Bálint Ordódy

„Vonatra ültünk, és egészen Bécsig mentünk. Aztán Bécsben valami más vonatra ültünk, és elmentünk a magyar határig. Na már mostan nekem menekültpapírjaim voltak. A soproni diákok tartották akkor a határt. A soproni diákok rögtön beengedték a hollandot. K.: Ez Hegyeshalomnál volt? V.: Nem, Sopronnál. K.: Sopronnál? V.: A soproni határon. Nem volt semmi probléma a hollanddal, de engem nem engedtek be! K.: A magyar diákok a magyar menekültet nem engedték…? V.: A magyar diákok, azok azt mondták nekem, hogy „mi forradalmárok vagyunk, szocialisták! Te büdös kapitalista ellenforradalmár vagy! Belőled nem kell!” És visszaküldtek az osztrák részre. Az osztrákok meg azt hitték, hogy én ÁVO-s vagyok, mert abban az időben menekültek az ÁVO-sok. K.: Tehát két tűz közé került! V.: Az osztrákok azt hitték, hogy én ÁVO-s vagyok! És nekem jöttek a kutyákkal! Megmutattam a papírjaimat, és akkor az osztrákok látták, hogy Párizsból jöttem, így ott töltöttem az éccakát az osztrák határposzton. Másnap megint visszamentem a határra. Egy másik csoport volt, azok beengedtek engem. Az október 28-án volt. És ott találkoztam egyébként egy másik Párizsból jött magyarral, a Lakits Pistával, Istvánnal. Aki körülbelül velem egyidős volt, jelenleg Berlinben van, mert a felesége sokkal fiatalabb, és még dolgozik, és Berlinben dolgozik valahol. Na már mostan ott beengedtek, és együtt voltam a Lakiccsal. De beütöttek nekem egy „Átlépett” pecsétet a menekültpapíromra. Kis csoport voltunk, körülbelül nyolcan lehettünk, és mi akkor letartóztattunk egy ÁVO-st. K.: Maga akkor csatlakozott ott a soproni diákokhoz? V.: A soproni diákokhoz. Kisebb csoportokban voltunk, és mindenkinek adtak egy régi puskát és két kézigránátot. És mi letartóztattunk egy ÁVO-st. De az sokáig nem tartott már, mert jöttek a szovjetek. November 3-án érkeztek.”

„Éccaka fölültünk egy tehervonatra, ami átment az osztrák területre, aztán vissza Sopronba. K.: Nem is ellenőrizték ezt a vonatot indítás előtt? V.: A vonatot ellenőrizték, de mi szalma között voltunk, és a vasfüggöny még nem gördült le, csak körülbelül egy hétre rá, október elején. Meg volt beszélve a vasutasokkal, hogy amikor egy osztrák sávon átérünk, akkor ott nagyon lelassít a vonat. Ott ugrottunk le a vonatról! K.: Csomagok nem is voltak maguknál? V.: Nem! K.: Semmi, csak maguk? V.: Nem, nem! Semmi! Nem! Szeptember végén volt, és akkor nem volt hideg. Onnan gyalogoltunk. Már építették a tornyokat, de a vasfüggöny még nem volt meg. Úgyhogy éccakka át tudtunk menni a földeken keresztül egy-két kilométert, és velünk jött valaki, aki azt hiszem, valószínűleg egy áruló volt, aki mindenképpen velünk akart maradni, de sikerült eltávolítani egy temetőben. Arra emlékszem. K.: Ez egy nagyobb csoport volt? V.: Nem. Csak mi, és egy negyedik, aki hozzánk csatlakozott, de aztán el tudtunk tőle válni valahogyan. Hárman maradtunk, és akkor már kezdett virradni – ugye éccaka mentünk át a határon –, és kezdett már pirkadni, és akkor megállt egy teherautó, és fölvett bennünket. Már teljesen az osztrák oldalon voltunk, de szovjet zónában! K.: Igen, azt elfelejtettem! Ez még ’55 előtt történt. V.: A szovjet zónában volt, és nem volt semmi igazoltatás, és a teherkocsi majdnem Bécsig vitt bennünket, Bécsújhely és Bécs között, onnan aztán valaki más vett föl, és bevitt bennünket Bécs centrumába, városába, és ott találkoztunk a szüleimmel. Így történt a dolog. Így jutottunk Bécsbe. Az amerikai szektorban voltak a szüleim, és odamentünk az amerikai szektorba.”

„Az édesanyja úgy hagyta itt, hogy már tudta, hogy maga is utána fog menni? V.: Igen. Azt megbeszélte a sógorom és a nővérem. A sógorom akkor tulajdonképpen a Kis Újságnál dolgozott, ugyancsak az Eötvös utcában. A Dessewffy Gyulával dolgozott –az volt a nagyfőnök akkor –, és a Saly Dezsővel, aki a felelős szerkesztő volt, azt hiszem. Azok mind kimentek. Mi meg ugye szeptember vége felé éccaka – éccaka! – mentünk át segítséggel. Az megvolt beszélve vasutasokkal. K.: Akkor maguk Budapestről leutaztak valamelyik vidéki városba? V.: Nem. Sopronba utaztunk először, de akkor már igazoltatták az embereket. Budapestről Sopronba. K.: Vonattal mentek le vagy autóval? V.: Vonattal, vonattal. Először nem sikerült. Nem, nem sikerült az az első alkalom Sopronban, vissza kellett menni Budapestre. Sikerült visszamenni Budapestre, és aztán egy második alkalommal, szeptember végén sikerült a dolog. Sopronban vártak azok, akik segítettek átmenni a határon. Nos, a nővérem még egy kis hotelban volt, én pedig az utcasarkon Sopronban voltam a sógorommal. És jött felénk négy magyar katona, géppisztolyos magyar katona, úgy jöttek felénk… Hát tíz centiméterrel előttünk állt meg a négy katona. Nyilván látták, hogy nem vagyunk soproniak, és farkasszemet néztünk egymással. A parancsnokuk végül azt mondta, hogy „Jobbra át!”, és elmentek! Én csak azt súgtam a sógoromnak, amikor jöttek a magyar határőrök, hogy „meg se moccanjunk!” Nem is moccantunk meg. Nem mozdultunk… K.: Igen. Ha menekülni kezdenek, akkor… lőnek maguk után! V.: Igen, igen. Szobrokká, márványszobrokká váltunk! Nagyon megijedtem! Akkor már biztos voltam, hogy letartóztatnak! És ismét egy csoda történt, és nem tartóztattak le! Elmentek! Aztán eltűntek az utca végén. A nővérem csak akkor jött le szerencsére… ezt már a nővérem nem élte át. Lejött, elmeséltük neki, hogy mi történt, aztán találkoztunk azokkal a csempészekkel, akik egyébként jó barátok voltak. Ők nem csempésztek mást, csak embereket, üldözött embereket szabadítottak ki. K.: Fizetséget kértek érte? V.: Igen.”