyen apartmanban laktak, egy két és fél szobás lakásban. És a Zoli egy autószerelőnél dolgozott, meg egy dílernél mint autószerelő, egy magyar származású fazonnál. Azt hiszem, ’56-os volt, egy Ottó nevű tagnál, és úgy kint volt a veje meg a lánya, és BMW-kel foglalkoztak, tehát BMW-díler volt. És hogy dolgozhatok én is ott, egyelőre, mint segédmunkás, aztán majd beletanulok ott a dolgokba. Úgyhogy mást nem is kellett csináljak, hogy mit tudom én, szelephézagot állítani, meg előkészíteni a kirakatban az autókat, meg dísztárcsákat cserélni, meg ilyesmiket. És akkor fizetett nem is tudom, három dollárt óránként. Hát az szinte semmi volt, de hát azért több volt a semminél. Lényeg az, hogy ott kezdtem el melózni.

És akkor annyiban volt szerencsém, hogy aránylag nagyon rövid idő alatt nagyon sok emberrel találkoztam én ott. Magyarokkal, fiatalokkal, hát meg ’56-osokkal is, hát szegény! Áh! Meg is sajnáltam nagyon! Majd ezt elmondom. Na mindegy, lényeg az, hogy ott dolgoztam, és akkor eljártunk, például Philadelphiában volt egy Magyar Ház, meg minden. És kezdtem újra belerázódni a dolgokba. De nem akartam örökké ott lakni a Zoliéknál. A Karcsi meg a Szuromi egy másik kisvárosban laktak, nem olyan messze, Landsdale-ben, Pennsylvániában. És akkor mondom, átmegyek oda hozzájuk. Úgy is lett, átmentünk Landsdale-be, de nem volt melóm ott hirtelen. És akkor ez úgy működik, hogy én kaptam társadalombiztosítási számot, meg minden, tehát jogosult voltam segélyre valamennyire. Úgyhogy el kellett menni egy irodába addig, amíg nem találok melót, és be kellett jelentkezni. Hogy próbálkoztam itt meg ott – nem kell bizonyítani, hogy hol, a lényeg az, hogy nincs munkám, aztán kész, és utalnak valamennyi dollárt hetente mint segélyt. Most a haverok olyan rendesek voltak, azt mondták, hogy addig, amíg nem lesz melód meg minden, nem kell beszállni itt a rezsibe, tehát nem kell itt a lakásért fizetni. És akkor ott laktam náluk körülbelül egy hónapig, pár hétig.

És hát megismerkedtünk ott sok magyarral. Többek közt volt egy Steve nevű srác, hát fiatalember, egy amerikai felesége volt, ott szintén ilyen autószerelő műhelye volt, de hát elég jól mehetett, négy Porsche-ja volt meg ilyek. És akkor ő segített nekem munkát szerezni. Hirdetés alapján szerzett nekem egy amerikai cégnél végül is segédmunkát, helpernek hívták a beosztást, marha nagy rang volt! Lényeg az, hogy vagy a gumit kellett szerelni, vagy pedig a motort ki kellett csiszolgatni, csinosítani. Ugyanis használt autókkal kereskedett a fazon, és hatalmas nagy terület volt, hegyekben állt a használt dísztárcsa, meg minden. És az volt a meló, hogy hát ő megvette a kocsikat, kisuvickolta, gumicserét csinált, minden, és akkor minden héten volt árverés, autóárverés. És akkor ő ebből élt.

És akkor az volt a melóm, hogy egy Klemence nevű fazonnal dolgoztam, hol a gumisoknál dolgoztam, hol a műhelyben a motorral. Kaptam akkor már valamivel több pénzt, hetente kerestem egyik héten 170, 150, 160 dolcsit, a másik héten meg 190-et, mert minden második szombaton be kellett menni négy órát dolgozni héttől tizenegyig, de egyébként nyolcórás volt a munkaidő. De héttől kezdtük, és akkor volt egy óra szünet. És akkor az volt, hogy hatalmas nagy parkoló volt, akkor reggel az volt a műsor, hogy beültünk a kisbuszba, volt egy brigádvezető, és akkor mindenki fogott magának egy autót, és akkor odahordtuk a műhelyhez az aznapi kocsikat szépen sorba. És akkor én beálltam mindig – különböző típusok voltak, a Cadillactől kezdve az anyám tyúkja, mindenféle autó, de mind elindult. Tél volt, de mind elindultak, szóval nem volt egy ilyen lepukkasztott dolog. És akkor beálltam, fölemeltem az autókat, akkor a fazon megnézte, mindig mondta, hogy „jó, a gumik OK! Csak a féket ellenőrizzük! Kész! Mehet tovább!” Akkor visszaengedtem, hoztam a következőt. Tehát ez volt a meló. De meleg helyen voltam. Igaz, hogy ki-be kellett futkározni.

A lényeg az, hogy itt dolgoztam, és akkor előtte meg, amíg nem volt melóm, a Karesz haverom, aki dolgozott egy másik dílernél, az ő főnöke mondta, hogy menjek el hozzá fölásni a kertet. De ez szerintem ez csak olyan balhé volt, hogy segíteni akart, és hogy neve legyen a gyereknek, hogy legyen valami melóm, hogy ne úgy adjon pénzt, hogy alamizsnának tekintsem, akkor valamit csináljak helyette. És akkor így elmentem hozzájuk így délután. Jogsim még nem volt nekem.

K.: Hogyhogy nem volt jogsija?

V.: Nem, hát volt jogsim, de ott nem, mert le kellett volna vizsgázni. De ez nem egy nagy szám volt, mert nem kellett tanfolyamra járni vagy ilyesmi, hanem annyiból állt a vizsga, hogy beült mellém a vizsgáztató, és akkor mész egy pár kört, aztán jól van. Na mindegy. A lényeg az, hogy elmentem hozzájuk, és ott ástunk. Akkor még megvolt a mandulám, mandulagyulladásom volt, és nagyon le voltam pukkanva. Rossz hangulatban voltam, meg minden. És kijön a nő, a Karesz felesége, hozott nekem tehát meg whiskyt, hogy bemelegedjek, és akkor beszélgettünk. Akkor volt ’76, húsz év ’56 után. Nem olyan túl nagy idő még! És akkor mondta, hogy milyen érdekes, pont 200. éves évfordulója volt akkor Amerikának 1976-ban! Volt is ilyen nagy ünnepségek ott. Meg Philadelphia egy történelmi emlékhely. Ott volt a harang a Liberty Bell, ami megrepedt. Na mindegy. Nem akarok eltérni a tárgytól. A lényeg az, hogy szegény nő ott elmesélte, azt mondta: „’56-ban, amikor kijöttünk, higgye el Laci, többet sírtam, mint ettem!” Mert más úgy elmenni, hogy az ember hazajön, amikor akar.” Érti?

K.: Persze!

V.: Akkor próbálkoztam azzal, hogy egy másik családnál is voltunk. Úgy ismerkedtünk meg egy szupermarketban, hogy magyarul beszéltünk, és akkor meghívott a felesége hozzájuk, és akkor elmentünk egy szombat este, és ott elbeszélgettünk. Előtte hozatták ki a lányokat Magyarországról, két kamaszlányt. És úgy elég problémás volt, azt mondja, valami szenátornak kellett belenyúlnia a dolgokba. Tehát lényeg az, hogy komoly segítséget kaptak diplomáciai úton, hogy kiengedjék a lányokat, de az is csak úgy, hogy Bécsbe. Bécsig jött el egy nő értük, a lányokért, és akkor úgy vitte ki őket.

Most nekem nem volt szimpatikus ez az egész, a fazon legalábbis, mert csak a pénzről beszélt, meg minden. És lényeg az, hogy azért is mentünk el hozzá, hogy megtudjam, hogy „mennyi az esély? Mert én ebben érdekelt vagyok, kihozni egy gyereket, ne adj Isten, egy feleséget.” – Hát azt mondja, „elég nehéz dió, meg minden, meg elég sok lóvédba fog az kerülni!”

Úgyhogy eléggé reménytelennek látszott ez a dolog. Meg amikor már úgy belerázódtam a dolgokba, megismertem ezt az egész életformát, és én ismertem a Klárit, hogy ő milyen, hát – mondom – ha ő idejön, ő meghalna itt a honvágytól! Úgyhogy már akkor ez ki is esett a kosárból, hogy ő idejöjjön, mert tudtam, hogy ő amilyen családcentrikus volt, meg minden… És akkor elkezdtem törni a fejem, hát csak gondolkodtam, hogy most akkor mi legyen? Menjek haza? Maradjak itt? Attól féltem, hogyha itt maradok még tovább, akkor már nem fogok tudni hazamenni. Érti? Mert akkor már kezdtem úgy belerázódni, tájékozódni a dolgokban, minden, és mondom, akkor meg már nem tudok elmenni, nem tudom itt hagyni az országot. Mindig felkavar, még most is ez a dolog, mert olyan nehéz döntés volt, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek.

És a másik meg, hogy mondjam önnek? Találkoztam ott egy fiatal párral is. Akkor jöttek ki egy pár hónapja. A Magyar Házba beszélgettünk, akkor azt kérdezték tőlem, hogy „te minek jöttél ide?” Ők elmennek az erdőbe – ugyanolyan volt az éghajlat, meg körben ilyen erdők voltak –, hogy „egy kicsit otthon érezzük magunkat!” Aztán persze ezek a benyomások alakították az én elhatározásomat nagyon is. Meg az, hogy nem volt meg a lehetőségem, hogy ott maradjak, mert egyszer elmentünk egy olyan interjúra – az pedig a Steve-nek volt egy barátja –, ahol a Szuromi dolgozott, de őneki nem volt szakmája, csak a vájár volt. Neki ilyen gépműhely volt, machineshopja volt, és takarított ott szegény. És akkoriban kezdődött, azt hiszem, az első válság, nem volt olyan sok munkája. De azért alkalmazta a Szuromi Lacit, hogy legyen munkája. És egyszer elmentünk, és beszéltem én a tulajjal. És ő még a háború után jött ki, pilóta volt a Horthy-hadseregben. És lehet, hogy volt valami a füle mögött, de a lényeg az, hogy eléggé – hogy mondjam, nem tudom, ottani viszonylatban hogy mérik, de – olyan felső középosztálybeli rangra vitte. Magánrepülője volt, meg mit tudom én. És akkor beszélgettünk sokat, és kérdezte, hogy mi van. És akkor már nagyon foglalkoztatott engem a gondolat, hogy hazajövök. És ajánlott ott nekem egy melót. Kérdezte, hogy mi a végzettségem. Hát – mondom – vízgazdálkodás meg műszaki. Kérdezi, hogy ábrázoló geometriából milyen voltam. Mondom: „az jó, abban OK voltam.” Akkor adtak nekem feladatot, hogy rajzoljam le. Lerajzoltam neki, és akkor fölajánlotta, hogy dolgozhatok itt, nála. Azt mondja, itt megtanulhatom a szakmát, meg minden, és ő segít nekem mindenben. Azt hiszem, a Karesszal voltunk ott.

K.: De milyen szakma volt ez?

V.: Voltak forgácsoló gépek, eszterga gépek, maró, tehát ilyen nehézgép műhelye volt. És akkor én azt mondtam – nem tudom már, hogy hívták –: „Nézze, én nem döntöttem el még, hogy egyáltalán itt maradok, vagy nem, és én nem akarom azt, hogy pénzt öljön belém, hogy most itt tanulok meg mit tudom én, és akkor lehet, hogy egy fél év múlva azt mondom, hogy viszontlátásra!” De megmondtam neki végül is. Aztán a Karesz meg jól lehordott, amikor már eljöttünk a kocsival, hogy „de hülye vagy! Minden lett volna, melód! Meg minden! – De – mondom – nem, mert ez így nem lett volna tisztességes!” De egy nagyon rendes ember volt! Úgyhogy azt mondta, hogyha meggondolom magam, az ajtó mindig nyitva van.

És akkor végül is az volt a helyzet, hogy közben telefonáltam haza, meg minden, meg rohadt nagy honvágyam volt, ez már az első naptól kezdve, hogy odaértem. Meg mellbevágó volt, maga az, hogy másnap reggel olyan rohadt hideg volt! Mert egy hatalmas nagy parkoló volt ott, tehát az… Meg az egész, minden idegen volt, minden más volt! Tehát nem, mintha ott Olaszországban, vagy Európa is egészen más volt mondjuk akkor. Meg akkor nem volt ilyen válság, mint most. És nagyon-nagyon sokat őrlődtem, és nem tudtam elhatározásra jutni. Ez az igazság. Hogy most menjek, vagy ne menjek. Odáig jutottam, hogy egyszer fölhívtam a Magyar Követséget, hogy én hazamennék, mi ennek a menete, satöbbi. És akkor küldtek egy papírt, egy levelet, és akkor különböző dicshimnuszokat írtak, ilyen csábító szirénhangokat, hogy „nem lesz semmi probléma, hazajöhet nyugodtan” satöbbi. Ami hát persze mindenkire vonatkozott. „Ami van vagyontárgya vagy megtakarítása, mindent hazahozhat vámmentesen.” Tudtam, hogy humbug az egész, és akkor úgy elment a kedvem az egésztől, mert úgy visszajöttek ezek a régi dolgok, tudja. Mert ott az ember elfelejti, és csak a jó dolgokra emlékezik itthonról. Ezek úgy elhalványulnak, és akkor egy darabig megint nem gondolkodtam rajta, hogy hazajövök! De viszont csak-csak visszajött ez a honvágy, annyira, hogy ízületi fájdalmaim voltak. Lehet, hogy a sok térdepeléstől, tehát fájt a térdem, a könyököm. És eszembe jutott, olvastam egyszer Amerikában egy könyvet. És abban az volt, hogy a spanyol bevándorló ízületi fájdalmat kapott a honvágytól. És majdnem biztos vagyok benne, hogy nálam ugyanez a figura lejátszódott. Érti? Tehát hogy a lelki probléma áttevődött fizikai síkra. Olyannyira, hogy annyira stresszben voltam, hogy például akkor kezdett el hullani a hajam. De csomókban! És akkor egyszer azt mondtam, na jól van, befejeztük! Tehát most eldöntöm, most megyünk, lesz, ami lesz. És mivelhogy nem akartam – mert félévbe került volna ez a hivatalos eljárás, hogy kiállítanak nekem valami papírt, meg az anyám tyúkja, a követségnél valami ideiglenesen útlevelet meg satöbbi.

És akkor már dolgoztam, volt körülbelül 6-800 dollárom megtakarítva. És mondom nincs mese, elmegyek a francba! És a Szuromival laktunk akkor már csak ketten, mert a Karesz, az elment valahova más helyre. Volt ott egy ’56-os fickó is. És így egy pénteki napon érlelődött meg bennem ez az egész. És akkor mondom, nem megyek a hivatalos úton, hazajövök, aztán lesz, ami lesz. Minél előbb megyek, annál előbb vége lesz a bulinak. Ez különben logikus volt.

K.: Igen.

V.: Tehát hogyha be is csuknak, akkor annál előbb kijövök, és kezdhetem újra az életemet.

K.: Értem. Igen. Most már minek húzza!

V.: Hát nem?

K.: Igen. És felszállt a repülőre?

V.: Persze! Azért nagyon megsajnáltam a Szuromi Lacit, mert nagyon kért, hogy maradjak ott. Ő elkallódott valahol Texasban, amit tudok róla. Szerintem csöves lett. Ilyen alkalmi melós, úgy hívják ezt, hogy white trash – fehér szemét, úgy hívják az amerikaiak ezeket az embereket. És nagyon nehezen tanult angolul, nem volt nyelvérzéke. És ez volt a problémája. Egy nagyon jó vágású, kigyúrt, jóképű fickó volt, és mondta, hogy ha lement a tengerpartra, akkor jött a rengeteg csaj, ragadt rá, és nem tudott velük beszélni! És valami szörnyű volt, hogy nem tudja a nyelvet úgy megtanulni. Na mindegy, ő ott volt, és kérte, hogy ne menjek el. „Hát – mondom – Laci! Ki kísért végig?”

És akkor képzelje el, mondtam ennek a fickónak – annak is elfelejtettem a nevét, az ’56-osnak. Mondom: „Figyelj! Telefonálj ki a reptérre, hogy mikor megy gép! Elmegyek a francba, még a mai nap!” „Jó!” Telefon ide, telefon oda, azt mondja: „Öt órakor megy innét, Philából New Yorkba, onnan meg este tízkor Rómába.” Az útlevelem megvan. „Rendben van – mondom –, akkor menjünk!” Otthagytam én mindent akkor! Nem érdekelt semmi! Amikor Philadelphiában fölszálltunk, a Szuromi odáig kikísért, és akkor emlékszem, még ott fűzött, hogy ne menjek el. Meg még láttam az üvegkaszniban, ott integetett, elég szörnyű volt, mert sajnáltam! De mindegy. Elmentünk, és akkor este tízkor meg…

Ja még ott volt olyan, hogy elmondtam, hogy hova akarok menni, mert kérdezték, hogy miben fizetem a jegyet? Cashben? Mondom: „Igen, cashbe.” Meg hogy jelentsem be a Bevándorlási Hivatalnál, hogyha elhagyom az országot, mert akkor már nem jöhetek vissza ilyen minőségben oda, legföljebb mint turista. Mondom: „Hol jelentsem be? Hát csak hétfőn van hivatal! De nem baj, mondom, nem valószínű, hogy visszajövök!” És akkor tényleg ott két officer, négerek ott fűztek, „nincs meló? Segítünk – azt mondja –, hogyha kell, szerzünk munkát vagy valami! – Nem – mondom –, nem ez a probléma, személyes probléma, meg más is, meg minden – mondom –, semmi kifogásom, meg köszönök mindent! Nagyon hálás vagyok az országnak, hogy befogadtak, de…” Jó, nem tehettek semmit. Hát, ha menni akar, akkor menjen. Mert ott volt egy srác, amit nem értettem, azt ő azért tolmácsolta, és akkor mindig mondta a hivatalnoknak, hogy „He wants to go. Ő csak menni akar! Ő csak menni akar! – Jó! Jó, akkor rendben van!” És akkor kifizettem a jegyet, olyan 400 valamennyi dolcsi volt. 412, ha jól emlékszem, cak-pak, és akkor hazajöttem.

Eljöttem Rómába. Na de akkor még mindig gondolkodtam, hogy most jöjjek haza, vagy ne jöjjek? Mondom, jól becsuknak, meg minden. És hát mi legyen? Rómában nem volt semmi probléma a határon. Kérdezte a tiszt, hogy „hova megy? Vissza a táborba?” Mert nagyon sokan visszajöttek, azt elmentek máshova, vagy valami. Mondom: „Igen, vissza, hát mert…”

K.: Tehát Rómában még vacillált, hogy mi legyen.

V.: Persze, vacilláltam. Akkor hát mondom, mégiscsak hogy jöjjek haza? Mondom, csak el kéne menni a követségre, vagy valami papír kéne. Vagy csak úgy szökjek át a határon megint? És akkor elmentem megkeresni a Magyar Követséget, de nem volt hivatal, hát vasárnap reggel volt végül is, az időeltolódások miatt. És akkor mondom, francokat, visszamegyek, átmegyek Jugóba, és majd Belgrádban jelentkezem az ottani követségen. És akkor visszajöttem vonattal egészen Triesztig, és akkor ugyanúgy átjöttem a határon, mint jöttünk!

K.: Visszaúszott?

V.: Nem úsztam ott, tehát ott a szárazföldi határon.

K.: Ja, hogy az olasz–jugó határon. Igen.

V.: Átjöttem Szlovéniába, illetve akkor még Jugoszlávia volt.

K.: Igen.

V.: És akkor tehát olasz útlevelem volt, de hát az nem volt jó, mert azt hiszem, vízum kellett akkor még Jugoszláviába. Mindegy, üsse kő! És ott fölültem a belgrádi vonatra. Éjszaka utaztam, és emlékszem, egyszer bejött egy valami hivatalos fazon – ilyen bőrkabát, tányérsapka –, lehet, hogy valami vámos vagy határőr, vagy valami. Kérte az útlevelet. Egyedül voltam egy fülkében, aludtam. Na – mondom –, itt bukta van! És hát odaadom az útlevelem, jó, belenéz, rám néz, kész, visszaadja, nincs semmi! OK! Lehet, hogy nem nézte meg tüzetesen, vagy valami. Látta, hogy van papírom, rendben van, OK! Elmentem Belgrádba, reggel értem oda, be egy taxiba – Wartburg taxi volt! –, és akkor elmentem a követségre. Ez már hétfőn volt. És bementem. „A konzullal szeretnék diskurálni! – OK!” Elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Csak néztek!

K.: Hát gondolom, meg voltak lepve!

V.: És akkor bejön még egy fazon, de az már ilyen rossz arcú, ilyen ÁVO-s képű pali volt. És előadtam nekik: „Uraim, haza szeretnék menni! Adjanak valami papírt, mert én átmegyek a határon, lesz, ami lesz!” Ők nem tudnak semmiféle papírt adni. Na, így viszonyultak ebben a rendszerben a magyar honpolgárokhoz. „Hát és akkor – mondom – most mi legyen?” Azt mondja: „csináljak, amit akarok!” Mondom: „Hogyhogy? – „Hát – azt mondja – üljön föl a vonatra, aztán menjen haza! Majd leszedik a határon!” –  „És akkor – mondom –, ha ott leszednek a határon, akkor mi történik?” Azt mondja: „Vagy internálják, vagy nem!” Hát, tessék, most mi a szart csináljak? „Hát – mondom – ha nem segítenek, akkor megyek az utamon!”

És tényleg fölültem a Szófiából jövő nemzetközire, ami Pestre jött, és tűz haza! De hát nem volt jó a papírom. És Hercegszántónál jöttek a jugó vámosok is, magyarul tudtak valamit, mindjárt mondtam: „Uraim! Nem valószínű, hogy jó a papírom, meg minden, ez van! – Jó!” Le is szállítottak szépen, levittek a foxiba, vagy egy ilyen helyiségbe, ilyen balkáni körülmények közé: egy padlós szoba, aztán bedobtak egy bundát, ilyen juhászbundát, azon aludtam. Kész! Másnap elvittek a bíróhoz, kaptam negyvenöt napot szabálysértésért.

K.: Merthogy nem volt papírja? Vagy miért?

V.: Nem volt vízumom, meg minden. Jó! Beraktak egy foxiba egyedül, tök egyedül Szabadkán (Subotica). De olyan körülmények között, hogy ne tudja meg! Volt egy ágy, meg egy kübli. Tudja, mi az?

K.: Hát tudom, persze!

V.: Na! Abban volt víz, és kaptam egy kancsó vizet inni, meg mosakodni esetleg. Meg egy szappant. Szevasz! Be volt fejezve. Reggelire kaptam egy cipót, körülbelül egy nagy zsemlének felel meg, ez a hosszúkás, körülbelül 30 dekás lehetett. És ebédre kaptam babfőzeléket, valami trutymót rá, vacsorára meg sima kifőtt tésztát. És mindennap ez volt. Ja, meg egyik nap teát, másik nap meg feketekávét. Mi úgy hívtuk a seregben, hogy bivalytej – ez a fekete, ilyen cikória. Na, ez volt a menü negyvenöt napig! És akkor persze a lavór víz kevés volt, és dohányozni dohányozhattam, de elfogyott a cigim, és nem engedtek, hogy vásároljak a pénzemen, ami hát letétben volt. És akkor azért nagyon emberséges volt ott a smasszer, mert a sapkájával végigment a többi zárkán, és akkor mondta: „Adjatok a magyarnak cigit!” És akkor ott összeszedtek nekem cigit – akkor még dohányoztam –, és akkor volt abban mindenféle fajta! És akkor mindig hozta.

Közben lejött egy fiatal fazon Belgrádból, valami elhárítós lehetett.

K.: Magyar?

V.: Magyarul beszélt, és kihallgatott. Elmondtam neki a sztorimat, meg minden, és akkor elkezdett fűzni. Meg politikáról is kérdezett, hogy mi a véleményem a Titóról, meg ez, meg az, komolyan! „Hát – mondom – más, mint a Kádár!” És akkor azért úgy benyaltam nekik egy kicsit! És akkor mondta, hogy az az eljárás, hogyha én kérem, akkor áttesznek, átadnak a határon, de hogyha nem, akkor itt is maradhatok, a törvényeik megengedik, hogy itt maradhatok Újvidéken. Mondom: „Nem akarok itt maradni! Hát nem azért jöttem haza, hogy most itt maradjak a szomszédban! – Jó! Rendben van!” Jól elbeszélgettünk, és akkor mondja, hogyha lejár ez a negyvenöt nap, akkor alá kell írnom egy nyilatkozatot, és akkor átvisznek. Lefordítják szerb-horvátra meg magyarra, és kész! „Jó!” – Mondom. – Ebben maradtunk.” És tényleg úgy is lett, hozták az iratot, aláírtam, és akkor betettek egy Daciába, és irány!

Röszkénél jöttünk át, jött velem egy egyenruhás meg egy civil, és akkor áttelefonáltak a másik oldalra, hogy „hozunk valakit”. És akkor még mindig feltették a kérdést: még meggondolhatom magam! Most még – azt mondja – maradhatok, mert ottan – elég gúnyosan –, „nem fogják megdicsérni az elvtársak! – Hát – mondom – tudom, tisztában vagyok vele, de jöjjön, aminek jönnie kell!” És akkor átkísértek.

Na, ott megint előadtam a sztorimat, jött egy ilyen ÁVO-s képű fazon, elég rossz arcú volt. És hát akkor kénytelen voltam elmondani, hogy jöttem, és mint jöttem, hogy kétszer voltam a magyar határon, kétszer az olasz–jugó határon, háromszor a magyar határon. Érti? És akkor kezdett berágni rám, és akkor azt mondja: „Mit gondol maga? A Magyar Népköztársaság határa, az átjáró ház? – Hát – mondom – ezek szerint!” Na, akkor majdnem a fejemhez vágta az írógépet! És akkor végül is az volt, hogy visszavittek Nagykanizsára – nem tudom, hogy miért –, ott ahol voltam én a laktanyában egy napot, amikor először lekapcsoltak.

K.: Az első alkalommal.

V.: Egy éve. És pont vasárnapi nap volt, és látogatás volt meg minden, és bejött ez az őrnagy, aki engem akkor kihallgatott. Mert valahogy megtudta, hogy én ott vagyok. És akkor bejött hozzám beszélgetni. Azt mondom: „Mi van, megint találkoztunk egy év után?” – „Látja, milyen az élet? Itt vagyok!”

És akkor utána – hétfőn, azt hiszem – bevágtak egy Zsigába. Na, akkor bilincseltek meg először a rendőrök, és akkor elhoztak Kaposvárra. Közben a Klárinak a bátyja itt volt bíró már Kaposváron. Mégpedig a börtönnek a bírája is volt, a megyeinek – persze én ezt nem tudtam. De gyanús volt a dolog, mert mikor beértünk a rendőrségi udvarba, akkor kijött egy főhadnagy, és mindjárt azt mondja a kollégáinak, hogy „na, vegyék le róla ezt a szart!” – így, és akkor nagyon barátságos volt, behívott, leültetett satöbbi. Kérdezte, hogy „a felesége tudja-e már, hogy itthon van? – Hát – mondom – írtam egy levelet, de nem valószínű, hogy megkapta. – Na – azt mondja –, mindjárt fölhívjuk. Hol dolgozik?” Mondom: „A kórházban.” Fölhívták. Azt mondja: „Jó! Akkor holnap átjöhet!” Jöhet, meglátogathat engem satöbbi. El is jött szegény! És akkor kérdezem a főhadnagytól, mondom: „Most mi lesz ebből? Nekem van ám nyolc hónap felfüggesztettem!” Akkor volt valami amnesztiaféle, tudja? Azt mondja nekem a főhadnagy, és akkor én még nem értettem, hogy ezt miért mondta. Azt mondja: „Várjunk egy pár hetet, ha nem történik semmi, akkor majd lesz egy tárgyalás, kap egy felfüggesztettet, és mehet haza!”

Na de, én ebben a tudatban átmentem a börtönbe, és akkor ott voltam egy ilyen izgatás miatt letartóztatottal. Mert pofázott a kocsmában valamit! Hát ilyesmiért már börtön járt! És ez egy karádi fickó volt, de volt valami flúgja szerintem, mert az őrökkel is örökké vitatkozott. Na mindegy. És akkor persze elmondtam neki, hogy mi van, és akkor megtudtam, hogy a Lajos ott bíró. „Hát – azt mondja – figyelj! Akkor teneked nyert ügyed van! Nem lesz ebből semmi! Hát ezek együtt isznak a kocsmában, meg kártyáznak meg minden! Itt mindenki így van! Te nem ismered ezt a brancsot – azt mondja –, én ismerem!” És akkor mondta, mert ő a minisztériumban volt portás, valami rokona volt ott, és azt mondja, hogy ott mi ment! A kupleráj, meg kurvákat hozattak, meg… Komolyan! Elmesélt egy-két dolgot, ami most vagy igaz volt, vagy nem, én nem tudom.

És akkor én meg ott vártam, mint a jó gyerek. És egyszer két-három hét után arra lettem figyelmes így délután, hogy a nevemet mondják. Alattam volt egy ilyen napos ügyeletes asztal, vagy mi a franc, és a nevemet hallottam, és beszélgettek telefonon. És azt szűrtem ki, mert fölötte voltam, hogy Pestről telefonál valaki, és akkor megy a vita, hogy a megyei ügyész… Azt vettem ki, a lényeg, hogy nem akart elengedni a megyei ügyész, a pesti ügyész meg azt akarta, hogy vigyenek föl engem Pestre. Érti?

És akkor mondom: „Hú, ebből gáz lesz! Ha innen elvisznek, akkor rám húzzák a vizes lepedőt!” Na, úgy is lett. Egy pár óra múlva nyílik az ajtó, „na jöjjön!” Be a Zsigába, tűz föl Pestre, be a Gyorskocsi utcába. Ott meg elkezdtek velem angolul dumálni. És akkor mondom: „Én nem angol vagyok, én magyar vagyok! Jó! Külföldön voltam, de hazajöttem! – Jó!” Bevágtak egy zárkába tök egyedül, és akkor volt ilyen lélektani hadviselés, hogy egy pár napig a kutya nem szólt hozzám, ott voltam egyedül. És akkor fölvittek. Ilyen alagsori izé volt, lifttel kellett felmenni. Fölvittek kihallgatni, de ott is úgy volt, hogy mindig megnyomkodták a folyosón a lámpákat, hogy őrizetes ne találkozhasson egy másikkal, tehát hogy mindig üres legyen a folyosó. Meg úgy vittek föl, hogy fogták kétoldalt a karom, meg bilincs is volt rajtam. Hát ki tudott onnan megszökni, abból a betondzsungelból? Na mindegy, én akkor már ismertem a dörgést, és nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, mondom, ez hozzátartozik a műsorukhoz. És akkor egy Dejcző Károly nevű főhadnagy volt a kihallgatóm.

K.: Hogy hívták?

V.: Dejcző Károly. De ő így visszagondolva… jó, ő végezte a munkáját, de egy humánus, rendes fazon volt. Ugyanis az történt, hogy eljöttek persze Pestről engem itt nyomozgatni, le a kórházba, meg haverokhoz, a szüleimhez – akkor még éltek –, elmentek Nakra meg satöbbi. És akkor éreztem, hogy nagyon feszült a légkör, és mikor végigjárták ezeket a műsorokat, akkor úgy enyhült – azt érzi az ember –, enyhült a nyomás is. Más volt a hangnem meg minden. És a Dejcző Károly megengedte, hogy írhattam egy pár sort anyámnak. Hát mit írhat az ember, „Kösz, jól vagyok”, meg ilyenek. És akkor megkérdeztem tőle, hogy „na most akkor miért vagyok én itt? Meg úgy egyáltalán?” És akkor azt mondta, hogy „hát mert a katonai ügyész vizsgálatot rendelt el katonai szolgálati titoksértés ügyében. – Igen – mondom –, és az meddig megy?” Azt mondja: „Kettőtől nyolc évig. – Na!– Mondom. –Hú!” Mindjárt beállt az ideg a gyomromba, gondolhatja! Mondom, hát ezek nem normálisak! Mert ezek most bosszút állnak, most lecsuknak úgy, hogy megdöglök! Már azon gondolkodtam, hogy tényleg megszökök a francba! Érti? Úgyhogy egy hétig nem is ettem jóformán. Behozták a reggelit – komolyan mondom –, már ha ránéztem, és hányingerem volt! Komolyan, annyira… És akkor most? Teljes kiszolgáltatottság érzése volt! És mindegy.

Végül elkezdődtek a kihallgatások, és akkor elmeséltem a dolgokat, hogy hogy volt satöbbi. És mondom: „Szolgálati titoksértés? Mire föl? Az, hogy ott voltam? Mindenkit megkérdeztek, hogy hol volt katona esetleg, nyilván hogy elmondtam, hogy reptér volt, és repülőgépek voltak ott, és kész! Én sofőr voltam, semmi műszaki dolgokat nem ismertem, se titkosat, se másikat már a beosztásomnál fogva sem. Azon kívül műholdakról már mindent tudnak, mert akkor lefényképeztek, úgyhogy ez az egész egy humbug!” És akkor én azt mondtam a főhadnagynak: „Nézze – mondom –, kár itten mellébeszélni! Itt már eldöntötték, hogy én ennyit kapok, és kész! Az egészet akkor csináljuk már végig, írja meg itt a vallomást, aztán aláírom, aztán csókolom! – De ezt nem úgy kell fölfogni!” Az meg védte a mundér becsületét, pedig tudta, hogy igazam van, meg hát ő is tudta, hogy mi van. De rendes volt. És persze küldözgettem én haza egy-két levelet, amiben elég kemény dolgokat irkáltam, komcsiztam, meg ilyesmi. De ez a süket Klári meg odaadta a zsaruknak! Érti? Merthogy ott házkutatást akarnak. És hogy ne legyen házkutatás, akkor odaadott egy csomó levelet, amikben olyan dolgok voltak, hogy hát ott szembesítettek! Mondjuk lekomcsiztam a bátyámat meg ilyenek. Akkor ő már tényleg párttag volt. És akkor annyira rendes volt a Dejcző Károly, hogy „tényleg – azt mondja – akkor ne így írjuk be a jegyzőkönyvbe! Írjuk úgy, hogy nem voltak jó viszonyban, és hogy durván fogalmazott, de írjuk azt, hogy mivel ő az MSZMP tagja volt”, tehát ne úgy írjuk már, hogy komcsizom! Tehát ő azért ott kozmetikázta ezt az iratot.

K.: De hogy ez a maga bátyja, akiről beszél?

V.: Persze, persze! De hogy a rendőr, a főhadnagy, az kozmetikázott.

K.: Értem.

V.: Úgyhogy ennyiből nagyon rendes volt így utólag. És akkor hát, végül nem volt mese, jó, megcsináltuk, lezajlott az eljárás satöbbi, aláírtam ott a dolgokat, kész. Arra voltam már csak kíváncsi, hogy mennyit kapok. És akkor visszahoztak Kaposvárra. Katonai Bíróság, dr. Habony őrnagy volt a bíró, kaptam két évet. Hát nem akartam elhinni! Meg ott volt a nyolc hónap felfüggesztett. Na most hogyha én mint minősített visszaeső vagyok, tiltott határátlépés több ízben, és nekem ilyen kettőtől nyolc évvel fenyegetett büntetést a nyakamba varrnak, akkor nem adhatják már jogilag se a minimumot mint minősített visszaesőnek, hanem legalább hármat, vagy esetleg többet.

K.: Tehát hogy nagyon jóindulatúak voltak magával?

V.: Nem! Hanem pontosan az volt, hogy kellett egy jogi alibi, ami miatt többet adhatnak, mint amennyi járt volna. Például a sima tiltott határátlépés hat hónaptól három évig terjedt, ha jól tudom. Tehát az nem volt egy nagy, komoly bűncselekmény. Hát most már nem bűncselekmény, ez csak a komcsi rendszerben volt az.

K.: Persze!

V.: És ennek alapján nem tudtak nekem többet adni, nem adhattak volna, csak mit tudom én, egy évet vagy másfél évet, így kellett egy paragrafus arra, hogy többet adhassanak. Tehát ez volt az ő logikájuk. Én ezt teljesen átláttam már akkor, hogy ez van. Még nem számítottam erre, de mikor megszületett a két év, utána csak ezt silabizáltam ki, ha az ő agyukkal gondolkozok. Mert sima bosszú volt, mert ezt azért csinálták, ezt a katonai ügyet, hogy neve legyen a gyereknek. Tetszik érteni?

És akkor így is volt. Persze megfellebbeztük, és akkor mentem föl a Legfelsőbb Bíróságra, visszavittek megint a Fő utcára, és akkor három bíró őrnagy volt, és egy rendőr századosi egyenruhában volt a katonai ügyész. És egy öreg smasszerral mentem oda – akár le is léphettem volna, ha akarok, nyitva volt az ajtó, kiláttam az utcára. Elmentem klotyóra, levette a bilincset. Tehát egy öreg smasszer volt, mondjuk hatvanéves. Hát én már hatvanöt vagyok, de ő akkor nekem öreg volt. És mondom, ott hagyom a francba! De hát nem volt értelme. Érti? Most már végig kell csinálni.

És akkor lezajlott a tárgyalás. Persze, hát nyilván ilyen szituációban az ember szépíti a dolgokat, jó, kösz, megbántam mindent satöbbi. Elismerem, hogy volt tiltott határátlépés, de azt pedig nem, hogy katonai titkot sértettem, azt visszautasítom. És akkor arra hivatkoztam, hogy a műholdakról mindent tudnak már, és én semmi olyan titkot nem tudtam, nem is tudhattam, tehát még akarva sem árulhattam el, ami olyan szuper katonai titoknak felel meg. Három bíró volt, az egyik az a Rubovszky őrnagy, Rubovszky Endre. És még két bíró volt. Na, aztán az ügyész, az hazaárulás, határátlépés, fölakasztatott volna legszívesebben, olyan beszédet lenyomott. És akkor hát az ügyvéd meg fölállt, elmondta a szokásos szöveget. Ez egy kirendelt fiatal volt. Mondott három mondatot, hogy megbántam satöbbi, mintha ott se lett volna. Teljesen tök mindegy volt. Meg mikor ott vártam a tárgyalásra, akkor jött az ügyvéd, és akkor nem hozzám jött, hanem leült a katonai ügyész mellé, és ott diskuráltak meg cigarettáztak. Érti? Tehát akkor most miről beszélünk? Én meg ott ültem mint szerencsétlen áldozat, és vártam, hogy mi van!

K.: És mi lett az ítélet?

V.: Na és akkor az volt, hogy láttam, hogy jóindulatúan nézett ez a Rubovszky rám, amikor én az utolsó szó jogán elmondtam a műsoromat. Hát védekeztem, ahogy tudtam. És akkor jó, menjünk ki, ítélethozatal. És körülbelül egy fél óráig vitatkoztak! És a smasszer is megjegyezte, azt mondja: „De nem szoktak ezek ennyit bíbelődni!” És kihallatszott a nagy párnázott ajtón, hogy emelt hangon beszélnek, tehát veszekedés volt bent. Az, hogy valaki a pártomra állt esetleg, valaki meg ellenem volt? Nem tudom, hogy mi zajlott ott bent, de valami vita volt, ez egyszer biztos! Mert még a smasszer is megjegyezte, hogy „fél óra”, fél óra a dolog. És akkor visszamentünk, és akkor jó, helyben hagyták, és akkor úgy megkönnyebbültem, hogy na jól van akkor! Akkor már belenyugodtam. Mit tud az ember csinálni ilyen szituban? Mondom, jó, akkor két év, üsse kő! És akkor az volt, hogy ilyenkor azt csinálják… Ja, két év szigorított börtönt kaptam, ami csak annyiból különbözik, hogy mit tudom én, látogatás kéthavonta, csomag kéthavonta, meg hogy be vagy zárva a francba meló után. A Gyűjtőben voltam, a Kozma utcában, és akkor meg összevonták a két büntetést. Tehát akkor elengedtek négy hónapot, és akkor maradt két év négy hónap, de az csontig, tehát kedvezmény semmi.

K.: Tehát két év négy hónapot lehúzott a börtönben. Jaj Istenem!

V.: Ezért!

K.: Nagyon megviselte a börtön?

V.: Nem! Nem, mások voltak akkor a viszonyok, meg az az igazság, hogy először furcsa volt. Nem is az, hogy furcsa, kénytelen az ember akklimatizálódni ahhoz a világhoz. Érti? Tehát egy évig volt rettentő szar, mert honvágya van az embernek, tehát vágyakozik kifele. És akkor utána úgy elfásul. Mert szerintem ez úgy lehet, hogy az ember szervezete alkalmazkodik a tényekhez.

K.: Túl kell élni.

V.: Tehát ha nem lehet változtatni, akkor fölösleges lelkileg vívódni, mert úgyse lesz jobb, mert úgyse változik semmi, tehát akkor is ott kell maradni. És akkor utána, hogy elfásult az ember, utána már csak az időt számolgatta az ember. De először megpróbáltak például beszervezni besúgónak mondjuk. Mert akkor nekem tök mindegy volt, hogy… Megmondtam a rendőrségen akkor, hogy „nézzék! Tudják önök, hogy nem azért jöttem haza, mert én itten tapsolok a szocializmusnak vagy ilyesmi. És nem azt mondtam, hogy nem voltak benne – így utólag visszamondva – jó dolgok. Mert azért volt az embereknek munkájuk, meg biztonság, meg satöbbi. De viszont – mondom – tudják nagyon jól, hogy nem azért jöttem haza”, meg minden, és akkor…

A másik meg az volt, hogy melózni kellett, és ez egy nagy üzlet volt a BV-nek. Meg hát most is az. Tehát ott két év négy hónap után hazajöttem tízezer forinttal. A többit mind levonták, mit tudom én, cigit – 250 forintért lehetett vásárolni havonta. Amíg dohányoztam, akkor vettem húsz csomag cigit, meg mit tudom én, ilyen hülyeségeket. Hanem maga az, hogy ezért a kirándulásért ilyen kegyetlen módon megtorolni! Most például hogyha itt lett volna igazi rendszerváltás…

Amikor kijöttem, visszajöttem Komlóra, és akartam dolgozni tovább a szakmámban mint gépkocsivezető. És képzelje el, hogy nem kaptam jogosítványt, hanem csak egy ideiglenes jogosítványt kaptam a rendőrségen.

K.: Mert büntetett előéletűnek számított?

V.: Nem, nem tudom. És én a rendőrségnek hiába mondtam, hogy én nem voltam eltiltva a foglalkozásomtól! Engem valószínű, megfigyeltek még utána egy darabig. És kaptam egy ideiglenes jogosítványt, ami nem olyan volt, mint a rendes jogsi, hanem csak egy ilyen keménypapíros fényképes cucc. És annyit kérdeztem, hogy „munkát lehet vállalni?” Azt mondták: „Lehet!” Jó, akkor OK! És akkor elhelyezkedtem itt a városban a szemeteseknél. Nem kukás kocsira, hanem voltak ott más gépjárművek, meg teherautóval.

És képzelje, hogy milyen az élet! Mert most jön a csattanója! Hogy bent volt a pakliban ez a sors! Dolgoztam két évet, és volt egy balesetem. Elütöttem egy fazont. De úgy, hogy nem is tehettem róla abszolút jóformán. Ugyanis, akinek van jogsija, ismeri a KRESZ-t, egy IFA teherautóval dolgoztam, amin volt ilyen markoló. Tudja? És építési törmeléket raktam föl, félig megtelt a kocsi, és akkor szóltak telefonon, hogy menjek… Újították föl itt, az egyik utcában az épületeket, sürgősen kellene valami anyag, rakjam le a cuccot. Pipa voltam, hogy félbe marad az a meló, amivel megbíztak. Jó, leraktam, és mentem oda. Egy cigánygyerek volt a rakodóm. És ez egy egyirányú utca volt. És én beálltam a Végi utca 28. elé mondjuk, és járt a motor, és forgalom nem volt semmi. És mondja a srác, kiszáll, hogy „hú Laci! Rossz helyre jöttünk! A másik lépcsőházhoz! Tolass vissza! – Jó, rendben!” Hát nekem már volt elég nagy rutinom, nem tolat az ember csak úgy, hogy nem néz a tükörbe meg hátra. Nézek, tükör, hátrafele, semmi. És egy kicsit talán gyorsabban tolattam, mert ingerültebb voltam, mint kellett volna, és egyszer csak látom, ott fekszik egy fazon! Egy üvöltés, és ott fekszik egy fazon előttem, arccal fölfele! Érti? Jó! Rendőrség meg satöbbi. Nem tudtam, hogy mi történt. A zsaruk a jogsit mindjárt elvették. Nagyon rendesen voltak a melóhelyen, mert mondták, hogy nincs semmi gond, ugyanaz a fizetésem megmarad, menjek be addig a műhelybe dolgozni, az autószerelő műhelybe. Mondom: „Jó! Rendben van!” És akkor én elkezdtem nyomozni, hogy hogy történhetett ez a dolog, és végül kiderült, hogy ez a fazon hát ez egy alacsony ürge volt, ugye 160 centi magas, és ő ott a zöldségesben már olyan részeg volt, hogy elejtette a zöldséget, meg a krumplit szedték össze neki.

És utána találkoztam egy ismerőssel, egy munkatárssal, a cégnél dolgozott, liftezett egy ilyen külső lifttel a háznál, és akkor odajött hozzám, és mondja, hogy „Laci, én akarok veled beszélni, mert én láttam, hogy mi történt, de addig nem akartam a zsaruknak szólni, amíg veled nem beszélek, hogy jó-e ez neked, hogy…  Na – mondom –, akkor mondjad el, hogy mi volt!” És akkor ő elmesélte, hogy ott ült ez a szerencsétlen a padon – ott van egy ilyen padszerű rész –, és fölkelt, és jött át a kocsi mögött. És mikor odaért a kocsihoz egész közel, másfél méterrel, én akkor indultam el. És azt nem értettem, akkor miért arccal felfelé feküdt hanyatt? Mert a motorzajra megfordult, hogy mi az. Érti? És én nem is éreztem, hogy elütöttem, mert hogyha rámegy az ember egy kőre, akár teherautóval, akkor azt érzi, hogy valami probléma van. De én átmentem fölötte, és valószínű, a differenciálműtől kapott egy ütést a mellkasán – mint később kiderült –, belső vérzésben meghalt a kórházban. És ez a munkatársam elmondta, hogy ez történt. Jó! Mondom: „Akkor megadhatlak mint tanút? Mert akkor tényleg ez volt az igazság, akkor mondjuk el!” OK, be is hívták mint tanút, Koltai nevű bíró volt a bíró, meg hát egy ügyvédnő védett. És hát én arra utaztam, hogy rendben van, elütöttem, mert a KRESZ-ben van egy olyan gumiszabály, hogy lehet tolatni ugyan egyirányú utcában, és amennyiben a sofőr úgy ítéli meg, hogy veszélytelen, akkor nem kell kiállítani egy irányító személyt – nevezetesen a rakodót –, de hogyha veszélyesnek ítéli, akkor állítson ki. Na most ezt nem tudtam, hogy én ezen el fogok zuhanni, mert mást nem tudnak felhozni, csak ezt. És akkor bele is kötött a bíró, mikor volt a tárgyalás, be is rendelte ezt a cigánygyereket, és akkor persze nagyon fontos, hogy mit mondott. És kérdezte, hogy „mit mondott ön a gépkocsivezetőnek? Hogy mehet hátra? Vagy menjen?” Mert különbség van a kettő között. És akkor én már nem tudom, hogy mit felelt, tök mindegy, mert a bíró eleve rosszindulatú volt, mert mikor ott a személyazonosságot mondtam, akkor tette a rosszindulatú megjegyzést, hogy „ahogy látom, magának nem ez az első összeütközése a törvénnyel!” Mondom: „Igen bíró úr, de ez nem tartozik hozzá, ez egész más!” De hát akkor már eleve úgy indult. Érti? Csupa tendenciózus, rosszindulatú dolog volt az egészben. És hogy mennyire az volt, később bebizonyosodott, hogy… Persze megfellebbeztük, kaptam egy év két hónapot ezért, fogházat! Mehettem vissza! ….

Ez azért tragikomikus! És képzelje el, hogy várok. Egyszer csak jön egy határozat – a jogsi bevonva, megvolt a másodfokú tárgyalás. Hát – mondom – hogyhogy? Nem is kaptam értesítést? Igaz, hogy közben költöztünk egy másik lakásba, de egy ilyen irattal meg kell keresni az embert. Meg ismertek a postások, akkor már itt laktunk jó pár éve. És fölhívom az ügyvédnőt, és akkor mondom: „Hogyhogy? Megtörtént a másodfokú?” Azt mondja: „Igen, megtörtént. De önt nem találták meg.” Mondom: „Hogyhogy?” …. „De – azt mondja – én segítek még annyit, hogy kérek halasztást.” Mondom: „Köszönöm szépen! Nem tartok igényt a szolgálataira! Ne kérjen nekem halasztást!” Ezzel befejeztük. Tehát nem is akartak megtalálni, mert kínos lett volna nekik az, hogy én ott mit tudom én, táblán elmagyarázom. Arra utaztam, hogy a sértett mennyire hatott közbe a baleset bekövetkeztében, majdnem 100 százalékosan. És az ő hülye meggondolatlansága, meg az hogy ittas volt, a kettő meg az, hogy meggondolatlanul átmászott a járó motorral, járó teherautó mögött közvetlenül.

És jó, maradt az egy év két hónap, nem tudtam mit csinálni. És akkor kijött a behívó. Nagyon rendes volt a hivatalnoknő, aki ezt kiállította, mert képzelje el, eredetileg december 18-ra volt kiállítva, hogy vonuljak be Pécsre, és akkor átikszelte, és kijavította, hogy január 18. Na – mondom – jól van, „karácsonykor még a muksó maradjon itt a családjával”.

És akkor elmentem, és akkor kilenc hónapot ott dekkoltam. És akkor mikor visszajöttem, akkor nem volt mese – harmincegy éves voltam, vagy mennyi? Na, akkor nulláról kezdtem az egészet. Kénytelen voltam, haza mentem, ide, Kossuth-bányára. Érti? Ja! Se jogsim, semmim nem volt, elkezdtem csillésként lapátolni. Meg aztán később segédvájár, vájár. És akkor itt volt a bratyóm, és mondta, hogy „maradjál itt, majd lassan megyünk fölfele meg minden”, és akkor így lettem diszpécser. Aztán közben bezárták a bányát.

K.: ’88 ugye?

V.: ’88-ban. Akkor bezárták a bányát, akkor kezdett kicsit jobb lenne. Hát anyagilag nagyon szarul álltunk mindig. Volt egy Skoda.

K.: És Klárival volt még házasságban? Vagy hogy volt?

V.: Igen, igen. Akkor a nyolcvanas években, akkor… hát összejöttem én a Gabival, a mostani nejemmel. Egy házban laktunk, itt a tízemeletesben. És akkor már nem volt olyan a Klárival a viszony, csak voltunk. A gyerekek is már növögettek.

K.: Három gyerek van?

V.: Kettő. Egy fiam, meg egy lány. A fiam, az itt van Pécsen, ő biológus, a lányom meg rendőrtiszt.

K.: Igen, tehát hogy akkor bezárták ’88-ban a bányát.

V.: Ja! Most képzelje el, bezárták. Na, akkor kezdődött ez a taxisvilág, tudja. Volt egy 105-ös Skodám akkor. Azt is úgy vettük, hogy a fater besegített kifizetni. És akkor nekem a gépkocsi-üzemben voltak haverjaim, és akkor mondták, hogy „na, gyere már! Ebben van nagy lóvé meg minden!” És akkor elkezdtem így másodállásban taxikázni. És az nagyon ment itt, Komlón! Mert valahogy divat lett. Meg sokan, mikor már bezártak itt a csehók – akkor még ment a bánya, volt itt még az embereknek pénze –, akkor bementek Pécsre szórakozni tovább éjszaka, és egész éjjel volt melónk. Hogy mondjam? Egy hétvégén egyszerűen megállás nélkül dolgoztunk. Érti? Ez azt jelenti, hogy a diszpécser csajok, akik voltak – mert olyan CB-rádiónk volt – gyakorlatilag folyamatosan keresték az autókat. Pedig volt akkor legalább harminc taxi itt, Komlón. És hát lehetett nagyon jól keresni, mert az adóhivatal még nem úgy működött, tehát a TB is minimális volt másodállásban. Most itt őszintén megmondom magának, hogy a bányánál kerestem, mikor a fejtésben dolgoztam, azt hiszem, keresett egy vájár tizenötezer forintot, de azért ott nagyon keményen megdolgozott, három műszakban. Én egy hétvégén kerestem egy húszast tisztán. De akkor volt úgy, hogy 700 kilométert mentem, és nem mentem messze, 20 kilométeres körzetnél, és kétszer tankoltam meg a kocsit. Tehát jól kerestünk, de viszont rengeteget dolgoztunk. És a zsaruk is akkor úgy voltak, nem figyeltek ránk, mert segítettünk nekik, ha kerestek valami bűnözőt, mit tudom én, ha ellopták a kamionról a tükröt, akkor, ha látjuk, szóljunk. Nyilván segítünk ilyenben. De viszont ők nem törődtek vele, hogy itt százzal rohangálunk a városban le-föl. Érti? Nem foglalkoztak vele, semmivel!

K.: És meddig tartott ez a szép világ?

V.: Hát ez a szép világ, ez nagyon jó volt, ez olyan négy évig, ’90-ig. Mikor volt a taxisblokád, emlékszik rá. Mikor volt a taxis sztrájk? ’90-ben volt.

Közben én még taxikáztam és 88-ban hazajött a barátom Amerikából, a Tóth Zoltán nagyon félve! Először vonattal jött, úgy be volt szarva, hogy most mi lesz? Mert még benne volt ez a Kádár-rendszeri terror. És akkor beszélgettünk elég sokat, és akkor mondja, hogy „gyere, látogassál meg! – Hát – mondom – Zoli! – még fiatal voltam negyven – lehet, hogy kimegyek hozzád! Küldj egy meghívólevelet!” Akkor még úgy ment. És akkor fölmentem Pestre, meg ide a pécsi Malév-irodába, megkérdeztem, hogy Denverbe hogy lehet eljutni, meg mennyibe kerül. És akkor kihozott nekem a csaj, azt hiszem, olyan 42 ezer forintot oda-vissza. De kötött időpontban. Tehát május 26-án mentem, és augusztusban kellett jönni. Mondom: „Rendben van!” Na, akkor fölmentem Pestre a vízumért. Na, akkor ott megkérdezték, voltam-e büntetve. Na – mondom –, most mit mondjak? Ott a konzullal dumáltam, de tolmáccsal. Mondom, ha azt mondom nekik, hogy nem, és utánanéznek, akkor eleve elkaszálnak.

K.: Igen.

V.: Ha bevallom, akkor meg lehet, hogy az lesz a baj! És akkor „hát – mondom – konzul úr! Igen, voltam. – És miért? – Hát pontosan azért, ahova akarok menni, most egy barátomhoz, azért csuktak le! – És tudja ezt valamivel igazolni? – Hát – mondom – nincs nálam semmi irat.” Azt mondja: „Ítéletmásolat vagy valami? – Jó, rendben van!” Haza kellett jöjjek, másnap mehettem vissza, vinni a papírokat. És akkor csak beadtam a papírt, és akkor kijött egy ilyen titkárnő, és azt mondta: „Jó, rendben van az ügye! OK, rendben!” És akkor így megkaptam a vízumom. És akkor májusban kimentem a Zolihoz. De az már egészen más volt! Akkor én baromi elégtételt éreztem!

K.: Jó volt?

V.: Jó! Jó volt, mert akkor tudtam, hogy csak vendég vagyok ott. Érti?

K.: Az más!

V.: Hogyne! Na mindegy, ez a három hónap nagyon jó volt! Még annyit arról a kirándulásról, hogy ott megismerkedtem egy idősebb bácsival, szerzett nekem melót, meg az ideiglenes jogsit megcsináltattam, tehát én ott egész jól elboldogultam már! Elég sokat felszedtem ott angolból, tehát én már egyedül elmászkáltam a városba. És akkor az öregúr szerzett nekem melókat… Hát idős volt már, nyolcvan év feletti, rákos volt szegény, meg cukorbeteg. És akkor a fia elcsábította Los Angelesből Denverbe, ő meg közben visszament. És volt egy házuk, és akkor ott ő is adott nekem melót, de szerintem szimpátiából. Tehát csinálgattam a kerítését, meg a kocsikat javítgattam. Meg szobát festettem, meg tetőt javítottam. El voltam én, nagyon jó volt! És mindig jött velem az öreg, és úgy beszélgettünk. Nagyon jól elhülyéskedtünk! Ő mindig ült a székben ott a garázsnál, én meg bütyköltem a kocsiját, és akkor ott hülyített: „Laci kérem! Lesz ebből még valami?”

És akkor végül befűzött, hogy vigyem el Los Angelesbe. Azt mondja, szerez ott nekem még melót, vannak ott haverjai. Egy ilyen Ford busz volt, elég ócska volt, de hát a motorja jó volt! „Hát – mondom – jól van fater! Én benne vagyok! Azért vagyok itt, hogy kiránduljak! De akkor visszafele?” Ő kifizeti a buszt, meg minden. Nyugdíjas volt.

Na, elindultunk, képzelje el péntek délután, este. Így pólóban meg rövidnadrágban. Azt mondja, így jövök? Mondom: „Miért? Meleg van!” Nyár volt. Most már más az éghajlat. De a hegyekben majdnem megfagytunk! Az öreg hozott egy ilyen nagy dobozt tele pulóverokkal, nem győztem magamra venni, mert a fűtés is hol működött, hol nem. Légkondi nem volt. Végigdöngettünk, vasárnap délben értünk le. Még bementünk Las Vegasba egy kicsit játszani! És akkor ott voltam egy hetet, másfelet. Voltak haverjai, végül is volt meló, ilyen alkalmi ez-az, elmentem velük, és akkor végül visszajöttem. Elbúcsúztam. Tudtam, hogy nem látom az öreget többet.

És utána mondta a haverom, hogy érdeklődött is, hogy mi van velem, hazajöttem? Meg minden. Aztán rá meghalt szegény nem sokkal, egy évre rá.

K.: És akkor maga hazajött?

V.: Persze. Az úgy volt, hogy augusztusban, mikor visszajöttem Denverbe busszal, akkor ott már nem nagyon volt meló. Meg már untam, megmondom őszintén, mert már voltam mindenhol, már ismertem sok mindent. És már honvágyam volt. Na, ez az, amiről beszélek! Hiába volt ott a nagy Amerika, meg az anyám tyúkja, meg elmentünk ide-oda a haverommal, de már nem tudott érdekelni. Érti? Van, aki odavágyakozik, vagy mit tudom én, nekem meg elegem lett belőle, komolyan! Na!

Visszajöttem, és akkor taxiztam. ’90-ben, akkor jött a taxis sztrájk. Akkor én kiszálltam a buliból, mert már nem is volt benne a nagy lóvé meg minden. ’86-tól csináltam én.

Közben volt nekünk egy teherautónk, egy öreg ZIL, egy barátommal közösen vettük még a bányától, és azzal fuvarozott valaki nekünk. Csakhogy alkoholista lett, meg minden, és megbízhatatlan volt. Tehát elment Pestre, aztán három nap múlva jött haza, mert megállt valahol nem tudom, útközben a szülei házát kifesteni, meg ilyenek. A MOM-nak dolgoztunk, volt itt egy kirendeltsége. Ott volt a Bach-csomópontnál a székházuk, nem tudom, most mi van ott. Oda is jártunk sokat. És akkor a lényeg az, hogy átvettük mi ezt a teherautót ketten, közösen a barátommal – meghalt szegény, alkoholista lett. És akkor teherautóztunk. És akkor még volt munka aránylag, Komlón is, meg a MOM is működött, meg sok minden. Most már jóformán nincs itt semmi. Gondolom, hát azért egy-két vállalkozás, mondjuk ez a… A lényeg az, hogy kifújt a teherautózás is. Mi tejeltünk ott a fuvarszervezőnek. És ő rájött arra, hogy jó pénzeket kerestünk:  egy pesti fuvar akkor 15 ezer forint volt, és akkor még a gázolajat is megvettük 100 forint alatt, meg ilyenek. Adó se volt nagy, de számlára ment minden, tehát legálisan ment a fuvarozás. És végül is ez a szállításvezető, ez kitett bennünket, valami haverját odavette, egy IFA-val, és akkor minket seggre ejtett, és nem volt melónk. És el kellett adni a teherautót, és akkor itt maradtunk a nagy büdös francba meló nélkül! Akkor vettünk már egy lengyel autót, egy 640-es teherautót, nagyon jó állapotban volt, a MOM-tól vettük meg bagóért, 300 ezer forintért. És a lényeg az, hogy azt is el kellett adni, meg minden, és nem volt melóm.

Közben én megcsináltam azért a buszvezetőit, meg szakmásítottam, meg mit tudom én, a gumis tanfolyamot, a vagyonőrit, meg az anyám tyúkját! Hogy valamerre tudjak lépni, hogy legyen melóm ezekben a siralmas években. Az Antall-kormány után, ami történt, hogy tönkrementek a cégek. Meg ott kiprivatizáltak mindent, hát eladtak mindent külföldre, a melósokat meg szélnek eresztették. Ez volt. És az én korosztályom volt a legrosszabb helyzetben, mert már olyan korban voltam, hogy negyven-ötven fele. Érti? A kutyának nem kellettünk, hiába mentünk akárhova. És én ezért csináltam, hogy legyen több szakmám, hogy valahova el tudjak helyezkedni. És elég megalázó volt ám így kuncsorogni melóért egy ilyen idős korban! Gondolhatja!

És akkor végül már nem bíztam a dologban, eljöttem ide nagy nehezen, helyi járatú buszsofőrnek Komlóra. De közben tettem lépéseket régi haverok után, hogy kimegyek Németországba dolgozni. Mondom, akkor még elég fiatal voltam, még elég jó kondiban vagyok, mondom, még tudok egy kicsit melózni. És akkor – mondom – még keresek egy kis lóvét, ez az utolsó lehetőség, utána már úgysem. És akkor dolgoztam egy hónapot itt, a Volánnál, amikor jött a távirat, hogy na, lehet menni. De én már nem is bíztam benne. És akkor szóltam ott a főnöknek – azóta is jó viszonyban vagyunk. Mondom: „Kálmán, ez van! Ha félre tudok tenni egy kis lóvét”, itt meg kerestem 25 ezer forintot abban az időben, hát az mi volt? És akkor „jó, rendben!” Ő teljesen megértette, és akkor kimentem egy évre, és akkor hazajöttem, akkor nem volt megint melóm, akkor el akartam menni Barcsra, kamionra. De akkor már kevés külföldi fuvar volt, és mondták, hogy helyi fuvarok vannak többnyire, és ott kell lennem Barcson. És akkor mondtam, na jó, én ebbe nem megyek bele! Mondom, eleget voltam én már szanaszét, mondom nem megyek oda. És akkor a bátyám itt volt a szén-osztályon, mert ott már ilyen értékesítési góré lett közben, és hát volt a…

K.: Hol?

V.: Itt, a szén-osztályon, Komlón, akkor még működött. És akkor kérdezte tőlem, hogy mi van. Elmondtam neki, hogy mi van, mondom: „Nincs melóm, nem találok helyet. Barcsra meg nem megyek!” Fölhívtam őket telefonon, mert három nap gondolkodási időt kértem, hogy elvállalom-e azt a munkát. De nem nagyon akartam. És akkor kérdezte, hogy „megvan még az öreg ZIL?” Két éve állt már! Csodálkoztam, hogy elindult! De hát nem volt sok kilométer benne, dízel volt meg volt benne egy nagy motor. Mondom: „Megvan!” Azt mondja: „Akkor vizsgáztasd le, és lesz itt meló! – Rendben van!”  És akkor megint kiváltottam… , illetve a papírom nekem megvolt, ez a fuvarozási anyám tyúkja. És akkor megcsináltattam a ZIL-t, és akkor megint fuvaroztam. Na, az megint egy jó világ volt, mert ott gyakorlatilag két-három napot melóztam egy héten, és elég jól kerestem abban az időben. De nem volt nekem rakodóm. Néha elvittem valakit, hogy tudjak neki adni egy kis zsebpénzt, de nem volt rá szükségem. Mert az az igazság, olyan emberek vállalták el, akikben nem volt szufla. Ez nem volt billencs ZIL, hanem fixes volt. De le volt lemezelve. És én olyan trükköt alkalmaztam mindig, hogy úgy jártam fél oldalon, hogy mindjárt letoltam. Én húsz perc alatt leraktam egy kocsit, egy hattonnás autót, míg a rakodó lerakott mit tudom én, három mázsát, akkor mi értelme van? Semmi! Na mindegy. De melóztam, úgyhogy reggel hattól volt, hogy este ötig.

K.: És ezt csinálta a nyugdíjig?

V.: Nem. Amikor az is kifújt, amikor bezárták, fölrobbantották a Szén-osztályzót, és a bratyóm is elment nyugdíjba. Vége lett a bulinak megint, ott voltam, ahol a part szakad, meló egy szál se, voltam ötvenéves. Érti? És akkor működött még Pécsen a külfejtés. Ami az erőműnek szállította a szenet. És a legrohadtabb meló! Innen az ukránok is megszöktek, komolyan, olyan, mint egy büntetőtábor. Billencs RÁBA-n voltam, egy nagy tök teherautón, az egy ilyen fölnyithatós platós. És nem volt más meló, elmentem oda dolgozni. Érti? Kellett dolgozni, nincs mese!

És közben jelentkeztem Pécsen a Volánnál buszsofőrnek Pécs–Komló közt, mondom, elleszek én itt nyugdíjig! Ez nyugdíjas állás, meg tiszta, meg minden, fehér ing, nyakkendő satöbbi. És akkor rá egy évet dolgoztam a külfejtésen, de fárasztó volt, mert három műszakban meg minden, tudja, és ott le-föl, és úgy életveszélyes volt, komolyan mondom. Nem törődtek az autókkal, volt, mikor szétdurrant a kereke meg kilátszott a drót meg ilyesmi, nekem kellett lecserélni az első kereket a hátuljára, hogy biztonságban legyen, meg ilyen dolgok voltak. Mikor jelentkeztem a Volánnál, rá egy hónapra szólt a Németvári – most itt lakik, szegény ő is nyugdíjas, ő volt az üzemvezető –, hogy mehetek oda, szerencsém van, mert valaki kiesett, Pécs–Komló közén. És én nem vállaltam el. Mondom, nem. Most még megvolt a teherautó meg az engedélyem, még feketén melóztam. Szóval visszautasítottam. És egy év múlva – mondom – nem, ebből elegem volt! És akkor visszamentem a Németvárihoz – nagyon rendes ember –, és mondtam neki, hogy „nézze – mondom –, ez már nem nekem való, ez a külfejtés. Szóljon, hogyha lesz itt meló, akkor átjönnék! Hát segítsen!” És akkor nem telt bele egy pár hét, és akkor szólt, hogy mehetek. És akkor buszsofőr voltam.

Nem kerestem jól, mert nem fizettek meg bennünket, és huszonnégyeztünk. Az azt jelenti, hogy elkezdtem fél ötkor az első járattal, innen elmentem Komlóról. Végül is a busz, az jó volt, mert adtak egy új járgányt, egy új Scanian, vagy mi a franc ez, Classic, ilyen fehér szögletes, nagy detroiti dízelmotor van benne. A lényeg az, hogy elmentem fél ötkor, és akkor csináltam a fuvart, délelőtt mondjuk szünet volt, és akkor abban benn volt Vajszló, meg a franc tudja, meg Komló, és akkor este tizenegykor hoztam az utolsó járatot. Nem is tudom, hogy engedhették ezt meg, hogy kora reggeltől késő estig egy ember üljön a volánnál! És akkor másnap szünet volt. És akkor a következő nap megint… Le kellett feküdni időben, hogy pihenten menjek másnap dolgozni. És ez így ment. Aztán ezt megelégeltem. Még nem onnan mentem el nyugdíjba, hanem…

K.: Tehát hogy végül a pékségnek Komlón szállította a zsömléket.

V.: Persze! Meg nyugdíj után is. Ugyanis mert megérte alkalmazni engem, mert a cég kapott utánam valami lóvét. És három évvel ezelőtt, hatvankét éves koromban mentem nyugdíjba. Most vagyok hatvanöt. És akkor még utána dolgoztam, de hát már fárasztó volt! Meg mindennap négykor kelni. Húzós volt, meg minden harmadik vasárnap be kellett mennem, akkor egyedül végigjártam egész Baranyát! Az összes kenyérrel, meg zsömlével, meg az anyám tyúkjával, és akkor nagyon precízen el kellett itt számolni, meg időre menni, tehát nagy stressz volt. De annyiból jó volt, hogy hétköznap négykor keltem, de volt, mikor tíz órakor, de maximum tizenegykor én már itthon voltam. Tehát így működött. Aztán mióta nyugdíjas vagyok, azóta van egy vizslám, és élünk boldogan!

K.: Ez egy jó végszó! Sajnos lejárt az időnk. Nagyon szépen köszönöm!

 

                                                    Vége