Lajos Péterfalvi (* 1925)

Péterfalvi Lajos. 1925, Szekszárd

 

Édesapja a tolna megyei pénzügyigazgatóságon dolgozott, tanácsosi rangot ért el, majd B listázták, édesanyja háztartásbeli volt, volt egy öccse.

 

Eredetileg vegyészmérnöknek készült, de mivel 1944-ben országos bajnok lett távolugrásban, a Testnevelési Főiskolába jelentkezett. Akkoriban a Ludovika után a TF-re volt a legnehezebb bejutni. A háború miatt azonban nem kezdődött el a tanév, ezért Szekszárdon maradt. ’44 májusában érettségizett.

 

A Szekszárdi Levente századba került (nehogy a németek kivigyék őket), ahol hídőrségben volt. A szovjet csapatok közeledte miatt októberben Zalába rendelték futárszolgálatra (a magyar és német parancsnokság között), illetve bajtársaival lövészárkokat ástak, majd Pápára, az ejtőernyősökhöz vezényelték át. ’44 decemberére már nehezen tudták a tanáraik fenntartani ezt az állapotot, ekkor került át az ejtőernyősökhöz, hogy ne kelljen kimenniük a németekkel. Az ejtőernyősök szórakoztak velük, éjszaka gyakorlatoztatták őket, stb. Ejtőernyős ugrásuk nem volt, csak olyan kiképzést kaptak, pl. az ablakon kellett kiugrálniuk az ételért, stb. Bevetésre nem került sor. 1945 márciusától kezdve a németek visszavonulását kellett biztosítaniuk egészen a Mura folyóig.

 

A háború vége is Ausztriában érte őket. A parancsnokok azt mondták, hogy maradjanak együtt, mert az a hír járja, hogy a németek legyőzése után az angolok és amerikaiak folytatják majd a harcot az oroszok ellen, és akkor ők álljanak az angolok mellé – ebből persze nem lett semmi.

 

Az oroszok azt ígérték, hogy ha leadják a fegyvereket és az óráikat, valamint személyi papírjaikat, akkor majd tőlük kapnak új papírokat, ehelyett elfogták őket. Azt hazudták nekik, hogy Budapestre viszik őket romeltakarításra, valójában azonban „málenkíj robotra” hurcolták őket Románián keresztül. Konstancából embertelen körülmények között hajóval a Doni-medencébe, Horlovka lágerébe vitték. Elég gyorsan szállították őket, mert az amerikaiak azt mondták, hogy mivel a háborúnak vége, ezért már nem lehet hadifoglyokat ejteni.

 

A korábban a németek előtt berobbantott szénbányákat kellett újranyitniuk. Németek, magyarok, ukránok és románok között raboskodott. Szerencséjére a tábor német orvosa egy magyar orvostanhallgatót vett maga mellé, aki gyakran befektette őt és vele raboskodó gimnazista társait a gyengélkedőbe, ahol valamivel több ételt kaptak. 3-4 hetente jöttek orosz orvosok, akik megnézték, hogy ki milyen erős, és aszerint újraosztották őket, hogy kinek milyen munkára kell mennie. Az volt a szerencséje, hogy épp bent feküdt egy ilyen pihenőn, amikor hazaengedték, de ő tiltakozott, mert attól félt, hogy csak máshová akarják elvinni. 3-4-szer megtörtént, hogy kivitték az állomásra, de nem jött a vonat.  Végül ő volt az 1. az osztálytársai közül, aki hazakerült - 1945 novemberében sikerült visszatérnie Magyarországra (májusban esett fogságba). Pont délben érkezett Magyarországra a vonat, sírtak amikor meghallották a déli harangszót.

 

Amikor hazatért megtudta, hogy valaki feljelentette az édesapját azzal a váddal, hogy hitt a német győzelemben. Szerinte ez nevetséges volt, mert a bíró megkérdezte az ügyészt, hogy maga ’40-ben nem hitt a német győzelemben? Azt válaszolta, hogy de, ezért felmentették. Bosszúból mégis internálták Bogyiszlóra – épp itt volt, amikor Lajos hazatért. Raktárosként dolgozott. Lajos mindent elkövetett, hogy az édesapja kiszabaduljon onnan – az egyik volt osztálytársa a rendőrfőkapitány barátnője volt és ő mondta neki, hogy ékszerrel kell lefizetni a parancsnokot – végül így szabadult ki.

 

 

1947-ben kezdte meg tanulmányait a TF-en – csak azért kerülhetett be, mert már ’44-ben felvették, egyébként édesapja internálása miatt erre nem lett volna lehetősége. 33-an érettségiztek az osztályában, ebből 3-an vannak még életben, ők együtt voltak fogságban és a legjobb barátok voltak. A kollégiumban ebéd előtt egy óra szünet volt, hogy megfürödjenek, nyakkendőt kössenek, stb. és imádkoztak ebéd előtt és ebéd után is, késni nem lehetett, stb. A következő évben már tornagatyában, ima nélkül, stb. étkeztek, a tantárgyak témája is megváltozott, sporttörténet címén pl. nem az olimpiák történetét, hanem a szovjet katonák hőstetteiről kellett tanulniuk. 4.-ben vezették be a kötelező oroszt, amiből vizsgázni is kellett, habűr az évfolyam nagy része a betűket sem ismerte. AZ egyik osztálytársa kérdezte is, minek tanulnak oroszul, ő guggolva kibírja amíg itt lesznek az oroszok – ez az osztálytársa végül ’56-ban Ausztráliába disszidált és a ’70-es években jött haza, akkor találkoztak újra – mondta is neki Lajos, hogy látja, elzsibbadt volna a lába a guggolásban.

 

 

1951-ben kapott oklevelet a főiskolán. A végzett tanárok nem választhatták meg, hogy hol akarnak dolgozni, hanem elhelyezték őket az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) döntése alapján. ’52-ben vezették be az egyetemeken a kötelező testnevelést – őt a gödöllői főiskolára akarták tenni, de a minisztérium nem adta ki, mert túl jól dolgozott az iskolában. A következő évben is kikérték, akkor azt mondták neki hogy ha egy megbízható párttagot keres a maga helyére, akkor elengedik. Ez sikerült is neki, így került a Műszaki Egyetem testnevelési tanszékére, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Edzőként 1965-ig a Kinizsi, később újra Ferencvárosi Torna Klubban dolgozott. Soha nem lépett be az állampártba. A Műszaki Egyetem Testnevelési Tanszékén dolgozott 1953-tól egészen nyugdíjazásáig, 1985-ig. 1957-től a MAFC Műegyetemi Atlétikai és Futball Club főtitkára, majd elnök-helyettese lett, 1975-től pedig elnöke. 

 

A sport mind Rákosi, mind Kádár diktatúrájában kiemelt terület volt. Ez köszönhető volt az 1952-es Helsinki olimpia, valamint az Aranycsapat sikerének. Emiatt a MAFC anyagi gondokkal nem küzdött, minden támogatást megadtak nekik. A különböző szocialista országok egyetemeivel, és a nyugat-európai egyetemekkel (pl. Karlsruhe) kötött szerződésekben mindig szerepelt a sport is, ezért kapcsolatokat ápoltak és gyakran utaztak is nyugatra. Ennek következtében ’64-től kezdve sokat utazott nyugatra. Amikor a Klub 100 éves lett ő írhatta meg a történetét (a kutatásokat nem ő végezte). A MAFC kiemelt sportklub volt, közvetlenül a Bp-i Sportszövetség alá tartoztak.

 

Az utazás előtti napon kapták meg az útleveleket. Megérkezés után rögtön be kellett jelentkezniük az adott ország magyar nagykövetségére. Az ilyen utak kapcsán jelentést kellett írniuk: a sporteseményekről, hol laktak, ki látogatta meg a csapatot. A külföldi útjaik alkalmával mindvégig megfigyelés alatt tartották őket, tudtak mindenről. Ha valakinek a csapatból korábban már disszidált rokona, azt nem engedték ki külföldre. Nyugati útjaikról nejlon harisnyát, farmerokat, orkán kabátot és műszaki cikkeket hoztak haza a csapattagok, de soha nem volt problémájuk a vámkezeléskor.

 

A szakmai munkába annyiban szóltak bele, hogy itt is meg volt, hogy mit kell teljesíteni. A műszakisok egyébként élen jártak a testnevelés órákban, mert a hallgatók maguk igényelték a rendszeres testmozgást. ’57-ben változtattak a testnevelésen: ekkortól már nem a középiskolai órák voltak, hanem egy-egy sportágat lehetett választani, aki nem tudott úszni annak viszont az úszás volt kötelező.

1956. október 23-án ott volt az egyetemen tartott beszédeken és a felvonuláson is – az egész tanszék együtt vonult ki, az aulában levő gyűléseken is ott voltak. Felesége veszélyeztetett terhessége miatt (3 nappal korábban hozta haza a kórházból, még az édesanyja is feljött Budapestre, hogy segítsen nekik) azonban nem vett részt a forradalomban. A nagyobbik fia akkor 2 és fél éves volt. A házuk is kapott belövést, ezért több éjszakát a pincében töltöttek, az egyetemre nem tudott bejárni, stb. Utána mikor visszament az egyetemre látta az egyik agyonlőtt hallgatójukat, aki az aulában volt fölravatalozva. Nem egy tanítványát, és más egyetemi vezető ismerősét távolították el a forradalom leverését követően és amúgy is nehezebb volt az élet ez után.

 

’64-ben volt először Svájcban a kosárlabda csapattal jutalomképpen egy kupagyőzelem miatt. A svájci magyar attasé szeretett volna megismerkedni az utazás szervezőjével, de az nem akart vele találkozni és csak az utolsó előtti nap futottak össze véletlenül. A berni magyarok meghívták az edzőt és őt, hogy elvszik egy zenés lokálba – egy csinos fiatal magyar nő oda is ment az asztalukhoz, őt kereste név szerint és arról érdeklődött, hogy mi a helyzet Magyarországon. Lajos nem tudta eldönteni, hogy ez most provokáció-e, és mit is válaszoljon. Azt sem tudja, hogy honnan tudta ez az illető, hogy ő akkor ott van, stb.

 

Egyszer Leningrádba is kiküldték őket egy nemzetközi kosárlabda találkozóra, amit Gagarin tiszteletére szerveztek. Ő már az induláskor megmondta a buszon, hogy semmilyen politikai megjegyzést nem akar hallani, nehogy baj legyen belőle. Mikor hazajöttek mégis kaptak egy telefont, hogy xy-nak nem lehet még egyszer engedélyt adni a kiutazásra – azóta sem tudja, hogy honnan tudják, hogy ez az illető tett ilyen megjegyzést (a vezető tudott-e magyarul, lehallgató készülék volt a buszban vagy esetleg közülük jelentett valaki – ez utóbbit ő nem tudja elképzelni). Idegen nem utazott velük.

 

A műegyetemisták közül a sportolók közül nem nagyon vettek részt a forradalomban, ezért a sport csapatot nem nagyon érték szankciók.

 

Az egyetem kettévált: Építőipari-és Műszaki Egyetem illetve Budapesti Műszaki Egyetem, ’64-ban vonták össze újra egy egyetemmé a kettőt. A tanári kar nagy része edző volt valamilyen válogatottnál is, ezért hagyták őket dolgozni.

 

Egyszer meghívták a válogatottat Líbiába Kadhafi győzelmének az ünneplésére. Tripoli legelőkelőbb szállodájában voltak, de gyakorlatilag edzőtábor volt, mert a líbiaiak azt se tudták, hogy ők miért vannak ott – utolsó napra szereztek egy csapatot ellenük, de néző nem volt a meccsen. Az egyik ismerőse kérte, hogy ha tud szerezni, akkor hozzon neki egy angol nyelvű Koránt – egy főpap fogadta őket és tőle kaptak Koránt. Sokat jártak a követségen, mert 2 másik várost is meg szerettek volna nézni, de nem mehetek – a gépkocsi vezető viszont 1 nap alatt elintézte nekik, hogy elmehessenek. Valószínű, hogy az ottani elhárítás egyik megbízható embere volt az, mert a rendőr sem kötött beléjük sohasem, akkor sem ha tilosban parkoltak, stb. Akármilyen problémájuk volt, a vezető segített, ha valahová akartak menni, ő velük ment, stb. A kirakatokban áru nem volt, csak Kadhafi képek.

 

A Moszkvai és a Bp-i Műszaki Egyetem között szerződéses kapcsolat volt, ezért évente cseréltek küldöttséget, stb. Ő először ’66-ban volt kint a röplabdázókkal és akkor is megkülönböztetett fogadásban volt részük. Mindenki kapott egy üveg pezsgőt, vodkát és vizet a fogadáson, nekik külön főztek, stb. Amikor hozzájuk érkeztek oroszok, akkor viszont volt olyan, hogy a megadott időpontban nem jöttek, hetekig nem és nem is szóltak erről semmit, aztán egyik éjjel beállítottak.

A talliniakkal  jó kapcsolatuk volt, ott nagyon baráti és jó ellátásban részesültek.

 

Egyszer amikor Leningrádba érkeztek nem fogadta őket senki, de véletlenül összetalálkoztak egy orosszal, aki ’56-ban nálunk tanult és ő hívott fel valakit. Ez után kaptak külön buszt, stb.

 

Két fia van, az egyik iskolaigazgató Fehérváron, a másik adatvédelmi biztos. Az öccse Szekszárdon OTP vezető.

 

Nyugdíjazásakor megkapta a Sportérdemérem arany fokozatát (az ezüstöt már korábban megkapta), a legmagasabb kitüntetést. Nem erőltették a pártba lépését – vezető ugyan nem lehetett, de „másodhegedűs” igen és mindenféle kitűntetést is kapott. Nemrég (6 éve) életműdíjat is kapott a 80. születésnapja alkalmából.

 

Legnagyobb sikerének Nagy Imre öttusa aranyérmét, Mátai Andrea fedett pályás magasugró olimpiai aranyát, stb. tartja, de ezek nem az ő edzői munkái voltak, hanem a klubé. Büszke arra, hogy sikerült megírnia a klub 100 éves történetét.

 

Az ’52-es és az ’56-os olimpia nagy magyar sikerei szerinte a háború előtti testnevelési rendszernek voltak köszönhetőek – akkor a gimnáziumban is komoly testnevelés folyt. Például akkoriban az edzők nem reklamáltak, hanem még keményebbek voltak a tanítványaikkal, mint másokkal – ha délután/estefelé egy lánnyal látta az edzője akkor hazaküldte, hogy menjen inkább aludni, mikor egy versenyen belépett a távolugrásnál, akkor nem reklamált, hanem adott neki egy pofont és jól leszidta, akkor is leszidták, ha nem ment templomba, stb.. Az egyetemi sportnak már akkor is nagy becsülete volt – a Nemzeti Sport az első oldalon beszámolt az egyetemi bajnoki eredményekről is.

 

Ma már szinte megszűnt az utánpótlás nevelés, amire régen nagyon odafigyeltek. Akkoriban a bukások és utóvizsgák száma is sokkal szigorúbb volt, mint ma. Vizsgákon a sportolók sem kaptak semmilyen kedvezményt. Az egyetemen sikeres sportolók közül volt, aki egy ideig az egyetemen maradt, de egyikük sem maradt ott végül.