Zsuzsanna Gyenes (* 1929)

Interjúadó: Csiky Csikász Lászlóné Gyenes Zsuzsanna

Születési éve: 1929

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2013. július 4.

Interjúkészítő: Somlai Katalin

Terjedelem: 2:18:38

 

 

V.: Mit meséljek?

K.: Akkor először születésedről, és utána hallgassuk meg az Apor püspöknek a történetét!

V.: Jó! Na szóval a család, az tudod, ez a kínai mondás, hogy mikor mesélte valaki, hogy hány millióan vagyunk Magyarországon, akkor azt kérdezte a japán vagy a kínai, nem tudom, melyik, hogy „hát akkor mindenki rokon maguknál, ugye?” Mert hát az nekik, a kilenc millió, tízmillió a több milliárdhoz képest semmi! És kérlek szépen kisült… Na szóval az anyám is Sacré Coeur-ös volt, ott érettségizett a Sacré Coeur-ben, és aztán franciatanárnak készült, úgyhogy a Notre Dame de Sion-ba ment át, és ott kollokvált a híres nem tudom, milyen professzornál, aki akkor olyan híres volt. Megvan az évkönyve, hogy tiszta kitűnő volt. Amikor még a Sacré Coeur-ben volt, akkor egy rokon, akiről nem tudta, hogy rokon, meglátta valami névjegyet a keféjén, és azt mondta, hogy „de hát akkor mi rokonok vagyunk!” És rögtön írt a papájának… Ez volt a Palinak a féltestvére, mert a Pali édesanyjának meghalt a férje, és az első házasságából a Gillányi Margit nevű nőszemély született, az az én keresztanyám is lett a végén, és az fölfedezte az anyámat mint rokont. És akkor írt a Maléter famíliának – akihez az apám is tartozott, mert hiszen az ő édesanyja is Maléter volt –, hogy „látogasd meg a kuzinodat a Sacré Coeur-ben, mert ott van!” Így megismerkedtek meg. Az Apor püspökkel nagyon jóban volt az én nagyanyám. Az egész família gyulai. És a nagyanyámnak az édesanyja, annak a testvére, az az Erzsébet királynőnek volt a felolvasónője kinn Bécsben. És nagyon gazdagok voltak, mert vízimérnök volt a papa, tehát a nagyanyám édesapja.

K.: Tehát akkor nem földbirtokosok voltak.

V.: Nem földbirtokosok voltak, hanem vízimérnök volt, és olyan ügyes volt, hogy két vízimalmot csinált. Rettenetesen demokratikus volt, mert az összes munkásának, mindenkinek járt a disznó, járt a… szóval borzasztó…

K.: Ez lenn volt Békésben?

V.: Ez Gyulán. Az egyik Gyulán volt azt hiszem, a másik pedig már átkerült Trianon után a másik oldalra. Na most kilenc gyerek volt, és az én nagyanyámnak egyetlen feladata volt, hogy reggel a reggelinél ült, a reggeli asztalnál, és kitöltötte a kávét, mert az inasok meg az izék ugráltak körülöttük. Nem földbirtokos, földbirtokuk azt hiszem, nem is volt, hanem ez a két malom.

K.: Gyakorlatilag a tudásból és a…

V.: Ez a tudásból, tényleg ő csinálta ezt a két malmot mint vízimérnök, mert ottan sok víz van körülötte.

K.: Igen, persze, rengeteg, a Körösnek az összes ága.

V.: Igen, igen. Nagyon szerették az öreget, merthogy nagyszerűen vezette ezeket a malmokat.

K.: Őt hogy hívták?

V.: Erkel Gyula. Aztán ugye jött a háború, és rábeszélték a fiúk a nővéreiket, hogy kössenek hadikölcsönt. Hadikölcsönt kötöttek, és… tudod.

K.: Minden elúszott.

V.: Ismered a hadikölcsönt, ugye!

K.: Igen. Nálunk is a családunkban …

V.: Minden elúszott, úgyhogy a végén a Tibor bácsi – ez az egyik testvére a nagyanyámnak –, az agronómus volt, és a püspöki uradalomnak volt a vezetője, ami Gyulától egész Pestig tartott az a földbirtok, ami a püspöki birtok volt. Rengeteget, nagyon sokat voltunk nála, mert a nagymamát odavette, mert a nagymama ugye ott maradt egyedül.

K.: Minden nélkül.

V.: Férjnél volt, hozzáment egy katonatiszthez, de tudod, ez úgy volt akkor, hogy úgy odatunkolták ezeket a feleségeket, a család. Nem… szerelmes volt valaki másba, az nem tetszett, és hozzáadták az Ényi Dömötör Bélához, aki főhadnagy volt. Egy nagyon jóképű ember volt! És kérlek szépen valami miatt a nagyanyám… nehéz természet volt, kicsit a nagyobbik fiam hasonlít rá. Szóval borzasztó sértődékeny és ilyen-olyan, amolyan. Valamit mondott a nagyapám, és erre a nagyanyám fogta a gyereket, és hazaköltözött, és otthagyta a férjet, és el is váltak. Aztán amikor később…

K.: Ez még a háború alatt volt?

V.: Előtte! Hát az első világháború alatt és után. Ha érdekel. Érdekel tényleg?

K.: Érdekel persze! Próbálom követni a családfát, igen!

V.: Na most kérlek szépen az Apor püspökkel ők nagyon jóban voltak. Ott volt az Almásy gróf família.

K.: Igen, emlékszem, az Almásy-birtok, az ott van lenn.

V.: Almásy-birtok. Anyám nagyon jóban volt az Almásy Erzsébettel, aki aztán öngyilkos lett, foszfort ivott a szerencsétlen valami miatt. Együtt teniszeztek, meg… Ugye a nagyanyám nagyon jól, úgy nevelte, hogy legyen egy jól nevelt lány, mert hát papa nem volt, a papa csak hadnagyi fizetést adott a… mert a nagyanyám nem fogadott el semmi pénzt ugye, konok, konok asszony volt, Erkel volt.

K.: Volt tartása.

V.: Volt tartása, és azt mondta, hogy őneki nem kell tartásdíj. Erre az én nagyapám azt csinálta, hogy „tudod fiam? Adok neked egy hadnagyi fizetést, de tudod, hogy ez a hadnagyi fizetés kinek szól!” Hát így aztán megkapta a nagyanyám a… valamit, mert hát akkor már nagyon koldusok voltak, a malmok elvesztése után.

K.: De akkor az Apor püspökkel ők családi rokonságban nem voltak?

V.: Hát olyan atyafiság, távoli atyafiság, de nagyon jó barátságban voltak! Ez egy áldott ember volt, ez az Apor püspök, ez tényleg egy jó… hát a híre, tudod, hogy…

K.: Igen.

V.: Ott is mindig a szegényeket támogatta, meg minden! Nagyon szerették Gyulán! Elintézte, hogy az anyám Franciaországba, de én most nem tudom, Rosanba, vagy én nem is tudom, hogy hova kimenjen, a francia nyelvet gyakorolni. Igen ám, de jött az apám! A szerelem! Nagyanyám legnagyobb kétségbeesésére, mert egyáltalán nem örült neki, hogy az anyám ilyen őrülten szerelmes lett, mert ugye az iskoláit se fejezte be, nem folytatta ezt az egészet. Hozzáment az apámhoz.

K.: Az apja ekkor már dolgozott? Már volt állása, már volt egzisztenciája?

V.: Az én édesapám akkor szolgabíró volt ugye valahol a Kiskunságban, nem tudom én, hol. Helyezgették jobbra-balra. Nekünk volt birtokunk. Nem nagy, mert azt már eljátszották. Nem, nem kártyáztak, hanem rosszul vezették…

K.: Valószínűleg hitelt kellett felvenni, és akkor azzal elúszott egy része.

V.: Igen, igen. Úgyhogy nem tudom én, pár száz hold maradt. És azt az apám mindig kiadta egy bérlőnek, aki aztán a disznót hozta, meg a búzát hozta, és a többi pedig a…

K.: Hol volt ez a birtok?

V.: Szalkszentmártonban volt az egyik, és… Kunszentmiklóson volt a kúria. Nagyon szép kúria volt! Benne van a Kúriák könyvében.

K.: Majd megnézem.

V.: De már csak a képét nézheted meg, mert képzeld el, hogy szerencsére Judit nem nézte meg, csak megkérdezte egy kunszentmiklósitól, hogy mi van a… A KISZ elvette, és akkor KISZ-bulikat rendeztek ott, már szétrúgták az egészet úgy akkor a KISZ-esek, és utána a sárga földig lerombolták. Nem tudom, miért. Én ezt nem tudom megérteni!

K.: Te láttad még ezt a családi kúriát gyerekkorodban?

V.: Benne laktunk, persze! Van is… a kutya szétrágta sajnos az utolsó… Tudniillik az apámat elvitte az ÁVO. ÁVO? Tehát ’45 után őt megbízta a Kisgazdapárt, hogy vállalja megbízatásból az alispánságot itt, a Pest megyeit, Pest–Pilis–Solt–Kiskun Vármegye alispánja volt. Akkor a Gerő fölment hozzá, és azt mondta… és ő még vacsorázott az orosz, mit tudom én, hogy hívják azt az orosz tábornokot, aki elfoglalta Budapestet, és bejött, és ott együtt vacsoráztak, és megtárgyaltak mindent. Apám beszélt németül, angolul, és pillanatok alatt szerbül megtanult, tudniillik nagy ellensége volt a… nem volt Hitler-párti. Ezért az Endre László, aki az ő főnöke volt mint főszolgabíró… Endre Lászlóval pofára nagyon jóban voltak, például nálunk vacsorázott Kunszentmiklóson ott, a kúrában.

K.: Na de ez még ’44 környékén volt?

V.: Igen. De tulajdonképpen politikailag ő nagyon jól tudta, az Endre, hogy az apám egyáltalán nem híve a német barátságnak…

K.: Ez azt jelenti, hogy akkor már nagy biztonságban nem is volt a nyilas hatalomátvétel után.

V.: Abban a pillanatban, amikor az Endréből belügyi államtitkár lett… Az apámból akartak csinálni, de az apám azt mondta, hogy köszöni szépen, ő nem vállalja. És akkor csináltak az Endréből, és kérlek szépen, az Endrének első dolga volt az, hogy az apámat lehelyezze Bácskapalánkára főszolgabírónak, ahonnan tudta, hogy már két főszolgabírót lelőttek a partizánok. Tehát ez egy szándékos intézkedés volt.

K.: Ilyenkor ti már nem jártatok iskolába?

V.: Hát ez nyár volt. És kérlek, ment át ősz felé, mert ilyen kettős birtokosok voltak, tehát az a Dunáig, hát visszakaptuk a Dunáig a saját országunkat.

K.: Igen.

V.: És Ilokon volt egy hercegi kastély, és meg voltunk híva oda, és a németek vittek át minket, mert azok is meg voltak híva, és ilyen anfébiával mentünk át…

K.: Én tudom, igen, gondolom az a kétéltű…

V.: …. Na hát, mert a víz idáig ért az autóban, és mindig azt hittem, hogy fölfordul az autó! Szóval ilyen élményeim voltak! És ez a Dudnyelszky ment át készíteni a szüretet, mert odaát voltak a szőlői. Ott hegyek voltak ugye, a Dunának a túlsó partján, nem nagy hegyek, de jól termő dombok. És a feleség és a két gyerek, és a Dudnyelszky voltak ott. És nem ezek a partizánok, a helyiek, hanem akik már jöttek onnan, éjjel megtámadták őket, kirángatták az ágyából a férfit és az asszonyt meg a gyerekeket. Hát volt kis aranylánc a gyerekeken, meg kis arany fülbevaló, azt kitépték a gyerekek füléből, letépték a nyakából a láncot, és aztán kényszerítették a feleséget és a két gyereket, hogy végignézzék, hogy elevenen megnyúzták a papát!

K.: Jaj Istenem!

V.: Ez tény! Ez nem mese! A szerbnél kegyetlenebb emberről… hát most is hallod, hogy miket csinálnak! Hát olyanokat meséltek a tévében!

K.: Ennek a hírét ti már ott hallottátok, amikor ott lenn laktatok? Vagy ezt később mesélték el nektek?

V.: Nem! Mi ott hallottuk. Eltűnt a szerencsétlen! Apám azt hiszem, kondoleált is nekik, a feleségnek valahogy, ezt nem tudom, hát ennyire én nem… gyerek voltam még tulajdonképpen.

K.: Értem, persze.

V.: Én akkor még, tizenöt éves koromban gyerek voltam. Ma már nem gyerekek a tizenöt évesek, de akkor gyerek voltam.

K.: Akkor volt okotok félni és tartani attól, hogy…

V.: Igen. Meg nem is maradt ott az apám ezek után. Mert ha elképzelte, hogy ezzel mit csináltak, akkor… és mit csináltak? Az összes szerbet kiirtották. Ott volt egy földbirtokos, akinek a férje is és a fia is az orosz fronton harcolt, katona volt. Az asszony volt otthon mindig. Sokszor voltunk náluk, nagy bulikat rendezett, mindig meghívott minket, és nagyon aranyos volt. Kérlek, amikor hazajött… amikor bejöttek ezek a partizánok, akkor nem tudom, mit csináltak, csak az Ilu nénit – úgy hívták, hogy Ilu néni, nekem Ilu néni volt…

K.: Mi volt a vezetéknevük, arra emlékszel?

V.: Hát ezt nem tudom. Judit meg tudja mondani, mert Judit volt lenn. Kérlek szépen, az árokban találták lelőve! Szóval mindenkit kinyírtak! Mindenkit kinyírtak! Ezek olyan kegyetlen állatok! Nem tudok mást mondani. Leisszák magukat, és akkor nem tudnak gondolkodni.

K.: Akkor az édesapád felhozta az egész családot?

V.: Eljöttünk Pécsre, Pécsett élt a nagynéném, a papámnak a testvére, akinek a testvére Vécsey tüzértábornok volt. Na most ők kimentek a hadsereggel Amerikába, nyugatra kimentek, az egész hadsereg, katonaszerelvényekkel elmentek. De még akkor ott voltak, és ott laktunk náluk, és aztán onnan jöttünk aztán föl Pestre.

K.: Te azt tudod, hogy az édesapádnak már korábban is volt kapcsolata a Kisgazdapárttal, vagy csak a második világháború után…?

V.: Nem, ő nem kisgazdapárti volt, ő parasztpárti volt. Amikor a vármegye… de hát megbecsülték a kisgazdák is. Tudniillik mi Csillaghegyen laktunk, és a drága jó nagybátyám, az Erkel katonatiszt – mert ugye a kilenc testvér közül az egyik, az ludovikás tiszt volt, és tanár a Tiszti Akadémián. Azt mondta Anyámnak, hogy…

K.: Milyen keresztnevű volt?

V.: Erkel János? Nem tudom, ne haragudj.

K.: Jó! Tehát mindenesetre a Ludovikán tanított, és fenn volt Budapesten.

V.: A Ludovikán tanított, és fenn volt Budapesten, és azt tanácsolta anyámnak, hogy költözzünk be Csillaghegyről, mert ott őrült harcok lesznek. Egyetlenegy nap alatt átment az egész orosz hadsereg, és senkit nem bántottak, semmihez nem nyúltak, hanem jöttek Pestre. Ez volt a fő parancs ugye, hogy Budapestet megállítani.

K.: Nem Csillaghegy volt az érdekes, hanem…

V.: Persze.

K.: Akkor ti is béreltetek egy házban Csillaghegyen?

V.: Az a mienk volt, aztán azt is elvették a többek között. Az egy érdekes sztori még mellé, hogy a plébánosnak a húga, az…

K.: A csillaghegyi plébános?

V.: A csillaghegyi plébánossal is nagyon jóban voltunk. A húga volt az apámnak a titkárnője többek között a vármegyén. Oda jártak be, és az orosz… három napig volt orosz megszállás ott. Szóval csata nem volt semmi, csak ott voltak az oroszok.

K.: Ott állomásoztak.

V.: Bementek a plébánoshoz, és egy Pálffy gróf – ez is érdekes! A történelem! Tehát az egész történelem! Pálffy gróf volt az orosz tiszt. A papája az első világháborúban kiment, és beleszeretett egy orosz nőbe, és ott maradt. Ott született egy gyerek, aki orosz katona lett, és Pálffy gróf volt! Egymásba szerettek, elvette feleségül a plébános húgát. Sokáig nem tartott a házasság, mert itt elesett Pest védelmében, vagy megtámadásánál.

K.: Akkor az valóban kérészéletű volt!

V.: Kérészéletű. Viszont kitett egy menlevelet, mert apám megkérte, hogyha valahogy ott marad, azért vigyázzon, hogy ne törjenek be. Hátha jön megint egy ilyen megszálló orosz csapat, meg minden, úgyhogy egy nagy orosz menlevél ki volt téve a házra, úgyhogy oroszok oda be nem jutottak. Hanem amikor az apám a megyén volt, és Judit ott volt velük, és mamám, minket pedig… Mert ő el akart menni akkor már az országból, mert benne volt a Bajcsy-Zsilinszky-féle ellenállási mozgalomban, és az élete azért maradt meg, mert mindig mindenhonnan késett! Volt valami randevú? tudod, amit aztán a nyilasok észrevettek, és ott volt a lövöldözés.

K.: Igen, igen. Amikor letartóztatták a Bajcsyékat.

V.: Pont odaért, amikor a lövöldözés volt, késve, és erre gyorsan elment onnan! Úgyhogy ez volt a mázlija, hogy őt nem kapták ott el. Akkor elhatározta, hogy elmegy az országból, amikor pláne a Bajcsyt ugye levitték, és kivégezték és a többi. De még addig – ugye ez még előtte történt –, és hogy mi megmeneküljünk, és előbb menjünk el, ezért a nagyanyám fölhívta telefonon az Apor püspököt, hogy amíg apámék nem jönnek utánunk, addig nem mehetnénk-e hozzá. Rögtön meghívott minket, úgyhogy a nagymama, Mária testvérem, és Borbála, mi hárman voltunk a nagymamával…

K.: Győrben?

V.: …a vendégei, a Püspökvárban laktunk, Győrben. Nem untatlak?

K.: Nem, nem, nagyon-nagyon érdekes!

V.: És kérlek szépen, „végigélveztük”, amikor lelőtték az oroszok a püspököt! Most avatták boldoggá. Mert tényleg, tényleg egy olyan ember volt! Végtelenül jóságos, kedves! Teli volt a vár menekültekkel, és a pincéje tele volt. A városból bejött szülők, és akik ismerték a püspököt, és vallásosak voltak, vagy nem voltak vallásosak, mindegy, de kérték, hogy rejtse el a lányukat, mert nagyon rossz híre volt az orosz katonáknak, tudod. És teli volt, és volt egy ilyen borospince, ahol a miseborokat tartották, és a borospince mögött volt egy nagy hely, ahova ezeket a kislányokat elrejtették. Ott volt egy ilyen vészlejáró is, úgyhogy mi ezt, mi mind megtanulmányoztuk, mert hiszen hónapokig ott voltunk, mert oda csak húsvétkor értek az oroszok, ugye. Meg hát az volt Hitler bátyánknak a feladata, hogy tegye tönkre Budapestet, hogy ő megmeneküljön. Hála Istennek, nem sikerült!

K.: Igen.

V.: Mármint hogy ő megmaradjon.

K.: Judit meg az édesapád itt maradtak Budapesten?

V.: Judit, meg apám, meg anyám itt maradtak. Na, hát az egy külön sztori! Majd egyszer Juditot kérdezd meg, hogy mi volt az, valami borzasztó, amin ők keresztül mentek!

K.: Igen, valamiket már mesélgetett korábban.

V.: Na, kérlek szépen, mi akkor ottan éltünk, mint Marci Hevesen, isteni kaják voltak, mert egy nagy birtoka volt a püspöki uradalomnak, és hát ott együtt reggeliztünk, a Pálffy grófok, meg az ő rokonai voltak ott menekültek. Sőt ott volt a román miniszter, alattunk lakott, és Wass Albert.

K.: Wass Albert is odakerült?

V.: Igen, Wass Albert is ott volt, és a román miniszter. Együtt voltak, egy szobában.

K.: Ez nagyon érdekes társaság lehetett!

V.: Igen, érdekes társaság volt: grófok, arisztokraták, miniszterek, és még román miniszter is volt. Szóval ilyen ember volt a püspök. Nem nézte a politikát. Ja, és a csúcs volt, hogy a Gizi néni, a nővére a Vilmos bácsinak, az Apor püspöknek, az volt a Nemzetközi Vöröskeresztnek az elnöke. Miután utálta a németeket, a németek nem merték kinyírni meg elfogni, hanem internálták a Püspökvárba. Tehát nem mehetett ki a Püspökvárból, és nem tehetett mást, csak ott kellett neki lakni, még elhagyni se lehetett a Püspökvárat. Szóval ez egy történelem!

K.: Végül is a Püspökvár, az egy védett terület volt egészen addig, míg az oroszok meg nem érkeztek.

V.: Még akkor is védett terület volt, aztán a legvégén…

K.: Az Apor püspök titeket nem próbált bujtatni? Te egy fiatal lány voltál.

V.: Hát dehogynem! Csak az volt a helyzet… hát mi is ott laktunk, hát ugyanúgy, csak mi nem mehettünk le a pincébe, mert a nagyanyámnak szívbaja volt, és nem bírta a pincelevegőt. Szóval mondjuk így volt a Püspökvárnak az udvara. Itt volt a bejárat a pince felé. Itt a pince előtt volt egy nagy előtér, és innen fölfelé lehetett menni, ott volt egy Vörös Keresztes mentőhely, baloldal pedig egy lépcsőn fölmentél egy folyosóra, amelyik ugyan lenyílt, a folyosó az udvarra, de az be volt zárva, az az ajtó, és annak volt egy beugrója. Nem tudom, miért csinálták azt a beugrót – mint az előszoba kétszer, egy olyan beugró –, és azt mondta a Vilmos bácsi, hogy oda leraktak nekünk matracokat meg pokrócot. Az egy teljesen elzárt dolog, itten őrajta keresztül lehet csak jobbra-balra közlekedni, tehát a nagymama maradjon ott az unokákkal, nem kell lemenni a pincébe. Mi ott voltunk, és végignéztük az ajtón keresztül – ugye fiatal lány, kamasz, érdeklődik –, állandóan lestük. A püspök teljes püspöki ornátusban: vörös kesztyű, a püspöki gyűrű, az aranylánc… sóval és kenyérrel fogadta a harcos orosz… Háromszor foglalták vissza a németek, és aztán megint orosz lett, megint visszafoglalták, megint orosz lett. Mikor az oroszok bejöttek, attól nagyon féltünk, mert rettentő híreket hallottunk, meg tudtuk, mindenki, hát hallottuk, mindenhol miket csináltak.

K.: Már híre járhatott, hogy Budapesten mi történt.

V.: Kérlek, én a saját szememmel láttam orosz katonanőt, aki letérdelt a püspök előtt, megcsókolta a gyűrűjét. A püspök megkínálta sajttal, mert az uradalom gyönyörű, isteni, igazi ementáli sajtokat gyártott, és ilyen nagy szelet sajtokkal kínálta meg. Sose felejtem el, hogy az orosz nő a lukakat telirakta sóval – nem tudom, miért –, és úgy ette meg. Biztos sóhiánya volt, mert lehet, hogy nem kaptak előzőleg rendes kaját, és ezért.

K.: Nem kaptak valószínűleg már ki tudja, mióta.

V.: Nagyon rendesen viselkedtek. Szóval tényleg tiszteletreméltóan viselkedtek a harcos oroszok. Na most ezek továbbvonultak, és jött a megszálló csapat.

K.: Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de az fel se merült, hogy akkor ti elmeneküljetek, amikor már ott volt a front?

V.: Nem, nem. Eszünkbe se jutott. Illetve nincs igazam! Kellett volna. Mi beszéltünk németül – jobban, mint most –, a németek azt mondták… alattunk volt egy német katonai telefonközpont, és nagyon helyes, szimpatikus német tisztek voltak ott, meg altisztek. Persze azokkal is beszélgettünk, mert amikor kimentünk a mi lakosztályunkból, akkor azon a lépcsőn kellett elhaladni, ahol az ő bejáratuk volt, és akkor egyszer-kétszer ezekkel elbeszélgettünk. Olyan helyesek voltak! Tényleg nem akarom dicsérni őket, de tényleg olyan helyesek voltak, hogy azt mondták, hogy „Kislányok! Mondják meg a nagymamának: nem viccelünk! Mi tudjuk, hogy az oroszok Budapesten, meg a megszállt országokban mit csináltak a lányokkal! Menjenek el innen, mert ne várják meg az oroszokat! Mert higgyék el, hogy az oroszok nem fognak kesztyűs kézzel bánni magukkal! Pláne egy Püspökvárban, pláne olyan emberekkel!” Még a címüket is megadták nekünk, hogy a mamájuknak hol van valahol Németországban, oda menjünk. Nem mentünk. Az utolsó pillanatban, amikor már láttuk, hogy a püspöknek az egész rokonsága autóra száll, és elmenekül – csak mi voltunk akkor már ott, mi már haza nem jöhettünk, mert körbe fogták Budapestet. Anyámék azért nem tudtak kijönni, és továbbvinni minket…

K.: Nem tudtak csatlakozni?

V.: Nem tudtak, mert decemberben körbe fogták a fővárost. Azt hittük, hogy karácsonyra kijönnek. Nem tudtak már kijönni, mert körbefogták Budapestet.

K.: És volt róluk hír?

V.: Semmi. Csak az, hogy nem érkeztek meg. Akkor nagyon rendes volt a püspök, tényleg nagyon rendes volt! Volt pénze a nagymamának, és még adott a nagymamának pénzt, amikor kitelepítettek. Nem, még előtte is adott, mert már akkor elfogyott, tudod?

K.: Értem.

V.: Mert nem azért mentünk mi, hogy hónapokig ott legyünk. De akkor jöttek az orosz megszállók. Mongol részeg tankosok. Valaki jó magyar megsúgta nekik, hogy egy csomó nő van a püspök pincéjében.

K.: Bent a várban.

V.: Egyszer csak berontottak este oda, ebbe az előtérbe, és rögtön követelték a püspöktől, hogy „kicsi krumpli pucolás!” Tudod, a kicsi krumpli pucolás mit jelent: a lányokat adja oda! Mert ők tudják, hogy itt vannak a pincében! Mire a püspök azt mondta, hogy nem! Nem engedi! Még csak le se engedi őket a pincébe. Lement velük a pincébe, a hordók eltakarták, tehát nem látta. Lement, tényleg nem láttak ott. Visszajöttek, és akkor az egyikre mégis, miután részegek voltak már, rájött az erőszakoskodás, hogy de igenis, ők lemennek, és elviszik a lányokat, mert ezek a lányok biztos, hogy ott vannak! Akkor a  püspök már dühösen… egy nagyon szelíd ember volt. Mellette állt egyik oldalon egy orvos, aki tudott oroszul, ez volt a tolmács, a másik oldalon pedig egy Pálffy gróf. Ezek ketten álltak mellette, és az is valamit mekegett oroszul, úgyhogy azért álltak kétoldalt a püspök mellett. Ezek aztán mindent csináltak, csak nem vették tiszteletbe a püspöki gyűrűt meg a hogyhívjákot, hanem elkezdtek ordítozni, és akkor erre a püspök is fölemelte a hangját, és azt mondta, hogy „Megtiltom!” És erre a „Megtiltom!”-ra megindították a…

K.: Ez provokatív volt.

V.: …géppisztolyt, és így keresztbe lőtték a három embert! Na most pont a Vilmos bácsinak a hasán így keresztülment a géppisztolysorozat. A másik is megsérült, meg a Pálffy is, de azok élve maradtak. Vilmos bácsi összeesett. Ez történt ott.

Na most az ajtó félig nyitva volt. Az oroszok elrohantak, mert voltak vagy öten vagy hatan, fölmentek a másik oldalra, azokhoz a kötözőkhöz, azok is mind ott lakó vendégek voltak, akik ott a Vörös Keresztet ellátták, onnan „segítség!”, ordítozás, minden hallatszott, a nők kiabáltak, hogy „segítség!” Fölrohant egy orosz itt a lépcsőn, képzeld el, hogy minket kirángatott a pokróc alól! A húgom ötéves volt, arra is ráfogták a pisztolyt, ráfogta ez az egy. Sorba ránk fogta a pisztolyt, és annyit tudott magyarul, hogy „Lefeküdni! Lefeküdni aludni!” Ezt mondta nekünk, nekem is a homlokomon a pisztollyal, hogy „Lefeküdni aludni!” Hát mi félholtak voltunk! A nagymama visított, mint a fába szorult féreg szegénykém: „Segítség! Segítség!” A másik oldalról ordítottak, hogy „Segítség! Segítség!” Közben ezek be akartak menni. Most képzeld el azt a szerencsétlen püspököt! Hát persze, hogy elordította magát, hogy „nem tűröm!” Akkor őt is lelőtték. Na de ettől viszont úgy megijedtek – mert azért ilyet egy megyének a püspökével nem lehet csinálni –, hogy elpucoltak. Ez az orosz is, aki minket akart ott leteperni, ez is visszarohant a lépcsőn, és elmentek. Állítólag a KGB elkapta őket, és mindegyiket…

K.: Az édesapátok, az lejött Győrbe, és megkeresett titeket?

V.: Megkeresett minket. Hát valahogy megtudta, hogy a Püspökvárból kitelepítették a népet, és hogy ott vagyunk, és hazahozott, és akkor… várjál csak, hol laktunk? Ja! Mert ugye a papám közben – most muszáj a papámat elmesélni.

K.: Persze.

V.: A papám közbeni intézte a megyének az ügyét mint megbízott alispán a Kisgazdapárt részéről.

K.: Kisgazda, vagy parasztpárti?

V.: Nem, ő parasztpárti volt, de a Kisgazdapárt bízta meg, mert az volt a legnagyobb párt akkor, a Kisgazdapárt, és az is volt akkor még Magyarországon a vezető párt.

K.: Igen.

V.: Tehát nem a kommunisták voltak akkor, hanem…

K.: Nem persze, még két évig egyáltalán nem.

V.: Igen. Amíg a kék cédula nem jött, ugye.

K.: Igen, igen. De akkor se lettek volna, csak csalással.

V.: Akkor se lettek volna, így van. És kérlek szépen, nem tudom, már ott minden rendbe volt téve, meg tárgyalt az oroszokkal. Tudott tárgyalni, azok tudtak… hogy hívták? Vorosilov? Nem Vorosilov. Hogy hívták azt az orosz…

K.: Vorosilov is megérkezett. Ő volt a szövetséges ellenőrző bizottságnak a vezetője.

V.: Igen. A Vorosilov csinált egy vacsorát, meghívta a vacsorára az apámat, ahol megtárgyalták az összes helyzetet, hogy mit kell csinálni. Szóval azok értelmes pofák voltak, ez nem vitás.

K.: Az édesapád akkor a szerb segítségével megértette őket vagy tudtak németül is beszélni?

V.: Szerb révén megértette őket, és tudtak németül is beszélni, a Vorosilov, az tudott németül is, és azt hiszem, talán még angolul is tudott. Apám ugyan angolul nem nagyon tudott, németül nagyon jól tudott. Anyám jobban beszélt németül is, franciául is, angolul is. De ő, apám is tudott azért angolul és oroszul is, mert a szerb nyelvet, azt…

K.: A szerb, az elég közel áll az oroszhoz.

V.: Megállapodtak ott, nagy vacsora volt, minden, nagy tiszteletadás egymásnak, minden, és három nap múlva a Gerő bement az apámhoz, és azt mondta, hogy lépjen be a pártba, mert nekik kommunista alispán kell. Erre az apám azt mondta, hogy „ne haragudjon, én benn vagyok egy pártban, az a Parasztpárt, nekem van egy pártom, miért lépjek én egy pártba?” Akkor még azt hitte, hogy ezekkel lehet tárgyalni, tudod.

K.: Igen.

V.: „Gondolkozási időt kérek!” – mondta.

K.: Ez nem tetszett nyilván.

V.: Hát a gondolkozási idő egy napig tartott, másnap megjelent az ÁVO, és bevitték a Terror Házába. Azt ne tudd meg, hogy ott min ment keresztül! Azt inkább Judit tudja elmondani, mert ugye mi akkor még Győrben voltunk. Azt mondja, hogy egyszer csak megjelent a papa ekkora szakállal, tetvesen, koszosan, piszkosan haza, és úgy örültek neki! Megmosdatták.

K.: Szerencse volt, hogy egyáltalán megmaradt.

V.: Hogy élt! Jól megverték, de szerencsére őt nem. Azt mondta, hogy borzasztó volt, borzasztó! Hát az egy külön sztori, úgyhogy azt is elmesélte. De akkor szépen kipucolták tisztára. A vármegyének volt egy bérháza. A bérház a Baross utcában volt, az a vörös téglás ház, attól kezdve most… azt lebontották, a mögötte lévő összes házakat, és ilyen panelépületeket húztak fel.

K.: Azt hiszem, sejtem, hogy miről van szó.

V.: A Beniczky utca, odáig. A templom után, a Beniczky utca sarka volt. Tehát ez a vármegyének a bérháza volt, és ott fölajánlott a megye apámnak egy lakást.

K.: És ti már akkor a háború után a vármegyei házba, a Beniczky utcába jöttetek vissza?

V.: A Beniczky utcába. Na most a dráma az volt a Beniczky utcában…

K.: Az édesapád, amikor kijött az Andrássy útról, akkor még hivatalban maradt? Vagy kapott lakást a vármegyétől?

V.: Nem, már előtte fölajánlották ezt. Nem is mert nagyon ugrálni már akkor, amikor kijött az Andrássy útról. Akkor lement Pécsre. Ő egyenesen lement Pécsre. Ez egy újabb történet. Lement Pécsre, mi ott maradtunk a Baross utcában, és ez egy ludovikás tisztnek volt a lakása. A ludovikás tiszt nem jött haza. Illetve akkor még nem jött haza. Az volt a rendelet, hogyha valaki kap egy ilyen lakást, amiben bútorok vannak, azt le kell adni az „Elhagyott javak”-nak, mert ugye nem jött meg. Az apám azt mondta, hogy „én úgyis visszakapom a csillaghegyi villámat…”

K.: Nagyon optimista volt!

V.: Szegény kis optimista! „Tehát nem teszek tönkre egy másik embert, nem adom le az »Elhagyott javak«”-nak, hanem inkább összezsúfoltuk, és a négy szobából egybe, egy olyan  személyzeti szobába betettük a legértékesebb bútorait, és abban laktunk, mert nekünk se volt más, mert a mienket is elvették. Aztán egyszer csak megérkezett a tiszt ugye…

Miután az apám benne volt az ellenállási mozgalomban, száz holdat meghagytak. Maradt az árvíz pusztította kis kastély, ami teljesen tönkrement, és a falu széthordta a köveit is, de maradtak a cselédlakások. Mi beköltöztünk. Lementünk, és miután megmaradt, művelni kellett. De azért mi, a mamám meg mi, nem voltunk elég jók ahhoz, hogy ott egy gazdaságban…

K.: Nem is értettetek hozzá!

V.: Nem is értettünk hozzá. Ráadásul minden héten kijött a Rákositól egy olyan állati adó – most disznóadót kellett fizetni, most nem tudom én, mit kellett fizetni –, úgyhogy a végén az apám azt mondta, hogy ezt nem lehet bírni! Lefoglalták a lakást, a bútorokat, ami volt még, azt is lefoglalták adó fejében, mert nem fizettünk! Úgyhogy a végén ingyen és bérmentve visszaadta az államnak.

K.: Azt kérdezném, hogy ugye lementetek a birtokra, de az iskoláitokat nem folytattátok?

V.: Dehogynem! Jártunk nyáron. Nyáron voltunk lenn, akkor az összes haver lejött mindig! Még gyalogolni is kellett valami tíz kilométert! Ez pont Dunapentelével szemben volt, tehát most hogy hívják?

K.: Dunaújváros.

V.: Dunaújváros, igen. Akkor építették Dunaújvárost. Emlékszem, hogy tapostuk az agyagot, és foltoztuk a házat, ezeket a cselédlakásokat. Sároztuk az alját, mert ugye sárral kellett fölkenni, és azt is megcsináltuk…

K.: Tehát a háború után  a Sacré Coeur folytatódott?

V.: Nézd, a háború alatt még ’44-ben, amikor mentünk, ugye apám ment valami hivatalos ügyben ki Zsámbékra, zsámbéki sváb volt. Tárgyalni akart a pappal, hogy beszélje le ezeket a hülye svábokat, hogy az Istenért, ne lépjenek be a Volksbundba. Én untam azt a tárgyalást már, és akkor a pap fiatal öccse – a pap báty és öcs volt, mind a kettő pap volt – azt mondja: „Nem jön föl a zárdába?” Mondom: „De, fölmegyek!” Fölmentünk együtt, tárgyaljanak, a papám meg a plébános. És tudod, a Sacré Coeur – te is ismered a Sacré Coeur-t – a Sacré Coeur nagyon modoros volt! Szóval fekete fátyol, fehér fátyol, ötvenféle névjegy, ha a Würdige mutterral akartál beszélni, akkor zöld névjegyet dobtál be – és énnekem ez olyan… én nem vagyok az a típus. Juditnak nagyon megfelel, Judit az a típus. Mari is inkább. De én nem.

K.: Szabadabb vagy?

V.: Én nem szeretem ezeket a…

K.: Formaságokat?

V.: Ennyire a formaságokat nem szeretem. Úgyhogy amikor kiértünk, fölmentünk – gyönyörű helyen van, biztos tudod.

K.: Igen, ismerem.

V.: Ez egy svájci rend volt. Azért maradt két évvel tovább meg, mert kinn volt a svájci menlevél. Fölmentünk a lépcsőn, bementünk, és pont ebédidő volt, és jött egy apáca, és a gyerekek akkor jöttek ki az ebédlőből, és erre az apáca megkérdezte – ilyen nem létezett, hogy egy Sacré Coeur-ben! –, hogy „mi az ebéd?” És mondták, hogy mit tudom én, paradicsomos káposzta. Ugrott egy óriásit, és azt mondta, hogy „jaj, de imádom a káposztát! Megyek is ebédelni!” Na, hát ilyen! Ez elképzelhetetlen volt, tudod.

K.: Túl spontán volt, igen.

V.: Rögtön azt mondtam otthon, hogy „én megyek Zsámbékra! Mert énnekem ez úgy tetszik! Ez az én világom!” Gyönyörűen  megépítették, az eleje, az a 12. századból van a két toronnyal, és hozzáépítették a három oldalt. Tornaterem, alatta uszoda, az udvaron kosárlabdapálya lépcsőkkel, hogyha a nézőközönség akarja nézni. Csodálatos berendezés! Halványzöld padok fehér csőbútorral. Tanítóképző volt, tehát volt gyakorló elemi iskola piros-fehér színű padokkal és csőbútorokkal. Szuper volt az egész! Modern, klassz! Legszebb álmaim egyike a zsámbéki ottlét! Aztán szegény Borbála is kijött oda, mert itt éhezés volt, az apácáknak viszont még volt birtoka. A birtokon alsóbbrendű nővérek dolgoztak, nagyon jó kaja volt, mert magát ellátta az intézet, tehát nem kellett sehonnan se hozni, és bizony volt sárgaborsó főzelék, de volt mellette hús is!

K.: Te ott meddig voltál?

V.: Én amíg le nem képesítőztem. Először érettségiztem. Érettségire mehettél, és képesítőztél. Most aki csak képesítőzni akart, az elvált, mert mást tanultak, mi érettségizni akartunk, mi is mást tanultunk az utolsó egy évben, vagy valahogy így.

Leérettségiztem, és utána pedig apám azt mondta, hogy „nézd fiam, nem tudni, hogy mi a mi káderlapunkkal egyáltalán kapunk-e valahol valamilyen állást, úgyhogy egy tanítóra mindig szükség van”. Különbözetivel visszamentem, megtanultam nyáron azt az anyagot, amit kellett, nagyszerűen lekülönbözetiztem, és akkor az osztálytársaimmal folytattam. A többiek, például a Cili barátnőm, akiről beszéltem, az nem, az csak érettségizett. Az ő nagynénje volt az igazgatónő ott.

Ja, és akkor nem tudtunk hazamenni! Az egy édes dolog! Akkor jött ez a milliós pénz, tudod. Ahányszor a mamám küldött pénzt a buszra, annyiszor… tízszer annyiba került volna! Nagyon élveztünk ott lenni, mert akkor szabadon kószáltunk az egész intézetben, és mindenféle hülyeségeket csináltunk. Rendbe akartuk hozni az uszodát, mert az ostrom alatt tönkrement az uszoda.

K.: Az csak ott állt üresen?

V.: Ott állt üresen. De mi megcsináljuk! Kipucoltuk, és minden, de nem volt víz, amivel megtöltsük. Ilyenekkel szórakoztunk.

K.: Az iskola tehát megmaradt addig, ameddig te megszerezted a képesítést.

V.: Mi költöztettük ki az apácákat. Ők ebben a régi részben voltak a klauzúra miatt. A toronyban nem. A toronyba mindig a végzősök mehettek aludni. El lehetett látni Pestig!

K.: Te tanítói képesítést kaptál?

V.: Tanítói képesítést.

K.: Ez ’48 tájékán lehetett?

V.: ’48, igen, mert akkor tették ki őket. Mariékat hamarabb megszüntették, a Sacré Coeur-t.

K.: Te a tanítói oklevéllel mit tudtál kezdeni?

V.: Följöttem Pestre, és eszem ágában sem volt tanítónak lenni. Beiratkoztam egy gyors- és gépíró tanfolyamra, el is végeztem.

K.: Kihez tudtál feljönni Pesten?

V.: A Baross utcába.

K.: Az még megvolt?

V.: Közben a huszártiszt úr hazajött, és miután ő nem volt osztályidegen, mert sánta volt, egyébként származásilag abszolút az…

K.: Mint ludovikás tanár bőven lehetett volna.

V.: Visszament a Ludovikára még tanárnak és olyan hatalma volt, hogy kitúrt minket! Csak egy szobában lakhattunk, és a fürdőszobán keresztül lehetett kimenni. Ha csöngettek, amikor valaki a fürdőszobában volt, akkor nem tudtunk kimenni beengedni. Szegény apám meg amikor kijött a Terror Házából, akkor lemenekült Pécsre. Pécsett még egy csomó ismerőse volt, mert a Maléter család pécsi.

K.: Igen.

V.: A szőlő még megvolt. A mamám is lement a papám után, és ott laktak a… hogy hívták azokat a munkásokat, akik a szőlőt művelték, ezeknek volt egy külön nevük, tudod?

K.: Vincellérek?

V.: Vincellér-lakások, és fölötte volt egy nyári szoba, ahova a család kiment, amikor szüret volt.

K.: Tehát lementek Pécsre a vincellér-lakásba.

V.: Akkor lementek Pécsre a vincellér-lakásba. Rendbe hozták, ahogy lehetett. A nyári szobát csak nyáron lehetett használni, és alatta volt a présház. Azt is rendbe hozták, úgyhogy nyáron a présházat és a nyári szobát használták. Ez a bútor volt ott, ez a faragott bútor.

K.: Ez a nagy konyhai bútor?

V.: Igen. K.: Ez egy tálaló, nem?

V.: Ez nem konyha, ez tulajdonképpen egy ebédlő.

K.: Étkezőbe való, igen.

V.: Igen. Van egy kis szekrény hozzá, azt az Andrásnak ajándékozta apám.

K.: Tehát akkor ők lementek Pécsre.

V.: Lementek Pécsre, és az apám összeköttetései révén bekerült az Állami Biztosítóba. Az anyám is utánament, és ő is az Állami Biztosítóban dolgozott mindaddig, amíg jött az ’56. Na most ’56-ban miután jogi doktor volt az apám…

K.: Nyilván felkérték…

V.: Felkérték, hogy menjen a Nemzeti Bizottságba. Őt küldték a biztosító révén. Semmi nem történt, egy puskalövés nem volt Pécsett, tudod nagyon jól.

K.: Igen.

V.: Az egész társaságot – egyetemi tanár volt a vezetője, az őrségben benne volt például, egy csomó jó nevű művész, színész, szóval mind értelmiségi volt, az biztos –, az egész bandát lefogták. Fölhozták ide a Katonai Bíróságra, és csináltak egy olyan monstre pert a legrohadtabb elnökkel, aki csak létezett! Közben szegény Juditnak már el volt fogva az ura. Mindig menni kellett, mert azt mondta a védőügyvéd, hogy… Nyilvános volt a tárgyalás, tehát mehettünk végighallgatni a tárgyalást. Az rettenetes volt! Te képzeld el, amikor látod az apádat… egy teherautó állt meg ponyvával letakarva, és rabruhában, egymáshoz láncolva vitték őket be a… mindennap hozták oda a tárgyalásra őket, és akkor azt megengedték, hogy ennivalót adjunk nekik. A Gyorskocsi utcában voltak ők. Még akkor nem vitték el Márianosztrára.

K.: Visszaugorhatnánk egy pillanatra? Te mit csináltál Budapesten azok után, hogy azt mondtad, hogy elmentél egy tanfolyamra?

V.: Ja, a drága jó apám ugye…

K.: Akkor te visszaköltöztél a Baross utcába?

V.: Igen. Jártunk a tanfolyamra. Én tulajdonképpen színész akartam lenni. De hát engem fölvenni színiakadémiára, hát az nonszensz volt a politikai származásommal! Mária orvos akart lenni. Csodálatos felvételi dolgozatot írt!

K.: Ő meg is próbálta?

V.: Meg is próbálta, és aztán azt mondták, hogy nagyon sajnálják, de…

K.: Elutasították?

V.: Elutasították.

K.: Judit is próbálkozott?

V.: Nem, elvégezte ezt a mezőgazdasági szakközépiskolát, és utána kihelyezték Nógrád megyébe agronómusnak. Ott kapta azt a szerencsétlen sérülést a térdére. És akkor egyszer csak a drága jó apám telefonált, hogy elintézte, hogy kinevezzenek Baksára tanítani. Na tudod, hogy ki örült annak? Én nem!

K.: Megkérdezném, hogy hol van Baksa, mert nem tudom.

V.: Pécs mellett, vonattal kellett menni.

K.: Igen, szerette volna, hogyha a család közel van egymáshoz.

V.: Igen, igen. Ő akkor ott lakott lenn.

K.: Igen.

V.: Anyám viszont visszajött Pestre, hogy ne legyenek egyedül a gyerekek. Én pedig Baksára úgy jártam ki, hogy amíg jó idő volt, addig elmentem vonattal – nem tudom már azt a falut vagy állomást, ahol megállt –, és ott volt a biciklim, és akkor még hat kilométert bicikliztem Baksára. Ott nagyon jó volt! Nagyon jó volt a testület, a pap is benne volt, mert akkor még hittanórák voltak természetesen. Az osztály… a kollégáimmal…

K.: Ez egy falusi iskola volt?

V.: Falusi iskola volt. Nagyközség volt a Baksa. Utána visszabicikliztem. Na de ezt csak nyáron, tavasszal, meg ősszel lehetett csinálni, mert amikor két méteres hó volt, akkor nehéz volt, és akkor egy gazdánál kivettünk egy szobát…

K.: Baksán laktál?

V.: És ott laktunk. Nagy dunnákat kaptunk, és ott laktunk. Nagyon kellemes volt, jó volt, szerettem! Egyszer aztán jött valami szakfelügyelő, és a szakfelügyelőnek úgy látszik, tetszett az én tanításom, pedig soha életemben nem gondoltam, hogy én pedagógus leszek.

K.: Akkor te mint tanító, olvasni, írni tanítottál, meg számolni?

V.: Persze. Azt, amit most, mit tudom én, negyedik osztályig, azt tanítottam. Akkor azt mondja nekem a szakfelügyelő, hogy „nézze, van egy kérésünk. Van egy Kisdér nevű község, akik nagyon-nagyon gazdagok voltak a múltban, mert muraközi lovakat tenyésztettek, és azokat adták el nyugatra. Mind kulák, elvették már a legtöbbnek a vagyonát. Lóról szó se volt már akkor, a földnek nagy részét is elvették. De építettek maguknak egy iskolát még annak idején.”

K.: És hiányzik a tanító?

V.: A tanítónak TBC-je lett, elvitték, nem taníthatott. Gyönyörű tanítói lakás volt. „Nem vállalnám-e addig, amíg oda is ki nem neveznek egy embert? Mert maga olyan rendesen csinálja ezt a munkáját. Menjen!” A papámat megkérdeztem, mert akkor az ember olyan volt, hogy még a papáját megkérdezte.

K.: Igen, bármennyire is önálló voltál.

V.: Bármennyire önálló. Mondom: „Mit szól hozzá? Hát most menjek vagy ne menjek?” Azt mondta: „Jól van! Mehetsz, csak nem engedem, hogy abba a lakásba menj! Akkor nem engedem, hogy átmenj, ha abba a lakásba…” Tudniillik az ő testvére az első világháborúban egy olyan tüdőbajt kapott a fronton, hogy belehalt. És ő attól félt, hogy én is…

K.: Tehát attól félt, hogy a lakásba bekerült ez a kór.

V.: Hogy a lakásban benne van a kór… Megegyeztek a gazdákkal, hogy sorkoszton leszek. Az egy édes dolog volt! Laktam egy gazdánál, és mindennap máshol ebédeltem. Mindig tudták, hogy hova megyek.

K.: Ezt az édesapád beszélte meg az ottaniakkal?

V.: Az édesapám beszélte meg az ottaniakkal, és nagyon lelkesen fogadták, hogy jól van, hát ezt ők megértik tökéletesen. Ami még érdekes volt, az a gyakorlat. Nagy gyakorlatra tettem szert, mert negyven gyerek volt a nyolc osztályra. Volt olyan osztály… egyben kellett a negyven gyereket tanítani, mert egy osztály…

K.: Értem, igen. Átlagosan évfolyamonként öt gyerek volt.

V.: Sőt! Volt, hogy három. A negyedik osztályban három. A gazdámnak is az unokája, abba a negyedik osztályba járt, ahol három gyerek volt. Meg kellett tanulnom, meg kellett, hogy hogyan…

K.: Ez nagy pedagógusi feladat volt, hogy ennyi helyre oda kellett figyelned, és amikor valakihez odafordulsz, a többiek dolgoznak közben.

V.: Fegyelmet. Ezt tanítom, azzal foglalkoznak, igen. Kis cigánykölykök voltak az első sorban, elsősök. A periférián laktak a cigányok. Nem ilyenek voltak, mint a mostaniak! Szerények, szolidak.

K.: Dolgosak, gondolom.

V.: Dolgosak. Vályogot vetettek, vagy mit csináltak, pénzük is volt.

K.: A szülők, azok dolgoztak nyilván.

V.: A gyerekek jártak rendesen iskolába, nem kellett szidni őket, mint most! Köönyörögni, meg behajtani az iskolába. Ott az első sorban ültek.

K.: Segélyeket se igényeltek, mert nem voltak segélyek.

V.: Nem, nem kellett segély, mert dolgozott mindegyik. Az első sorban ült legalább öt kis cigányom. Mondjuk szegényebbek voltak, mint ezek a gazdag kulákgyerekek.

K.: Nem volt hátterük.

V.: Képzeld el, hogy minden reggel megjelent a kulákgyerek, még otthon, amikor még nem kezdődött az iskola – akkor kezdődött, amikor én akartam, mert én voltam az egyetlen értelmiségi az egész faluban! –, és hozta a reggelit. Ekkora szál kolbász! Egy ekkora kenyér! Egy ekkora szalonna! Atyaúristen! Mondom: „Te, ezt egy hétre hoztad?” „Nem, nem! A tanító néninek hoztam, tessék megenni reggelire!” Na jó, a gyerek elment, én szépen megcsináltam a magam kis tízóraiját, vágtam belőle, aztán csináltam egy csomó tízórait, és amikor bementem az iskolába – ez nem mese, ez tényleg, komolyan mondom neked –, mondtam: „Na, gyerekek! Most uzsonnaszünet! Tessék kimenni az udvarra! Ti – mondtam a cigányoknak – benn maradtok!” Odahívtam őket, mondom: „Gyertek gyerekek! Mindenki kap egy uzsonnát, de el ne mondjátok a többieknek! Mert ha valamelyik elmondja, többet nincs uzsonna!” Minden nap mindenki megkapta a maga kis uzsonnáját a kis cigányok közül!

K.: Te ott nem érezted magad nagyon egyedül?

V.: Nagyon! Nagyon! Hat kilométerre volt az állomás, és hogyha elkezdődött az ősz – nem volt betonútjuk, mert azt már nem tudták megcsinálni, mert közbejött a háború –, térdig érő sár volt a járdán is, gumicsizmában kellett járni.

K.: El voltál zárva mindentől.

V.: És mindenkitől! Mindentől! A vasútállomás… szekérrel elvittek az állomásra, hogyha be akartam menni Pécsre, de télen nem tudtak. Meg ősszel, amikor sár volt meg latyak, akkor ők se mentek. Jött a karácsony. Nekem kellett ünnepséget tartani karácsonykor.

K.: Mint az értelmiségi.

V.: Mint az egyetlen értelmiséginek. Rettenetesen voltam! Megtanítottam őket József Attilának a betlehemi versét, a három királyok… „A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jó éjszakát kívánok!” Az egyik kisfiú megtanulta azt, akkor nekem kellett beszédet mondani. Teli volt az iskola, mert az összes falusi ott volt. Mondtam a beszédet tizenkilenc évesen. Nagy siker volt a műsor! Nnagyon érdekes tanulmány volt ez nekem!

Meghívtam a szüleimet, le. Végigetették őket! Tudod, volt a disznóölés. Mindig az a paraszt hívott meg ebédre, akinél a disznóölés volt. Te, én már a hatodik disznóölésnél azt hittem, hogy… Jézus Máriám!

K.: Már kipukkadsz!

K.: Te teljesen önálló voltál abban, hogy hogyan és mit tanítasz?

V.: Teljesen! Magam csináltam magamnak a tanmenetet, mert akkor is csináltam tanmenetet, nem úgy, mint a Gyurcsány elvtárs alatt, szabadon. Én ezt nem is tudom elképzelni! Mert nekünk az iskolában, amikor bementünk, az első dolog az volt, hogy a tanmenetet be kellett mutatni az igazgatónak. Az egész évi munkát, amit csinálni fogok, tételesen fölírva, hogy ezen az órán ezt fogom csinálni, ekkor és ekkor, ezen az órán ezt ekkor és ekkor. Hogy tudtak úgy tanítani, hogy ez nincs?

K.: Tehát te megtanultad, hogy ezt így kell csinálni, és attól kezdve, ha senki nem ellenőrizte, akkor is így csináltad.

V.: Ez a német módszer. Senki nem ellenőrizte, én csináltam magamnak. Mert sose tudtam, hogy nem jön-e az ellenőrzés. Jött a szakfelügyelő. Most megint van hála Istennek, és megint van tanmenet.

K.: Igen. Akkor a falvakba is lement a szakfelügyelő?

V.: Persze, le bizony! Úgy kerültem Kisdérre. Úgy kerültem. Most már az is nagy helység lett azóta.

K.: Meddig voltál Kisdéren?

V.: Két évig voltam, és aztán anyámnak könyörögtem, hogy „most már intézze el, hogy fölkerüljek Pestre, mert nekem nagyon elegem van ebből!”

K.: Ez elég tapasztalatszerzés volt.

V.: Elég tapasztalatszerzés volt. Az anyám elintézte, sikerült valami ismerőse révén, aki az oktatási osztályon volt, elintézni, és a Mester utca 67-be kerültem.

Igen, és aztán volt egy nagyon-nagyon kedves osztályom, fradisták voltunk! Hú! Szívvel-lélekkel fradisták voltunk!

K.: A Ferencvárosban!

V.: Vittem a gyerekeket. Úgy meg tudtam őket fegyelmezni ezzel, hogy „gyerekek, aki rendes – csak fiúk voltak –, aki rendes lesz, azt…”

K.: Nem voltak koedukált iskolák?

V.: Nem volt koedukált, nem ám, csak fiúk voltak. Úgy szerettek engem, hogy az nem igaz!

K.: Akkor is alsóbb osztályokat tanítottál?

V.: Alsóbb osztályokat tanítottam, mert féltek, hogy megrontom őket politikailag, hogyha fölkerülök. Az alsósokat nem ronthattam meg valami okból kifolyólag, de a felsőbe nem engedtek.

K.: Te már tudtad, hogy azért nem…?

V.: Persze, tudtam.

K.: Tulajdonképpen az is furcsa volt, hogy egyáltalán hagytak tanítani.

V.: Az is furcsa volt! Az is furcsa volt! Ezt a mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán sikerült. De akkor én már tanítottam odalenn.

K.: Értem.

V.: Akkor még nem volt … én nem tudom, talán Pécsett nem volt olyan… a papám akkor el tudta intézni, mert mindenki régi pécsi volt. Tudod, ott olyan nagyon Tükék, azt mondják, pécsi Tüke. Tudod?

K.: Igen, tudom, ismerem a Tükéket.

V.: Mindenki mindenkin segített. Aztán már mint pedagógus, fölkerültem ide, akkor már nem volt probléma. Beiratkoztam esti tagozatra.

K.: Hányban kerültél fel Budapestre? ’51-ben?

V.: ’51-ben, beiratkoztam rögtön a… én tornatanárira akartam menni, de nem sikerült a felvételim, mert az utolsó pillanatban ínszalagszakadást kaptam a csuklómban, és ezért nem sikerült. A történelem–magyar szakot választottam.

K.: Ez a tornatanárság, az hogy jutott eszedbe? Te addig is sportoltál?

V.: Mindig! Ott is, ott is mindig! Versenyeztünk, sokat versenyeztünk iskolákkal Zsámbékon. Uszodánk is volt.

K.: Uszoda, igen, azt mondtad, igen.

V.: Igen. Elvégeztem ezt a főiskolát, és utána az egyetemre…de akkor is csak alsó tagozatban tanítottam ott, a Mesterben.

K.: És a többi kollégával te jól ki tudtál jönni?

V.: Jól! Nagyon! A Nemeskürty Pistával együtt tanítottam. A másikkal, a Hársing Lajossal is együtt tanítottam. Ő volt az úttörővezető.

K.: Igazából csak az igazgató volt kommunista?

V.: Csak az igazgató. Meg az anyósom. Azaz nem volt kommunista, hanem csak belépett a pártba.

K.: Ő is tanár volt?

V.: Ő alsó tagozatos, kiváló tanár volt! Kiváló! Úgy hívták, hogy a szent párttitkárnő, mert közben misére járt, és szentképek voltak a falon mindenhol! Mindenkit nem lehet egy kalap alá venni! Nagyon sokan azért lettek csak, mert különben…

K.: Mert ez egy stratégia volt, hogy megmaradjanak.

V.: Igen, igen. Engem nem, nekem nem is ajánlották föl!

K.: Nem is próbálkoztak?

V.: Nem, nem is próbálkoztak fölajánlani!

K.: Akkor még a férjedet nem ismerted?

V.: A férjemnek az anyja volt a párttitkár! Azt mondta, hogy „tudod, idefigyelj! Megengeded, hogy a fiam… Valahogy összehozlak a fiammal, mert szeretném, hogyha olyan társaságba járna a fiam, amilyen a te társaságod.” Mert énnekem otthon azért megvolt az úri baráti köröm. Egyszer KISZ-esnek akartak… mi volt akkor? Nem KISZ.

K.: DISZ volt.

V.: DISZ. Elküldtek minket, fiatalokat mindnyájunkat a DISZ-be, hogy menjünk, mert fiatal pedagógusok vagyunk, menjünk. Mentünk öten a DISZ-be.

K.: Mégiscsak volt kísérlet arra, hogy a mozgalomba bevonjanak.

V.: Na de csak egyszer mentünk! Mert ezek letegeztek minket! És ez akkor szokatlan volt, kérlek szépen, hogy a fiúk a lányokat letegezzék! Magázták az első…

K.: Az egy más kultúra volt.

V.: „Szevasztok lányok!” – mondták nekünk. Hát hogyhogy? Még az elsőt kiültük, aztán többet soha nem mentünk. Kényszeríteni nem kényszerítettek senkit.

K.: Akkor így ismerted meg a férjedet, hogy az…

V.: Hogy az anyósom azt mondta. „De – mondom –, hát hogy akarod, hogy…?” Azt mondja, hogy „egyetemre jár, a Műegyetemre jár vegyészmérnöki karra”, és majd ad neki valami könyvet vagy valamit, hogy jöjjön hozzánk el, és ezt ő küldi.

K.: Ezt nagyon fifikásan kigondolta!

V.: Nagyon fifikásan kigondolta, és tényleg adott is neki egy könyvet, jött, és nagyon hűséges udvarlóm lett belőle! Rettentő hűséges! Szegénykém! Abszolút úriember! Abszolút!

K.: A te esküvőd, az mikor volt?

V.: Egy évvel később, mint Judité. Én később mentem férjhez, mint Judit.

K.: A férjednek akkor már megvolt a diplomája?

V.: Persze! Persze, dolgozott, a Duna Cipőgyárban dolgozott.

K.: Újpesten?

V.: Újpesten, igen, ott volt a laboratórium vezetője mint vegyészmérnök.

K.: Rögtön odakerült az egyetemről?

V.: Várjál! A Duna Cipőgyárba odakerült, igen ám, de Rákosi bácsi kijelentette, hogy a frissen végzett mérnökök nem dolgozhatnak Pesten!

Szóval le vidékre, akkor két évig vidéken dolgozott, közben jött a forradalom.

K.: Olvastam a férjednek a nevét az ajtón.

V.: Igen?

K.: Nem is tudtam, hogy ilyen szép hosszú neve volt! Merthogy ugye arról beszéltünk, hogy hogyan ismerted meg, de arról nem beszéltünk, hogy ő milyen családból származik.

V.: Szentkirályszabadjai. Ez a Csiky, ez azért lett, a Csiky, mert ő tulajdonképpen Szentkirályszabadjai Csikász László. De azért lett a Csiky, mert a nagypapa színész volt. A család nem lelkesedett azért, hogy egy színész került ki az ő famíliájukból. De nagyon jó színész volt. Aztán megengedték még Horthyék, hogy fölvegye a Csikyt is a rendes neve elé.

K.: A Csikász elé.

V.: A Csikász elé. Így lett Szentkirályszabadjai… hát azt nem szokta használni, hanem Csiky Csikász Lászlót szokott használni. Nagyon szép helyen volt eltemetve, a Kossuth-mauzóleum alat. A Rákosiék pedig, amikor bejöttek ide a drágák, akkor mindenkit kiraktak abból a temetőből, akinek ilyen neve volt. Az én barátnőmnek az egész családját…

K.: Tehát ő osztályellenségnek számított a neve alapján.

V.: Igen, osztályellenség. Az a szerencse, hogy adtak egy helyet a Farkasréti temetőben méghozzá olyan helyen, ott fönn, egész a tetején, ahol nagyon könnyű megközelíteni.

K.: Ugye mert a beszélgetést egyébként ’56-nál hagytuk abba, éppen elérkeztük ’56-hoz. A férjed ’56-ban még vidéken dolgozott? Vagy akkor már Újpesten?

V.: Még vidéken volt. Még mindig nem tudom a nevét annak a vidéknek. Bortermelő vidék, és gyár volt ott, nagy cipőgyár volt, azt hiszem, most is van valami cipőgyár. Én is lenn voltam nála egy párszor. Aztán lement Pécsre. Azért nem tudom annyira, mert az apámék akkor Pécsett voltak, anyám is Pécsett, tudod, hogy ott a biztosítónál dolgoztak, és állandóan csaltak minket, hogy menjünk le, hogy én is menjek le, és akkor valamit építünk oda a kis nyári szobák mellé, szóval azt megcsináljuk rendesen. Akkor a Laci lement Pécsre …

K.: Ott is volt bőrgyár.

V.: Ott is volt bőrgyár, és nagyon jól ismerte a bőrgyárnak az igazgatóját, nagyon jól érezte ott magát. Az anyáméknál lakott valahol, valamelyik ilyen hogyhívják házban, vagy szobában.

Közben én átmentem a lányiskolába. Azt mondtam, „hogyha így kitolnak velem!”, és a gyerekek rettenetesen kétségbe voltak esve, mert nagyon szerettük egymást. Ott lettem úttörővezető, a Tóth Kálmánban. Annek ellenére, hogy tudta az igazgatónő, hogy én keresztet hordok a nyakamban. De az is ilyen gondolkodású volt, úgyhogy nem volt probléma. Ez már ’56 őszén volt. Meghívtuk a Maléter Pált patrónusnak.

K.: Az úttörőcsapatnak a patrónusának?

V.: Még a tetejébe, képzeld el! Aztán amikor a Maléter Pál miniszter lett, akkor az igazgatónő dísztáviratot küldött neki, hogy gratulál a miniszterségéhez. Az egész tantestületet szétszórták utána! Ahány tanár volt, azt mind máshová helyezték! Ezért, ezért! Csak azért, mert Maléter Pál patronálta az úttörőcsapatot, mert én voltam az úttörőcsapatnak a vezetője, és mert dísztáviratot küldött az igazgató a patrónusnak, aki akkor még csak egy sima ezredes volt, nem volt semmi különös.

K.: Értem, hogy véletlenül se esküdjenek aztán később össze Maléter hívei!

V.: A Laci még mindig lenn volt Pécsett.

K.: A forradalom alatt végig lenn is maradt?

V.: Följött közben, de még nem jött föl, amikor az unokatestvéremék elindultak külföldre, mert annak a férje előre kiment nyugatra, és elintézte a dolgokat. „Nem jössz?” Mondtam: „Megyek!” Nagyon el voltam már keseredve, tudod, az egész dolog miatt. Pali már börtönben volt, Judit nem tudta, hogy hol van, és azt mondtam, hogy… Nem menekülés volt ez, csak láttam, hogy ennek nem lesz jó vége itt! Így ennek nem lesz jó vége!

K.: A forradalom alatt még bíztatok abban, hogy…?

V.: Ó, nagyon! Nagyon! És járkáltunk Marival ketten! Mária meg én. Juditot nem engedte a Pali. Hazatelefonált, és azt mondta, „ha kiteszed a lábadat, agyonütlek!” Azt hiszem, egyszer kijött, vagy kétszer, ezt ő tudja elmondani jobban. Mi viszont nem is voltunk máshol, csak kinn az utcán egész estig. Minden fantasztikus volt! Kár, hogy nem írtam le! Nagyon kár, hogy nem jegyzeteltem, hogy mit tudom én, október 25-én ez történt.

Voltak olyan érdekes jelenetek, hogy elmentünk kenyérért a következő utcába, ott a Baross utcának az egyik kereszteződésébe, nagyon jó pék volt, és nagyon sok ember ment oda kenyérért. Olyan volt ez a forradalom, hogy az emberek az utcán voltak. Nem bújt el senki, hanem mindenki mászkált. Amikor lőttek, akkor beugrottak egy kapu alá, aztán elrohant az a tank, amelyik éppen elrohant, és utána megint előjöttek… Nézd, lehet, hogy sok ember lement a pincébe, ezt nem tudom, de sok ember fönn volt az utcán. Mi pont ott voltunk a péknél, és vártunk a kenyérre. Egyszer csak megjelent egy orosz tank. Megállt, pont a pékség előtt. Mi kellett az embereknek több? Gyorsan körülálltuk az egész tankot, így, mindenki ott állt a tank körül, és kíváncsian lestünk be, ahol be tudtunk lesni, nagyon nem lehetett. Ezek irtó be voltak tojva, ezek az oroszok benn a tankban! Lőni nem tudtak, mert közelebb voltunk annál, hogy lelőttek volna. A végén kiszállt az egyik orosz, és azt kérdezte, hogy hol van a legközelebbi kórház. Valaki ott tudott… azért mindnyájan tudtunk egy kicsit oroszul, mert kötelező volt az oroszt tanulni, és mondtuk, hogy miért? Kiszállt, és hátramutatott, kinyitotta ott a tank ajtaját, és egy vérző, meglőtt orosz katona volt benne. Milyen a magyar ember, ugye? Udvarias, segít. „Csukja be! Menjen erre! Menjen balra!” Elmagyaráztuk neki, hogy merre van a legközelebbi kórház…  a Heim Pált, vagy a Klinikákat, vagy valamelyiket, közel volt mindegyik. Ezek megköszönték és elhúztak. De azért voltak olyan kedvesek, hogy megálltak a Baross utca és a körút kereszteződésénél, és szépen körbe összelőtték a házakat, aztán mentek tovább!

K.: Igen. Tiszteletkört tettek.

V.: Igen, tiszteletkört csináltak. Már nagyon nem emlékszem rá, hogy hogy volt, mert annyit mászkáltunk. Azt tudom, hogy nem mentünk el a Nagy Imre-beszédre, ami nem volt aztán a végén, hanem helyette szétlőtték ott az egész teret.

K.: Igen.

V.: Egy mázli volt, valahogy szerencse, a Jóisten segítsége, hogy kimaradtunk. „Á, olyan messze van! Nem megyünk gyalog! Minek menjünk?” És akkor azt mondja az unokatestvérem, hogy „nem jössz velünk? – Hát – mondom – jó, de a Laci lenn van Pécsett.” Majd utánam jön! – gondoltam én. Elindultunk szépen a vonattal.

K.: Ez november közepe felé volt?

V.: Ó, decemberben volt. Már akkor veszélyesebb volt kimenni. Az unokahúgom férjének a barátja Győrben kijött elénk, és azt mondta, hogy „már szedik le a vonatról az ÁVO-sok az embereket!” Énnekem inamba szállt a bátorságom, és még valakivel, nem is tudom, valami közös rokonnal leszálltunk, és visszajöttünk Pestre. Szóval ez csak odáig tartott.

K.: Ők továbbmentek?

V.: Ők továbbmentek, sikerült is kimenniük. Hogy hogy szervezték meg a kimenést, vagy hogy nem szedték le őket a vonatról, azt nem is tudom, hogy hogy történt.

K.: Akkor te visszajöttél december végén.

V.: Visszajöttem. Egy nap alatt, nem tartott tovább, Győrig és Győrtől vissza.

K.: A testvéred, az nem ment veled?

V.: Nem. Egyik se. Aztán hazajött a Laci, és akkor már tudtuk, hogy a Pali… akkor közben volt az, hogy ugye a Palit elvitték a Katonai… mi az? Ott, a Fő utcában van a Katonai Bíróság, vagy micsoda…

K.: Ügyészség.

V.: Ott tartották fogva. Annyit tudtunk… sőt, mi vittünk Juditnak a hírt… Ja, nem, a kivégzésének a hírét vittük mi. Most már tudod az ember…

K.: Keverednek a dolgok.

V.: Na, szóval én azt mondtam, hogy „Laci, én egyszer elindultam! Itt olyan a hangulat, és nekünk, ránk nézve ugye…” Közben az apámat elfogták Pécsett. A világon semmit nem csinált, hanem mint jogászt bedelegálták, tudod, azt mondtam már. Az is börtönben volt, folyt a tárgyalása idefönn, Budapesten, úgyhogy nagyon kilátástalan volt az egész helyzet. Én kezdtem a Lacinak mondani, hogy „menjünk Laci, ki! Menjünk! Hát legföljebb visszajövünk! Nagyobb baj nem lesz, legfeljebb visszajövünk!” Az anyósom szerzett egy nagyon jó lehetőséget Jugoszlávián keresztül. Én nem tudom, miért, a Lacinak az nem tetszett, pedig akkor sikerült volna. Arra hamarabb sikerült volna. Summa summarum…

K.: Arra emlékszel, hogy az milyen lett volna? Egy vezetőt talált, aki…?

V.: Valami vezetőt, aki ismerős, és aki lejött volna a határig. Ezt az anyósom szerválta. Pártvonalon.

K.: Igen, ez azért nagyon érdekes, hogy az anyósod, aki párttitkár volt, aki ugye a fiát az úri társaságba beprotezsálta, és akkor még ő segítette azt is, hogy külföldre menjetek.

V.: Igen. Igazgató tanító volt a papája az én anyósomnak, méghozzá Erdélyben, Máramarosszigeten. Ott volt igazgató tanító, és onnan jött, menekültek akkor el már a románok elől. Aztán Csongrádon volt iskolaigazgató. Volt egy házuk meg minden, anyósom nagyon sokat volt ott, még mielőtt férjhez ment.

K.: Egyébként a férjed is el szeretett volna menni?

V.: Tudod, a Lacinál nem lehetett tudni. Én nagyon szerettem volna elmenni, azt hiszem, ő is, mert neki is elege volt. Képzeld el, hogy egy fiatal mérnök, aki kijön… Megvan a helye itt, Budapesten, és erre a Rákosi kijelenti, hogy „a fiatal végzett mérnökök nem maradhatnak Pesten, hanem tessék vidékre elmenni!” Akkor nősült, és én itt maradtam Pesten, ő meg…

K.: A rendszer beleszólt a magánéletbe.

V.: Igen, beleszólt a magánéletbe. De nagyon! Neki se tetszett ez, persze, hogy nem tetszett. Pedig ő párttag volt még a tetejébe, mert ugye az anyósom, az mondta, hogy lépjen be a pártba, mert különben nem veszik fel az egyetemre. Volt egy zsidó barátjuk ott a házban, aki nagy bőrös volt, meg szőrös, szóval ilyen prémkereskedő, nagykereskedő. Nagyon jóban voltak a Papával, és az azt ajánlotta, hogy a Laciból csináljon bőripari mérnököt. Ez sikerült is. De az anyósom azt mondta, hogy lépjen be a pártba, mert azért okosabb, ha belép a pártba. Úgy végezte el az egyetemet, hogy esti egyetemen, mert különben nem vették volna föl, mert azért mégiscsak egy …. igazgató volt az apja…

K.: De az anyósod akkor egy nagyon okos asszony volt, aki átlátta, hogy hogyan lehet a karrierjét…

V.: Nagyon jól átlátta! Úgy hívták, hogy a szent párttitkár, mert minden vasárnap templomba ment. Szóval nem minden kommunista volt azért rossz, meg bántó, meg… Voltak olyanok, akikről az ember tudta, hogy azok… az anyósomról is mindenki tudta, hogy azért lépett be a pártba, mert…

K.: De emellett az anyósod, hogy belépett a pártba, ő magát kommunistának is vallotta?

V.: Á, fenét! Nem. Párttitkár lett belőle még a tetejébe! Szóval ez az igazgató is olyan furcsa volt, tudod, mert azért az se volt azért olyan igazán kommunista.

Na most közben elhatároztuk, hogy mi mégis megyünk, fölszálltunk a vonatra szépen. Jött velünk a… nem tudom. Hát persze nem ismerted te már szegényt, a Marinak volt a gavallérja, újságíró volt.

K.: Hogy gondoltátok ki, hogy melyik irányba indultok?

V.: Nézd, Laci… a pécsi igazgatója kiment nyugatra. Azt a Laci tudta, mert akkor még ott volt, amikor az kiment nyugatra a forradalom alatt. Egy kiváló igazgató volt, és ott csinált egy ragyogó gyárat, kinn.

K.: Később.

V.: Később, de akkor már ott rengeteg összeköttetése volt, mert nagy neve volt ennek a pécsi bőrgyárnak, a legjobb bőrgyár volt az országban. Egy nagyon-nagyon szimpatikus ember volt ennek az igazgatója.

K.: És feltételezem, hogy az igazgató, az már a két világháború között elkezdte a karrierjét, tehát ő egy régi szakember volt. Gondolom, megvoltak a kapcsolatai.

V.: Persze! Mert idős, régi, nagyon régi szakember volt, nagyon tudott, doktorált. Mi voltunk náluk. A Laci abban bízott, hogyha kimegy, elmegy hozzá, őt rögtön fölveszik. Ismerte, dolgozott nála Pécsett, nem volt probléma.

K.: Ez azt jelenti, hogy nem a semmibe mentetek volna ki.

V.: Nem, nem. Ültünk a vonaton. De ki? Csak mi ketten voltunk. Nem, meg a Dénes, Gyapay Dénes. Gyapay Dénes volt, az újságíró. Meghalt azóta már szegénykém. Marinak volt a gavallérja egyébként, és egy jó újságíró volt. Azzal láttuk, ’56 úgy kezdődött, hogy láttuk, amikor jönnek be az oroszok éccaka. Meg ott voltunk a Rádiónál is, amikor lőtték. Az ÁVO-sok kezdtek kifelé lőni. Ott álltunk a sarkon, és a szamár Mari fölmászott a Sándor utca, vagy minek hívják az egyik keresztutcáját, amelyik rámegy a Rádió utcájára. Ilyen figurák voltak a kapuban, és Mari fölkapaszkodott erre a szoborra, és onnan akart benézni az utcába, amikor is a lövések jöttek kifelé a Rádiótól, és mi mind a ketten elkezdtünk visítani. Már amikor mászott föl, mondtuk, hogy „ne csináld! Ne csináld! Megőrültél?” Mázli volt, hogy leugrott, mert már végiglőtték azt az egész szobrot!

K.: De a tüntetésen is kinn voltatok? Vagy rögtön a Rádióhoz mentetek?

V.: Rögtön a Rádióhoz. Én a barátnőmhöz voltam meghívva, aki a Rádióhoz nagyon közel lakott. Ebédre voltam meghívva, és egyszer csak berontott a barátnőmnek a bátyja, és azt mondta, hogy „gyertek a Rádióhoz, mert óriási nagy tüntetés van a Rádió előtt!” Na, nekünk se kellett több, mind a kettő – hát fiatalok voltunk, –, rohantunk a Rádióhoz. És akkor szólt a Himnusz meg a Szózat, meg megint a Himnusz, meg megint a Szózat, akkor tapsolták. „Nyissátok ki az ajtót!” Egy diákküldöttség állt a kapu előtt, és a 16 pontot akarták, hogy beolvassa a Rádió.

K.: Igen.

V.: Most ezek a hülyék, ha kinyitották volna a kaput, és beolvassák, semmi nem történik! Viszont nem nyitották ki, akkor megjelentek, kihívták a tűzoltókat, a tűzoltók elkezdtek füstbombákat hajigálni, úgyhogy azt mi meguntuk, és a végén elmentünk. Mi a végét, azt ott nem csináltuk végig, hanem akkor elkezdtünk sétálni befelé a Belvárosba. Akkor a Dénessel találkoztunk, akkor már hárman… Nem, Mari nem volt ott még mindig. Hanem a Gyöngyi, a Gyöngyi volt.

K.: Az a barátnőd volt.

V.: Az a barátnőm volt, igen, az egy orvosnak volt a lánya, akihez meg voltam hívva. A fiú is, a bátyja is. Ott álltunk a Dénessel, amikor is az a híres Gerő-beszéd elhangzott, és egyszer csak láttuk, hogy onnan a Keleti felől olyan lassan, lépésben, mit tudom én, olyan ötven méter távolságokban jöttek befelé az orosz ilyen… nem tankok voltak, hanem ezek a befedett autók, páncélautók. Így kukkoltak kifelé az oroszok, senki nem bántotta őket, mentek szépen, húztak előre. „Na – azt mondja a Dénes –, már itt vannak az oroszok is! Hamar megérkeztek ide” Akkor azt mondtuk, igyunk meg egy kakaót. Éjjel-nappali közért volt ott a sarkon, a körútnak a sarkán volt egy nagy közért, ott megittunk egy kakaót, kijöttünk, és akkor húzták a Sztálint. Pont az orrunk előtt húzták a Sztálint egy madzaggal, két ló húzta elöl, be volt fogva a két ló, és az húzta a hasán vagy az orrán, már nem is tudom. Persze rettentő jót derültünk ezen. Mindenki vidám volt! Nem volt rémület, sőt öröm volt! Akkor a Szabad Nép székházából hajigálták ki, nem tudom, kik, teli volt, az összes emeletről repültek kifelé az iratok, az írógépek, amit elképzelsz, minden le a földre, és ott puffant nagyot… meg is gyújtották, azt hiszem. Ott volt valami kommunista könyvtár is, ilyen nagy könyvesbolt, a Szabad Népnek a könyvesboltja, azt is hajigálták ki és gyújtották meg, szóval nemcsak egy könyvégetés volt, Párizsban, itt is volt könyvégetés. És akkor Győrben megint hallottuk, hogy hűha, itt még nagyobb a veszély, mert itt már Győr után, elhagyja a vonat Győrt, és akkor már… és a Dénes velünk jött, a Gyapay Dénes, az az újságíró.

K.: Őt ti hívtátok?

V.: Igen, mondtuk: „Nem akarsz kijönni? – De!” Kijön. Úgyhogy Laci volt, a Dénes volt, meg én voltam. Megint leszálltunk Győrben, de nem azért szálltunk le Győrben, hogy visszajöjjünk, hanem azért, hogy gyalog kimenjünk a határig.

K.: De az még elég messze a határtól van.

V.: Elég messze volt. Belekeveredtünk a Hanságba, a Hanság-mocsárba, úgyhogy elég sok ilyen latyakon keresztül gyalogoltunk.

K.: De elindultatok torony iránt?

V.: Elindultunk torony iránt a határ felé, és a végén már sötétedett, amikor betévedtünk egy téeszbe, vagy állami gazdaságba.

K.: Hadd kérdezzem meg, egyáltalán vittetek magatokkal valamit?

V.: Semmit!

K.: Csak maguatokat.

V.: Csak magunkat!

K.: Ez mikor volt?

V.: Olyan december végén. Sötétedett már, amikor odaértünk, és megkerestük a téesz vezetőjét. Bemutatkoztunk, elmondtuk azt, hogy miért jövünk, azt is elmondtuk, hogy kik vagyunk, úgyhogy tudta. De akkor már minden istálló… rengeteg istálló volt, nagy-nagy állami gazdaság vagy téesz volt, ezt most nem tudom, de nagyon nagy épületek voltak, és ott már mindenhol ültek a menekülők. Várták a sötétedést, mert csak akkor lehetett menni, mert az oroszok akkor már tankkal jártak ott a rendes úton, ami Sopronon át Magyarország felé vezetett. Azt hiszem, Sopron. Vagy Kőszeg?

K.: Mind a kettő ott van.

V.: Mind a kettő... Nyomjelző rakétákat lőttek föl, és akit láttak ott, azt elkapták. Ezt elmondta, nagyon rendes volt ez az igazgatója ennek a téesznek, azt mondta, hogy „nézze! Én maguknak nem ajánlom, hogy most menjenek, hanem várjanak. Adok maguknak állást, dolgozzanak itt nálam mint munkások az istállóban.” Énnekem ez nem volt rossz ajánlat, mert megszoktam gyerekkoromtól kezdve, rengeteget voltunk a saját birtokunkon, és dolgoztunk akkor mi is, szívesen csináltuk. Judit meg pláne, ő volt a fő mezőgazdász. De a Lacinak nem tetszett. „Ha nem, akkor már…!” – ilyen volt a Laci. „Ha már elindultunk, akkor most már menjünk!” Azt mondta erre ez az igazgató, „jól van, hát akkor menjenek, én csak maguknak mondtam, senki másnak nem mondom, mert itten már olyan sokan vannak, hogy nem fogom kihirdetni.”

K.: Mert mindenkinek munkát nem tudott adni.

V.: Nem tudott volna adni. Nyilván mi voltunk a szimpatikusabbak. Elmondta, hogy „akkor ha elindulnak – már teljesen besötétedett, csillagos ég volt –, mindig amerre lemegy a Hold, annak az irányába menjenek! De ne tévesszék el ugye, a lemenő Holdnak az irányába menjenek, akkor találnak egy utat keresztben – ez volt az a bizonyos országút –, ott nagyon vigyázzanak, mert az oroszok ott pásztáznak a tankjaikkal, és föllövik az izét, akkor hasaljanak le, és várják meg, amíg az orosz tank elmegy, és akkor szaladjanak át az úton, ott lesz egy kiserdő, és a kiserdő után már ott van a határ.”

K.: A többi menekülttel ti nem is beszélgettetek?

V.: Nem, csak egy menekült házaspárral összebarátkoztunk, és azok velünk is jöttek.

K.: Ti azonnal, aznap elindultatok, vagy…?

V.: Rögtön elindultunk éccaka. De én mindig mondtam, én nem tudom, nekem valami jobb érzékem volt, mondtam mindig, hogy „gyerekek, nem jó irány! Nem erre megy a Hold! A Hold arrafelé megy”, és mi meg előrébb mentünk, szóval talán jobban be tudtam tájolni magamat, mint ők. De ők mondták, hogy „ez a jó irány, ne morogjak itten hátul, hogy rossz felé megyünk, jó felé megyünk!” Ha arra mentünk volna, amerre én mondom, akkor… akkor nem lett volna semmi probléma. Így ment a határ, és így kiment egy kicsit a határ.

K.: Volt egy kiszögellése.

V.: Egy kiszögellése. Megálltunk. Már átértünk, beértünk a kiserdőbe, mindent szerencsésen teljesítettünk, és előttünk olyan kétszáz méterre, vagy ötszáz méterre, szóval láttuk a házat, ott van egy ház, ott mozognak emberek, „biztos ezek már az osztrákok!” – mondtuk mi. Én nem voltam benne olyan biztos, és én ezzel a hölggyel, aki hozzánk csatlakozott, mi megálltunk, és a két férfi, a Laci meg ez a másik úr, főleg a másik úr, hogy „menjünk előre, megnézzük!” Erre elindultak.

K.: A Gyapay is veletek volt ekkor?

V.: A Gyapay, az nem, az meg betojt, és Győrtől visszament Budapestre. Nem volt hajlandó gyalogolni. Csak nem jönnek vissza, csak nem jönnek vissza! Mi a fene lehet ez, hogy még mindig nem jönnek vissza? Mi hangosan beszélgettünk ott ezzel a hölggyel. Egyszer csak azt mondják, hogy „fel a kezekkel!” Azok már a határőrök voltak ugye, akik hallották, hogy beszélgettünk. Tudták, hogy hozzánk tartoznak, mert mondták, talán meg is mondták a fiúk, hogy mi ott várjuk őket.

Szépen bekísértek egy házba… Ebben a spiccben volt a határ! Ez a kis határállomás. Ha lejjebb megyünk, a Hold irányába – jól mondta az úr –, akkor simán átmegyünk az erdőn. De így pont belementünk ebbe a házba.

K.: Ez egy határőrbódé volt?

V.: Ez egy határőrbódé volt, egy szoba volt és a határőrök.

K.: Magyar határőrök fogtak el titeket?

V.: Magyar. Betessékeltek minket a szobába. Nagyon el voltunk keseredve, mondanom se kell. Akkor már vegyesen voltak: volt a rendes határőr társaság, akik elmesélték, hogy ők az alatt közben átmentek Bécsbe, meg visszajöttek, meg ittak sört, nagyon kedvesek voltak.

K.: Ők jártak át a határon?

V.: Igen. És voltak a pufajkások. Azokat már leküldték, azok a bizonyos pufajkások – ezt nem kell magyaráznom, ezt te…

K.: Igen. Ezek később érkeztek.

V.: Igen, azok már ilyen beszervezett ÁVO-sok voltak. Ezek a határőrök figyelmeztettek minket, hogy vigyázzunk azokkal, meg azok előtt ne beszéljünk, hanem akkor ha… fogjuk be a szánkat. Azt mondták, hogy majd értünk fognak jönni, és majd visszavisznek.

K.: Ők kihallgattak ott még titeket, vagy csak egy fogdába tettek?

V.: Nem, nem, csak ott tartottak minket. Először csak mi voltunk négyen, mire hajnalodott, akkorra már teli volt az egész épület. Akiket el tudtak kapni. Aki betartotta azt, hogy menjen a Hold irányába, az át tudott jutni.

K.: Azt lehet tudni, hogy helységileg ez mihez állt közel? Melyik faluhoz?

V.: Hát ott, Kőszeg közelében lehetett, arra, mert… ott … meg is néztük akkor, tényleg volt egy ilyen kiugró része a határnak, és oda ügyesen betettek ilyen kis határőrkunyhót. Házat, ház volt az. Amikor én kikéredzkedtem, mert ugye kellett, mint az iskolásoknak vécére kikéredzkedni, fabudi volt kinn, és az egy rendes kis határőr volt, és mondtam: „Mutassa meg! Az a csíkos sorompó, az a határ már?” Ez körülbelül annyira volt, mint az ablak.

K.: Tehát egy olyan tíz méterre.

V.: Igen, igen. Néztem, hogy „hát igen! Ez a mi formánk!” Visszamentem, és akkor mondták, hogy fog jönni egy teherautó, és az Győrbe vissza fog vinni minket. Én akkor elkezdtem – ugye jó agitáló, szervező voltam, mert én műsorvezető is voltam az iskolában, és ilyen kultúros, állandóan én csináltam a műsorokat, úgyhogy most is csináltam egy műsort, mert azt mondtam a férfiaknak, hogy „maguk annyian vannak! Tudnak autót vezetni! Hogyha fölszállunk erre a teherautóra, körülbelül huszonöt méter a határ! Valaki fejbe csapja azt a határőrt, aki az autót vezeti – többen nem fognak velünk jönni, mert ezeknek itt kell maradni. Tehát mondjuk még egy, azt megfogják! Most már vagyunk vagy harmincan, közöttük egy csomó férfi, és kétszáz méter a határ! Beugrik valaki a vezetőfülkébe, és átmegy! Áttöri azt a vacak határt…hogyhívjákot, és már odaát is vagyunk!” Egy se vállalkozott rá!

K.: Jó akcióterv!

V.: Jó akcióterv volt pedig! Egy se vállalkozott, egy se! Akkor szépen visszavittek Győrbe valamelyik gimnáziumba. Hajnal felé volt…

K.: Körülbelül hányótokat vittek vissza?

V.: Olyan harmincan voltunk akkor már a teherautóban. Jött a kihallgatás. Egymás után, nem egyszerre, és nem feleséget meg férjet, hanem külön-külön, úgy kiválasztották az embereket. Én fölültem egy padra, szemben ült a tanári asztalnál az ezredes vagy kicsoda, az ÁVO-s ezredes. Én kezdtem az ÁVO-s ezredesnek magyarázni, hogy „mondja, van ennek értelme? Ha valaki el akarja hagyni az országot, akkor miért fogják el, és miért viszik vissza? Ha én egyszer nem akarok itt maradni ebben az országban, és ebben a kommunizmusban, akkor engem miért nem engednek el?” Nem tudott mit válaszolni rá.

Ja! Közben a Laci elveszett! Mert a szép, drága kis Lacikám, nagyon álmos volt. Fogta magát, befeküdt egy padba, eltűnt, én nem találtam, és kezdtem keresni, azt hittem, hogy valamit csináltak a Lacival! Rátörtem az ÁVO-sokra, és mondtam, hogy „hova tették a férjemet?!” Nagy botrányt rendeztem! Ezek úgy meg voltak ijedve! Azt mondták, hogy „mi eltettük? Mi nem is láttuk! Hol? Keresse meg, valahol csak van!” Végre nagy nehezen megtaláltam valamelyik padban, befeküdt a padba, úgyhogy nem láttam. Ezen derültünk aztán nagyon sokáig, hogy én megijesztettem az ÁVO-sokat. Végül kaptunk mindnyájan egy szép cédulát, amire rá volt írva, hogy mi kinn voltunk nyugaton, önként megundorodtunk a ronda kapitalizmustól, és hazajöttünk magunktól!

K.: Ez nagyon érdekes!

V.: Ugye? Igen. Ott volt a papír mindenkinél! Ez nincs meg sajnos.

K.: Nagy kár!

V.: Mert azt hiszem, ezt odaadtam az anyósomnak, vagy én nem is tudom, hogy miért, de valahol elveszett…

K.: Ezt alá kellett írni?

V.: Nem, nem. Ezt csak ők írták nekünk, hogy mi egy ilyen hazatérők vagyunk. Ők írták alá, hogy minket ugye szívességből elhoztak Győrig, sőt fölvisznek Pestre! Föl is hoztak Pestre. Mi ilyen önként hazatérők voltunk, akik megundorodtunk a nagy ronda kapitalizmustól! Kár, hogy nincs meg ez a cédula! Egy ideig megvolt. Nem is bántottak. Tulajdonképpen a Lacinak semmi… Ezt valószínűleg az anyósom intézte, hogy nem lett belőle nagyobb cirkusz.

K.: Amikor visszahoztak Budapestre, akkor már hazamehettetek?

V.: Akkor már hazamehettünk, és el is engedtek.

K.: El se vették az irataitokat?

V.: De, elvették, és beleírták, hogy… oda nem írták be, hogy önként hazajöttünk, hanem oda beleírták, hogy „disszidálási kísérlet”. Ezt az anyósom intézte el aztán egy új személyi igazolvánnyal, hogy ez ne legyen benne. Ez volt hát a disszidálási kísérletünk.

K.: Ennek aztán nem is lett akkor negatív következménye?

V.: Az lett a következménye, hogy amúgy sem kedveltek engem olyan nagyon, miután híre volt a Maléter-rokonságnak, meg akkor már az apám is börtönben volt Márianosztrán. Az egy köztörvényes börtön volt, de aztán azokat kirakták onnan, és csak politikai foglyok voltak, és a legkeményebb börtön volt az összes közül. Holott semmit nem csináltak, semmit!

K.: Igen, mesélted. Az iskolába ugyanúgy visszafogadtak aztán?

V.: Ugyanabban az iskolában voltam, de akkor csinálták ezt a bizonyos helyettesítéses megoldást. Nem maradhattam ott az iskolában, és nem taníthattam azokat a gyerekeket – azt is tanítottam néha-néha, amikor szükség volt rá –, de ilyen állandó helyettes voltam a kerületben. De mindig előre kitelefonáltak abba az iskolába, ahova engem küldtek, hogy „ne bántsátok, mert nem büntetésből van, hanem népgazdasági érdek”. Ez volt a szlogen. Népgazdasági érdekből helyezgetnek jobbra-balra. Mert nem volt tanár, és akkor én voltam a helyettes tanár. Mindenhol tárt karokkal fogadtak.

K.: Itt a tanfelügyelettől telefonáltak ki?

V.: Igen, igen. A tanárok nagyon rendesek voltak tényleg. Mindenhol nagy szeretettel fogadtak. Egész belejöttem! Komolyan mondom, magoltam az oroszt, amikor oroszt kellett tanítani, mert hát ugye írni azért nem tudtam… volt egy nagyon helyes orosztanár kollégám, akkor mindig előre megtanultam tőle, hogy milyen betűket kell fölírni. Érdekes volt! Tornát tanítottam, mindent.

K.: Végül is tornatanár szerettél volna lenni.

V.: Igen. Mindent tanítottam.

K.: Tehát egy általános helyettes voltál. Nemcsak magyarból és történelemből, hanem mindenből?

V.: Mindent. Ahol hiány volt, ott mindent tanítottam. Közben tudtam meg, hogy szétszórták az én testületemet, azt a régit. Még találkoztam az igazgatónővel is később, nem is volt állása. A férje meghalt, és neki meg nem volt állása szegénynek. Aztán ő is meghalt.

K.: És a férjed?

V.: A férjemnek se lett semmi különösebb baja, mert az anyósom azért ebben egy kicsit tudott intézkedni. Visszament, a Duna Cipőgyárban dolgozott akkor mint laborvezető.

K.: Akkor már nem kellett vidékre mennie?

V.: Akkor nem, akkor elhelyezkedett a Duna Cipőgyárban és mint laborvezető, ott dolgozott. Aztán később már Pesten, a BŐRKER-nél dolgozott, a Bőripari Kereskedelmi Központban. Nagyon tehetséges volt, csak élhetetlen sajnos. Nagyon tehetséges volt! Nagyon értett a szakmához, és mind a kettőhöz, a vegyészethez is, a bőrvegyészethez is, a bőrökhöz. Mindig kitalált valami olyan dolgot… például a körömlakk, a színes körömlakkot, azt ő csinálta itthon. Anyám mindig mondta, „te, miért nem csinálsz ebből boltot? Hát mások ebből meggazdagszanak!” Gyönyörű lakkokat csinált! De egy élhetetlen volt.

K.: Akkor nem lehetett magánvállalkozást nyitni azért.

V.: Lehetett volna mondjuk így barátok között eladni, ami azért egy kis mellékkereset lett volna, de még azt se csinálta.

K.: Ti aztán később utazhattatok külföldre?

V.: A gyerekek már megvoltak, mind a két gyerek, András volt egész kicsi. Járókában volt még, akkor kaptuk meg az első útlevelet. Az egész család. Judit pedig sokkal később, hát azt biztos tudod Judittól. Sokkal később. ’65-ben született az András, és akkor kaptuk meg az elsőt. Minket a nagynéném Amerikába milliószor meghívott, és… Sőt volt egy nyugatnémet barátunk, Lacinak jött… mindig volt ilyen bőripari kongresszus, és ott a kongresszuson megismerte ezt a végtelenül szimpatikus, helyes mérnököt, és aztán barátság lett belőle, családi barátság, mert idejöttek Magyarországra nyaralni, és ők is meghívtak minket gyerekestül. Soha nem engedtek ki gyerekestül! Mindig visszaírták, hogy nincs elég pénzünk. Erre a Kurt csináltatott közjegyzővel egy papírt, hogy  közjegyzői aláírással garantálja, hogy el fog tartani mind a négyünket, hogyha a gyerekek is kimennek. Nem is akartunk mi akkor már kinn maradni, hanem csak tényleg nyaralni akartunk – legalábbis itthon még az volt az elképzelésünk. Sose engedték a gyerekeket, csak minket.

K.: Az a férjedben sem merült fel, hogy később elmenjetek, amikor már külföldre tud menni?

V.: Nem, nem, akkor már nem merült fel. Elég volt egyszer ezt végigcsinálni. Hívták, dolgozni hívták Münchenbe. Nagyon elismerték a szaktudását, és az egyik gyártulajdonos, az mindig itt volt ezen a bőrkongresszuson. Ilyenkor nagy felhajtás volt, opera meg minden, és akkor az operának a szünetében azt mondja nekem ez az úr, ez a nagyon szimpatikus bőrgyártulajdonos, hogy „asszonyom, én azt komolyan gondoltam, amit a férjének mondtam”. Néztem, mint a moziban, mert a férjem viszont nekem nem mondta meg. Mondtam, hogy „igen?” De aztán valahogy másra terelődött a szó, úgyhogy ott akkor nem beszéltünk róla, hanem amikor hazajöttünk, mondtam, hogy „te Laci, mit mondott ez a Herr Lagalli? Mit gondolt?” Akkor mondta a Laci, hogy „azt mondta, hogy jöjjek ki hozzá mérnöknek”. Ő egy egyedülálló ember volt, úgyhogy… és nagyon szerette a Lacit, azt hiszem, nagyon jó dolga lett volna. De akkor még úgy gondolták, hogy mi itt maradtunk volna, és aztán valahogy azért ki lehetett menni utána. Ő azonban nem akarta, hogy mi maradjunk. Mondtam, hogy „menjél utána! Ilyen meghívást! Más négykézláb menne! Hát miért nem mész?” Nagy nehezen rábeszéltem, viszont addigra már mást vittek ki. Tudod, hogy van az!

K.: Tehát lecsúszott a…

V.: Lecsúszott. Mindig le… vagy így csúszott le, vagy pedig úgy, hogy a sógorom – Juditnak a második férje, a Giczy –, az a brazil légitársaságnak volt az igazgatója egy személyben, meg egy titkár. A Váci utcában volt az üzlet, a titkárnő férjhez ment, és otthagyta. Erre fölajánlotta a Lacinak, hogy „te Laci, hagyd az egész kócerájt abba! Gyere oda hozzám titkárnak! Annyit tudok neked biztosítani, hogy egy vállalati autó, és az a fizetés, ami most van neked – akkor ő már az INTERAG-nál dolgozott, a Laci –, azt a fizetést megkapod.” És nem ment. Könyörögtem, hogy menjen. Valutában kapták a fizetést! Gondolhatod! Három év múlva a sógorom meghalt, és a titkár, akit aztán fölvett, az lett a vezetője ennek a cégnek. Tehát akkor a Laci lett volna a vezetője. Azért egy kicsit más nyugdíjam lett volna akkor, meg neki is más nyugdíja lett volna.

K.: De a férjed szerette a munkáját, nem?

V.: Hiú volt arra, hogy az INTERAG-nál dolgozik. De közben ő hagyta ott egy év után az INTERAG-ot. Elment ehhez a BŐRKER-hez, amit én kócerájnak neveztem egyébként az INTERAG-hoz viszonyítva. Ő hagyta ott, mert összevitatkoztak valamelyik főnökkel, erre fogta magát, és átment a BŐRKER nevezetű hogyhívjákba. Megbánta utána, mindig megbánta, csak nem… szóval valahogy nem tudott hirtelen dönteni. Pedig hogyha átment volna, akkor… A Líviusznak volt egy akkora autója! Az is szolgálati autó, valami amerikai autó volt, de hát mindnyájan belefértünk, az egész család. És rettentő ügyes ember volt egyébként. Ez a Giczy miniszternek, a Horthy külügyminiszterének volt az unokaöccse. Végtelenül szimpatikus ember volt! Mind a két sógorom végtelenül szimpatikus ember volt. Mind a három! Mert Máriának a férje is, az is egy extra valaki volt.

K.: A te tanítói állásod, az mikor rendeződött? Mikortól nem kellett már járni helyettesíteni?

V.: Nem tartott soká. Be kell vallanom, hogy nem kellett… talán egy fél évig. Akkor a fiúiskolának az igazgatója – én addig a fiúiskolában voltam, akkor volt a koedukálás, és a fiúknak egy részét átvitték a lányiskolába, mert ez a két iskola teljesen egymás mellett volt. Én ezt nem is tudtam, hogy ez volt régen a református gimnázium. Te tudtad?

K.: Én se, nem.

V.: Az unokabátyám, az nagy református főorvos Kecskeméten, sebész traumatológus, már nyugdíjban van, de presbiter, és nagy református, és azt mondja: „Hát te nem is tudtad, hogy az református gimnázium volt?” Mondom: „Ne beszélj már ilyet! Soha, még csak kiírva se láttam ezen az iskolán!” Tudod, lehet, hogy úgy, azért nem, mert az egyik oldala a Török Pál utca, ott volt az Iparművészeti Középiskola, Szakgimnázium. Most ezek, ez egy krecli volt valamikor régen, és elszabdalták, hogy lányiskola, fiúiskola, szakgimnázium. Azt mondja valaki, aki odajárt, hogy van ott egy nagy márványtábla, kiírva. Lehet, hogy azon a márványtáblán van kiírva, hogy ez egy református gimnázium volt régen, de én nem tudtam.

K.: Én se láttam.

V.: A Bandi nagyon meg van botránkozva ezen mint ilyen nagy református, hogy „még csak ki se írták? Még csak fogalmatok sincs róla?” Mondtam: „Nem! Én most hallom tőled először!”

K.: Utána mit csináltál?

V.: Várjál! Akkor én átkerültem a lányiskolába, mert azt mondtam, hogy ezek a nők ottan visongtak… együtt ebédeltünk meg minden, úgyhogy a két testületnek a tanárai együtt voltak. „Jaj Istenem, most jönnek a fiúk, mit csináljunk? Jaj, jaj, de félünk!” Mondtam: „Idefigyeljetek! Adjatok itt nekem nálatok egy osztályt, én garantálom, én eddig fiúkat tanítottam mindig, én nem félek a fiúktól egyáltalán, sőt a lányoktól jobban félek, mint a fiúktól!” Ennek borzasztóan örültek, és így én átkerültem a lányiskolának a koedukált osztályába ötödik osztályba. Nagyon-nagyon szerettem azt az osztályt! Még most is följárnak hozzám! Ez volt a legkedvesebb osztályom az összes között, és elvittem őket hetedikig, és amikor vége volt a hetediknek, a nyolcadik az utolsó év lett volna, amikor egyszer csak megjelent… Én pont lyukasórás voltam a tanáriban, amikor egyszer csak jött az oktatási osztály vezetője, kereste az ottani igazgatót és bement. Még én kalauzoltam, hogy benn van az igazgató. Amikor aztán behívtak engem, kijelentették, hogy most pedig azonnali hatállyal áthelyeznek a Lenhossék utcai iskolába. Az kinn van a fenében, ez a Lenhossék utca.

K.: Merre?

V.: A Nagyvárad tér előtt három keresztutcával. Az utolsó Klinika van ott szemben. A Lenhossék, az egy kórboncnok volt. Ott van a Kórbonctan is, a másik oldalon, és róla nevezték el még anno. Ezt meghagyták, ezt az utcát Lenhosséknak, csodák csodája, ezt nem keresztelték el semminek, hanem maradt Lenhossék. Ott van egy általános iskola és egy gimnázium is. A gimnáziumról szó se volt. Nem is mertem remélni, hogy én gimnáziumban tanítsak, mert akkor teljesen megrontom az ifjúságot! Alsó tagozatba…

K.: Ennek volt valami konkrét oka, hogy miért pont akkor? Vagy miért akkor jutottál eszükbe, hogy áthelyezzenek? Nem lehet tudni?

V.: Fogalmam sincs. Mert én voltam az, akit rugdosni lehetett a politikai múltamból kifolyólag. Meg azt mondták, hogy a többiek már régebben ott vannak.

K.: Biztos megkérdezted, mert elég nagy a szád ahhoz, hogy megkérdezd.

V.: Én meg, meg! Rájuk vágtam az ajtót úgy, hogy csak úgy dörrent, és akkor azt mondták, hogy azért küldenek el, mert én vagyok az utolsó, aki odakerült. A lányiskolába. A fiúban voltam! Ez volt a pechem. Hogy végre fölső tagozatban taníthassak, és ne alsóban tanítsak. Ez is egy röhej! Azért kellett alsó tagozatban tanítanom, mert ott nem rontom el a gyerekeket politikailag. Fölső tagozatban már el lehet rontani őket! … én nem is tudom, mert egy alsó tagozatos gyerek sokkal jobban hallgat a tanítójára.

K.: Persze, fogékonyabb.

V.: Sokkal! Úgyhogy ha akartam volna, tényleg elronthattam volna őket!

K.: A Lenhossék utcában sokáig ott maradtál?

V.: Ott maradtam, és ott szerettem a legjobban lenni! Az volt a legjobb iskolám a végén, a Lenhossék. Kommunista igazgató volt, de egy olyan kommunista, szabolcsi parasztgyerek volt. Disznót mindig vágtak, úgyhogy amikor Sándor-nap volt, akkor a disznó jött föl Pestre, és az egész… hatvan tagú testület volt, nagy testület volt. Amikor engem odavittek, odahoztak egy nevelőotthonos iskolát, gyerekeket, akik a mellettünk levő… apácazárda volt az, de milyen? A Tóth Kálmán utcában volt a háború előtt egy apácazárda, és abból egy nevelőotthont csináltak, és azokat a gyerekeket hozták ide. Fiúk, csupa fiúk. Én kaptam az egyik fiúosztályt ötödikben, és vittem végig, egész nyolcadikig. Nagyon rendesek voltak.

K.: Ezek a gyerekek bejártak az iskolába?

V.: A nevelőtanár hozta őket mindennap át, és jött értük. Szerencsétlen, borzasztó szerencsétlen körülmények között élő gyerekek voltak, akiket kiemeltek a családból. Volt olyan, akinek az arca megsült! Tiszta ragya volt az arca, mert az apja betette a lapátot a tűzbe, és utána rátette a gyereke arcára! Ilyen szörnyűségek voltak. Meg volt olyan gyerekem, Temető Eszternek hívták. Temető Eszternek hívták a mamáját. Tudta, hogy hogy hívják a mamáját, de soha életében nem látta, mert az árokparton találták kitéve. Ez volt a legjobb tanuló az egész osztályban. Nagyon rendes srácok voltak! Nagyon szerettem őket, és mentem velük kirándulni a nevelőtanárral, és most is nagyon jóban vagyunk még a nevelőtanárral.

K.: Akkor itt is megkaptad a nehéz feladatot.

V.: Meg! Meg! A legnehezebbet.

K.: Amikor odamentél, akkor már tudták, hogy neked ez lesz a feladatod, hogy…?

V.: Tudták. Nyilván. Azért vittek oda, mert ezzel bővült az iskola, és ott szükség volt…

K.: Szükség volt egy új tanárra, akire rá lehet lőcsölni ezt a feladatot.

V.: …egy új tanárra, akire ezt rá lehet bízni, igen. Hát jól rám lőcsölték, mert tényleg nem volt velük probléma. Sokkal kevesebb probléma volt, mint a többi gyerekkel, mert ott volt egy nevelőtanár, aki úgy fogta őket! Olyan módon tudta fogni őket, nem tudom én, hogy nem mentek kirándulni vagy nem… Ez egy zenei nevelőotthon volt, az Operából jártak ki tanárok tanítani, fúvósokat. Amikor az igazgatónak a névnapja volt, akkor átjött az egész társaság, és az egész fúvóstársaság ott fújta egy fél óráig nekünk a folyosón az igazgatónak a névnapjára. Az összes ottani nevelőtanárokkal nagyon jóban voltunk, és azok is meg voltak híva a névnapra, és akkor szünet volt az iskolában. Nagyon-nagyon jó volt! Nagyon rendes volt az igazgató! Mikor én odakerültem, akkor én elkezdtem mondani a curriculum vitae-met, és erre azt mondta, hogy „hagyja abba! Én nem vagyok kíváncsi a múltjára! Én arra vagyok kíváncsi, hogy maga hogy dolgozik. Majd azok szerint fogom megítélni a munkáját!”

K.: Ezt be is tartotta?

V.: Be. Akkor kaptam először jutalmat.

K.: Ez körülbelül mikor volt? A hatvanas években?

V.: Már majdnem a nyugdíjam előtt. Ott egy jó pár… nem tudom, hány évig voltam, talán tíz évig, vagy nyolc évig, valahogy így. Engem neveztek ki kultúrfelelősnek, én csináltam a műsorokat. Volt egyszer egy nagy botrány, mert csináltam március 15-ét, de a barátnőm volt a párttitkár. Nagyon jóban voltunk! Ő is egy faluról fölkerült nagygazdának a lánya volt, akinek be kellett, hogy lépjen, akkor már be kellett lépnie a pártba az úttörővezetőnek. Ő volt az úttörővezető. Kérlek szépen, csináltam én olyan műsorokat! Őrült sikeres műsorokat csináltam! Nagyon szerették a gyerekek a színjátszó szakkört, ahova jártak, amit vezettem. Egyszer egy nemzeti ünnepen, Petőfi, szóval egy március 15-én fölírtuk betűkkel – a tornateremben volt a műsor mindig –, hogy „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” A párttól is voltak kinn, és nekimentek az Ildikónak, a kolléganőmnek, hogy „hát milyen felháborító! Hát mi ez, hogy esküszünk?” Azt mondja: „Miért? Ön nem ismeri a Nemzeti dalt?” Nem mert már mondani semmit. Eljátszottuk az egész forradalmat. Szép volt. Ott szerettem lenni, ebben az iskolában nagyon szerettem. Bár sokkal elegánsabb volt a Lónyai utca, mert az belváros, és oda egy 5-össel be tudtam menni.

K.: Átmentél a városon.

V.: Persze. Akkor az 5-ös pont ott állt meg a sarkon. Itt meg azért elég komplikált volt, mert el kellett érni a metrót, a Klinikáknál leszállni, onnan jó sokat gyalogolni, míg beértem.

K.: Igen. Mondani is akartam, hogy az iskola innen jó messze volt.

V.: Jó messze! Nem is tudom, hogy miért nem jöttem át. Annyiszor mondta az apám szegény, hogy „gyere át ebbe, valamelyik iskolába biztos felvesznek!” De annyira megszerettem ezt a Lenhossékot, hogy akkor már a végén mondom: „Most már minek, a nyugdíj előtt?” Olyan jó, nagyon jó volt a tantestület! Nehéz iskola volt. Tudod úgy volt, hogy amikor odakerültem, akkor hétszáz gyerek volt az iskolában – nagy iskola volt, hétszáz gyerek!

K.: Az nagyon sok!

V.: Magyar gyerek, és a hétszáz magyar gyerekből – mert ugye így nevezték a cigányok magukat, hogy „mi vagyunk a magyarok, ők meg a cigányok” –, cigány volt körülbelül olyan ötven. Amikorra nyugdíjba mentem, megfordult.

K.: Igen?

V.: Majdnem hatszáz cigány volt, és ötven magyar. Mert honnan is… úgy is hívtuk őket, nem úgy hívtuk, hogy cigány, mert akkor megsértődtek, hanem…

K.: Romák?

V.: Annak a falunak, a kisvárosnak a nevén hívtuk őket, ahonnan jöttek. Mind, mind onnan jött. Mert ezeket a kis munkásházakat, amik ott voltak a környéken, ezekből fölajánlották ezeket a toronyházakat, amiket építettek kinn, ahogy kimész, mész Visegrád felé, azok a rettentő nagy házak, tudod…

K.: Igen, a szalagházak.

V.: A szalagházak, meg azon túl is. Azekbe tették őket, és ezek üresen maradtak. Ahelyett, hogy lebontották volna – ma már nincs egy se, mert már helyette építettek, gyönyörűen beépítették azt a részt, de akkor ebbe mindenhova följött egy cigány család, megengedték.

K.: Akkor egy nehezebben kezelhető társaság került az iskolába?

V.: Sokkal, sokkal! Mint ezek a nevelőotthonos gyerekek, sokkal.

K.: Igen. Még megvolt a nevelőotthon is, vagy az közben megszűnt?

V.: Nem, elvitték őket, a nevelőotthont elvitték amikor befejeződött az összesnek a nyolcadik általánosa, és akkor elvitték, valahova gimnáziumba, vagy nem tudom én, hova mentek, és aztán nem is csináltak újat ezek szerint. Aztán a cigány volt a veszedelmes, rettenetes …. Én akkor már nyugdíjba mentem. Előbb mentem nyugdíjba, mint kellett volna, mert azt mondtam, hogy nekem elegem van ebből a… Énvelem ugyan nem pimaszkodtak, nem…

K.: Na de akkor summa summarum, onnan mentél nyugdíjba.

V.: Onnan. Nagyon szép búcsúztatásom volt! Megvannak ma is azok a kínai tálkák, amiket ajándékba kaptam a tantestülettől, és mindenféle kitüntetéseim vannak – megmutathatom neked –, hogy Kiváló Úttörővezető, meg kiváló ilyen, meg olyan. Megérdemeltem, mert egy életen keresztül nem kaptam semmit, aztán itt, ebben az iskolában kaptam legalább. Olyan hatezer forinttal mentem nyugdíjba, hatezer forinttal. Azzal, hogy kaptam egy csomó…

K.: Kitüntetést?

V.: Jutalmat. Ilyen pénzjutalmat. Soha, sehol! A Szamuely utcai igazgató azt mondta, hogy „Zsuzsa, én tudom, hogy maga olyan rendesen dolgozik, hogy már senki nem tanít az iskolában, maga még mindig tanít, de még csak a nevét se merem mondani a jutalmazottak között!”

K.: Ez mikor volt, amikor nyugdíjba mentél?

V.: Jézus Máriám, ne kérdezz ilyeneket, mert azt sose tudom! Utána csináltam egy iskolabüfét ugyanott. Évekig ugyanabban az iskolában, három vagy négy évig, volt egy büfém.

K.: Ez érdekes! Ez hogy jutott eszedbe?

V.: Nem tudom. Akkor divat volt ez az iskolabüfé, és valaki megkérdezte tőlem, hogy „miért nem csinálsz te egy iskolabüfét az iskolában? Van az iskoládban büfé?” Mondom: „Nincs.” A végén három iskolabüfém volt.

K.: Ez mit jelent? Hogy egy iskolában volt egy, és másik két…

V.: Egy iskolában, a másik iskolában, a harmadik iskolában.

K.: Felcsaptál vállalkozónak?

V.: Felcsaptam vállalkozónak, és nagyon jól ment, csak az volt a baj, hogy a terület, az nem az enyém volt. A terület fölött az igazgató gondoskodott.

K.: Bérelni kellett a területet?

V.: Bérelni kellett, illetve nem béreltem, mert adta, mert őneki is érdeke volt, hogy legyen egy büfé, viszont befolyásolható volt. Én meg hülye voltam, mert én nem vagyok hozzászokva a korrumpáláshoz. Tudod? És itt azt kellett csinálni.

K.: Túl sok kereskedelmi gyakorlatod nem volt.

V.: Nem is volt. Amikor a végén már rájöttem, hogy az igazgatókat azért, mit tudom én, egy üveg itallal, meg ezzel meg azzal, meg amazzal ugye meg kell ajándékozni időnként, akkorra már ebbe, az én iskolámban, ahol a törzsiskolám volt…

K.: A Lenhossékban?

V.: A Lenhossékba behoztak valami förtelmes nehezen nevelhető iskolát. Azt megszüntették valahol kinn, az Illatos úton, itt meg kevesebben lettek a gyerekek, mert a jó gyerekeket mind elvitték ebből az iskolából emiatt a cigány tömeg miatt. Elfelezték az iskolát, elharmadolták. Egyharmad részét lefalazták az iskolának külön bejárattal, és sajnos az én büfém beleesett. Egyszer megépítettem, de már másodszor nem. A másik iskolában, ott addig hízelgett az igazgatónak az ottani konyhás, hogy az kapta meg, a harmadik iskolámat meg én hagytam ott. Az nagyon messze volt, kinn volt a lakótelepen, ott a József Attila lakótelepen. Nagyon jó kis büfé volt egyébként, de azt megbeszéléssel átadtam valakinek, mert akkor már azt mondtam, úgyis mindegy, nem csinálom tovább.

K.: Effektíve te is árultál?

V.: Én is. De voltak alkalmazottaim is. Ennek a párttitkár barátnőmnek az unokahúga, leszázalékolt fiatal volt. Egy nagyon helyes kis nő volt, és nagyon jól dolgozott. És az dolgozott nálam, a másikban egy másik fiatalasszony dolgozott, aki ott vállalta, az egyik mama, a harmadikban is valaki dolgozott, de erre már nem is emlékszem, hogy ki.

K.: A család hogy fogadta, hogy te vállalkozónak csapsz föl a tanárnőségből?

V.: Már nyugdíjas voltam akkor, nem volt érdekes. Tetszett nekik.

K.: Gondolom, csodálkozás, az volt.

V.: A bécsi Metróba jártam ki vásárolni. Akkor még itt semmi nem volt, és a bécsi Metróba jártunk mindig. Nagyon simán behozhattam az édességet, meg mindent, ami jó volt, azt mind onnan hoztam.

K.: Kimentél autóval, és felpakoltál?

V.: Igen, a Lacival mentünk ki, vásároltunk, és akkor a határon be kellett mutatni a számlát. Nem volt semmi probléma, mert tudták, hogy vállalkozó vagyok, és simán átengedtek.

K.: A férjed is nyugdíjban volt már, és segített?

V.: Igen, a Laci is segített. Szállítani is…  árulni nem.

K.: Gondolom.

V.: A szállításnál meg a beszerzésnél sokat segített. Az az autó azért nagyon sokat számított, hogy autóval mentünk. Nagyon szerették a büfét! Én megtárgyaltam ott, nagyon közel volt egy maszek pékség, onnan hozták a gyönyörű, ekkora hatalmas friss zsemléket, már hat órakor ott volt a kapuban a zsemle meg a kifli. A felvágottakat, azokat itt vettem meg, azokat nem lehet messziről hozni.

K.: Meddig csináltad ezt?

V.: Talán négy évig. Akkor túrtak ki engem onnan szép lassan. Az én iskolámban meg azért szűnt meg, mert én még egyszer már nem építek… mert mindent szét kellett szedni,  mégis asztal, meg egy kis házacska volt az, amit megcsináltunk. Az igazgatónak… az érdekes volt, aztán jött egy férfi igazgató. Váltották egymást ebben az iskolában az igazgatók. Először meghalt az öreg, akkor jött a Mari, a nő, akkor a nő is… nem is tudom… Ja! Az ura, az tönkrement idegileg. Az is otthagyta az iskolát, és akkor jött egy férfi igazgató, az is nagyon rendes volt tulajdonképpen. Ez volt az utolsó igazgató, és akkor az megengedte még, hogy ami maradt árum, mert a pincét ideadta nekem egy részét, ahova például az üdítőket… Mindig teherautó hozta az üdítőket, és akkor oda leraktuk. Hideg, hűvös volt, minden, és onnan hoztuk föl. Minden hónapban jött az új szállítmány. Addig ott lenn állt a hideg pincében. Ezek még ott voltak, rengeteg dolog volt. Azt se lehetett, hogy megszakítsam, menet közben, hónap felénél a zsemleszállítást meg mindent, úgyhogy kinn a… volt egy ilyen nagy hallszerű része az iskolának, és akkor odatettünk asztalokat, ez nem volt tulajdonképpen egészségügyileg szabályos, és ezért…

K.: Mert a KÖJÁL nem engedett ilyet.

V.: Csak amíg el nem adtam az összes árut Így fejeztem be a működésemet.

K.: Kérdezni szerettem volna még visszamenőleg, hogy amikor ’56 volt, akkor ti még lenn laktatok a Baross utcában?

V.: Igen.

K.: És mikor költöztetek ide a Kapy utcába?

V.: Az apámék már itt laktak fönn.

K.: De az apukádék nem Pécsett laktak?

V.: De Pécsett laktak, Pécsett is volt egy 2800 négyszögöles nagy telek, amin volt ez a szőlő. Először szőlő, mert aztán az apám teliültette őszibarackkal – isteni őszibarack termett ott! Még a börtönben volt az apám, amikor az anyám kinézett az ablakon, és látta, hogy mérik föl a telket. Szóval hogy ott emberek vannak, és méregetnek. Erre kijött az anyám, és azt kérdezte, hogy „maguk mit csinálnak itt?” Azt mondja: „Mérjük föl a telket, mert ez ki lesz sajátítva, és ide három társasházat fognak építeni.” Az anyám majd elájult! Közben az apám kijött a börtönből, és volt olyan vagány – mert azt kell mondanom, hogy ez vagányság –, hogy egy ügyvéd barátjával nekimentek a határozatnak, és addig pereskedtek, amíg valamit fizettek érte. Ebből vette meg ezt a házat. Ez nem volt ekkora, idáig tartott csak, ezt mi építettük hozzá, ezt a nagy szobát… Nem volt azért nagy, mert tulajdonképpen két szobát akartunk, csak hát ott van három szoba, akkor lett volna öt szoba, és akkor még volt egy olyan rendelet, hogy azt hiszem, négy szobán felül már a polgármesteri hivatal, vagy tanácsnak hívták akkor, betehet akárkit. Erre az apám azt mondta, hogy „tudjátok mit? Hagyjátok inkább így!” Ma meg már úgy szeretem, hogy nem is választanám el.

K.: Köszönöm a beszélgetést.