The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Ágnes Erdélyi (* 1944)

• 1944 Budapesten született

• 1962–67 ELTE BTK filozófia-francia-spanyol szakon tanul

• 1967 belép az MSZMP-be

• 1967–68 Társadalmi Szemle munkatársa

• 1967–69 óraadó a SOTE Filozófiai Tanszékén

• 1970–71 Lukács György titkárnője

• 1970–92 Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében dolgozik

• 1973 kilép az MSZMP-ből

• 1976 Sós Vilmossal köt házasságot

• 1977 publikál a Marx a negyedik évtizedben című szamizdat kiadványban

• 1977 januárjában aláírja az első tiltakozást a Charta 77 tagjainak letartóztatása ellen

• 1979 aláírja a bebörtönzöttek pere elleni tiltakozást is

• 1980 a Bibó-emlékkönyv szerzője

• 1984 Duray-bizottság tagja

• 1987–88 részt vesz a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének alapításában

• 1988–89 USA, Rutgers University, NJ, Department of Philosophy vendégtanár

• 1991– egyetemi tanár az ELTE BTK Filozófia Intézetének Általános Filozófia Tanszékén

• 1992–98 a Láthatatlan Kollégium igazgatója

• 1996-ban megszerezi a filozófiai tudományok doktora (DSc) fokozatot

Az én generációmnak 68 volt a fordulópont

– Az egyetemre filozófia-francia szakra jelentkeztem, és francia-spanyol szakra vettek fel, de elég hamar, már az őszi szemeszterben elkezdtem járni a filozófia órákra. Bejártam matematika órára is, és a logikára is a filozófia szakosokkal jártam. Azt hiszem, hogy minden órára bejártam. Kiderült, hogy fantasztikus társaság jött össze a hallgatókból.

– Kik voltak a fantasztikus hallgatók?

– Az évfolyamtársaim. Ludassy Mari, Kis János, Solt Ottília, Zsille Zoltán. Aztán Endreffy Zoli, nem tudom biztosan, hogy ő első perctől járt-e erre az évfolyamra. Fodor Géza, aki amúgy eggyel fölöttünk járt, de filozófiából velünk járt. Abban az időben a filozófia szak még elég kicsi volt. Egy jó tanárhoz több évfolyamról jöttek, nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is szerveződtünk. És nemcsak filozófia szakosok jöttek. Például Márkus György óráira járt Lakatos András is. Minden évfolyamról jöttek: Bence György, Bertalan László, Altrichter Ferenc. Még Ágh Attila is. Itt nagyon jó volt a társaság.

– És a jó társaság közös akciókban is megnyilvánult? Volt valami, amit közösen csináltatok?

– Igen. Az egyik politikai jellegű volt. Az egyetemen a KISZ úgy szerveződött, hogy mindenki a főszakja szerinti alapszervezethez tartozott. A filozófián voltak olyanok, akik a szakpárosítás szerint magyar szakos, valamilyen nyelvszakos, vagy mondjuk a történelem szakos alapszervezethez tartoztak. Mi meg kiharcoltuk, hogy legyen egy filozófus alapszerv is. És az első kifejezett politikai akció, azt hiszem, a Tiszta szívvel című egyetemi lapban kirobbant vita volt, talán 1966-ban Kis János, Bence György, másrészt Haraszti Miklós között Sánta Ferenc Húsz óra című regénye kapcsán, tulajdonképpen 1956-ról. Voltak más politikai viták is... 

Nagyon hamar, szerintem már első éves korunkban összejártunk vasárnaponként, kicsit politizálni, vitatkozni, megbeszélni ügyeket. Tanulni is sokat tanultunk együtt. Szerveztünk tudományos diákkört. […] Volt olyan kör, ahol Lukács Esztétikáját olvastuk. Azt Kis János vezette. Azért voltak a KISZ keretében is viták. Negyedévesek voltunk, a Harasztiék másodévesek, ha jól emlékszem, és akkor volt egy jó kis politikai vitánk, ezt valószínűleg a KISZ keretében csináltuk. De inkább filozófiai köröket szerveztünk.

– És ez inkább baloldali irányultságú társaság volt?

– Igen. Eléggé egyértelműen. A legtöbben Márkus György tanítványainak gondoltuk magunkat. Azok is voltunk amúgy. És a későbbiekben ebből a társasságból lett az, amit úgy hívtak, hogy Lukács-óvoda. Az Akadémiai Könyvtár volt a székhelyünk, az olvasóterem és előtte a dohányzó.

– És Márkusnak mi volt a személyisége, hogy foglalnád össze? Miért volt hatással rátok?

– Hihetetlen tudása volt és sok mindent tanított nekünk. Volt a Marx szeminárium. Úgy emlékszem, hogy a mi évfolyamunknak tartotta, de mindenki ott volt. Aztán tanított filozófiatörténetet. Egyszerűen nem lehetett senkihez hasonlítani azon az egyetemen. És volt egy ismeretelmélet kurzus, egy speciális kollégium, amit szombat reggelente tartott. És arra is nagyon sokan jártak. Ott olyanokat tanultunk, amit akkor szerintem magyar egyetemen nem nagyon tanítottak.

– Például?

– Kortárs filozófiát vagy analitikus filozófiát. Neki köszönhetően nagyjából azt tanulhattuk az egyetemen, amit másutt a világon mindenütt tanítottak akkoriban. És fantasztikus tanár volt, nagyon jó előadó. És fiatal, alig tíz évvel volt idősebb nálunk. Amikor a hatvanadik születésnapjára csináltunk kötetet, próbáltuk összeszedni, hogyan is volt ez. Az a döbbenetes dolog derült ki, hogy tulajdonképpen nagyon rövid volt az az idő, amíg ő ténylegesen az egyetemen volt. Én a 62–63-as tanévben kezdtem az egyetemet, és a 63–64-es tanévben, őszi szemeszterben tanított minket először. Az eggyel fölöttünk járók valószínűleg már találkoztak vele. Onnantól kezdve viszont nagyon sokféle óránk volt vele. És aztán még a 64–65-ös tanévben tanított bennünket. És 65-ben kiment Fulbright-ösztöndíjjal Amerikába, és amikor visszajött, akkor már az egyetemen nem tanított. De még kapcsolatban maradtunk.

– Gyakorlatilag három év...

– Nem volt három év sem. Ő 57-től tanított az egyetemen, de mi 62-ben kerültünk be, és az első évben én legalábbis nem találkoztam vele. […]

Mi 62-től 67-ig jártunk egyetemre. A hatvanas években. Ez elég fura képlet volt. 62–63-ban szűntek meg például a származás szerinti szigorú kategóriák, hogy bizonyos származással nem vagy csak nagyon keveset lehet fölvenni egyetemre. 63-ban bekerültek nagyon sokan, akiket korábban nem vettek föl. Például a francia szak tele volt olyanokkal, akik éveken keresztül jelentkeztek, fantasztikusan tudtak, de csak akkor nyílt meg a lehetőség, hogy bekerüljenek. Ennek következtében akkor az egyetemisták összetétele egy kicsit tarkább volt már. A tanárok féltek ugyan kicsit, és nem nagyon politizáltak. Talán ebből a szempontból a filozófia szak más volt. De az egyéb szakokon is voltak nagy tanáregyéniségek, akikről lehetett tudni, hogy érdemes eljárni az óráikra, és jártunk is rendesen. Sok jó tanár volt akkor a bölcsészkaron. Például Simon Endre antik-filozófiát tanított nekünk, amiről sokat tudott és sokat tanultunk tőle. Munkácsy Gyula is nagyszerűen tanított. És a francia szakon ott volt még Gergyai Albert. Győri János volt a tanszékvezető. És Telegdi Zsigmondot szeretném még említeni, aki általános nyelvészetet tanított. Én Zsilka Jánostól is tanultam általános nyelvészetet és latint, meg görögöt is.

Itt az egyetemen marxistának gondoltuk magunkat. De másmilyen marxistának. A Marx-szemináriumokon a fiatal Marx gazdasági-filozófiai kéziratait elemeztük. Akkor kezdett kialakulni az, amit később marxista reneszánsznak neveztek. Azt gondoltuk, hogy mi vagyunk az igazi marxisták, és mi nagy ellenállók vagyunk. (Ma elég nehéz magamnak is megmagyarázni, hogy mire gondoltunk.) Ez nagyon benne volt a légkörben.

Az egyetemen egészen az elejétől szerveztünk ilyen kis köröket, részben politikai, részben szakmai szemináriumokat, vasárnaponként összejöttünk valamelyikünk lakásán. Ez a hetvenes években szokásos volt, de akkoriban talán még nem. Úgy gondoltunk erre a körre, hogy magunkat képezzük, mert mi sokkal okosabbak vagyunk. Egy része olyan volt, mint az önképzőkörök, és tanári vezetéssel ment. Volt olyan is, ahol magunk állítottuk össze a programot is. A politikai részben volt valami kis ellenállás. A politikai részét teljesen a mi évfolyamunkon csináltuk, magunkban vitatkoztunk, rendszerint Kis János beszélt valamilyen problémáról, általában ő volt az elemző. És aztán jól megvitattuk az éppen napirendre kerülő kérdést. Néha Ludassyéknál voltunk, néha nálunk is, tehát különböző lakásokon. A szakmai rész az kapcsolódott ahhoz, amit tanultunk. Másod vagy harmadévben indítottuk el a tudományfilozófiai vagy tudományelméleti diákkört. Aztán megjelent Lukács Esztétikája, akkor például Kis János tartott szövegelemző szemináriumot ebből. Bertalan is tartott nekünk szemináriumot. Szóval tudományfilozófiai diákkör volt, és esztétika szeminárium, ez a kettő, amire tematikusan emlékszem.

A diplomamunkámat filozófiából írtam. Az volt a címe, hogy „Prepozitivista tendenciák Condillac filozófiájában”. És megjelent a Filozófiai Szemlében néhány év múlva. Condillac 18. századi francia filozófus. Hogy miért őt választottam? Az egyik indok a francia szak volt, hogy a kettőt valahogy összekapcsoljam, ezért választottam francia filozófust. A másik, hogy az ismeretelmélet akkoriban nagyon érdekelt. Ez egy kicsit folyománya volt annak is, amit az egyetemen Márkustól tanultunk. És valószínűleg nem lett volna tanácsos kifejezetten Marx-témából írni a szakdolgozatot, mert ha nem a hivatalos vonalat írja az ember, akkor ott könnyebben tetten érhető. De nem hiszem, hogy ez szerepet játszott. Egyszerűen nem is jött számításba.

Érdekelt a fordítás is. Jártam műfordítói szemináriumra is. Sőt, fordítottam spanyolból, franciából egy keveset már egyetemista koromban is. De nagyjából ilyen értelmiségi pályát képzeltem el, hogy majd egy idő után kandidátusi disszertációt írok. Abban nem reménykedtem, hogy a Filozófiai Intézetbe valaha is bekerülök. Elég reálisan láttam a helyzetet. Egyébként, ahogy ezt Papp Zsolt később meg is írta, a második vonalba tartoztam. Merthogy olyan jók voltak a kortársaim. És ez elég világos volt akkor is.

Amikor bekerültem ebbe a filozófus társaságba, ahol nagyon okos emberek voltak, akik hihetetlenül sokat is tudtak, folyton az volt az érzésem, hogy nekem be kell hoznom a lemaradásomat. A Márkussal való találkozás után valami olyasmit gondoltam, hogy ha én mostantól kezdve egész hátralévő életemben semmi mást nem csinálnék, csak könyvtárba járnék és olvasnék, akkor sem szednék össze annyi filozófiai ismeretet, mint amennyi neki van. És az évfolyamtársaim között is fantasztikusan sokat tudó emberek voltak. Előtte én valami olyasmit gondoltam, azt hiszem, de ezt már nehéz rekonstruálni, hogy én nagyon okos vagyok, az ismereteket meg bármikor meg lehet szerezni. Majd elolvasom a könyveket is. De közben rájöttem, hogy ez nem így megy. Folyton bennem volt, hogy nekem be kell hozni a lemaradást.

Nagyjából a hatvanas évek második felétől neveztük magunkat Lukács-óvodának. Ez egy nemzedéki megkülönböztetés volt. Találkoztunk, társaságilag is összejártunk, a diákkörökön is találkoztunk, és aztán későbbiekben már együtt szerveztük a köröket. Ha a Lukács-óvoda névsorát próbálom összeállítani, akkor a Márkus-tanítványok közül nem mondanám Altrichter Ferit, de a többieket igen: Bence, Bertalan, Tímár Árpád, ők eggyel előttünk lévő évfolyamon voltak, 61-ben kerültek az egyetemre. Aztán a mi évfolyamunkon volt Fodor Géza, Kis János, Ludassy Mária és én. És Farkas János, csak nem tudom, hogy ő eggyel vagy kettővel járt-e fölöttünk. Azt gondolom, hogy nem tartoztak a Lukács-óvodához, de Márkus tanítványok és évfolyamtársak voltak például Endreffy Zoltán, Juhász Pál, Hamburger Mihály, Solt Otília, Zsille Zoltán. Aztán volt egy tágabb kör, itt már voltak bölcsészek és közgázosok is: Fekete Éva, Kárpáti Zoltán, Lakatos András, Papp Mária, Petri György, Várady Szabolcs, később Kenedi Jancsi.

Életemben először Nyugatra 64-ben utaztam, egyetemista voltam, Olaszországba, aztán 67-ben, amikor elvégeztem az egyetemet, akkor meghívtak Párizsba. Azt tudom, hogy akkor nem a rendes úton, hanem valahogy a Belügyminisztériumban kaptam meg az útlevelemet. És mint utólag megtudtam, apám jót állt értem, hogy haza fogok jönni. De ezt nekem nem mondta meg. Természetesen hazajöttem. Noha, most már mondom ezt is, végig ott volt a levegőben, hogy esetleg el kéne menni. Nagyon komolyan soha nem gondoltam, de azt sem, hogy a dolog eldőlt, tehát biztos, hogy maradok.

Amikor mi végeztünk, akkor volt egy olyan központi rendelkezés, hogy egyetemről egyetemre egyenest nem lehet elmenni dolgozni, közben el kell helyezkedni a gyakorlatban, az „életben”. Nagyon érdekes kérdés, hogy mit jelent ez a filozófia esetében? Nálam a Társadalmi Szemlét jelentette. Egyébként nekem lett volna állásom. Az orvosi egyetem marxizmus-leninizmus tanszékén meghirdettek egy gyakornoki helyet, megpályáztam, és meg is kaptam. Nem tudom, hogy mások is jelentkeztek-e, de abban, hogy én odakerültem, segített az, hogy édesapám orvos volt, és voltak kapcsolatai az egyetemen. Csakhogy nem mehettem oda tanítani egyenest, hanem el kellett mennem az „életbe”. A Társadalmi Szemle a pártközpontban működött. Az volt az élet, és közben tartottam egy szemináriumot ezen a tanszéken, hogy lassan belerázódjam. Én 67-ben végeztem, tehát ez már a 67–68-as tanév volt. A Társadalmi Szemle főszerkesztője Benke Valéria volt.

Azt elfelejtettem elmondani, hogy 67-ben beléptem a pártba. Nagyjából a végzésemmel egy időben. Tehát még az egyetemen voltam tagjelölt és ott vettek föl. A többség belépett. Naivitás volt. Talán bennem volt az alkalmazkodás is, hogy filozófiaoktató akarok lenni.

Visszatérve a Társadalmi Szemléhez, ketten mentünk el a beszélgetésre Benke Valériához. Nagyon rokonszenves, eszes lány volt a másik jelölt, közgázt végzett, és komoly konkrét társadalomtudományi tudása volt. A filozófiát kevésbé tudták használni, a szociológiához kerestek valakit. Benke Valéria utolsó kérdése az volt, hogy párttagok vagyunk-e? És én azt válaszoltam, hogy igen, a lány azt, hogy nem. Egy hét múlva kaptunk értesítést. És azt kaptam, hogy igen. Feltehetőleg a párttagságom döntött. ATársadalmi Szemlénél volt egy szociológus, Kósa Erzsébet – vele dolgoztam. Nagyon jó volt. Tényleg tudtam is valamit csinálni. Például a barátaimtól rendeltem cikkeket. Tessék megnézni a 68-as évfolyamát a Társadalmi Szemlének, milyen jó filozófiai cikkek jelentek meg! Egy év múlva viszont vége szakadt a dolognak, mert 68 augusztusa után Benke elvtársnő nem tartott már rám igényt. Nem mondtam én semmi különöset, csak […] a párttaggyűlésen mondtam valamit.

– Emlékszel rá?

– Nem, nem emlékszem, hogy mit mondtam. És a párttaggyűlés nem is olyan fórum volt, hogy tiltakozni lehetett, nem kérdezték meg a véleményünket, hanem valamilyen tájékoztatás volt, és nyilván valami kellemetlent kérdeztem, vagy a hozzászólásban elhatárolódtam. De biztos nem olyat, ami miatt engem ki kellett volna rúgni. Talán nem is vették komolyan, amúgy is egy kicsit idegenkedtek tőlem, mert én elég más nyelvet használtam, meg egyáltalán más voltam, mint az ottani elvtársak. […] Arra is emlékszem, hogy én nagyon elégedetlen voltam magammal. A barátaim, akik a bölcsészkari alapszervezetben voltak – vagy azért, mert még egyetemisták voltak, vagy, mert már ott dolgoztak –, sokkal bátrabban hozzászóltak ezen a taggyűlésen. Mindenesetre a két évből egy év lett a Társadalmi Szemlénél.

68 fura helyzetben ért, mert a Társadalmi Szemlénél dolgoztam, noha a fizetésemet az orvosi egyetemről kaptam. Emlékszem, hogy nagyon korán, hajnalban bementem a szerkesztőségbe, és titokban elolvastam a Benke elvtársnőnek már oda készített legbizalmasabb bizalmast, és aztán rohantam is az Akadémiai Könyvtárba nyitásra, hogy elmeséljem a többieknek, ami benne volt, például a korcsulai tiltakozás. A könyvtár fix helyet jelentett, az Akadémiai könyvtár olvasóterme, főleg előtte a dohányzó, ahol biztosan megtaláltuk egymást.

A gyakornoki szerződésem az orvosi egyetemen is két évre szólt. Az volt akkor a szokás, hogy ha a gyakornoki szerződés lejárt, akkor automatikusan átminősítették az embert tanársegédnek. A második évben már tartottam egy előadást is, és volt több szemináriumom, tehát akkor már rendesen ott dolgoztam. Amikor lejárt a szerződésem, és dönteni kellett a továbbiakról, behívtak a minisztériumba, a marxizmus főosztályra, a Meruk elvtárshoz. Közben az orvosin volt valamilyen tanszéki vita a tantervekről, és azon nagyon aktivizáltam magam. Lényegében azt mondtam, hogy bizonyos dolgokat már nem kellene tanítani, mert hülyeség. Az én felkészültségem annyira más volt, mint amit tanítani kellett, hogy amikor vizsgáztattam dialektikus materializmusból, akkor nyitva volt a fiókom, és ott nyitva a tankönyv, hogy nehogy valamire azt mondjam, hogy hülyeség, és aztán kiderüljön, hogy ezt tanítják, ez van a tankönyvben. Persze nekem is kellett tanulni ilyeneket, de már nem egészen így, és senki nem vette komolyan. A mi nemzedékünkre jellemző az az anekdota, miszerint Steiger Kornél állítólag bekopogott abba a szobába, ahol a vizsga folyt, és azt kérdezte, hogy kérem szépen, itt kell dialektikus materializmusból vizsgázni? Mire a vizsgáztató, Kiss Artúr, azt mondta neki, hogy itt kérem, történelmi materializmusból folyik a vizsga. Mire Kornél legyintett, és azt mondta, hogy az egyre megy. Tehát a második évet már végig tanítottam az orvosi egyetemen. Azt gondolom, hogy nem is rosszul, és akkor ez a Meruk elvtárs azt mondta – a tanszéki vitákban mondottak miatt, vagy politikai megbízhatatlanság miatt, már nem tudom –, hogy ők úgy döntöttek, nem neveznek ki tanársegédnek, hanem még egy év próbaidőre meghosszabbítják a gyakornoki szerződésemet. Mire én azt mondtam neki, hogy ez kétoldalú dolog, és én nem megyek bele, mert egy év múlva ugyanezt mondhatják. Nem hiszem, hogy szakmailag probléma volt velem, tehát nem látom indokoltnak. Persze nem ért váratlanul a dolog, sejtettem, hogy valami lesz. Meruk egy kicsit megkeményedett, nyilván nem volt hozzászokva, hogy visszapofázzanak neki. És azt mondta, hogy maga egy kicsit túljátssza a szerepét. Mire én kapásból azt válaszoltam neki, hogyha egyáltalán, akkor kettőnk közül Meruk elvtárs játssza túl a szerepét. Utána én is úgy éreztem, hogy ez talán egy kicsit erős volt. Az az igazság, hogy mikor kijöttem, majdnem elbőgtem magamat, de ott bent hihetetlenül pimasz voltam. Híre ment a történteknek. A kollegáim is el voltak képedve. Abban az időben ilyen nem volt. Szóval, engem nem kirúgtak, hanem nem fogadtam el azt, amit ők javasoltak. De ez aztán természetesen az értelmiségi körökben már úgy terjedt el, hogy politikai okokból kirúgtak. Az valószínűleg igaz, hogy politikai okokból, de nem kirúgtak, csak nem neveztek ki tanársegédnek.

És akkor az a döbbenetes dolog történt, hogy egyszer csak mindenki próbált nekem segíteni. Fölhívott Heller Ágnes, akivel ugyan találkoztam már az Akadémiai Könyvtárban, de privát kapcsolatunk nem volt. Azt mondta, hogy Lukács György mellé keresnek titkárnőt, idegen nyelvű levelezés, papírok rendbe rakása lenne a feladat. Fantasztikus ajánlat volt, el is fogadtam, és csináltam is. De közben többen szóltak Tőkei Ferencnek, aki akkor a Filozófiai Intézet igazgatója volt, hogy vegyen oda. Gondolom, nem is volt módja egyedül dönteni ilyenekben, meg talán nem is gazdálkodott szabadon az állásokkal. Aztán egyszer azt mondta, menjünk el együtt a pártközpontba, beszéljünk Halai elvtárssal. [...] Egyébként ez a Halai elvtárs az orvosi egyetemen is dolgozott. És onnan is csak úgy emlékszem rá, hogy Halai elvtárs, valószínűleg elvtárs volt a keresztneve. Szóval bementünk a pártközpontba hozzá, és Tőkei előadta, hogy szeretne odavenni az intézetbe. Halai elvtárs azt válaszolta, hogy hát igen, ez nagyon jó gondolat, de talán most nem aktuális, mert az elvtársak ott az orvosi egyetemen ezt nehezményeznék, olyan volna, mintha fölülbírálnánk az ő döntésüket. Szerinte várjunk még egy kicsit. Amikor kijöttünk tőle, Tőkei mondta, hogy nagyon sajnálja. Viszont ahogy mentünk az intézet felé, egyre dühösebb lett Tőkei, hogy ezek neki akarnak diktálni, ahelyett, hogy hallgatnának rá. Mire odaértünk a Filozófiai Intézethez, addigra ott tartott, hogy neki ne mondják meg, hogy mit csinálhat, és mit nem. Különben is, csak azt kifogásolták, hogy kutatónak vagy tudományos segédmunkatársnak mennék oda, akkor ő odavesz dokumentátornak. Először négyórás állásban, aztán néhány hónap múlva meghosszabbította nyolc órásra, és az első adandó alkalommal átminősített tudományos segédmunkatársak. Úgyhogy hirtelenjében két állásom is lett, dolgoztam Lukács György mellett és a Filozófiai Intézetben is. 

– Mesélnél mindegyikről egy kicsit részletesebben? Lukácsnál a lakásra kellett járni és ott dolgozni?

– Igen, ott lakott a Belgrád rakpart 2-ben.

– Mit kellett csinálni? Volt-e alkalmad vele beszélgetni?

– Volt. Két dologról. Az egyik Dilthey. Mindezzel párhuzamosan elindult, hogy én legyek aspiráns, és Lukács legyen a témavezetőm. Akkor már kezdett érdekelni Dilthey, akiről később a kandidátusi disszertációmat írtam, és később csináltam is egy kötetet. Válogattam, fordítottam, jegyzeteket készítettem és bevezető tanulmányt írtam hozzá. 1974-ben jelent meg és 2003-ban jelent meg újra. Visszatérve Lukácshoz. Két dologgal mentünk hozzá. Hogy legyen ő a témavezetőm, a „Doktorvater”-em. És Dilthey.

– Honnan jött Dilthey?

– Érdekelt, de akkor még nagyon keveset tudtam róla. Ha egész őszinte akarok lenni, Bence György javasolta a témát. Amúgy fontos és nagy hatású filozófus. Lukácsra is hatott fiatalkorában. De nagy bátorság volt Lukácsot fölkérni témavezetőnek, mert ezt úgy értette, hogy én már jól ismerem Diltheyt, pedig akkor még alig olvastam tőle és róla.

– És a másik dolog mi volt?

– A másik a titkárnősködés. Ami úgy nézett ki, hogy háromszor egy héten reggel 9-re oda mentem és 1-ig dolgoztam. Lukács fél 11 körül kelt fel. Mindig késő estig dolgozott. Fölkelt, megmosakodott, és a kávéját már általában behozta abba a szobába, ahol én dolgoztam. És onnantól az én munkaidőm végéig beszélgettünk, ami abból állt, hogy ő beszélt. […] Vagyis a témához úgy kezdtem hozzá, hogy Lukács hetente egyszer-kétszer Diltheyről beszélt. Én rohantam egyenest a Belgrád rakpartról az Akadémiai Könyvtárba és kikerestem azokat a könyveket, amelyekre Lukács hivatkozott, és megnéztem a Dilthey-szövegben a megfelelő helyeket. Tehát az ő vezetésével olvastam a szövegeket. És ezen kívül beszélt az életéről, anekdotákat mesélt. Volt olyan, hogy csak bejött, megkérdezte, hogy éppen mit csinálok, én a régi papírokat, recenziókat rendeztem – és el is olvastam közben –, és akkor valamelyikről eszébe jutott valami, és arról kezdett el beszélni. Aztán volt, hogy levelet diktált, illetve rendszerint nem is diktált, hanem megmondta, hogy mit akar. Az első egy-két alkalommal diktált, aztán nem töltötte ezzel az időt, hanem megmondta, hogy kinek akar levelet írni és miről, és én másnap vittem a kész levelet, amit otthon megcsináltam. 

– Mennyi ideig tartott ez?

– Sajnos nem tartott sokáig. Számoljuk ki! 67-től 69-ig voltam én gyakornok, 69 őszén volt az, amikor nem volt állásom. Hogy pontosan mikor kezdtem Lukácsnál, nem tudom, talán 70 januárjában. És 71-ben halt meg. Tehát körülbelül egy évig tartott. Az utolsó időben, amikor már beteg volt, akkor már többen dolgoztunk ott, gépeltünk kézírásból szöveget, de az már nem ilyen munka volt.

– És az Intézetben milyen feladatod volt? Ott hogy alakult a sorsod?

– Az Intézetben a témám Dilthey volt. És egyébként nagyon szabad volt az intézeti élet. Kétszer egy héten volt intézeti nap, hétfőn és csütörtökön. Nagyon szerettem bejárni, mindig volt valami érdekes beszélgetés, vita.

– Kik voltak ott? Nagyon izgalmas lehetett ez az időszak.

– Márkus György, Vajda Mihály. Sós Vilmos, aki a férjem lett később. Aztán ott volt akkor Kis János és Bence György és Altrichter Feri. Ők 66-ban, 67-ben végeztek, és akkor még Szigeti József volt az Intézet igazgatója, akinek, azt mondják, fantasztikus minőségérzéke volt. Az előbb nem mondtam Farkas Jánost. Ő is fölöttünk járt, ő is ott volt, és aVilágosságnál dolgozott sokáig. Ott volt még Tímár Árpád, és azt hiszem, Ludassy Mari is, nem emlékszem, hogy ő mikor került az Intézetbe. Sokan bejártak olyanok is, akik nem dolgoztak ott. […] Később ott volt Vidrányi Kati is, ő is később végzett, mint én. Szóval nagyon jó társaság volt. Egyébként, amíg nem dolgoztam az Intézetben, addig is néha bementem, mert nagyon jó hangulatú beszélgetések voltak.

68 után a Fehér-Heller házaspár, ha jól emlékszem, rendszeresen, hetente tartott nyílt napot. A hét egyik napján délutántól késő estig lehetett hozzájuk menni. Ez részben társasági élet volt, de részben filmekről, könyvekről beszéltünk, és nagyon sokszor politikáról. Közben Márkus, Bence és Kis János megírták a Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?-t. Ezt Überhauptnak becéztük. Nem azt mondom, hogy itt folytak a megbeszélések, de nagyon sokszor itt is volt róla szó. Inkább arról beszéltünk, hogy valaki megvédte a disszertációját, vagy nem engedték megvédeni, hogy megjelent egy könyv, itt tudtuk meg, hogy milyen filmet érdemes megnézni. Sokszor könyveket is kaptunk. Itt kaptam kölcsön franciául a Ramon Mercader második halálát, emlékszem, két vagy három nap alatt kellett elolvasnom, pedig nagyon vastag volt.

Ezzel párhuzamosan a Lukács-óvodának voltak külön útjai is. Szemináriumok, körök, amelyek nem, vagy nem csak baráti jellegűek voltak, hanem témák körül szerveződtek. Úgy tudom, hogy Szabó Miki is tartott ebben az időben már lakásszemináriumokat. Volt egy politikai, társadalomtudományi szeminárium Donáth Péter és Gáspár Zsuzsa lakásán. 70–71-ben indulhatott, nem tudom pontosan mikor, én egy kicsit később kapcsolódtam be. És volt egy esztétikai szeminárium Kőszeg Feri lakásán. Az azt hiszem, 72 körül kezdődhetett. A Felszab tér 11-ben volt. A lakás egyik szobája fogorvosi rendelő volt. Én még sokkal régebben is jártam ott, az anyukájánál, aki gyermekfogász volt. Egyszóval a Lukács-óvodának voltak már külön útjai. Meg voltak nézeteltérések is, de nagyjából 71-ig együtt voltunk. 71-ben volt egy olyan akció, amiben teljesen külön lépett fel az óvoda, és ez a Lukács körkérdés volt. Bence és Kis fogalmazták meg a kérdéseket, az volt a lényege, hogy próbáljunk szembe nézni a lukácsi örökséggel, hogy mit gondolunk róla. Körülbelül 10–15 ember válaszolt. Megpróbáltuk tisztázni a viszonyunkat Lukácshoz. Ez egy kicsit a marxizmus kötetnek [Marx a negyedik évtizedben] az előképe lehet. Hogyan viszonyulunk Lukácshoz, a hagyatékhoz, lukácsistának gondoljuk-e magunkat? Mit gondolunk a saját helyzetünkről. 

– Te mit gondoltál?

– Nem sokra emlékszem. Példányom nincs belőle, és ez annyira titkos volt, hogy nem készült sok másolat. A kérdéseket mindenki megkapta, de a válaszokat csak olvasni kaptuk meg. Elolvasta az ember és visszaadta. A saját válaszomból egy dologra emlékszem, arra, hogy noha Lukács életútját én sem láttam egységesnek, nyilvánvalóan volt egy marxizmus előtti korszaka, és csak később lett marxista, és kérdés az is, hogy idős korában volt-e újabb fordulat, ezt mindenki másképp értelmezte. De én mégis találtam valami folytonosságot benne, azt, hogy mindig baloldali volt. Már a fiatalkori válaszai is baloldaliként értelmezhetők. Erre emlékszem abból, amit írtam. […]

Amikor elkészült 72-ben az Überhaupt, akkor benyújtották a Gondolat Kiadóhoz, ahonnan visszautasították. És utána, 73 elején az MSZMP KB-nak volt egy ideológiai konferenciája, ahol több, Lukács-tanítványt is megtámadtak. Ezt követte a 73. márciusi állásfoglalás, amelyben a Márkus, Bence és Kis János még meg nem jelent nagy Marx-tanulmányát, kritikáját, az Überhauptot antimarxistának minősítettek. A rendes címe: „Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?” volt. Ezt elvitték kiadóhoz, de természetesen nem jelenthetett meg. Ebben a 73-as párthatározatban volt még más is. Hegedűs András és Márkus Mária „A modernizáció és a társadalmi fejlődés alternatívái” című előadásaés Márkus Györgynek egy cikke, amelynek „Viták és irányzatok a marxista filozófiában” volt a címe.

– Ez se jelent meg?

– De, megjelent 68-ban. Aztán megrótták Heller Ágnest is az Új Írásban közölt előadás miatt és Vajda Mihályt a „Marxizmus, egzisztencializmus, fenomenológia” tanulmánya okán. […] Összehívtak valamilyen vitát is, amely azonban nem volt nyilvános vita és nem volt tartalmi vita. A szerzők nem jelentek meg a vitán, viszont mindenkit kirúgtak az állásából.

– Ez kiket érintett akkor?

– A Lukács-iskolából Márkus György, Márkus Mária, Vajda Mihály, Háber Judit, Heller Ágnes és Hegedüs András (aki ugye nem a Lukács-iskolához tartozott, hanem ahhoz, amit tágabban Budapesti Iskolának szoktak mondani). Fehér Ferencet is érintette, de nem tudom, neki akkor volt-e állása. A következő nemzedékből pedig Kis János. Bence Györgyöt nem tudták kirúgni, mert már egy évvel korábban lejárt a szerződése, és nem hosszabbították meg az Intézetben. Kis Jánost, Hegedüst és Vajdát kizárták a pártból. És akkor mi többen is tiltakoztunk és kiléptünk a pártból.

Ekkor már túl voltunk 68-on. Kiábrándultság erősen bennünk volt. Az én generációmnak 68 volt a fordulópont. Amikor bekerültem az egyetemre, nem voltam igazán politikus alkat. Ott viszont politikus társaságba kerültem, és nagyon is érdekelni kezdett a politika. De 68-ban kiderült, hogy az, amit mi képzeltünk, elég naiv elképzelés volt. Az, hogy végre kiléphetek a pártból, van egy ügy, inkább kapóra jött. Noha már 68 előtt is sok mindent csináltunk, ami kicsit szembe ment a hivatalos dolgokkal, vagy az egyetem ellenére volt, vagy függetlenként magunk csináltunk, de valahogy onnantól kezdve úgy is gondoltunk magunkra, legalább is én, hogy valamilyen értelemben ellenzékben vagyunk.

– Félelem?

– Félelem soha nem volt bennem és ebben meg kell mondanom, valószínűleg szerepet játszott az otthoni háttér, hogy én soha nem gondoltam azt, hogy nekem bántódásom eshet. Legfeljebb azt, hogy állásomból kirúgnak. De igaziból egzisztenciális félelmeim sem voltak. Merthogy otthon lakhattam. Úgyhogy az átlagosnál én sokkal jobb helyzetben voltam.

Nagyon furcsa volt ez a kilépés. Volt, akit kizártak, például Zsille Zoli végig csinálta az egészet, fellebbezésekkel. Én meg kiléptem. Nagyon szerették volna, hogyha nem lépek ki. Emlékszem, hogy behívattak az ötödik kerületi pártbizottságra Rózsahegyi Edittel, aki szintén kilépett, és aki nagyon eltérő állásponton volt sok mindenben. Együtt hívtak be bennünket és mondhatni, hogy ugyan ellenkező oldalon álltunk, de mind a ketten tűrhetetlennek tartottuk azt az eljárást, amit lefolytattak, és ezért visszaadtuk a párttagkönyvünket. Az az elvtárs, aki beszélgetett velünk, azt szerette volna, hogyha a párthatározatban találunk legalább egy mondatot, na jó, ha nem egész mondatot, akkor tagmondatot, vagy egy szót vagy legalább egy írásjelet, amiben egyetértünk és akkor ne is lépjünk ki. De ez nem sikerült. 

– Ez most az utólagos interpretációd?

– Nem, akkor is így gondoltam, hogy szerették volna, ha ennek az egésznek nincsen hatása. Én azt gondolom, hogy mikor ezt csinálták, akkor fölmérték azt, hogy ehhez a csoporthoz hozzá lehet nyúlni, mert elég elszigetelt, a magyar értelmiség széles körei nem fognak tiltakozni ellene. Ez nem jött be teljesen, mert voltak, akik tiltakoztak. Azt viszont jól mérték fel, hogy a magyar értelmiség széles körei nem fognak tiltakozni, azért ezek mégis csak marxisták, mondták rólunk... vagy nem tudom, hogy miért? Mindenesetre azt tudom, hogy néhányan próbáltak vezető értelmiségiekkel beszélni, hogy kellene valami tiltakozás, valamilyen akció, de hamar fel kellett adni, rá kellett jönni, hogy nem megy. Sós Vilmos és Eörsi István elmentek néhány emberhez, de hamar belátták, hogy nem fog menni. Egyébként ebben benne volt kicsit az is, hogy a Lukács-iskola úgy állt ehhez, hogy nem teszik vitatémává, nem fognak nyilvánosan vitatkozni arról, hogy marxisták-e, mert antimarxistának minősítették őket. És szerintem ők akkor még azt gondolták, hogy ők az igazi marxisták. Tehát, hogy ez ne legyen téma. És így nehéz volt tartalmilag beszélni arról, ami történt. Ez is benne volt, de leginkább az, hogy a magyar értelmiség elzárkózott.

– Igen. Még visszatérve a pártbizottságon a beszélgetésre. Hogy zajlik egy ilyen beszélgetés? Félelemkeltő volt, vagy inkább megpróbált barátságos lenni? Vagy megpróbálnak zsarolni, fenyegetődzni?

– Az érdekesség kedvéért, először mondom azt, hogy hol zajlott. A Mérleg utcában, a későbbi SZDSZ-székházban volt az ötödik kerületi pártbizottság. Egy utcai szobában üldögéltünk Rózsahegyi Edit, én és még egy úr, pontosabban elvtárs, akinek a nevét elfelejtettem. Az ablakon a Belügyminisztériumra láttunk. Ez a beszélgetés nem sokkal a párthatározat után volt, emlékszem, hogy én hazugság nélkül, tök tisztán érvelhettem úgy, hogy az nem eljárás, hogy olyan műről kell pártszerűen nyilatkozni, amelyet nem olvastunk. Tehát én akkor még nem olvastam az Überhauptot. Már tudtam, hogy mikor mehetek el a gépelt példányért, ezt természetesen nem mondtam, és volt olyan részlete, amit ismertem, mert megbeszéltünk egymás között. De még hazugság nélkül mondhattam azt, hogy nem olvastam. Mi az eljárás ellen tiltakoztunk és az ellen, hogy a párttagok nevében hoznak valamilyen határozatot. Ilyen esetben tájékoztatták a párttagokat és valamilyen taggyűlési határozat kellett hozni, és nekünk erre volt az a reakciónk, hogy odaadtuk a párttitkárnak a tagkönyvünket.

A beszélgetésen megfélemlítésnek nyoma sem volt. Meggyőzni próbált bennünket. Először arról, hogy nem olyan nagy szörnyűség ez, hogy emiatt nem kell kilépni, aztán valamivel csak egyet tudunk érteni. Odáig ment el, hogy ezzel ártunk a pártnak. Mindenképpen az volt a feladata a pasasnak, hogy beszéljen le bennünket a kilépésről. A dolog tökéletesen aszimmetrikus volt abban az értelemben is, hogy mi befejezett ténynek tekintettük a kilépést, tehát odaadtuk a párttitkárnak a tagkönyvünket, és azt mondtuk, hogy jó napot. Emlékszem, hogy még azt is megbeszéltük, hogy egyáltalán elmenjünk-e erre a beszélgetésre, hiszen mi már nem voltunk párttagok. De végül is úgy döntöttünk, hogy kíváncsiak vagyunk, mit tudnak mondani nekünk. Részben meg azt gondoltuk, hogy az ember komolyan játssza végig a játékot, ez a konzekvens magatartás. És következménye sem volt semmi. Pontosabban olyan értelemben volt következménye, hogy néha meghívtak ide, oda előadni és mindig történt valami, az utolsó pillanatban lefújták az alkalmat. Szóval valahogy innentől kezdve én egyáltalán nem tudtam kapcsolatba kerülni diákokkal.

Az Intézet a kirúgások következtében viszont sokkal unalmasabb lett. És közben volt egy generációs szakítás is. Lukács halála után eltávolodott egymástól a Lukács-iskola és a Lukács-óvoda szakmai és politikai okok miatt. Elvi alapon, de ez nagyon-nagyon kihatott a személyes kapcsolatokra is. […] Pontosan nem is tudom, hogy történt ez a szakítás. Én nem vettem részt benne, csak abból próbálom most rekonstruálni, amit akkoriban hallottam a barátaimtól. Nekünk Márkus György volt a tanárunk, és mi azt képzeltük, hogy Márkus vezetésével valahogyan együtt maradnánk. Valószínűleg mi voltunk erőszakosak és mi akartuk őt leválasztani. A szakítás során Márkus nem bennünket (vagy inkább nem a szerzőtársait), hanem a barátait választotta. A Heller-Fehér házaspár és Vajdáék nagyon közeli jó barátai voltak, és őket választotta. Valószínűleg nem kellett volna dűlőre vinni a dolgot. De ebbe bizonyos személyiségjegyek is belejátszottak, mind a két nemzedékben voltak olyan személyiségek, akik nehezen fértek meg egymással. Ez az eltávolodás akkor oldódott fel, amikor ők is és mi is aláírtuk az első Charta-tiltakozást. Akkor kezdtünk újra összejárni Márkusékkal, Vajdáékkal. Ez majd 77-ben lesz. Nekem Vajdáék nagyon közeli, jó barátaim voltak.

Nekem végig volt állásom, a Filozófiai Intézetben maradtam. Meg tudtam védeni a kandidátusi disszertációmat is, de nem taníthattam. Viszonylag keveset publikáltam, szinte csak a Filozófiai Szemlében lehetett publikálni. A Dilthey-kötet [A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban], vagyis a fordítás előszóval együtt megjelent 74-ben. Tehát ez még átment. De közben azt lehetett érezni, hogy akármit már nem dolgozhatnék. Ugye tanítani nem lehetett, akkor még a párttagság – nem tudom, hogy kimondott vagy csak informális – feltétele volt a filozófiaoktatásnak. Emlékszem, ebben az időben Krokovay Zsolttal folytattunk egy beszélgetést arról, hogy mit csináljunk. Azon gondolkodtam, hogy akkor most valami újba kellene kezdeni. És akkor Zsolt azt mondta, hogy ilyenkor az ember inkább fordít, olyasmivel foglalkozik, amivel képezi magát, mert hogy filozófiát íróasztalnak nem érdemes írni. Emlékszem, erről hosszasan beszélgettünk. És én el is kezdtem komolyan fordítani, megszerettem a fordítást, és innentől kezdve nagyon sokat fordítottam.

– Filozófiai műveket?

– Filozófia, társadalomtudomány, Webert például. Elsősorban németből és franciából fordítottam. És angolból is fordítottam. Egyetemista koromban spanyolból is fordítottam, de később nem.

Szóval az intézet ahhoz képest, amilyen fantasztikusan érdekes volt korábban, egy kicsit elszürkült. De azért még voltak ott érdekes emberek. Inkább a margón folyt az élet. Mi magunk is kicsit úgy gondoltuk, hogy marginalizálódunk. A körök folytatódtak. Lakásszemináriumok is voltak. Kenediék lakása is fölépült, ott is nagyon sok vita volt. Ebben az időben volt még a Haraszti per, 73 májusában, a Darabbér miatt tartóztatták le Haraszti Miklóst.

Emlékszem, volt a Kenedinek valami írása, hogy mit fogunk csinálni ebben a helyzetben. És javasolta a szamizdatot. Az egyik ős-szamizdat a Szelényi-Konrád szövege volt 74-ben, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, ami aztán Párizsban 78-ban meg is jelent. A kézirat külföldre juttatása miatt Szelényit 1975-ben kiutasították az országból. Ivánnak volt egy utolsó éves közgazdász csoportja, nagyon jó diákok voltak közöttük, például Kertesi Gábor, és nekik tartottam néhány szemináriumot, miután Szelényiék elmentek. Akkoriban ez volt az egyetlen tanítási lehetőségem.

– Tulajdonképpen szerettél volna tanítani folyamatosan?

– Utólag azt gondolom, hogy igen. Akkor az intézet nagyon kényelmes dolog volt. Egy kicsit gettó volt, merthogy el voltunk zárva, de sokkal kevesebb elfoglaltságot jelentett, és az ember valójában azt csinálta, amit akart. Ez nagyon jó dolog volt, és azzal együtt, hogy sokan elkerültek onnan, még mindig voltak ott nagyon jó emberek is. […] A szakmai munkámat közben csináltam. Olyasmiket fordítottam, ami fontos volt nekem. 76-ban megvédtem a kandidátusi disszertációmat. 74-ben nyújtottam be, és elhúzódott, de azért sima dolog volt. Valahogy a tehetetlenség miatt mentek tovább a dolgok. És akkor azok a tanulmányok még megjelentek, amelyeket Diltheyről írtam. Utána már inkább csak fordítással foglalkoztam, és aztán a hetvenes évek vége felé témát változtattam. Ugye, mondtam, hogy a disszertációm témáját Bence György javasolta. Ő dobta fel a következő témát is. Orosz eszmetörténet. Én nem tudtam oroszul, igaziból ma se tudok oroszul olvasni, de a kandidátusi védéshez kellett oroszból vizsgázni, tehát valamennyit tanultam előtte. Amúgy is az orosz nyelvet tanultam a leghosszabb ideig, le is államvizsgáztam annak rendje és módja szerint az egyetemen, és aztán a kandidátusi vizsgához még külön egy kicsit tanultam. De azért elég nehezen olvasok orosz szövegeket. Viszont az orosz eszmetörténet korai részével kezdtem foglalkozni, tehát 18. század vége, 19. század, amikor még franciául írtak. Csak az orosz szakirodalommal volt nehézségem, de végül az is ment. Szóval orosz eszmetörténet volt a következő téma. Rengeteget olvastam. Írtam is, olyasmit is, ami intézeti belső vitákra volt és olyasmit is, ami megjelent. És foglalkoztam az orosz romantikával, történelemfilozófiával. Nagyon érdekes volt, szívesen csináltam. És jelent meg néhány tanulmány a Magyar Füzetekben és egy a Világosságban, aztán a Filozófiai Intézet angol kiadványában, a Doxában. És aztán belekezdtem a Weber-fordításba. Kertesi Gábor a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadóhoz került, és ő keresztül verte a Gazdaságtörténetet. Nagyon nehéz volt fordítani, iszonyúan sokat kellett tanulnom. Nem voltam közgazdász. De egyben fantasztikus iskola is volt. Végül Weber lett a nagydoktori disszertációm témája, jó sok idő múlva, mert közben az egész Gazdaság és társadalmat lefordítottam, szép lassan. Bertalan Laci volt a kontrollszerkesztő, az ő segítségével csináltam, nélküle nem ment volna. Valamikor 77-ben kezdtem a Gazdaságtörténettel, és az utolsó kötet a kilencvenes évek végén jelent meg.

Ez volt az az időszak az életemben, amikor elköltöztem a szüleimtől. Egy barátnőmnél, Komlós Marinál laktam, aki akkor tanárként dolgozott. Elvált és ő maradt a lakásban, a lágymányosi lakótelepen, a Szakasits Árpád úton, egy lakótelepi lakásban lakott. Az a két szobás lakás volt, ahol az előszoba két végén nyílik egy-egy szoba, tehát ideális két embernek. Ez a hetvenes évek közepe volt, és ugyan már harmincéves voltam, de akkoriban még ebben az életkorban is ritka volt az önálló lakás. Ez a lakás akkor társasági központ volt. Korán kelő voltam, reggel felkeltem, leültem az íróasztalhoz, dolgoztam, és este meg jöttek sokan. Nagyon jó élet volt, olyan meghosszabbított diákélet. És aztán az unokabátyám 77-ben disszidált, és akkor a nagynéném, édesapám testvére egyedül maradt egy két szoba hallos lakásban, és én odaköltöztem hozzá. Onnantól kezdve nem nagyon jártam könyvtárba. Addig még a fordítást is a könyvtárban csináltam.

Kézzel írtam. Az volt a módszerem a fordításnál, hogy vettem egy nagy alakú füzetet és a jobb oldalra írtam a fordítást, a bal oldalon meg a javítások voltak. És aztán még egyszer, amikor gépbe írtam az egészet, még egyet simítottam rajta. A komputer sok mindent megváltoztatott. De a hetvenes évek vége felé már otthon dolgoztam és onnantól kezdve már mindig. 77-ben költöztem nagynénémhez, vagy költöztünk Vilivel, bár akkor ő még az édesanyjával lakott, de azért nagyjából ott élt velem. Aztán 79-ben meghalt Vili édesanyja, és azóta abban a lakásban lakunk az Újpesti rakparton. És azóta akkor járok könyvtárba, amikor valaminek utána kell néznem, illetve mióta kandidátus vagyok, azóta az Akadémiai Könyvtárból is kölcsönözhetek. Rászoktam az otthoni munkára. Úgy néznek ki a napjaim, hogy mindig kell lenni valaminek, amit meg kell csinálnom. Ez lehet egy szakdolgozat bírálata, lehet valami apró fordítás, kontrollszerkesztés, recenzióírás, vagy valamilyen önálló munka megírása, bármi. Néha nehezen megy a munka, elakadok. A legjobb a fordítás, annak menni kell, hiszen az már meg van írva, csak rá kell jönnöm, hogy a legjobb magyarul. Egy kicsit talán teljesítménykényszeres vagyok. Szóval zavar is, ha nincsen munkám. Akkor elfoglalom magam házimunkával vagy egyebekkel, valamit mindig muszáj tennem, nem szeretek túl sokat pihenni. Rossz érzésem van. […]

77 januárjában volt az első aláírás a Charta 77 ügyében. Mint tudjuk elég kevesen írtuk alá. Harmincnégyen, ha jól emlékszem. Mindenesetre a Lukács-iskola két nemzedéke benne volt. Ami azt is jelenti, hogy újra összejöttünk utána barátilag is. Azt ki kezdeményezte? Bence György, Kis János és Kenedi János. Bence György biztos ott volt, mikor aláírtuk. És talán Kenedi is, de lehet, hogy Bence egyedül jött, nem tudom.

– Magától értetődő volt, hogy aláírjátok?

– Igen. Föl se merült, hogy nem. Több dolog volt. Az egyik, hogy akkor már egy ideje vitatkoztunk azon, hogy valójában mit fogunk csinálni. Ezek a lakásszemináriumok és a viták már voltak. De valahogy az egész kevésnek tűnt. Ebben az időben Lengyelországban már létezett a KOR (Munkásvédelmi Bizottság). Már egyértelműen ellenzékinek, disszidensnek gondoltuk magunkat. Már fordítottunk, főleg lengyelországi szövegeket, én francia nyelvű szövegeket elég sokat, gépeltük, terjesztettük, szóval már sokat beszéltünk arról, hogy mit kellene csinálni. Nekem személy szerint az is fontos volt, hogy az aláírást közösen csináljuk az idősebb generációval, azokkal, akikkel korábban nagyon jó barátságban voltunk, és akiktől elhidegültünk. Én úgy gondoltam, hogy ha van ilyen, akkor ott a helyem. Lehet, hogy magamtól nem jutott volna eszembe, nem kezdeményeztem volna. Talán jobban örültem volna, ha először valami magyar ügyben lépünk föl, de ez egy nagyon jó ügy volt. És hogyha van egy tiltakozás, akkor kétféle magatartás lehetséges, ha megkeresnek, hogy írjam alá: vagy aláírom, vagy visszautasítom. Az utóbbi fel se merült. És továbbá az is benne volt, hogy azért ez a hetvenes évek második fele. Szóval arra nem gondoltam, hogy olyan retorziók lehetnek, amitől félni kellene. Arra gondoltam, hogy akkor ismét próbáltam valami külföldi ösztöndíjat, és az nem fog tovább jutni az Intézeten. Arra is, hogy talán útlevelet nem fogok kapni. De az föl se merült, hogy becsuknak. Álmomban sem. A létező legrosszabb, hogy kirúgnak az állásomból. De mivel a filozófia olyan szakma, hogy azt lehet könyvtárban is csinálni, és, ha az embernek nincs meg az a kevés, ösztöndíj mértékű pénze, amit minden hónapban megkap, akkor azt fordítással is meg lehet keresni. Ez nehéz helyzet lenne, de nem gondoltam, hogy ellehetetlenülnék, ha kirúgnának az állásomból. Úgyhogy félelem nem volt.

Próbálom fölidézni, hogy mit gondoltunk akkor, hogy mi ennek a politikai jelentősége. És úgy emlékszem, hogy valami olyasmit gondoltunk – és ma is azt gondolom, hogy ebben volt valami –, hogy még ha kevesen vagyunk is, mi vagyunk a margón. Mi tudatosan marginalizálódunk, és akik nem vállalják mindezt, azoknak tágulnak a lehetőségeik attól, hogy nem ők vannak a margón. Tehát, ha mi tiltakozunk, kijuttatjuk külföldre az aláírásunkat, akkor biztos, hogy bent többet lehet beszélni, merthogy a politika azt akarja, hogy lehetőleg kevesen lépjenek erre a pályára. Tehát ezzel egy kicsit lazítjuk a kötöttségeket, és tágítjuk a lehetőségeket. De erről folyt is vita. Mert az értelmiség egy része azt gondolta, hogy itt kialakult valami élhető életforma, és mi azzal, hogy ugrálunk, veszélyeztetjük az ő vívmányaikat. Például azt, hogy már nem kell párttagnak lenni ahhoz, hogy valaki tanítson. Vagy hogy nem kell szigorú marxista tradíciókban írni, elég, ha az ember egy mondatot oda ír a végére – ezt „vörös faroknak” hívtuk. Emlékszem olyan vitára is, ahol azt az álláspontot képviseltem, hogy mindenki, aki állásban van, az be van épülve, valamilyen értelemben kiszolgálja a rendszert, segíti a fennmaradását. Miközben én is állásban voltam. Mi úgy gondoltuk, hogy inkább tágítjuk a lehetőségeket, azzal, hogy kint is publikálunk, tiltakozunk, szamizdatot terjesztünk. Azt gondolom, hogy a két Charta tiltakozásnak volt hatása, valóban tágította a lehetőségeket. És sokkal több retorzió volt a második után, ami nem csoda, mert az elsőnek a szervezőit meg a legtöbb aláírót már nem volt honnan kirúgni.

– De benneteket akkor nem ért semmi retorzió?

– Az Intézetben voltak beszélgetések. De nem ért semmi retorzió. Ez múlott az intézetek vezetőin is.

– Akkor ki volt?

– Az elsőnél? A Szigeti után volt a Tőkei, utána volt a Görgényi Ferenc és aztán Lukács József. A második aláírásnál biztos, hogy Lukács József volt az Intézet igazgatója. Lukács ugyan nem volt egy igazán bátor ember, de nem volt benne rosszindulat sem. Tehát, ha nem volt muszáj, akkor ő nem lépett fel ellenünk.

– Tehát akkor ezt a tiltakozást mind a ketten aláírtátok?

– Igen. Mind a kettőt aláírtuk. Sulyok Miklósra emlékszem, ő jött hozzám a második tiltakozást aláíratni. […]

– Beolvasták a listát a Szabad Európa Rádióba… Ezt akkor ti hogyan éltétek meg? Mit tudtatok a levél történetéről?

– Több-kevesebb rendszerességgel belehallgattunk a Szabad Európa híreibe, úgyhogy hallgattuk, amikor bemondták. Nem voltunk meglepődve. Meg szerintem beszéltünk is erről, amikor aláírtuk. Szó esett arról is, hogy talán hülye a megfogalmazás. Elolvastuk a szöveget, természetesen egy értelmiséginek, egy filosznak minden szöveg ellen van kifogása. De soha nem mondtam el a kifogásaimat, mert azt gondoltam, hogy akkor, amikor hozzák aláírni, már nem az a kérdés, hogy jól van-e megfogalmazva. És hogy mi történik majd a levéllel? Mind a két alkalommal tudtuk, hogy kimegy a Szabad Európához. Tehát 77-ben is tisztában voltunk vele, meg 79-ben is.

– És mi lett utána? A személyes életedben mi volt ennek a levélnek az utóélete?

– Mint mondtam már, az első aláírás után újra közel kerültem a Lukács iskola idősebb generációjához, tisztáztuk a korábbiakat, újra barátkoztunk, amíg ők el nem mentek. Ez volt 77-ben, 79-ben elmentek. Volt, aki végleg emigrált, volt, aki – mint a Vajdáék – csak egy időre.

– De végül is tudtátok tartani a kapcsolatot?

– Onnantól kezdve leveleztünk. De voltak nagy búcsúzkodások is. Mindenkit kikísértünk. A nem személyes, a politikai része pedig azt jelentette, hogy egyértelmű és világos, hogy hova tartozom. Tehát van állásom, amíg hagynak dolgozni, addig dolgozom, de világos, hogy én nem oda tartozom, kívül vagyok. Ezt hívják disszidensnek... És attól, hogy aláírtam és megjelent a nevem, annak is tartottak, vagy legalább is értelmiségi körökben. De néha egészen meghökkentő helyeken találkoztam azzal, hogy volt ember, aki névről mondta, hogy maga aláíró.

– Hogy reagáltak az emberek, akik megtudták?

– Ahogy már mondtam, értelmiségi körökben volt támadás is, és az főleg abba az irányba ment, hogy mi veszélyeztetjük, ami kialakult. Ekkoriban talán még jobban elszakadtunk a hivatalos akadémiai, egyetemi köröktől. Miután mind a ketten, Vili és én is a Filozófiai Intézetben dolgoztunk, ez egy akadémiai intézet, így rendszeresen mentünk nyaralni a balatonalmádi tudós üdülőbe. Ott egy elég zárt akadémikusi társaság volt. Természetesen ezek az emberek úriemberek voltak, érintkeztünk, beszélgettünk, de a politikát kerülték. Később már megjött a hangunk, emlékszem 80-ban volt valami futball bajnokság, talán lengyel-szovjet meccs volt. Mindenesetre, mikor a lengyelek lőttek egy gólt, akkor fölálltunk Hanák Péterrel, és elénekeltük a lengyel himnuszt: „Nincs még veszve Lengyelország...” Az akadémikusok furcsán néztek ránk. A lényeg, hogy tudták rólunk, hogy aláírók vagyunk. Olyannal is találkoztam, aki emiatt rokonszenvezett velünk.

A 79-es aláírás után pedig egyértelműen nagyon gyorsan eszkalálódott a dolog. Én úgy szoktam magamban mondani, hogy decentralizálódott az ellenzéki mozgalom, több centrum alakult ki, kiderült, hogy mások is vannak, művészek, a Szabó Miki féle szemináriumok, a szociológusok, a cigány kutatás. Szóval egyszer csak kiderült, hogy rengeteg minden történt, amiről vagy hallottunk, vagy nem. Vagyis a második aláírás után hatalmasat tágult hirtelen a kör. Több centrum lett. Elég gyorsan kialakultak a majdhogynem intézményes formái is, mint a szabadegyetem meg a SZETA. Ráadásul a második Chartát komoly megtorlás követte, és ez a retorzió adta azt, hogy megindult az Állástalan Diplomások Segélyegylete, a KUKI (Kirúgottak Után Kutató Intézet) és a MUKI (Munka Után Kutató Intézet).

Például mi a Vilivel gyűjtöttünk pénzt. Elég jó klientúránk volt. Nem csak a saját körünkből lehetett gyűjteni, hanem olyanoktól is, akik nem írtak alá, nem folytak bele semmibe, de nagyon rokonszenveztek ezzel a dologgal. És rendes összegeket adtak erre a célra. […] Volt, aki azt mondta, hogy havonta ad, volt, aki egy alkalommal adott egy nagyobb összeget. Kiderült, hogy sokan rokonszenveznek velünk. A Szabad Európa nagyon jó publicitás volt, sokan hallgatták.

Ekkor már törekedtünk arra, hogy szervezetté, intézményessé váljon az ellenzék. Például a szabadegyetem azt jelentette, hogy hétfőnként ez volt a program. Sok helyen volt, az Óra utcában, aztán a Batthyány tér környékén, és mintha a Visegrádi utca környékén is lett volna. Tamás Gazsi előadása ott volt, tisztán emlékszem, de hogy kinél, nem tudom. Többször eljártam addig, amíg a Kis János tartotta a szovjet típusú társadalmakról, az nagyon érdekes volt. És én akkoriban orosz eszmetörténettel foglalkoztam. Aztán alkalmanként elmentem valakinek az előadására, ha az érdekelt. SZETA is rendszeresen tartott gyűjtéseket.

– Tag voltál a SZETÁ-ban?

– Nem voltam tag. De elmentem a hangversenyekre, meg gyűjtöttem is. Aztán később, amikor a metodistáktól kivált Iványi Gábor csoportja teológiai képzést szervezett maguknak, ott tanítottam filozófiát. Lakáson tartottuk ezeket is.

A pénzről akartam elmesélni, hogy egyszer, amikor gyűjtöttünk pénzt a kirúgottaknak, volt nálunk egy betörés. Nagyon kevés dolgot mozdítottak el. A fiókban egymás mellett volt a háztartáspénzünk, az kevesebb, és a gyűjtött pénz, a közpénz. A háztartási pénzhez nem nyúltak, a közpénzt viszont elvitték. Ott volt mellette az elszámolás: csak összegeket írtam persze, a nevek nem voltak ott, csak elszámolásként, a dátum és összeg, ahogy kaptuk. Azt is elvitték. De fegyelmezetlen volt, aki ezt csinálta, mert nyilván tilos volt neki, de elvitt mást is. Én nagyon spórolós voltam, akkoriban drága volt a jó cigaretta... Valamikor február táján volt ez a betörés, és karácsonyra kaptam egy karton finom cigit, abból még volt néhány csomag, azt is elvitte.

– És a lakás feldúlása nélkül mentek a fiókhoz?

– Igen, feltehetőleg lehallgatták a lakást, illetve tudjuk, hogy lehallgatták.

– Azt már régóta tudtátok?

– Mondjuk sejtettük, de akkor nem nagyon törődtünk vele. Persze lehet, hogy csak a telefont hallgatták le, de azt biztosan. Emlékszem, hogy a Duray bizottság ügyében nemzetközi sajtóértekezletet szerveztünk, telefonon keresztül. Ez már 1984-ben volt. Törzsök Erikához szerveztük a sajtóértekezletet. De hogy, hogy nem, Erika telefonja a harmadik mondatnál elromlott. És akkor fölszedelőzködtünk, hogy megyünk hozzánk. Rajk Laci elment egy nyilvános fülkébe és onnan kitelefonált, hogy megadja az új telefonszámot. Hazaértünk, csengett a telefon, három mondat után azt is kikapcsolták. Süket lett a telefon. Mondjuk ez volt az első, amikor tudtuk azt, hogy a telefonon keresztül a lakásunk teljesen elérhető.

Egyébként arról, hogy lehallgatnak bennünket a nyolcvanas évek második felében egyértelműen meggyőződtem. Az elég komikus volt. Hazajöttünk Amerikából, és akkor vettünk komputert, automata mosógépet. Egyszerre sok lett, amit rákapcsoltunk, és a villanyóra nem bírta.

– Kivágta a biztosítékot.

– És elmentem, hogy kérjek nagyobb villanyórát, rendesen, szabályosan, az Elektromos Művekhez. És telefonon értesítettek, hogy ekkor és ekkor kijönnek. A szerelő megjelent az ajtóban, mondta, hogy jött villanyórát cserélni, és elkezdett integetni nekem, hogy jöjjek ki a lakásból. Ne beszéljek, hanem jöjjek, integetett és lementünk az utcára. Ott azt kérdezte, tudom-e, hogy a lakásunk le van hallgatva? Mondom sejtettem, de nem tudtam. Ő azt ajánlotta, hogy ne az elektromos műveknek fizessünk, ő egy fix összegért, persze kevesebbért, kicseréli egy sokkal nagyobbra a villanyórát, mint amit kaptunk volna. Odaadta a névjegyét, hogy ha bármi probléma van, akkor ne az elektromos műveket, hanem őt hívjam. Azóta is az az óra van, soha, semmi probléma nem volt vele. […]

Érdekesebbé is vált az élet. Állandóan volt valami innentől kezdve. 1977-ben volt egy kötet Marx a negyedik évtizedben címmel. Ez arról szólt, hogy mit gondolunk a marxizmusról, marxisták vagyunk-e még? Nagyon sokaknak ez adott alkalmat, hogy leírják a marxizmushoz való viszonyukat.

– Neked akkor változott a véleményed?

– Akkor úgy gondoltam, hogy ez már nem jelent számomra sokat. Még vonzónak gondoltam a marxizmust, mint történelemfilozófiát, „szabadságfilozófiát”, de végül is nem muszáj az embernek valamilyen zárt filozófiai rendszerben gondolkodni. De nem is volt könnyű, mert a marxizmus jelentett egy bejáratott utat is, hogy hogyan gondolkodjam politikai, társadalmi kérdésekről. Hívő már régen nem voltam, vagy talán soha. Elkezdtem egy kicsit másképpen látni a világot. De miközben másképpen láttam a világot, aközben nem volt jól követhető sémám arra, hogy hogyan gondolkodjam. Azóta azt gondolom, hogy különböző dolgokról lehet másféleképpen gondolkodni. És azóta rengeteget tanultam, nagyon sokat segített nekem a Weber fordítás. 

Nem sokkal utána kezdődött a Bibó Emlékkönyv, ami 1980-ra lett kész. És közben sokat utaztunk, jártunk Erdélybe, a Felvidékre.

– Akkor idetartozik az, hogy kint voltál 80-ban Lengyelországban. Hogy kerültél ki?

– Mulatságos volt. Akkor még volt útlevelem. Nem úgy vonták be az útlevelet, hogy elvették volna, hanem nem adtak újat. Viszont az enyém érvényes volt, akkoriban 5 „ablakkal” adták a keleti útlevelet, és volt még „ablakom”. Nem kellett semmit kérnem ahhoz, hogy utazzam. És egy reggel összetalálkoztam a közértben Kovács Máriával, Bence György felségével, aki mondta, hogy nem sokára indul Lengyelországba, mert a Bencének és a Kis Jánosnak nincs útlevele, és egy csomó üzenetet kell vinni. Ez 80 augusztusában volt. És hogy ő egy kicsit fél, rossz érzése van, egyedül fog utazni, a Szilágyi Saci (Sándor) kint van már. Én meg azt mondtam neki, hogy irigylem, mert én még soha nem ültem repülőgépen. És megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele menni. Volt kedvem, délután már el is repültünk.

– És repülőjegyet is lehetett csak úgy venni?

– A repülőtéren megvettük a repülőjegyet. Szerintem a Mari se vette meg előre. És mentünk Varsóba. És akikhez mentünk, azok közül néhányat őrizetbe vettek pár napra, nem tudtunk mindenkivel beszélni, de beszéltünk néhány emberrel. Valaki megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk elmenni Gdanskba. Ez nem volt benne az eredeti tervben. Ők tudták, hogy előbb-utóbb nem fog oda menni járat, de mondták, hogy még indul egy gép, azzal el lehet menni. Így aztán nemcsak repülőgépen utaztam, hanem ráadásul Varsóban még fölszálltam egy kis propelleres gépre is.

– És akkor már folytak a tárgyalások?

– Tárgyalások még nem folytak. Viszont bent voltak a gyárban a sztrájkolók.

– Sztrájk volt már?

– Igen, sztrájk volt már. Már amikor mentünk ki, akkor is volt, de a tárgyalások még nem folytak. A sztrájkolók bent voltak az üzemben. Természetesen szállásunk nem volt. Rögtön oda mentünk a gyárhoz, előtte nagy tömeg volt. És ott megismerkedtünk sok emberrel, a nálam egy tízessel idősebb generáció nagyon jól beszélt németül, tehát nem volt nehézségünk, és egy olyan család fogadott be bennünket, ahol a férj, a két fiú és a lányuknak a férje is bent volt a gyárban. Két estét töltöttünk ott, és az első este a pártfőtitkár, Gierek beszélt a tévében. A háziak nem fordították, de néha mondták németül, hogy most miről beszél. Kovács Mari egy idő után legyintett, és azt mondta, nem kell fordítani: „a szocializmus általános törvényszerűségei” meg az idegen szavak alapján lehet követni, hogy éppen mit mond. Mind ugyanazt mondják. És valóban így volt. Ha egy-két szót elkapott az ember, akkor tudta, hogy most éppen miről beszélnek, hol tartanak.

– És a házigazdáid mit gondoltak, mi fog történni?

– Kitartanak. Győzni fognak.

– És ez már a Szolidaritás volt?

– Akkor már igen, bár még nem volt legális. Én ott ismertem meg Lech Walesa nevét. Vittünk nekik a magyar ellenzék nevében sonkakonzerveket. Meg valami szöveget is átadtunk, be is mondták a hangos beszélőben, hogy köszönik.

– És be nem lehetett menni?

– Nem. Saci valahogy bejutott egy időre, de mi nem. Nagyon rendesen őrizték a gyárat. Nem tudta senki, hogy pontosan mi lesz. De azt gondolták, hogy kitartanak, és éjjel-nappal volt tömeg a gyár előtt. Elég nehéz lett volna ott valamit csinálni. Volt abban valami nagyon felemelő. Aztán visszamentünk Varsóba. […] Visszafelé már ott is, itt is nagyon megnéztek bennünket. Már amikor felszálltunk Varsóban a gépre, nagyon átkutattak minket. És itt is, mikor kijöttünk.

A Bibó-emlékkönyv nagyon fontos volt. Nyitás volt, a teljes magyar értelmiség megmozdult. Már a szervezők között is a teljes skála megvolt. Meg nekünk is nagyon fontos volt. Mi a technikai kivitelezésében is részt vettünk. Volt egy tizenkét fős szerkesztő bizottság, abban nem voltunk benne, de amikor megszülettek a tanulmányok, a gépeltetés, meg főleg a bekötés lebonyolításában részt vettünk. Bizonyos anyagok azóta is ott vannak a spájzunkban. Rengeteg Bibó kép, ami az elejére került. Mi tároltuk a rengeteg kéziratot, és mi hordtuk köttetni, volt autónk. Kenedi Jancsitól kaptuk meg a címét a könyvkötőnek, valahol a Baross utca és Üllői út között a Körúton lakott. Lakatos Szvetozárnak hívták, és tizenkét gyereke volt. Neki kötött árai voltak. Olyan formában kötötte be, ahogy a disszertációkat szokták. És akkor először tízet, vagy húszat megcsinált, és egyet elolvasott. És utána leszállította az árat. Annyira megható volt, ahogy kiszámította, hogy neki mennyi anyag kell, és hogy a minimális munkadíj mennyi, mert a gyerekeket etetni kell. Titokban csináltuk, de valahogy mégis megtudták. Az is lehet, hogy minket követtek. Nagyon vastag kötet volt, talán ezer gépelt oldal. Elmentünk a gépírónőhöz, akit a Statisztikai Hivatalban dolgozott, és aki túlórában csinálta ezeket. Akkor ott a Statisztikai Hivatalnál bepakoltuk a kocsiba. Egy-egy alkalommal tíz-tizenkét példányt szállítottunk. Ez tizenkét ezer oldal. Beültünk a kocsiba, elmentünk a Körútra, ott kipakoltuk, felvittük a második emeletre. És amikor megtudták, megfenyegették a könyvkötőt. Amikor legközelebb vittük az anyagot, azt mondta, hogy ezt még megcsinálja, de nem vállal többet. Nem teheti meg.

– Az anyagi alapját honnan lehetett előteremteni? Csak kellett fizetni a gépírónőnek

– Minden szerző, akinek elfogadták a tanulmányát, adott pénzt. Úgy emlékszem, lehetett többet is fizetni. És a külső embereknek pénzért adták a Bibó-kötetet.

81-ben indult meg a Beszélő. És nem sokkal utána megjelent a többi folyóirat is. A Hírmondó, meg könyvkiadó is hamar lett, akkor már nagyon léteztünk. És ezt onnan is lehetett tudni, hogy gyakoribbak voltak a hatósági zaklatások. Valamikor 1982-ben volt az a híres fényképsorozat a Kőszeg Feriről. 1983 elején meg a Rajk Lacit kilakoltatták a szamizdat butik miatt a Galamb utcából.

A második Charta aláírás után már nem kaptam nyugati útlevelet. Aztán 82-ben úgy kaptam útlevelet, hogy valamilyen tárgyalás folyt valamilyen kölcsönről az amerikaiakkal, és akkor nem nagyon sokan, talán tízen jeleztük, hogy politikai okokból nem kaptunk útlevelet, és ezt a tárgyalásokon bemutatták, hogy önöknél ezek az emberek politikai okokból nem kapnak útlevelet. Éppen nem volt bent útlevélkérelmünk. Fölhívtak az útlevélosztályról, hogy lehet az útlevélért menni. Tehát kérelem nélkül megkaptuk. Azonnal vízumot kértünk, és rohantunk el. Annyira boldogok voltunk, hogy van útlevelünk. És mikor visszajöttünk, azt hittük, simán megkapjuk a keletit is, azt gondoltuk, akinek nyugatit adtak, az keletit is kap. Beadtuk, és először nem akarták megadni. És akkor már Vilinek nagyon megjött a hangja és bement a kerületi rendőrkapitányságra. A Rómer Flóris utcai kapitányságon csinálta a botrányt, mert a Keleti Károly utcába voltunk bejelentve. […] Tehát a második kerületi rendőrségen kellett volna megkapnunk az útlevelet, és amikor azt mondták nekünk, hogy nem kapjuk meg, hanem menjünk az útlevélosztályra, és érdeklődjünk, mert hozzájuk nem jött ki, akkor Vili elkezdett balhézni, hogy megnézhetik magukat, majd ő telefonál a Szabad Európa Rádiónak, és akkor tiltakozni fognak az ügyünkben. Elég sokan voltak ott, és egy rémült pasas azt mondta, délután 5-re tessék visszajönni. Csak már menjen el ez a sok ember. És visszamentünk 5-re, várattak bennünket 6 óráig, de végül megkaptuk. Akkor már meg voltak zavarodva, nem kellett még egy tiltakozás. Mindenesetre elég mulatságos volt.

Ez után voltam 83-ban Romániában, Hamburger Miskával. Végig látogattuk az ellenpontosokat. Hazafelé a határon kihallgattak minket, minden lépésünkről tudtak. Először engem hallgattak ki, én válaszoltam a kérdésekre, de igyekeztem úgy válaszolni, hogy információt ne adjak. Miska viszont nem tudta, hogy én miket válaszolgattam, ő megtagadta az együttműködést. Felolvasták a határozatot, amiben az volt a legszebb, hogy nem léphet be az országba, sem vonaton, sem repülővel, sem gépkocsival, sem szekéren, sem lovon. Úgyhogy az éjszaka közepén – nagyon sokáig tartott ez a kihallgatás – majd megszakadtunk a röhögéstől, amint elképzeltük Miskát a lovon. Odafele rengeteg szamizdatot és rengeteg kaját meg gyógyszert vittünk, és átengedtek bennünket. Szőcs Gézánál, Tóth Károlynál, Ara-Kovács Attilánál is voltunk. Nem vettük észre, hogy követnek bennünket. De mint kiderült, minden lépésünkről tudtak. Kolozsvárig jutottunk. És aztán hazafelé Nagyváradon meglátogattuk Tóth Károlyt és Ara-Kovács Attilát. És akkor meg is gyanúsítottak engem, mert ugye vadonatúj útlevelem volt, ez az egyetlen pecsét volt benne, hogy én magyar kém vagyok, és minden alkalommal új útlevelet adnak nekem, hogy ne lehessen ellenőrizni, hogy hányszor jöttem át.

Sokszor utaztam Romániába, meg a Durayékhoz Pozsonyba. A Duray bizottság munkájában is részt vettem, de név nélkül. Vili névvel vett részt, azt mondtuk, hogy ha kirúgás jár érte, akkor csak egyikünket rúgják ki. De végül nem rúgták ki őt sem.

Erre az időre datálható az első szakszervezeti kísérlet is. Volt valami változás az egyesületi törvényben, és mi megpróbáltuk létrehozni a Tudományos Dolgozók Egyesületét. Vili meg Tordai Zádor adta hozzá a nevét. A dolog valahogy úgy kezdődött, hogy engem az Intézetben szakszervezeti bizalminak választottak, és elkezdtem komolyan venni a dolgot. Márpedig a Közalkalmazottak Szakszervezetét nem nagyon lehetett komolyan venni, mert a büntetés-végrehajtás dolgozóitól a tudományos kutatókig mindenki oda tartozott. Azon törtük a fejünket, hogyan lehetne a kutatóknak érdekvédelmük, például egy tagozat vagy valami. Miután én bizalmi voltam az Intézetben, ezért hivatalosan elmentem a közalkalmazottak szakszervezetébe és ott valamilyen beszélgetésen felvetettem azt, hogy nem egészen esnek egybe az érdekeink a többi közalkalmazott érdekeivel. Az derült ki, hogy beszélgetni szívesen beszélgetnek róla, de hogy ez halva született ötlet. És akkor jött az egyesületi törvény, hogy magán személynek lehet egyesületet alakítani. Mivel a tagozatra nem volt semmi esély, azt mondtuk, akkor csináljunk egy egyesületet. És ezt egész komolyan vettük. És akkor Vili rendesen nekidurálta magát. Írt is levelet az Akadémiára, el is indult a dolog… Konrád György, Szalai Júlia, Vági Gábor, Kardos Juli, Lukácsy Sándor, Ludassy Mari és Tordai Zádor neve jut eszembe ennek kapcsán, de Bibó Pistára is emlékszem, azt hiszem, akkor ismertem meg. Szerintem a Művészettörténeti Intézetben ő is valami szakszervezeti bizalmi volt, de lehet, hogy csak a művészettörténészek közül ő jött. Így, Vilivel és velem már meg is voltunk tízen, és tíz ember alakíthatott egyesületet. De nem fogadták el, úgy vették, hogy ez egy horizontális szervezkedés, és a lengyelországi eseményekkel hozták kapcsolatba. Valamilyen formában visszadobták, tehát nem lehetett megcsinálni. Egy év múlva még egyszer megpróbáltuk, akkor már a társadalomtudományos kutatóintézetek szakszervezeti bizottságaival, párszor össze is jöttünk. Ezt meg is írtam, eredetileg a Beszélőnek, de aztán nem adtam oda, nem jelent meg sehol. […]

Ebben az időben, vagyis a nyolcvanas években egy kicsit a Weber fordítások visszavittek a rendszeres munkához és akkoriban ki is alakult a témám, Weber hatása és az amerikai recepciója. Ezen dolgoztam, fordítottam is. Újra pályáztam Humboldt-ösztöndíjra, de már nem az intézeten keresztül. Azt gondoltam, hogy nincs értelme beadnom az Intézetnek, hiszen onnan tovább sem kerül a megfelelő fórumokhoz. Közvetlenül a Humboldt Alapítványhoz pályáztam, és meg is kaptam, de akkor még két évet kellett harcolnom, hogy kiengedjenek. […] Miután megkaptam az ösztöndíjat és a hivatalos értesítést is, itthon meg húzták, halasztották, nem engedtek ki, megírtam ezt a Humboldt Alapítványnak, ők meg írtak az Akadémiának. Még Habermas is tiltakozott. Neki Márkus György írta meg az esetet, őt akkor éppen tiszteletbeli taggá választották a Magyar Tudományos Akadémián, és írt, azt hiszem, Kulcsár Ferencnek egy levelet. […] Végül 86-ban kiengedtek. Az volt a nagy bosszújuk, hogy akkor már a nyugati útlevélbe is lehetett több ablakot kapni, és aki hosszabb ösztöndíjjal ment ki, az kapott többet. Én meg nem kaptam, az egész időre kaptam egyet, hogy ne lehessen közben hazajönnöm.

– Milyen hosszú volt?

– Először fél évre pályáztam. Aztán kint meghosszabbítottam, másfél évig maradtam kint akkor, és később kimentem még egy fél évre: két év a teljes Humboldt-ösztöndíj. Nagyon jó volt.

– És mivel foglalkoztál kint?

– Weberrel. Olvastam és írtam a nagydoktori disszertációmat és egy könyvet. És tanítottam is kint. Így tértem vissza a tanításhoz. Egyetem után gyakornokként néhány szemináriumot vezettem az orvosegyetemen, és egy-két előadást tartottam. Aztán hosszú szünet, még tudományos előadást is csak nagyon ritkán tartottam. Aztán, legközelebb Németországban. Az speciálkollégium volt, egy akkoriban divatos témából. Akkor jelentek meg németül a francia posztmodernek, és akkor jelent meg Habermasnak a modernitás könyve. Ezekről tartottam nemcsak diákoknak, hanem tanároknak is vegyesen. Jó nehéz volt németül tanítani, de jó iskola volt. Amikor hazajöttem, a szociológusok meghívtak, a levelező képzésen volt egy olyan szeminárium, ahol blokkosítva tartották az órákat. Máig emlékszem rájuk, sok jó szombathelyi diák volt abban a csoportban, akikkel később is tartottam a kapcsolatot. Weber-olvasó szemináriumot csináltunk. Nagyon jó volt, nagyon szerettem. Nagyon jó volt azokkal a diákokkal dolgozni. És aztán 91-ben, amikor én még a Filozófiai Intézetben voltam, Bence György lett a tanszékvezető az ELTE-n, és akkor meghívott tanítani, kineveztek másodállású docensnek. 91-től tanítok rendesen. Nem volt rutinom. Nagyon nehéz volt. Közben voltam egy évet Amerikában, 88–89-ben, ott is tanítottam. Az is nehéz volt. Nyelvi okokból is, meg nagyon más az amerikai szisztéma.

– Ott hol voltál?

– A Rutgers-en, New Jersey-ben. New Yorkban, a Manhattanen laktam. És kétszer egy héten utaztam.

– És ez oktatás volt, vagy tanulás?

– Oktatás. Voltam már korábban is Amerikában, Soros ösztöndíjjal 83-ban, de akkor nem tanítottam. Fantasztikus élmény volt. És nagyon jó ösztöndíj volt, mert nagyon jó helyen voltunk, a New York Universitynek volt egy intézete, az Institute for the Humanities. Nagyon jó emberek voltak ott, Susan Sontagh például, és ösztöndíjjal fogadtak négy-hat hónapra embereket. Ott töltöttünk öt hónapot.

– Vilivel?

– Vilivel, igen. Lehetett utazni is Amerikában, egyetemi meghívásra. Nagyon sokfelé jártunk. […]  Amikor legközelebb Amerikába mentem, az Fulbright-ösztöndíjnak indult, de aztán végül is vendégtanárnak hívtak meg a Rutgersre. Tanítottam egy teljes tanévet. Az kemény volt a nyelv miatt is. Meg elég komoly volt az órakötelezettség is. Keményen kellett dolgozni. És nehéz volt olyan szempontból is, hogy nem voltam biztos benne, jól csinálom-e? […]

Annak a szakszervezeti próbálkozásnak, amelyből végül a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete lett, két előzménye volt. Az egyesület volt az egyik. Később még egyszer megpróbáltunk tagozatot létre hozni. A TDDSZ 87-ben kezdődött. Én 86–87-ben Humboldt-ösztöndíjas voltam Németországban, tehát korábban lehetett, amikor tagozatot próbáltunk csinálni. Ez az egész 85 előtt volt. Sokáig tárgyaltunk, próbálkoztunk, de elég világos volt, hogy nem megy. Viszont nagyon klassz emberekkel lehetett a különböző intézetekből összejönni. […]

87 augusztusában jöttem haza Németországból. És emlékszem, hogy utána Hanák Pétertől hallottam arról, hogy a Történettudományi Intézetben indult valami kezdeményezés. Ez már késő ősszel vagy kora télen volt, de valószínűleg egy kicsit korábban indulhatott. Hanák Péter azért is mesélte el, mert ismerte a mi korábbi próbálkozásunkat. Gyarmati Gyurira emlékszem a Történettudományi Intézetből. Mások is voltak, de rá emlékszem kifejezetten. És először talán a Filozófiai Intézetben vagy a Történettudományi Intézetben találkoztunk.

– Mik voltak az érvek? Hogy miért kell létre hozni...

– Mindig ugyanaz volt. Mióta az eszemet tudom, és egyáltalán a tudományos kutatással kapcsolatba kerültem, azóta újra és újra fölröppent, de permanensen tartotta magát az a hír, rémhír, terv, hogy az akadémiai intézetekben radikálisan csökkentik a kutatói létszámot. A társadalomtudományi intézeteket összevonják, megszüntetik. Humán tudományi végképp nem kell. Amikor mi a tagozatot próbáltuk létrehozni, akkor éppen a keretintézetesítés volt napirenden. Az, hogy minden tudománynak az egyetemi tanszékekkel párhuzamosan van egy akadémiai kutatóintézete drága, fölösleges, inkább kellene egy nagy társadalomtudományi kutatóintézet, ahova bizonyos időre függetlenítenének kutatókat, amíg a kutatást végzik. Na, most ebben az a mulatságos, hogy magával az elvi meggondolással szerintem mindannyian egyetértettünk, mert őrület volt, hogy a kutatóintézetek függetlenek az egyetemektől, hogy aki tudományos kutatóként ott dolgozik, az el van vágva az oktatástól. Ez másolta a szovjet mintát, és kifejezetten káros hatása is volt. Másfelől ez egyfajta politikai gettó is volt. Tehát, akit nem engedtek az oktatásba, ott esetleg megtűrték. Ez mindenképpen rossz képződmény volt, de a felszámolása azt jelentette volna, hogy az intézetekben lévő nagyon sok jó szakember nem talált volna magának állást. Utcára kerültek volna. Az egyetemek nem tudták volna felszívni mindet. Emlékszem, valamelyik fázisban, szerintem 87 körül, Hanák Péter azt javasolta, ha már radikálisan csökkentik a kutatóintézetekben a létszámot, akkor őket, az idősebbeket rúgják ki, mert ők biztosan el tudnak helyezkedni, ők már nagy nevek. És a fiatalokat hagyják ott.

– Ezek szerint ez akkor nem csak egy rémhír volt, hanem konkrétan voltak az Akadémia vezetésében ilyen elképzelések.

– Persze. Az Akadémia vezetése és a szakszervezet is ezeket támogatta. Voltak olyan teljesen abszurd bizalmi értekezletek, ahol tájékoztattak bennünket ezekről a tervekről. Mi ugye érdekképviselők, érdekvédők lettünk volna, de ezt mint támogatandó tervet adták elő nekünk. Talán valamilyen szakszervezeti taggyűlésen robbant ki a dolog, és akkor Hanák Péter összehozott velük. Abban maradtunk, hogy kidolgozunk elképzeléseket, hogy mit akarunk, és hogyan csináljuk. Mindenre nem emlékszem, de néhány dologra igen. Még 87-ben volt egy megbeszélés, néhányan találkozunk Őry Csaba lakásán, valahol a XIV. kerületben egy tetőtéri lakásban. Ott volt Gyarmati Gyuri, Lázár Guy és talán még egy-két ember volt ott, de másra nem emlékszem, és persze én. Oda már úgy mentem, hogy kidolgoztam egy alapszabály-tervezetet, illetve egy szervezeti, működési szabályzatféleséget. Önálló szakszervezetet akartunk, függetlenedni a közalkalmazottaktól, de akkor az még nem volt benne az elképzelésünkben, hogy a Szakszervezetek Országos Tanácsától is. Egy önállóan csak a tudományos kutatók érdekeit védő szakszervezetre gondoltunk, hiszen mások az érdekein, mint közalkalmazottaké.

– Honnan vetted az alapszabályhoz az anyagot?

– Bizalmi voltam, és összehívták a tudományos intézetek szakszervezeti bizalmijait, merthogy éppen napirenden volt valami, és a budapesti titkártól kértem egy alapszabályt, és kértem egy olyat is, amelyben van tagozat. Ez volt az egyik forrásom. A másik a Beszélőben megjelent „Társadalmi szerződés”. Abban volt egy önálló rész, amely az érdekvédelemmel foglalkozott. Erre emlékszem, ezt a két dolgot kitettem magam elé, és ezekből csináltam meg a mi tervezetünket. Ebben már nagyjából benne volt, hogy mit akarunk, de még nagyon elvi volt. Döntenünk kellett egy csomó konkrét kérdésben. Például, hogy ez csak a kutatókra vonatkozik-e vagy az intézetek valamennyi dolgozójára? Csak az intézetekre vagy egyáltalán a tudománnyal foglalkozókra?

Abból az anyagból, amit a szakszervezettől kaptam, tudtam, hogy egy ilyen szabályzatnak milyen részeinek kell lennie, és ezeket megcsináltam. Emlékszem, hogy Lázár Guy nagyon meglepődött, mondta, hogy nem tételezte fel rólam, hogy így jár az agyam. Na és akkor abban maradtunk, hogy ezt fogjuk megvitatni. És innentől kezdve rendszeresen találkoztunk egy vagy kéthetente valamelyik intézetben. Találkoztunk a Filozófiai Intézetben, Történettudományi Intézetben, a Szociológiaiban. Egyre többen lettünk. Ez már szerintem 87 legvégén és 88 elején volt. jó párszor találkoztunk az előtt, hogy a Rakpart Klubban volt a vita. Az valamikor télen volt, azt hiszem, még februárban. […] Megvitattuk azt az anyagot, amit írtam, meg ki is bővítettük, szóval kezdett alakulni. Arra emlékszem, hogy minden alkalommal egyre többen voltunk, és akkor mindig újra kellett vitatni a dolgokat. Szóval rájöttünk, hogy milyen nehéz műfaj a demokrácia. Már százszor megvitattuk a kérdéseket, de újra meg újra kellett rágni.

Aztán a Rakpart Klubban egyszer csak átbillent a dolog. Ekkor már a SZOT-on kívüli önálló szakszervezetet akartunk. Arra emlékszem, hogy nagyon sokan és nagyon radikálisan szólaltak fel. És onnantól kezdve már világos volt, hogy ez úgy beindult, hogy ezt már leállítani nem lehet. Sokan voltak, neves és kevésbé neves emberek. És a nagy öregek is odaálltak mellénk. Ami engem illet, akkor kezdtem elhinni, hogy ebből szakszervezet lesz, amikor a Forgács Pali csatlakozott hozzánk.

– És ez ott volt a Klubban? Vagy később?

– Ott volt a Rakpart Klubban, az biztos. Forgács Pali egyértelműen profi volt. Mi meg nem. Bennünk inkább sok volt az ellenzékiség. Persze a szakszervezetek miatt csináltuk, igazi érdekvédelmet akartunk, de nem voltunk profik abban, hogy ezt hogyan kell csinálni.

– És a Szolidaritás nem volt minta?

– De, a Szolidaritás is minta volt, de a Szolidaritás sem csak szakszervezet volt, az egy tömegszervezet volt. Volt sok minta, de ezzel együtt a Forgács Pali nélkül nem ment volna. Volt ebben gyakorlata, tudta, hogy mit kell csinálni. Jól beszélt, tudott vitatkozni, meg tudott győzni embereket, le tudott vezetni olyan vitákat, amikor már harmincan, negyvenen voltunk, és valamire jutnunk is kellett. És nagyon profi módon, jól csinálta. Arra emlékszem, hogy a Rakpart Klub után egészen rendszeresekké váltak a találkozások, szerintem hetente találkoztunk. […] El is osztottuk egymás között a munkákat, hogy kinek mit kell csinálni. Mindent megvitattunk, nagyon demokratikusan, ezért lassan, nehézkesen ment a dolog. A vége felé, mikor már kezdtek túlduzzadni ezek a találkozók, akkor bizottságokat alakítottunk. Voltak, akik szövegezték a dokumentumokat, az alapító okiratot, az szmsz-t. Én is ezt csináltam. És voltak, akik előkészítették az alakuló ülést. Ők tök titokban dolgoztak.

– A Rakpart Klubban mennyien voltak?

– A Rakpart Klubban iszonyúan sokan voltak. Zsúfolásig megtelt egy nagy, hosszúkás terem. A Rakpart Klubban hangzott el először nyilvánosan az, hogy SZOT-on kívüli szakszervezetet akarunk, és ennek olyan erős támogatottsága volt, hogy azt gondoltam, hogy ez lehetséges. Egészen addig azt gondoltam, ha ennyien akarjuk és komolyan csináljuk, akkor egy önálló, a közalkalmazottak szakszervezetétől független szakszervezet talán sikerülhet. De hogy a SZOT-on kívül?! Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ezt meg lehet csinálni. De a Rakpart Klub után már igen. Ezután volt rendes, hivatalos ijedtség is. Behívtak néhányunkat a szervező bizottságtól a SZOT-ba. 

– Kik voltatok ott?

– Elég sokan, de nem igazán emlékszem. Azt egészen biztosan tudom, hogy a Pécsi Vera ott volt. És azon kívül emlékszem egy egyetemi filozófushallgatóra, még az én időmben tanult filozófiát, de jóval utánam járt egyetemre. Ő a szakszervezetben dolgozott. Garzó Évának hívták. A Csákó Misi felesége, Horváth Zsuzsa, ő is biztosan ott volt. Emlékszem rá. Talán Léderer Pali is ott volt.

– És milyen hangulatú volt ez a beszélgetés?

– Leginkább mulatságos. Az alaphelyzet mulatságossága abból adódott, hogy kiraktak finom leveles pogácsákat, és azt mondta a Kósáné Kovács Magda, hogy ezt ő sütötte. Amúgy minden péknél lehetett ilyet kapni. Fölfaltuk. Nyilvánvaló volt, hogy ők rendelkeznek információval arról, hogy ezeken a megbeszéléseken mi zajlik. Itt már érződött az is, hogy ők is tudják, hogy mit akarunk, de azt is tudják, hogy már nem tudják megállítani.

– Milyen hosszú volt a beszélgetés körülbelül?

– Egy óra, másfél óra.

– Fenyegető jelleggel léptek föl? Vagy inkább ilyen baráti, megvédünk benneteket...

– Barátkozni próbáltak, és lebeszélni bennünket a független szakszervezetről.

– És mik voltak az ő érveik?

– Nem voltak igazi érveik. Akkoriban minden abban a mederben ment, hogy ők is próbálnak itt, amennyire lehet, szabadságot, demokráciát teremteni, és ezekkel a kezdeményezésekkel mi akadályozzuk őket, nehezítjük a dolgukat. De nem tudom megmondani, hogy konkrétan ekkor mennyire ment errefelé a beszélgetés. Csak ekkoriban minden hivatalos beszélgetésen ez volt, azt a látszatot keltették, hogyha mi nem tartozunk az ellenzéknek ahhoz a részéhez, amely ellenség is, akkor nekünk velük kell együttműködni, mert majd együtt megreformáljuk ezt az egészet, hiszen közös csónakban evezünk.

– Hogy álltatok fel?

– Abban maradtunk, hogy mi feltehetően még sem ugyanazt akarjuk. Mi egy független szakszervezetet akarunk csinálni. És nem úgy fest, hogy ők ebben akarnának minket támogatni. Úgy álltunk föl, hogy nem csaphatták be magukat, hogy ez a megbeszélés sikeres volt. Világossá tettük a sanda szándékainkat.

– Aztán, hogy ment tovább?

– Április vége volt, amikor a Kósánénál voltunk. Ez valahol a Gorkij fasor környékén volt, és ott gyönyörű zöld volt minden. Áprilisban javában a bizottságosdi ment. Május 14-én megalakultunk. Azt még tudom, hogy valamelyik bizottság döntése értelmében én még elmentem az Akadémiára, a Berend T. Ivánhoz.

– És ő mit szólt?

– A Berendnek előadtam, hogy mit akarunk, és kértem, hogy az Akadémia álljon mellénk. Mi mindenképpen megcsináljuk, de hogy az Akadémia dísztermében kellene megalakulnunk. Nagyon barátságos volt a Berend, de határozott nemet mondott. […] Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de az Akadémia nem adhat hivatalosan nem elismert szervezetnek helyet az alakulásához. Fura volt, mert igaziból akkor már megvolt az egyesületi törvény, miszerint ha elegen összejöttünk, lehet alakítani szervezetet. Csak az volt a kikötés, hogy alkotmányellenes nem lehet.

– Milyen hangulat volt az alakuló ülésen?

– Fantasztikus volt. Ugye eredetileg a Gólyavárba hirdették meg, oda készültünk. Vilit és engem is, mint mindenki mást, a Puskin utca és a Rákóczi út sarkán állítottak meg és igazítottak útba. Horváth Zsuzsa meg még valaki állt ott a sarkon, és mondta meg, hogy mégis a Metro Klubba lesz. Ami nekem személy szerint külön emlékezetes volt, hogy a Metro Klubban egy előadó művésznek, akit Erdélyi Ágnesnek hívtak, azokban a napokban volt valamilyen előadása, és voltak kint plakátok Erdélyi Ágnes szavalóestjéről. És mindenki rajtam röhögött. Az is fantasztikus volt, ahogy mindenki át tudott jönni, és időben el tudtuk kezdeni. A terem is olyan volt, amilyennek lennie kellett. Kint voltak a TDDSZ plakátok az alakuló ülésről. Én is tartottam valamilyen beszédet az alapszabályról. Komoly sajtója is volt, minden teljesen rendben volt. Azt tudom, hogy másnap Kanadából hívtak, telefonon kellett interjút adni. Meg valamennyi idő múlva egy Izraelben élő barátomtól, akivel Humboldt ösztöndíjasként ismerkedtünk meg Németországban, egyszer csak kaptam egy izraeli újságot, amit olvasni sem tudtam, de benne volt a fényképem, amint éppen a beszédet tartom.

Arra is emlékszem, hogy ott helyben volt egy fogalmazó bizottság, ahol a határozatokat fogalmaztuk. Ferge Zsuzsával üldögéltünk egy szobában, valahol hátul, és még jó néhányan voltak ott, és ott fogalmaztuk azokat a szövegeket, amelyeket aztán megszavaztunk. Amire határozottan emlékszem, hogy ott született javaslat, tehát nem volt előre megfogalmazva, az a rehabilitáció volt. Valaki a közönség soraiból fölvetette a rehabilitáció kérdését. Természetesen mi erről sokat beszéltünk korábban. De ott döntöttünk arról, hogy rehabilitációs munkabizottságot hozunk létre. Biztos, hogy ez nem volt benne a forgatókönyvünkben. Volt is egy rövid vita ott.

– És a rehabilitációról azt gondolták a jelenlevők, hogy ez alatt azt kell érteni, akik az ellenzéki tevékenységük miatt állásukat veszítették el vagy más hátrány érte őket?

– Azokat, akik politikai okok miatt foglalkozási tilalom alatt voltak.

– De már nyitott voltak a szervezők abban, hogy ez nemcsak akadémiai intézetek számára lenne?

– Már a bizottságokban is rengeteg egyetemi ember volt.  

– Tehát akkor már volt egy ilyenfajta együttműködés

– Amikor Őry Csaba lakásán találkoztunk, akkor még csak akadémiaiak voltunk. De nagyon hamar, még a Rakpart Klub előtt bekapcsolódtak az egyetemiek. Csákó Misi és Léderer Pali is egyetemen dolgozott. Kik voltak még? A Rakpart Klubban emlékszem például Wessely Annára, György Péterre. Nagyon sokan egyetemi emberek voltak, és ők voltak a radikálisabbak. A Rakpart Klub pedig nemcsak a szakszervezetekről szólt, ott mindenféle kérdésről rendeztek vitákat. És csak az egyik kérdés volt a szakszervezeti kérdés. Az alakuló ülésen választottunk valahogy ügyvivőket is. És az első körben még ügyvivő voltam.

– Meddig vettél részt a TDDSZ munkájában?

– Nagyon aktívan addig, amíg el nem utaztam Amerikába. Augusztusban utaztam el, a 88-89-es tanévben tanítottam kint. Nagyon aktív kapcsolatban voltam még kint is, persze akkor még csak levelezni lehetett. De állandó kapcsolatban voltunk és még valamilyen küldetést is teljesítettünk. Elmentünk Washingtonba, ott találkoztunk az amerikai szakszervezeti mozgalom képviselőivel. Ott ismertem meg Gábor Róbertet. Ő itt is járt, nagyon jó barátságban voltunk. Szerintem Forgács Pali küldött hozzá... Gábor Róbert nagyon sokat segített. Ők segítették az első választásokon a kampányukat, a pártsemleges kampányt, hogy minél többen menjenek el szavazni. Erre ő segített pénzt szerezni. […] Mi a legérdekesebb évben voltunk Amerikában. És szerintem mire visszajöttünk, addigra volt Liga. Aztán 91-től már tanítottam és 92-től jött a Láthatatlan Kollégium.

(Részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára 2005-ben készült életútinterjúból. Interjúkészítő Hadházy Ágnes. A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívumban kutatható. www.rev.hu)