F. M.: Azt gondolom, hogy az teljesen világos, hogyha a cigányság helyzetét nem tudjuk megoldani Magyarországon, az egy egész országos katasztrófához fog vezetni! Tehát ha rangsorolni kellene a megoldandó feladatokat, meg a szociális kérdéseket, akkor ez első helyen kellene, hogy álljon!
K. Zs.: És ezt maga hogy látja?
F. M.: Én most nem látok rá komoly kormányzati szándékot. Vannak jó programok, de talán nem elég átgondoltak, vagy nem elég mély merítésűek. És leginkább az a baj, hogy nincs meg a hosszú távú folytonosság. Ahogy változtak a kormányok, mindig ki kellett dobni az előző garnitúra programjait, mert az nem volt jó, és így nem tudtak végigvinni semmit tulajdonképpen. Most már a korrupcióról meg a sikkasztásokról ugye nem is beszélek.
Ha belegondolunk, hogy már kétmillió, vagy lehet, hogy annál is több a hazai cigányság lélekszáma – és ez fiatal lakosság!
K. Zs.: Húsz százalék cigány?
F. M.: Biztos, hogy tizenöt körül van! Nem tudom, hogy húsz van-e. És ez exponenciálisan nő. Mit fognak tudni kezdeni ilyen létszámú alulképzett munkanélküli tömeggel? Én nem is értem ezt a felelőtlenséget, ahogyan ma a politikusok ehhez hozzáállnak! Teljesen kezelhetetlen lesz a helyzet, ha így haladunk tovább! És nem javul, hanem leépül! És ezért nagyon nagy baj az, hogy nincsenek a cigányságnak kulturális intézményei, mert csak a mindennapi megélhetés, a szegénység, a bűnözés – tehát mind a negatívumok maradnak, és semmi nem marad abból, amire fel lehetne tekinteni, ami tartást adhatna! És attól, hogy papíron megszűnik a cigányság, azért az életben nem fog megszűnni! Ahogy a munkanélküliség se! Az is csak papíron szűnik meg. Én eléggé radikálisan gondolkodom erről! És felelőtlenségnek tartom egész egyszerűen, ami megy!
Letelepedtünk Újkígyóson. Ott áldott jó parasztemberek voltak! Egyedül voltunk cigányok. Összefogott a falu, és segítettek az én szüleimnek. Mindegyik testvéremet egy nagy jómódú birtokos vagy kulák fölkarolta, megkeresztelte, és amíg nekik volt, addig nekünk is volt!
Az egyik rövid történet úgy kezdődött – akkor még apám vándorolt –, hogy az újkígyósi határban ekhós szekérrel hajtotta a lovat. Édesanyám ott ült, kereskedő asszony volt, ment a tanyákra, ide-oda, el kellett tartani a sok gyereket. Apám ült a földön, és csinálta a fúrót. Ezzel csinálták a górékat meg a létrákat. És ment arra az én áldott jó keresztapám, Csatlós Lajos. Hajtott, hajtott, megállt. Odament édesapámhoz, azt mondja: „Édes komám! De furcsa ez! Mit csinálsz?” Azt mondja édesapám: „Fúrót, édes komám!” (Akkor úgy hívták egymást, „komám – komám”.) És ott ki volt pakolva egymás mellé sok fúró. És nézi keresztapám. „Hallod te, komám? Nekem pont ilyen kell!” – „Na és mondd, komám, mire kell neked?” – „Hát górét csinálni meg létrát.” – „Hát akkor ez a tied!” – „Hát akkor kifizetem.” – „Nekem te ne fizesd ki! Ez már régen ki van fizetve! De adok még egyet! Ha bármi baja történne, akkor használd a másikat!” Na, így kezdődött a kettőjük barátsága. Azt mondja: „Hát akkor, ha nem kérsz pénzt, akkor adok a lovadnak abrakot! Gyere majd el hozzám! Vagy küldd az asszonykádat!” Úgy is történt. Elég az hozzá, adott abrakot a lónak, sőt, megpakolta a szekér alját mindennel! Étellel, itallal. A gyümölcstől, a sonkától, a krumplitól kezdve mindent adott! És így megszerették egymást. Mert az nagyon régen is így volt, mikor még vándoroltak, hogy ha megtetszettek egymásnak, akkor szívükbe zárták egymást. Ez így volt keresztapám meg édesapám esetében is. És aztán a keresztapám azt mondta: „Jó, komám! Ha neked fog fiad születni, én keresztelem! Ha nekem fog, te kereszteled!” Megszülettem én. Keresztapám megkeresztelt.
R-F. Gy.: Én cigány vagyok! Csak természetes!
K. Zs.: És magyarnak…?
R-F. Gy.: Jó kérdés! Amennyire magyar, annyira cigány. És egyikről se vagyok hajlandó lemondani! Ez a két kultúra egyformán kedves nekem! Nincs még egy ember rajtam kívül, aki jobban szeretné József Attilát! Vagy Petőfit! Ha nincs Petőfi, én most nem vagyok költő! […] 1:35:07
1:35:30 Én se vagyok több vagy kevesebb, hogy cigány vagy magyar vagyok! De én mind a kettőnek tartom magam. Jó, hogy ideszülettem! Mert Magyarországon vannak a világ legjobb emberei! Tehát bejártuk a világot, és itt fogadtak minket szívélyesen Magyarországon!
K. Zs.: Otthon milyen nyelven beszéltek?
R-F. Gy.: Cigányul.
K. Zs.: És hogy tanult meg magyarul?
R-F. Gy.: Ez jó kérdés! A magyarok közt nevelkedtem. Csak mi voltunk cigányok. Édesanyám megkért minket, de nagyon szépen: „Drága gyerekeim!” Olyan szülei, mint nekem, a világon senkinek nem voltak! Legjobb szülei, legjobb testvérei, a legjobb gyerekei! Nem kellett ezt csúnyán, vagy nem tudom, kétszer mondani! „Egész nap az iskolában vagytok, gyerekek, egész nap magyarul beszéltek. El fogjátok felejteni ezt az ősi, szép nyelvet! Itthon legalább egymás között, egymással!” Egyszer mondta el anyám, én többet nem szólaltam meg otthon magyarul!
A Békés megyei Újkígyóson született 1949. február 28-án, mindkét ágon cigány családba. Ősei apai ágon még őrizték a vajdai hagyományokat. Édesapja kovács volt. Édesanyja húsz gyermeket szült, ebből tizenegy értem meg a felnőtt kort.
Általános iskolás éveit Újkígyóson és Medgyesegyházán töltötte, a középiskolát Békéscsabán fejezte be. Írásai már ekkor megjelentek az országos napilapokban. Tizennyolc évesen indult el a fővárosba szerencsét próbálni, ahol hamar pártfogókra lelt a kortárs irodalmi körökben. Egyik első mentora, barátja Fodor András költő volt. Egy irodalmi pályázat révén figyelt fel rá a Lapkiadó Vállalat akkori vezérigazgatója, Siklósi Norbert, aki több fiatal cigány íróval együtt újságíróként alkalmazta, és lehetőséget biztosított továbbtanulásukhoz. Néprajzot és történelmet is tanult. Bekapcsolódott a hatvanas években szerveződő roma közéleti kezdeményezésekbe, egyik animátora volt a roma klubmozgalmaknak és részt vett a Cigány Világszövetség alapításában is 1971-ben. A roma önkormányzatiság megalakulásakor 1992-ben őt választották a Fővárosi Cigány Önkormányzat első elnökének. A közéleti képviselet mellett egyre inkább a cigány kultúra értékmentésének szentelte magát, a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság alapító elnökeként 1992-ben negyedéves folyóiratot indított Közös út - Kethano Drom címmel, mely napjainkig folyamatosan megjelenik. A társaság keretében kulturális-irodalmi rendezvényeket, nemzetközi tudományos konferenciákat szervez és hiánypótló nemzetiségi kiadói tevékenységet folytat. Írói munkásságát mintegy negyven kötet fémjelzi: versek, prózák, mesegyűjtemények, néprajzi és önéletrajzi írások. Számos kiemelkedő díj tulajdonosa, melyek közül ő maga leginkább irodalmi kitüntetéseire: a József Attila díjra (2005) és a Babérkoszorú díjra (2011) büszke.
Négy gyermeke és tizenegy unokája van.
