Tivadar Palágyi (* 1923)

Palágyi Tivadar

Szár, 1923. november 13.

Édesapja jegyző volt Száron, nagyapja katonatiszt volt az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében, édesapja mégis Habsburg-ellenes volt és ő is németellenes lett. Tivadar is katonatiszt lett, Horthy avatta utász hadnaggyá ’44 augusztusában. Októberben oktató tiszt lett és ekkor fel kellett esküdnie Szálasira, és amikor azt kellett mondani, hogy „Szálasihoz hű leszek”, akkor ő és még többek azt mondták, hogy „Szálasihoz hű nem leszek”.

Úgy nevelték őket, hogy Trianon egy nemzeti tragédia, aminek véget kell vetni, ezért a visszacsatolások nagy események voltak, amiket örömmel fogadtak és nem látták, hogy ez milyen következményekkel fog járni.

Az 1. két elemit Budapesten végezte, aztán Hajdúszoboszlón, a gimnáziumot Debrecenben, majd a katonai főreálban tanult Sopronban a 8. osztályig, de ez ekkor, ’41-ben megszűnt, ezért Pécsre mentek át, itt érettségizett ’42-ben. Ezután a Bolyai Műszaki Katonai Akadémiára került ’42-ben és a háború miatt előbb avatták tisztté, mint kellett volna (a 4 év helyett 2 év), ez azzal is járt, hogy a 2 év alatt megpróbáltak nekik mindent megtanítani. ’44 aug. 20-án avatta őt utász hadnaggyá Horthy kormányzó.

’44. márc. 19-én udvarlaki őrségben volt – a Horthy-rendszer alatt a katonai iskolák bizonyos időszakonként adták ezt az őrséget, ami gyakorlatilag testőrség volt. A várban voltak, ő volt a hármas számú sorompóőr. A sorompóőr szabályozta a várban levő forgalmat – amikor megjelent egy német szakasz vállra akasztott puskával, akkor ő volt az utolsó, aki szolgálatban volt. Elkiáltotta magát, hogy „Fegyverbe, fegyverbe, fegyverbe!”, és ekkor a parancsnokuk, egy Kovács nevű híradós százados kijött és azt súgta a fülébe, hogy úgy látszik, hogy nagy balhé lesz. A százados ment le a németekhez, hogy megbeszélje velük mi a helyzet. (Tivadar is tudott németül - még az édesapja tanította meg). A százados felsorakoztatta a szolgálatos magyarokat, és elmondta, hogy abban állapodtak meg, hogy a németek nem jönnek tovább, csak akkor, ha parancsot kapnak rá, de nekik azt mondta, hogy lehet, hogy majd lőniük kell a németekre, mert nekik nincs joguk engedély nélkül bárkit is beengedni. A szemközti épület emeleti ablakában megjelent egy testőr ezredes vagy alezredes és ő integetett a magyaroknak, hogy ne lőjenek – ennek nagyon örültek, mert nekik az lett volna a természetes, hogy tűzharcban fognak meghalni. Amikor lejárt a szolgálati idő, akkor átöltöztek, de a puskájukat megtartották, majd elvonultak.

1944 őszén az 5. Szegedi Utász-zászlóaljhoz került, de hamarosan Kisbodakra, a Mosonmagyaróvárhoz közeli utász kiképzőtáborba került. Alapvető vízi-kiképzést kaptak, köztük a csáklyázást sebes vízen, a pontonjárást és ladikjárást is el kellett sajátítaniuk. A csáklya egy 280 cm hosszú farúd volt, amivel ár ellen is lehetett hajtani a csónakot. Ezeket még Szegeden tanulták, Kisbodakon már ők tanítottak – ő robbantást és vízen járást oktatott. Egy ilyen gyakorlat közben szemtanúi voltak annak, amikor egy, a Dunán elhaladó német hadifogoly-szállító hajó aknára futott. (Ezeket az aknákat úgy emlékszik, hogy az angolok dobták le). A hajó kettévált és mindkét része ott állt a Duna közepén - rengeteg sebesült volt a főként olasz hadifoglyok között. Igyekeztek a lehető legtöbb embert kimenteni a folyóból – később az egész tábort mozgósították emiatt. Sajnos kénytelen volt több embert visszalökni a vízbe, mert a csónak már nem bírta el őket és elsüllyedtek volna. Ők 40-50 embert mentettek ki, de nagyon sok volt a súlyos sebesült, sokan már estére meghaltak.

’44. nov. elején helyezték át a magyaróvári kiegészítő parancsnokságra, innen kellett egy utászszázadot vonaton felvinnie Budapestre. Amikor a szerelvény már átjött a vasúti hídon, akkor jött egy bombatámadás, ami miatt nem tudtak tovább menni – ez nov. 12-én vagy 13-án volt. Neki 14-én kellett bevonulnia az 53. utász zászlóaljhoz, aminek a vezetője az egyik korábbi tanára, Koppány alezredes, egy mérnök volt. November 13-án volt a születésnapja, ekkor elment a Gellértbe fürdeni és úszni – már épp indult el, amikor a szállodát bombatámadás érte, amiben sok sebesült és halott volt. Másnap vonult be Kőbányára az utászokhoz, itt műszaki segédtiszt lett. Egy angol családnál szállásolták el, akiknek mezőgazdasági gépgyáruk volt és habár nem voltak túl lelkesek, hogy el kellett őt szállásolniuk, de végül összebarátkoztak. Amikor ’45 májusában újra Pestre került, akkor meg is hívták, hogy lakjon ismét náluk.

A zászlóaljuk kapott 8 db olasz kerékpárt, ebből az egyiket ő kapta. Egyik nap bement a Corvin moziba az angol család egyik lányával és a tiszti szolgájával. (Akkor minden tisztnek volt egy tiszti szolgája – az övé motorversenyző volt és neki kellett volna vezetnie a motort, de Tivadar nem hagyta és erről mentek a viták köztük, hogy kivezesse a motort.) Mindhárman bementek a moziba, de közben valaki ellopta a motort. Tivadar ismert egy századost, aki a Ludovikában volt a rekvirált járművek parancsnoka, és az ő segítségével 3 nap múlva megtalálták és meg is javították a közben tönkrement motorját.

Az ő utászzászlóaljukból lett a Szent László hadosztály, amit az Ipoly menti harcoknál vetettek be az oroszok ellen. Mielőtt kiment a frontra kért magának egy motort, mert ő harcolni akart – nehezen, de meg is kapta a motort, amit idő közben ott kellett hagynia valahol. Szakaszparancsnok lett végül.

1945. elején keltek át a hídon Komáromnál és az Ipoly-folyó partján foglaltak el védőállást – nagyon hideg volt, az Ipoly be is volt fagyva. Egy orosz páncélos ék azonban tőlük északra átkelt a folyón és délnek fordult, éppen feléjük, emiatt valamivel a folyótól arrébb kellett védőállást kiépíteniük. Rátaláltak egy bujkáló orosz katonára, aki azonban nem volt hajlandó semmit elmondani (Tivadar egyébként tanult ruszinul). Néhány nappal később egyik délután a jobb szárnyat feladták. A szovjet katonák támadása sötétedés után kezdődött: „Huri-huri” kiáltással, lépésben közeledtek. Két alárendeltjével, akik villámgéppuskával voltak felszerelve, maradtak ott és próbálták tartani a hadállást az iszonyúan nagy tömegű ellenséggel szemben. Az egyik géppuska felmondta a szolgálatot, ezért annak kezelőjét hátraküldte. A másik fegyvert kezelő zászlós gerinclövést kapott, így a kilátástalan harc helyett, hátravitte sérült katonáját az úgy egy kilométerre lévő parancsnokságra. Akkor nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de nem lőttek rá az oroszok. Mire ő odaért a csapatához, addigra a többiek már visszavonultak, akiket amikor utolért, akkor engedélyt kért rá, hogy külön mehessen: át akarta úszni a Garamot, mert úgy gondolta, hogy akkor nem fog fogságba esni. Nem tudta azonban elérni a folyót, mert puskatűzbe kerültek (ő és a legénye) és a legénye végül visszament a századhoz, majd őt is elfogták az oroszok.

A szovjet fogságban a századához került. Mikor átkutatták megkérdezték tőle, hogy van-e a táskájában fegyver, amit ő letagadott, de az orosz megtalálta a pisztolyát, amivel fejbe akarta őt lőni, de szerencsére nem volt megtöltve. Ezután elküldték Vácra – útközben az oroszok nem tudták, hogy merre kell tovább menni és akkor ő segített nekik. Vácott egy olyan fogház épületbe kerültek, aminek a fogolykórházának a parancsnoka a biatorbágyi merényletet elkövető Matuska Szilveszter volt. Őt a padláson szállásolták el, ahol kellemes idő volt és naponta kétszer is kapott enni. Ezután Jászberénybe mentek – aki odafelé menet kilépett a sorból, azt lelőtték. Első éjszaka nem volt elég ágy, ezért felváltva feküdtek és álltak az éjjel. Ezután Mezőtúrra került, ahol egy laktanyán szállásolták el őket és itt érintkezhettek a lakossággal, itt jobb dolguk volt. Egy mezőtúri gazda élelmiszert is küldött be neki és értesítette a szüleit arról, hogy ő itt van (egy köre rácsavarva dobott ki egy papírt arról, hogy kinek szóljanak, hogy itt van).

Innen vitték tovább őket: egy részük Oroszországba került, ő Debrecenbe. Március elején megtudták, hogy belőlük egy németek ellen harcoló hadosztályt akarnak csinálni. El lehetett dönteni, hogy harcolni akarnak-e vagy fogságban akar maradni – egy kivétel mellett mindenki a harc mellett döntött, bár harcolni sem volt kedve senkinek sem, habár addigra már szerinte senki nem rokonszenvezett a németekkel sem, mert addigra már tudták, hogy hogyan viselkedtek a magyar bajtársaikkal.  Ő kérte az áthelyezését Szegedre, mert ott is indult egy ilyen hadosztály és a szülei ott éltek. Közben máj. 8-án vége lett a háborúnak, ezért áthelyezték Balatonalmádiba egy utászszázadhoz, műszaki segédtisztnek.

Aknaszedéssel foglalkoztak – Somogyban rengeteg akna volt minden felé, sok elszórt és sok telepített is. A helyiek jelentették be mindig, hogy hol vannak aknák, hová kell menni felszedni őket – az aknákat összeszedték és csak akkor robbantották fel, amikor már több száz volt. Csököly határában voltak, amikor egy bokros részen rálépett egy aknára és elvesztette a bal lábfejét. Aznap habár az egész szakasz kiment, de csak négyen szedték az aknát, mert nagyon veszélyes volt és addigra már többen felrobbantak. Egy kis fadoboz akna volt trinitro-tolul töltettel – azért fadobozos volt, mert azt nem lehetett elektromos keresővel megtalálni. Egy pár napig mindkét szemére meg is vakult, mert annyira teleszóródott földdel. Előbb az egyik szemére kezdett el látni, majd a másikra is, ami majdnem csoda volt, mert az orvosok azt hitték, hogy szilánk ment belé. Újra amputálni kellett, mert az 1. után elfertőződött a sebe. ’46 márciusában hagyhatta el a kórházat.

A nővére jegyese vezérkari őrnagy volt és a HM-nél dolgozott, ezért még a kórházban neki írt, hogy ő szeretne a műegyetemre kerülni, hogy később hadiműszaki törzskari lehessen. (A nagyanyja akarta mindig azt, hogy ez legyen majd, és ő sarkallta arra is, hogy tanuljon nyelveket). A jegyes el is intézte ezt, de mire oda került, addigra már lecserélték a gárdát a HM-ben, a nővére jegyesét is kirúgták és Tivadarral is közölték, hogy egy majdhogynem fasisztának nincs ott keresni valója, de ő addig járt a nyakukra, amíg megunták és elengedték a műszaki vegyészmérnöki karára, miközben kapta  a tiszti fizetést. A kórház után egyébként megint annál az angol családnál lakott, akiknél már korábban is.

A Hadtechnikai Intézetben dolgozott 1950-től 1957. január 1-ig, rendelésre készített minden félét: tintát, borotvakrémet, stb. Elmondása szerint minden osztályon volt egy szovjet ellenőr, aki az új magyar találmányokat elvitte a Szovjetunióba. A régi tisztek közül a többség úgy tűnt el egyik napról a másikra, hogy nem is tudták, hogy mi lett vele. Volt kötelező politikai képzés is, aminek a végén vizsga is volt. A munka előtt reggel fél 8-tól 8-ig volt egy Szabad Nép fél óra is, amin szintén kötelező volt részt venni. ’54-ben rajta kívül már csak két régi tiszt volt – őt szerinte azért nem rúgták ki, mert a demokratikus hadseregben veszítette el a lábát.

’50-ben jelentkezett az Országos Fordító Irodánál is, hogy elvállal fordítást, amivel elég jól tudott keresni - ezzel napi 400 Ft-ot is megkeresett, miközben a havi fizetése 2000 Ft volt. Később a szárazelem gyárnak is elkezdett fordítani – szakmai folyóiratokból fordította le nekik a kijelölt cikkeket, így többet keresett a fordítással havonta, mint a munkahelyén. (Közben a szülei is felköltöztek Pestre, akiket szintén ő tartott el.)  Csakhogy közben az OFI-nál sikkasztottak, ezért jelenteni kellett azoknak a nevét, akik többet kerestek, mint 2000 Ft, így az ő neve is elő került. Ekkortól kezdve az OFI helyett a Haditechnikai Intézetnek kellett fordítania.

’56-ban is a Haditechnikai Intézet munkatársa volt – ’56 után minden tisztet egy bizottság elé vittek, hogy kivizsgálják, hogy hogyan viselkedett és maradhat-e továbbra is tiszt. Ő Horthysta tiszt volt, ezért meg volt győződve arról, hogy tőle el fogják venni a rendfokozatát, de mégis meghagyták. Ő a Móricz Zsigmond körtér közelében lakott, de nem jártak a villamosok, ezért nem tudott bejárni a sánta lábával – ezért úgy lett nyilván tartva, hogy ő nem hőzöngött.

A felesége egy egri származású, Bp-en élő vegyésztechnikus lett, aki náluk volt gyakornok egy fél évig – fél év múlva meg is kérte a kezét. A felesége a Patrona Hungariea-ba járt, az egyetlen olyan iskolába, amit meghagytak az egyház kezében. Csak ’62-ben volt hajlandó hozzámenni, mert addig túl fiatalnak tartotta magát.

’61-ben az egyik előadását elfogadták egy koppenhágai konferenciára, és kapott is hozzá útlevelet, de azt szerették volna, hogy ne ő olvassa majd fel az előadását, hanem egy megfelelőbb elvtárs. Ő azonban ezt nem akarta hagyni, ezért végül senki nem olvasta fel az előadását és Koppenhágába sem ment ki. Megvolt viszont az útlevele és vízumai is voltak és egy Trabantot is kapott, ezért úgy döntött, hogy tesz egy európai körutat. A Rajna-völgyén ment felfelé, amikor tönkre ment az autó – elment egy volt katonatársához, aki ’56-ban disszidált és ő intézkedett az autója ügyében, de ott nem volt alkatrész a kocsihoz, ezért vett kint egy Opel Olimpiát.

Egyszer télen a latyakban ezzel a gépkocsival mentek haza Egerből Pestre a kockakövön, amikor hátulról belement egy orosz teherautóba, mert nem tudott lefékezni a hirtelen elé kihajtó kocsi előtt. Be is mentek a parancsnokságra, ahol jól letolták őt, de a baleset épp egy rendőr előtt történt, aki tanúskodott mellette, így az oroszok megígérték, hogy rendbe fogják hozni a kocsit. Ez persze nem történt meg, de végül már hibásan is átvette, mert a sofőr könyörgött neki, hogy vegye már át, mert ha nem veszi át, akkor őt kivégzik. Végül egy másik szerelő csinálta meg, akihez ő vitte el.

’57-ben került át a Tudományos Akadémiára kutatónak, innen pedig ’59-ben a Danubia Szabadalmi Irodához került, ahol ügyvivői állást vállalt. 1963-tól a találmányok szabadalmazását segítette.