The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.
If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)
A szocialista nagyüzemi mezőgazdaság visszásságai.
1943-ban született
1948-ban magyarsága miatt családját kitelepítették Csehszlovákiából
a gimnázium után agrártudományi egyetemet végzett
számos termelőszövetkezetben dolgozott
a baromfi-tenyésztési ágazat egyik fontos szereplője volt
a rendszerváltozás után saját vállalkozást indított
Péter László, 1943. szept. 24, Budapest
Szülei 1 éves korában elváltak, ő édesapjával nevelkedett, Csehszlovákiába költöztek (édesapját oda helyezték), majd onnan Gutából telepítették át őket Mezőberénybe 1948-ban. Édesapja körzeti orvos volt. Rákoscsabára költöztek 1949-ben.
Édesanyja erdélyi örmény származású volt, édesapja egri.
Nagyon jó, gondtalan gyerekkora volt. Kőbányán kezdte a gimnáziumot, de onnan eltanácsolták és Rákoskeresztúrra került, amit nagyon szeretett. Sokat kirándultak az osztállyal.
’56-ban 13 éves volt, a barátja 11, és szereztek egy töltényt, amit dugdostak. Egyszer jöttek fel a korcsolyázásból és összetalálkoztak egy rendőrrel, aki mindkettőjüket megverte a gumibottal. A forradalom után dugták el a töltényt, amit aztán eldobtak. A másik emléke az, hogy több vele egykorú gyerek rávette őt, hogy disszidáljon velük ő is – már szállt fel a buszra, amikor meglátta őt a magyartanára és leszedte őt a buszról. ’56 után ezt a tanárát lecsukták, de nem tudja, hogy miért. Kistarcsára került, ami ott volt pár km-re az iskolától, ezért ő és néhány osztálytársa elhatározta, hogy kiszabadítják. El is indultak biciklivel, de útközben elfáradtak és megijedtek, ezért inkább visszafordultak. ’56 alatt egyébként ő is a pincében töltött több éjszakát, az oroszok szétlőtték a rákoscsabai templomot, és mivel az édesapja orvos volt, ezért sok sebesült jött hozzájuk. A tanárát végül kiengedték (nem tudja, hogy mennyit ült), de ő már nem találkozott vele utána.
A gimnázium elvégzése után erdőmérnök akart lenni, ehhez előtte is dolgoznia kellett. Végül csak 2 év után vették fel a debreceni Agrártudományi Egyetemre, majd a kaposvári egyetemen végzett állattenyésztési szakon. Szinte egész életében termelő szövetkezetekben dolgozott, mint főállattenyésztő. Megnősült, született egy fiúk, de egy év múlva elváltak – a volt feleség 8 év múlva Németországba költözött a fiúval, aki azóta is ott él.
A katonaságot úgy úszta meg, hogy édesapja kollegája volt a sorozóorvos, aki nem tett semmit az ő érdekében, de az egyik barátja kitalálta, hogy 2 rumot meg kell inni 4 kávéval és egy pár bors szemet is bele kell tennie, mert akkor az gyomorfekélynek fog tűnni. Mikor mérték a vérnyomását annyira magas volt, hogy a sorozóorvos még fel is hívta az édesapját, hogy figyelmeztesse. A következő évben már nem hívták be sorozásra, az az utáni évben pedig már egyetemre járt.
Párttag sosem volt, de kétszer akarták őt is beléptetni, de drasztikusan sosem. Úttörő sem volt (amikor volt az úttörő avatás, akkor az édesapja nem engedte el az iskolába), de úttörőtáborban volt (Zamárdiban, nagyon élvezte).
’65-6-ban egy évig mentős ápoló volt, mert kirúgták a debreceni egyetemről, mert azzal vádolták, hogy sztrájkot szervezett, de ez nem volt igaz. Mentőzni nagyon szeretett, még szülést is vezetett le, amire szívesen emlékszik vissza, de voltak szörnyű balesetek is, amiktől még ő is elájult. Voltak „kalandok” is, egyszer például éjszaka véletlenül átmentek Romániába a mentővel, ahol egy nő behívta őket a házába és megnyugtatta, hogy mindjárt a férje hazakíséri őket, de közben románul mondta a férjének, hogy hívja a rendőrséget. A mentős társa szerencsére minimális szinten tudott románul és megértette, úgyhogy még időben el tudtak menekülni (nagyon közel voltak a határhoz).
A Rákosi-időszakban, amikor a debreceni egyetemre járt, gyakorlatra vitték őket Szabolcs megyébe, ahol tulajdonuktól megfosztott és a tsz-ekbe kényszerített emberekkel dolgoztak. Visszaemlékszik arra, hogy napi 1 forintért dolgoztatták ezeket az embereket. Az emberek egyébként nem is nagyon akartak (vagy nem mertek) nekik mesélni. Később értesült arról is, hogy hogyan verték félholtra azokat, akik nem akartak belépni a Tsz-ekbe.
Amikor már elvégezte az egyetemet, addigra az emberek már beletörődtek a tsz-ekbe. Pilismaróton töltött 6 évet, közben meg is nősült és a tsz-től kapott házban éltek. Innen felkerültek Pestre a diósjenői tsz-re, amivel mélyről indultak, de nagyon szép eredményeket értek el.
Még 1969-ben tanulmányúton jártak Hollandiában, hogy a Tsz-nek baromfikat vásároljanak. 1970-ben újra mentek volna (néhány hónapos tanulmányútra), de a tervezett időponthoz képest egy héttel későbbre került az indulás. A rendőrség kereste az indulás előtt, és bevonták az útlevelét. Egy hónapra rá egy nyomozó látogatta meg a Tsz-beli munkahelyén és a korábbi hollandiai útjáról kérdezte. Kiderült, hogy bár semmit nem csinált, ami miatt gyanús lehetett volna, de jelentették róla, hogy az út során egy alkalommal egy teraszon kávéztak amerikai katonákkal, valamint amerikai repülőgépeket látott külföldön. Utóbb azt is megtudta, hogy ugyancsak gyanús lehetett amiatt, hogy felesége csehszlovákiai magyar származású.
A feleségével szeretett volna Szlovákiába menni, de nem tudott menni az útlevele miatt, ezért írt egy agresszív levelet a pártnak, hogy adják vissza az útlevelét, mert nem csinált semmit. Két nap múlva kapott egy levelet, hogy menjen be az útleveléért – azóta sem érti, hogy ez hogy történhetett.
A hernádi Tsz-be hívták helyettes ágazat-vezetőnek (ez az ország egyik legnagyobb tsz-e volt), ami akkor Magyarország legnagyobb Tsz-ei közé tartozott, óriási baromfiállománnyal. A tsz-elnök egy Kádárista, cső kommunista, de szerinte egyébként nagyon rendes ember volt, aki élt halt a munkáért, de a pártért is. Úgy tudja, hogy ez az ember a Kádárral együtt is ült börtönben. Egy autóbaleset következtében halt meg a baleset után fél évvel.
Megítélése szerint a TSz-ek nem működtek hatékonyan. A legtöbb Tsz könyvelését eleve meghamisították. A tervutasításos rendszerben és a mesterségesen kialakított árstruktúrában csupán a Tsz-ek mintegy 10-15%-a tudott jól működni, de azok is főként azért, mert jobb adottságaik voltak, vagy nagyobb támogatásokat kaptak, mint mások, vagy, mert elnökeik jó kapcsolati rendszerrel rendelkeztek. Komoly gondot jelentett, hogy az alkalmazottak nem érezték sajátjuknak a termelést, nem voltak érdekeltek annak bővítésében. Másrészt előre meg volt határozva, hogy mennyit kell termelni, ami miatt szerinte sokan negatívan álltak hozzá a dologhoz. Külön beszél arról, hogy azért egy munkást sem küldtek el, mert cigány lett volna, sőt, sok nagyon rendes ember és munkás volt köztük.
A tsz-tagok szerinte nem hittek abban, hogy ezeket a földeket valaha is visszakaphatják majd, ahogy ő sem hitte, hogy az oroszok ki fognak menni. Másrészt nem si kellett a föld, mert a fiatalságot faluról felcsábították a városokba, főként Budapestre. A mezőgazdaságot amúgy sem tudja elképzelni 2-3 hektáros kisbirtokokkal, ezért lenne jó a dán szövetkezeti rendszer.
Sokat exportáltak; mennyiséget a Szovjetunióba, minőséget pedig Svájcba és más nyugat-európai országokba.
Három szabadalmat vezetett be. Az egyik a rácspadlós tartás volt baromfik részére, a másik egy műanyag tojófészek volt, ami rendesen lehetett fertőtleníteni. Mivel ő sohasem volt tagja az állampártnak, ezért vezető beosztásba nem került.
’88-ban Budakeszin vettek egy házat, de egyébként mindig tsz-lakásokban laktak.
Ekkor többekkel együtt úgy döntött, hogy csinál egy szaktanácsadó céget – 4 tsz és a kaposvári egyetem csinálta ezt meg. Az állattenyésztésben kerestek egy olyan szegmenset, ahol újat lehet hozni – ez lett a liba. Elmentek Dániába, hogy végigjárják a legjobb tenyésztőket, stb. Ott ismerkedett meg Kolos Lászlóval, aki a ’60-as évektől élt kint Dániában és az ország legnagyobb húskereskedője volt – Kolos úgy döntött, hogy ő is szeretne beszállni ebbe a cégbe, aminek nagyon örültek, mert a tőke az hiányzott. A kérése az volt, hogy övé legyen az 51 %, ez a cég kifejezetten a lúd nemesítésre és tenyésztésre épült. 3 feldolgozójuk volt, amik között egyenlő arányban kellett elosztani a feldolgozandó anyagot.
Egy olyan módszert alkalmaztak, aminek segítségével meg tudták állapítani, hogy az egyes, még élő állatokban mennyi a zsír, izom, ér, csont, stb. és ennek segítségével minél jobb húsú állatokat tudtak előállítani. A felvásárlókat azonban nem érdekelte a minőség, csak az ár, ezért az olcsó, de rossz minőségű német libát vették az övék helyett.
Vett egy új, saját telepet is, de hitelt kellett felvennie, majd összeomlott a Hajdú Bt. is, ami nekik is óriási jövedelem kimaradást okozott. 9 országba szállítottak tenyészanyagot, de a fizetésekkel 2 ország kivételével mindig probléma volt. A kínaiak is érdeklődtek a dolog iránt, ő többször is járt kint Kínában ez ügyben, stb. – Kínával az összes állatra kötöttek szerződést, de mégsem vették ezt meg tőlük, ezért a cég csődöt mondott (ez 2 éve volt).
Megítélése szerint a rendszerváltozáskor a Tsz-vezetők nagyon sok területet és vagyont tudtak szerezni. Egy Tsz-vezető ismerőse elmondta neki, hogy neki az a módszere, hogy este sötétedés után erőteljesen bedörömböl a főként idősebb Tsz-tagok ajtaján, akik – elmondása szerint már ettől megijednek – majd készpénzt vesz elő a pénztárcájából, és ott helyben megvásárolja tőlük a kárpótlási jegyeket! Nagy hibája volt a kárpótlásnak, hogy nem a régi tulajdonosoknak osztották vissza a földeket, illetve az, hogy nem hoztak létre egy Dániában ismert, közös vagyonú szövetkezetet.
Egyébként lovakat szeretett volna tenyészteni, de ez nem jött össze neki, csak lovagolt. Amikor Tatán volt gyakornok, akkor hívták Bábolnára lótenyésztéshez, de nem vették fel – olyanokat vettek fel, akik Komáromban laktak a környéken. Amúgy is félt egy kicsit Bábolnától, mert ott katonás rendszer volt. Úgy gondolja, hogy Magyarországon jó a terep a lovakhoz és a genetikai állomány is jó, jó pénzforrás is lehet a dolog, stb., ezért ő nagyon támogatná, hogy ennek nagyobb jövője legyen itthon.
A Kádár-korszakban egyébként egy kettősség volt a mezőgazdaságban, mert volt egy idősebb korosztály, ami nagyon erős volt szakmailag, és ők képezték ki a fiatalokat, de ugyanakkor ott voltak azok is, akiket a párt ültetett be a helyekre.
Libatartás tekintetében Magyarország az élben volt, sokáig Kína után a 2. helyen – nagy mennyiségben is tenyésztettek és jó minőségben is – mi a nyugatról is kaptuk a technológiát, amit mi vittünk át a keleti blokk többi országába, mert a többi keleti állam nem nagyon fordulhatott nyugat felé. Szerinte Magyarország mindenféle technológiában vállalt ilyen közvetítő szerepet – ilyen volt a Csepel teherautó is, de a KGST miatt azt le kellett állítani, stb.
Nem tudja, hogy Lengyelország vagy Románia miért volt kevésbé sikeres, mint mi, de szerinte azért, mert nem volt tsz-esítés és nem volt megszervezve rendesen a termelés, ezért nem tudtak egyforma minőséget termelni, illetve pénzt meg engedélyt sem kaptak erre.
Az esztergomi tsz-elnöke nagyon jó szakember volt, a diósjenői is jó szakember volt, de nem érezte ott jól magát, de egyébként ismert olyan embert is, akit a párt tett oda és „gazemberek” voltak – szerinte ezt vidéke válogatta, nem lehet általánosítani, hogy mikor hogy volt.
Az állami gazdaság és tsz között az a különbség, hogy az előbbiek állami kézben voltak, más törvények vonatkoztak rájuk, más ügyrendűek voltak, jobban voltak ellenőrizve, stb. de ugyanakkor az állam pénze volt benne, ezért több állami támogatást kaptak. Mégis sok tsz-vezető nem akart állami gazdaságba menni a nagyobb kötöttség és ellenőrzés miatt.
Ő nem látott olyat, hogy a megyei párttitkárnak tényleg minden terményt összehordtak volna, de szerinte egyébként így volt. Ő nem is volt hajlandó arra, hogy ládaszámra adjon bárkinek is így tojást, stb., csak eladni volt hajlandó – még haza sem vitt belőle.
A háztájizás volt az „1. gyepűengedés” ’68-’71 között. Ő egy olyan megyében volt, ahol ezt nem nézték jó szemmel. Amikor Esztergomot otthagyta, akkor viszont már egy egész háztáji gazdasággal dolgozott, mert ott megengedték és rendesen meg is volt szervezve a háztáji ágazat is. A hús előállítás 42 %-a ment háztájiból akkor is, amikor a tsz-ek a csúcson voltak – juhnyájak lettek magánkézben, lovas iskolák, kisebb ló tenyészetek, stb. Komoly vagyonok mégsem tudtak felhalmozódni a mesterséges árrendszer miatt.
Magyarországon a nagy probléma ma az, hogy a feldolgozók nemcsak az eladhatósági árból indulnak ki, hanem abból is, hogy a termelőnek mennyi pénz marad a zsebében. Ő sok olyan termelőt ismer, aki nem is tudta, hogy mennyibe kerül a táp, vagy a csibe, stb., őt csak az érdekelte, hogy neki maradjon valami, és ez hosszútávon nem működhet jól. Most kezdi érezni azt, hogy a termelő felé fordul a politika, de sajnos a mezőgazdaságban nincs tőke.
A rendszerváltás után a fő probléma az volt, hogy elveszítettük a piacainkat, és ez azért történt, mert az akkori vezetőségünk úgy gondolta, hogy a szocialista országoknak már így is nagy a tartozásuk felénk. Másrészt ezek az országok nyugat felé kezdtek fordulni, mert végre lehetett és szerettek volna utazni, stb. A magyar politika naivsága is hozzájárult még ahhoz, hogy le kellett építeni a mezőgazdaságot, ez után eladtuk a cukoriparunkat, növényiparunkat stb. Ma a saját cukorfogyasztásunk 30 %-át állíthatjuk csak mi elő. Most újra kell építenünk a mezőgazdaságunkat, de ez nagyon nehéz lesz és az embereknek ezt meg kell érteniük, de szerinte a kormány rosszul kommunikál. Valószínűleg nem merik elmondani, hogy mekkora probléma van, pedig szerinte ez kellene. Az sincs rendesen tudatosítva, hogy mekkora „országrablás” volt az elmúlt 8 évben. A mezőgazdaság stratégiai kérdés kell, hogy legyen – ha nem is vezető, de meghatározó szerepet kell szereznünk a térségben. Hajdú-Bihar pl. 90 %-ban van parlagon, mert spekulációval szerezték meg a földeket és arra várnak, hogy jó pénzért el tudják adni.
Szerinte sokan nem érzik jól magukat a városban, ezért szerinte lenne elég ember, aki visszamenne vidékre. De ehhez egy olyan szövetkezeti rendszert kéne kialakítani, ahol mindenki önként van jelen a saját földjével – ez nagyon nehéz lesz, de meg kell csinálni. A dán példából kell tanulni szerinte. Ő reménykedik benne, hogy előbb-utóbb ez sikerülni is fog.
© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Collection of the House of Terror Museum
Witness story in project Collection of the House of Terror Museum (Áron Máthé)