The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

György Dalos (* 1943)

• 1943. szeptember 23-án született Budapesten

• 1962 A Kölcsey Gimnáziumban érettségizett

• 1962–67 A moszkvai Lomonoszov Egyetem történelem karán tanult

• 1964 Az MSZMP tagja lett

• 1964 Első kötete Szavaink születése címmel jelent meg

• 1967 A Munkásmozgalmi Múzeumban kezdett dolgozni

• 1968 Államellenes összeesküvés vádjával hét havi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, a pártból kizárták, munkahelyén felmondtak neki, külföldre utazását megtiltották és részleges publikációs tilalmat rendeltek el számára

• 1970-ben rendőri felügyelet alá helyezték, mely ellen éhségsztrájkkal tiltakozott

• 1970-es években részt vett a demokratikus ellenzék munkájában

• 1979-től Műveit a Német Szövetségi Köztársaságban publikálta

• 1984-ben elnyerte a DAAD (Deutscher Akademischer Austausch Dienst) Berlini művészeti programjának egyéves ösztöndíját

• 1986-tól a Deutschlandfunk magyar adásánál dolgozott

• 1987-ben munkavállalási engedély birtokában Bécsbe költözött

• 1993-tól osztrák állampolgár

• 1995 Elnyerte a berlini Magyar Ház igazgatói posztját, azóta Berlinben él

• 1992 és 1996 között tagja volt a kölni, később a berlini Heinrich Böll Alapítvány kuratóriumának

• 2006 óta szerkeszti a Freitag című berlini hetilapot

• 2006 Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét

• 2010 Megkapta a lipcsei nemzetközi könyvvásár fődíját

Interjúadó: Dalos György

Születési éve: 1943

Az interjúkészítés helye és ideje: Berlin, 2005. május 17–2006. június 16.

Interjúkészítő: Keller Márkus

Terjedelme: 2 óra 47 perc

Mottó:

Ez a „nem tőlem függ” benne volt az egész magyar irodalmi életben

– Hová jártál középiskolába?

– 1957-től a Kölcsey Gimnáziumba jártam, rossz tanuló voltam, bukásra álltam több tárgyból. KISZ-en kívüli voltam, vallásosnak tartottam magam, noha nem volt ez a vallásosság se zsidó, se keresztény, hanem valahol közötte, és nem kötődött egyházhoz. 1959-ben megismerkedtem az iskolában Pór Györggyel, aki egy évvel fiatalabb volt nálam, de nagy KISZ káder. Pór, a francia regények, Dumas, Victor Hugo kapcsán nekem szegezte a kérdést, hogy hiszek-e ebben a fantasztikus hülyeségben, hogy van Isten. Mondtam, hogy igen. És akkor megindult köztünk egy vita erről. Cél-racionálisan próbáltam fogalmazni, hogy az erkölcsök így tönkremennek, a dzsessz eluralja a világot, mindenki huligán lesz, mit tudom én, mi fog történni, ha nincs Isten. Pór kemény nevelőmunkával megingatta bennem az istenhitet, olyannyira, hogy 59 decemberére ifjúkommunista lettem. Az Isten-kérdés persze időről időre visszajött. Végül is letettem a Kilián próbát. Akkor ez még egy olyan esemény volt, amit kakaó és kalács kísért, ünnepnap volt, és 1960 februárjában egy viharos taggyűlésen, ahol istenhitbe és mindenbe még belekérdeztek, fölvettek a KISZ-be.

–  Miből állt a próba, miket kellett csinálni?

–  Volt a számomra könnyebb része, ez az úgynevezett politikai erkölcsi nevelőmunka, tehát nagyjából tudni kellett a magyar munkásmozgalom történetének főbb mozzanatait, az ellenforradalom négy okát, ami a személyi kultusz, Rákosiék, Nagy Imre ellenforradalmi összeesküvése, a nemzetközi imperializmus és a régi uralkodó osztályok. Ilyeneket kellett tudni, és sok dalt. Nótafa voltam, ez nekem nem volt probléma. Sajnos volt a próbának sportrésze is. Ezt nem tudtam teljesíteni, de elnézték. A próba után fölvettek. Egy hónappal azután, hogy hősiesen bevettem a KISZ ormait, jött az új ukáz, hogy mindenkit föl kell venni, akkor lett a KISZ élcsapatból tömegszervezet.

–  Az 56-os elvekkel addigra mi történt?

–  56-tal az lett, hogy egyfelől megrögződött bennem emlékezetként egy csomó dolog, amit akkor láttam, meg tudtam. Másfelől benyeltem azt a szöveget, hogy most egy jobb szocializmus lesz. Elismerték, hogy a felkelés eredeti követelései közül számos helyes volt, így nem kellett az embernek teljesen feladnia magát, mert azt mondhatta, hogy Rákosiék elrontották a helyes lenini elveket, a nép fellázadt, e mögé álltak az ellenforradalmárok, de most már ez nem így lenne, mert hiszen ez a rendszer jobb. Egyébként tényleg jobb volt, de ez nem azt jelentette, hogy nem volt proletárdiktatúra, de attól, hogy például a KISZ-nek ebben az élcsapat időszakában elég nyíltan lehetett vitatkozni, ettől az ember hajlamos volt elfelejteni, hogy ez egyetlen szervezet a magyar ifjúság számára.

Akkoriban kezdtem verseket publikálni, 17 évesen. A gondolataim két dolog körül forogtak, a szocializmus és az irodalom körül. Úgy gondoltam, hogy ezek nem kerülnek konfliktusba. Rengeteget vitatkoztunk az irodalom és a szocializmus viszonyáról, mégpedig nem kevésbé pikáns példán, mint József Attila példáján, hiszen ő volt számunkra a non plus ultra, akit azonban kizártak a pártból. József Attilának ellentmondásos mártirológiája volt. Kiderült, hogy a költőnek konfliktusa volt a mozgalommal, és feltehetően a költőnek volt igaza. Akkor olvastam először Lukács György szöveget, és ez a Partizánelmélet volt, ami azt mondta, hogy a költő, az író nem besorozott katonája a mozgalomnak, hanem partizánja. Tehát ő a nagy célokban egyetért, de az eszközöket ő maga szabja. Ez azt jelentette a magam számára lefordítva, hogy én szabad akaratból vagyok kommunista.

A hatvanas évek elejétől kezdett kialakulni az ELTE és a Műszaki Egyetem diákjaiból egy csoport, akiket Pór Gyuri szervezett maga köré. Mi előzőleg a szovjet-kínai vitán izgultunk mód felett, és Pór akkor még szovjetbarát megfontolásból bement a kínai követségre, hogy leteremtse a kínaiakat a szovjetellenességük miatt, és ebből lett az a kapcsolat, ami a Pórt 68 elejéig, letartóztatásáig a kínai követséghez fűzte. Egy mellékszálon az albán követséghez, valamint a vietnámiakhoz, sőt a Dél-vietnámi Felszabadítási Front budapesti képviseletéhez is.

– Az érettségi környékére lépjünk vissza, hogy elmondhasd egyrészt, hogy lettél író, meg hogy kerültél ki a Szovjetunióba?

–  Író úgy lettem, hogy először is sokat olvastam, főleg verseket, és elkezdtem írni. És egybeesett a KISZ-beli szocializációmmal, 1960-ban a Magyar Ifjúság, és 61-ben az Élet és Irodalom közölt tőlem először verseket. Én voltam a gimnázium költője. A költői sikereimnek biztosan szerepe volt az egyetemi karrierben, s az, hogy a Szovjetunióba kikerülni tanulni pláne abból a szegénységből, amiben felnőttem, nagyon nagy dolog volt, és nem tudtam ennek a csábításnak ellenállni. Fölajánlotta az iskolaigazgató a Művelődési Közlönyben megjelent pályázatot, kitöltöttem egy kérdőívet. Annyira izgultam, hogy a szándékolt filozófia helyett a történelmet húztam alá. Voltak a vizsgák, amik világnézeti jellegűek voltak, de volt orosz nyelvvizsga, meg történelemvizsga is. Ezek a vizsgák az ELTE-n, majd a minisztériumban zajlottak. Végül, ha jól emlékszem, tizenöt ember közül választottak ki négyet, egyet a legújabb kori történelemre, és ez én voltam, ezt a csatát megnyertem. Így kerültem 1962-től Moszkvába, a Lomonoszov Egyetemre.

–  Emlékszel még az évfolyamtársaidra, a másik három emberre?

–  Szucsák Elemér, ma már Csák Elemér, újságíró volt, valamint Fodor István, aki később a Nemzeti Múzeum helyettes főigazgatója lett, és Veres Péter, etnográfus, ma a Néprajzi Intézet főmunkatársa. Abban az évfolyamban 128-an mentünk ki tanulni a Szovjetunióba, Moszkvába, Leningrádba, Lvovba, Harkovba és Kijevbe. A zömük reál, technikai iskolákra ment ki, olyan főiskolákra, amilyen képzés Magyarországon nem volt. Sokan a Moszkvai Energetikai Intézetbe (MEI) mentek ki. Voltak privilegizáltabb diákok, akik a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe (IMO) mentek diplomáciát tanulni. Győzelem volt a számomra, hogy én most fölröppenek az égre, és kimegyek a Szovjetunióba. Ezt mindenki így élte meg, a szűkebb családtól a barátokig, mindenki drukkolt és boldog volt, hogy ez sikerült. Egyébként is az volt az érzésem 62-63 körül, hogy engem mindenki szeret, és nincsenek ellenségeim. Közöl az Új Írás, a Kortárs, az Élet és Irodalom, szóval hihetetlen a konjunktúra volt, amibe belecsöppentem. Sőt, 63-tól felkértek, hogy a Tiszatáj című folyóiratot havonta tudósítsam a moszkvai kulturális eseményekről. Hihetetlen sikersorozatnak éltem meg ezt.

Eleinte a magyar irodalom akkori szélsőbalos szárnyával kerültem kapcsolatba. Ezek az 56 után betiltott írók helyébe lépő fiatal, formailag avantgárd, tartalmilag szocialista elkötelezettségű költők és írók voltak, akik a Tűztánc című antológiában jelentek meg. A középvonalat urbánus jelleggel Garai Gábor, népies jelleggel Váci Mihály képviselte, és az antológia a Kádár korszak első irodalmi fegyverténye volt, áttörték a hallgatást. A Tűztánc érdemén felül ki lett átkozva, mert a magyar értelmiség, az írók, akiknek egy része egy ideig valóban hallgatott, úgy vélte, hogy a Tűztánc valójában sztrájktörés volt. Én őket ismertem meg először, akik akkor a csalódás fázisában voltak, hiszen 2-3 évig velük politizált a rendszer, és 1960-tól elkezdett nem velük politizálni, hanem visszahozta az 56-osok egy részét, akik irodalmilag értékesek voltak, és akiket meg lehetett nyerni egy viszonylagos együttműködésnek. Nemzedéki okokból úgy éltem meg, hogy engem fölfedeztek, és mindenben támogatnak, de nem tudtam, ki az az Örkény István. Örkény Istvánnak Pándi Pál mutatott be az Új Írás szerkesztőségében, Örkény akkor már öt éve nem publikált, én akkor kezdtem bejárni az Új Írásba, az ÉS-be. Ugyanez volt a helyzet a Kortársnál. Az akkor szép lassan visszaengedett komoly, jelentős költők publikálásával egyidőben jöttek az én első verseim.

–   Hogy kerül az ember az ÉS-be, először kinek mutattad meg a cikkeidet vagy a verseidet kinek küldted el?

– Amikor először elmentem az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, az utcáról estem be. Nem mertem egyedül menni, egy barátom kísért. Bementem Garai Gáborhoz, aki akkor a versrovatot vezette, és vittem neki a verseimet, ezt mindenki így csinálta. Garai elolvasta a verseimet, és azt mondta, hogy egyelőre nem üti meg a közlés mértékét. A verseim rendes szocialista műalkotások voltak. Amikor legközelebb bementem, Mezei Andrást találtam ott, ő ugyanezt mondta. Ugyanakkor elmentem az Új Íráshoz, ami akkor alakult. Először 61 augusztusában jelentem meg az ÉS Új költők rovatában, ott negyedévenként mutattak be egyszerre négy-öt költőt. Én Gutai Magdával voltam egy számban, az Új Írásnál novemberben jelentem meg először Serfőző Simonnal. Aztán a Kortársnál jelentünk meg, majd az egyik dolog generálta a másikat. Majd a Kortárs hozott le tőlem két vagy három verset, ráadásul Király István előszavával, amely úgy kezdődött, hogy „diáksapkás fiatalember jött be szerkesztőségünkbe”.

–   Így is történt?

–   Így is történt, negyedik gimnazista koromban. Akkor a Népszabadság folyóiratszemléjében már benne volt, hogy én vagyok a fiatal Dalos György. Garai nagyon foglalkoztatott, szeretett volna egy kicsit az utódjává kinevelni. Garai egyfelől pártfunkcionárius, másfelől költő és szerkesztő volt, egy kicsit a Nyugatos formakincset próbálta összeegyeztetni a korabeli szocialista tartalommal, és szeretett volna intellektuális lírát produkálni. Nekem óriási dolog volt, hogy egy ilyen emberrel találkozom. Sokakhoz egyszerűen bementem és mondtam, hogy fiatal költő vagyok, gimnazista, és ezzel valahogy mindenütt bejutottam, Király Istvánhoz ugyanúgy, mint Simon Istvánhoz vagy Pándi Pálhoz. Elképzelhetetlen volt, hogy ezek a nagyságok szóba állnak velem, de így történt, és ez visszaigazolta, hogy ezek szerint jó költő vagyok. Ez aztán megtetézve a moszkvai tanulmányokkal odavezetett, hogy miközben Garai beküldte a verseimet a Magvetőbe, és visszadobták, akkor átküldték Illés Endréhez a Szépirodalmi Kiadóba, aki 63-ban levélben közölte, hogy elfogadta a verseskötetemet, és szerkesztés céljából keressem meg. Vécsey Irén volt a szerkesztő, aki egy kedves, szerény, polgári lektornő volt, és semmi köze nem volt a rendszerhez. Szerintem tőle tökidegen volt, amit én éveken át műveltem, de nagyon jóindulatúan, becsületesen szerkesztgette a verseimet, és megpróbálta ezeket a túl komcsi szövegeket kiszedni belőle. Mondta, hogy nem kell ilyen élesen politizálni, de a kötetnek zöld útja volt.

–  Kik voltak a költőtársak a szerkesztő barátokon kívül, akik befogadtak?

– Volt egy speciális barátságom Petri Györggyel, amit azonban nem éreztem irodalmi barátságnak. Vele Garainál találkoztam, ahova ő is bevitte a verseit. József Attilás verseket írt akkoriban. Utána Gyurival, aki szintén 18 éves volt, beültünk egy presszóba, ő rendelt egy kávét konyakkal, én egy szimplát, Gyuri felnőtt volt, én meg iskolás gyerek, a kesztyűm a télikabátomba volt varrva, hogy el ne veszítsem, vitatkoztunk a Tsz-ekről, az akkori aktuális kérdésekről, és Gyuri még egyet rendelt a konyakból. Beszélgettünk a lét és a tudat viszonyáról, ami szintúgy kurrens téma volt akkoriban.

Baromi sikeresnek éreztem magam 1964-ben, 21 éves koromban kötetem jelent meg, a csapból is én folytam egy ideig. Fel sem vetődött bennem a kérdés, hogy mekkora kegy, ha az embert 20 éves korában kötetre méltatják. Hogy ennek a sikernek lehetett valami politikai indikációja, egy-két jelzés talán sejttette, voltak azért őszinte emberek is a környéken. A Százéves vendéglőben havonta megrendezték az Új Írás baráti asztalát, és ott megjelent a magyar irodalom színe-virága. Ott láttam Lengyel Józsefet, Juhász Ferencet. Odajött hozzám Hárs György, aki Tűztáncos volt, majd abbahagyta a költészetet és újságíró lett. Hárs velem egyenlő életkorban, 17 évesen lett a Tűztánc költője. Azt mondta, tudnod kell, hogy ezek téged csak azért nyomnak és segítenek, mert most fognak visszajönni az 56-osok az irodalomba és ehhez neked kell asszisztálnod, de meg fog változni a magatartás az irányodba. Garai egyértelműen közölte velem, hogy ő bennem a jövő nemzeték vezető költőjét látja, de ehhez sokat kell dolgozni. Garai bábáskodott a kötetem körül is. Garai mérsékelt volt, és óvni akart ettől a szélsőbalos társaságtól.

– Ezeket a figyelmeztetéseket akkor nem vetted komolyan?

– Nem. Volt a költészetemre vonatkozó komolyan vehető figyelmeztetés is, Pándi tanár úrtól, 64 körül. Ekkor már megjelent a kötetem, de elkezdték visszaküldözgetni a verseimet, az Új Írás és a Kortárs leállt rólam. Egyszer a New York kávéházban találkoztam Pándival. A következőt mondja felemelt ujjal: Fiatalember! Tessék mélyebb lélegzetet venni! Valószínűleg azt gondolta, jó, hogy ezt a kommunista vívódást megcsináltam, de most már el kellene kezdeni verseket írni. Pándi egy másik veszélytől óvott, attól hogy kurzusköltő leszek, aminek szintén megvolt a veszélye. A legrosszabb, ami velem történhetett volna nem az volt, hogy szembe kerülök a rendszerrel, hanem hogy a kommunista kurzus költője leszek. Hamarosan bekövetkezett, amire figyelmeztettek: 65 nyarán a Kortársban Szerdahelyi István éles támadást intézett a kötet ellen.

Akkoriban történt, hogy 1965 nyarán Pór Gyuri csoportjának egyik legjelentősebb és legtehetségesebb tagját, Ladányi Mihály költőt őrizetbe vették nyilvános helyeken elmondott szövegei miatt, és rövid kihallgatás után rendőri figyelmeztetésben részesítették, majd egy évre kiszabott szilenciummal, vagyis publikációs tilalommal sújtották. Ladányi betiltása fölkavarta Pórékat, és ez adta az indíttatást ahhoz a döntéshez, hogy ezen túl illegalitásba vonuljunk, és konspiratív módszerekkel folytassuk a harcot. Ez a csoport, akikkel én csak akkor találkoztam, amikor Moszkvából hazajöttem az egyetemről évente kétszer, jobbára velem egykorú egyetemistákból állt, a Bölcsészkarról Révai Gábor, Gáti Tibor, a Képzőművészeti Főiskoláról Malgot István voltak a tagjai. Ez egyre inkább egy maoista csoport lett. A csoportnak volt egy legális szervezete az egyetemen, ez pedig a Vietnámi Szolidaritási Bizottság, amely azzal vádolta meg a Szovjetuniót, hogy cserbenhagyja Vietnámot, nem szállít nekik elég fegyvert, illetve ezt a támogatást a szovjet-kínai konfliktus oltárán áldozza fel, tehát nekünk az a feladatunk, hogy a KISZ ellenében is rendszeresen szolidaritási tüntetéseket kell szerveznünk. Két évig az ELTE KISZ Bizottsága közelharcot folytatott Révaiékkal, hogy ne legyen tüntetés. Itt nem arról volt szó, hogy egyetértenek-e vagy sem a programmal, hanem hogy ez a kis diákcsoport a tüntetés engedélyezésének monopóliumát támadta. Politikailag volt veszélyes a dolog, és azt is sejteni lehetett, hogy kapcsolatban voltak a maoista csoporttal. A másik törekvés 67-ben kezdődött, mikor Görögországban szélsőjobboldali katonai diktatúrát hoztak létre, volt egy május elsejéből szétkígyózó, nem engedélyezett tüntetés a Szegfű utcában, amit a legkeményebben szétvert a rendőrség. Ott már világos volt, hogy az utcára kimenni akármilyen jelszavak kíséretében helytelen. Pór sürgette, hogy valamilyen ideológiai és szervezeti keretet adjunk a munkának, és ő sürgette 67-ben a csoport programjának megírását. Pór 66-tól Haraszti Miklóssal együtt dolgozott a vietnámi szolidaritási mozgalom programján. Haraszti azonban nem volt tagja a maoista csoportnak, hanem inkább hagyták ebben a nem konspiratív mezőben tevékenykedni. 1966 decemberében Pórral együtt rendőri felügyelet alá került, kizárták őket az egyetemről, ez Pórt tovább radikalizálta.

Furcsa dolog, hogy nem ijedtünk meg, nem volt bennünk félelem, hogy minket bármikor elvihetnek. Még bennem sem, pedig én óvatosabb voltam. Megírtuk ezt a programtervet, több részletben, ebben én is közreműködtem. Terjedelmes, ortodox marxista nyelven megírt, inkább propagandisztikus, mint ideológiai szöveg volt, pontokba szedve. Volt egy fő pontja, ami az egésznek az alapját képezte, ennek a pontnak a megfogalmazásában én leginkább stilisztikai szerepet játszottam, mert javítottam a szöveget, és kézírásommal láttam el. Ez a program 34. pontja volt, úgy hangzott, hogy „nem titkoljuk, célunk a magát revizionizmussal álcázó burzsoá bürokrata rendszer erőszakos megdöntése”. Ami, ha úgy tetszik, forradalmi frázis volt, mert hol volt nekünk ahhoz erőnk, hogy bárkit megdöntsünk, vagy bárkivel szemben akár elvileg is erőszakot alkalmazzunk. Nekem nagyon fura volt a viszonyom a népi demokráciához. Mert egyfelől ezzel a Pór-féle csoporttal kétségkívül szélsőbaloldali módon, de a rendszer ellen fordultunk, és ez már nem pártellenzék volt, hiszen ellenségnek tekintettük a pártot, aminek én egy idő után tagja voltam. Már a pártba bekerülésem is úgy történt, hogy amikor ezt felajánlották a moszkvai magyar pártszervezetben, akkor még párttagjelöltség is volt. Akkor kérdeztem Imre Katit, hogy mit tegyek. Kati ennek az írói társaságnak a szellemi mentora volt, ellenzéki, de ő is párttag. Azt mondta, hogyha már felkértek, lépjek be. Felkértem ajánlónak Garai Gábort, a másik egy moszkvai magyar aspiráns lett, úgyhogy 64 végén párttagjelölt lettem, 66 januárjában pedig párttag, a moszkvai MSZMP-alapszervezet tagja.

– Mikor végeztél az egyetemen, és jöttél haza?

– 1967 nyarán végeztem a moszkvai Lomonoszov egyetemen, és mivel az egyik diáktársnőmmel, Rimma Vlagyimirovna Truszovával egymásba szerettünk, házasodni készültünk. Hosszú ideig nem találtam állást, hiszen itthon tucatjával végeztek muzeológusok. Alkalmi munkákból éltem, például a Zrínyi Kiadónak lektoráltam, és akkor dolgoztam át Zamercev tábornok, egykori budapesti városparancsnok emlékiratait, amely megjelent oroszul és a Zrínyi ki akarta adni, de elolvasták, és azt mondták, ezt így nem lehet. Odaadták nekem, hogy egy kicsit pofozzam át. Elmentem Zamercevhez még Moszkvában, aki elmondta, hogy az legyen a könyvben, amit a magyar elvtársak akarnak, őt nem érdekli, hogy mi. Adott egy megbízást, hogy átdolgozhatom, és ugyan a nevem említése nélkül, de átszabtam az emlékiratait.

– Mi volt vele a gond?

– Lehetetlen volt az a könyv. A szovjet olvasók számára íródott, a győzelem 20. évfordulóján, és semmi problémáról nem szólt. 1945 és 48 között volt ő Budapest városparancsnoka, be kellett volna vennie pl. a nemi erőszakoskodásokat, de nála annyi volt erről, hogy értesült róla, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban meztelenkednek a táncosnők, és emiatt a szovjet katonák a Városligetben hajszolják a nőket. Ekkor ő intézkedett, hogy a hadsereg száműzze a nőket a manézsból, helyettük négy lovat adott a Fővárosi Nagycirkusznak, és attól kezdve az erőszakoskodások megszűntek. Tehát meseszerűen adta elő a történteket az öregúr. Mindent kihagyott, Sztálin, Hruscsov nem szerepelt a könyvben, de az utolsó percben még berakták Brezsnyevet. Én azért Sztálint és Hruscsovot is beletettem. Volt kézirata a könyvnek, de fizikailag olvashatatlan volt. Ami engem illet, késtem az átdolgozással, lassan ment, mert el kellett olvasnom hozzá a koalíciós idők sajtóját, hogy stimmeljenek az adatok és az öreggel is beszélgettem, hogy mit hagyott ki.

Ami az állást illeti, végül 67 októberében kerültem a Munkásmozgalmi Múzeumhoz, segédmuzeológus kettőként alkalmaztak. 1280 forint fizetéssel vettek fel, amit két részletben kaptunk, így mindig kifizethettem az adósságomat a hó megfelelő felében. Anyám akkor már nyugdíjas volt és beteges, elég nehéz volt megélni. Akkor adogattam el a könyveimet, meg zálogba mindenfélét. Fellélegeztünk, hogy megvan a fizetés. A múzeum egy furcsa lerakat volt, különböző bukott kádereket raktak oda. Az én közvetlen főnököm, Orbán Antal, eredetileg a Magyar Néphadsereg tisztje volt, és katonai összeesküvések leleplezettjeként nem ültették le, hanem leküldték ebbe a kádertemetőbe. A másik véglet Győrffy Sándor volt, aki nagyon fiatalon a Párttörténeti Intézet osztályvezetője lett és a Petőfi Kör történész vitáján lobogtatta Lukács titkos apokrif művét, a Blum téziseket az izgatott gyülekezet előtt. 56 után kizárták a pártból és lerakták ebbe a múzeumba. Volt ott egy kiváló muzeológus is, Horn Emil, akitől rengeteget tanultam. Ott volt Szikossy Ferenc, ő is egy jó muzeológus volt, valamint Szántó Zsuzsa, a tanácsköztársasági népbiztos lánya, valamint Ambrus elvtárs, aki az illegális KMP belföldi futára volt. Hihetetlen színes figurák voltak, állandóan a kávézóban politizáltunk. Akkor először vettem részt politizálásban, hogy ülünk együtt, és csak ámultam, mert az összes történet, például az, hogy Maléter Pált hogy tartották fogva Tökölön, a Rajk temetés, az 50-es évek számomra teljesen új világ volt. Ezek az emberek pedig szabad szájúan beszéltek, mert nem volt mit veszíteniük. Mi rendeztük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulós kiállítását a Műcsarnokban, négy nagy teremben, sokat tanultam közben. Először a fotótárban dolgoztam, ahol a Magyar Távirati Iroda 1945 utáni teljes fotóanyaga ott volt. A tárgyi gyűjtemény egy részét egy ideig szintén én kezeltem. Ebben az összezártságban ugyanakkor nem voltak forrongó gyűlöletek, valamilyen furcsa kedélyesség volt az egészben. Engem az elején bizonyos gyanúval fogadtak, némelyikük talán azt hitte, hogy spicli vagyok.

Amikor hazajöttem, már mélyen benne voltam a Pór-féle illegális csoportban, a jövőről nem sok jó jutott eszembe. Az volt a benyomásom, hogy nem karrier az, ami rám vár. Annak ellenére, hogy még mindig jelen voltam az irodalomban, 67-ig írtam még a Tiszatájnak a Moszkvai leveleket. Azonban amikor öt év után, 67 nyarán hazaérkeztem, éreztem, hogy most jön a bukás, illetve valamilyen igazságot is éreztem abban, hogy most fizetem meg a túl nagy sikert.

–  Mielőtt az irodalomból valókiszorulásról beszélnél, beszélj erről Pór-féle maoista csoportról!

– A nagyszabású program ellenére egyetlen ténykedése a csoportnak egy forradalmi frázisokban ugyancsak bővelkedő röplap volt 67-ben, az októberi forradalom 50. évfordulóján, amely kifejezte, hogy mi a véleménye a kádári szocializmusról. Ekkor indult be a nyomozás. Ezt a programot postai úton körülbelül száz személynek küldte el Pór csoportja. A címzést kesztyűvel végezték, hogy ne legyen ujjlenyomat a levélen, és mindenféle konspiratív szabályt betartottak. A röplapot egy igen kezdetleges nyomdagépen Malgot szedte és nyomtatta ki. A most rendelkezésemre álló anyagok szerint ezt a csoportot kezdettől intenzíven figyelték. Eleinte nem tudták bizonyítani a röplap szerzőségét. Én például nem is tudtam róla, aminek az volt az oka, hogy engem akkorra ugyan nem zártak ki, de az illegális nyelv szerint „lehagytak” a csoportból, mert 67 októberében felkértek önkritikára, amit nem fogadtak el. Pesszimista módon láttam a jövőt, úgy gondoltam, hogy ez a rendszer még 40 évig fenn fog állni, és nekem nincs kedvem az egész életemet illegális harcban eltölteni. Érzékenyen búcsút vettek tőlem, és a csoport belső működését 67. október közepétől nem ismerhettem. Ez nem változtatott azon, hogy amikor 68 januárjában elkezdődtek a letartóztatások, akkor engem is a csoport tagjaként kezeltek. Február végén kezdődtek a fővádlottak kihallgatásai. Engem kezdettől terheltként tartottak nyilván. Az őrizetbe vételek után egy hónapig először a tanúkat szedték elő, minket pedig hagytak főni a levünkben. Egy hónap alatt derült ki, hogy minden szálat sikerült felgöngyölniük, csak nem velünk kezdték. Úgyhogy 68. április végére kirajzolódott, hogy ők mit akarnak, és hogy mi mit remélhetünk. Akkor úgy nézett ki, de ez későbbi tudás, hogy a BM és a párt között zajlott egy vita. A párt nem szerette volna, hogy összeesküvés legyen az ügy. Azt szerették volna, ha sima izgatássá minősítik, mert nem jó dolog, hogy a stabil Kádár rendszer ellen összeesküvést szerveznek fiatalok. Állítólag a BM-es vonalnak volt az a véleménye, hogy ha izgatás, akkor viszont magasabb büntetési tételek legyenek. Ezt meg a párt nem szerette volna, mert 68-ban nem akartak viszonylag ismert fiatalembereket magasabb büntetési tételekkel sújtani. Elvben az összeesküvés vezetésért akár halálos ítélet is ki lehetett volna mondani, de mindenképpen 5-től 15 évig terjedhető börtönbüntetést. Az lett a kompromisszum, hogy meghagyták az összeesküvés vádját, de enyhítették az ítéletet, tehát az ötéves börtönbüntetést le lehetett szállítani kettőre, a kettőt le lehetett szállítani 8 hónapra, és 8 hónaptól lefelé már lehetett felfüggesztett büntetést adni. Az a gyanúm, hogy mivel a politikai helyzet Kelet-Európában elég cseppfolyós volt, akkor volt a prágai tavasz, a lengyel diáktüntetések, Románia akkor kezdett kiszállni a táborból, gondolták, hogy nem hoznak olyan kemény ítéletet, ami túlságosan földúlja a kedélyeket. Kedélyeken értették egyrészt a régi rákosista ellenzék kedélyét, hiszen voltak velük közös nézeteink, még ha nem is voltunk azonosak velük. Más nemzedék voltunk, más világnézetet képviseltünk, de elképzelhető volt, hogy az apparátusban működő sztálinisták ezt a dolgot valamilyen formában megértéssel fogadták. A másik dolog, ami miatt nem akartak kemény ítéleteket szabni, hogy a magyar értelmiség nyilvánvalóan minden ilyen kemény ítéletet bekeményedésként értékelt volna, amely adott esetben rájuk is vonatkozhat. Tehát politikailag az volt a tanácsos, hogyha enyhe ítéleteket hoznak, két és fél évet Pór esetében, két évet a másodrendű vádlott esetében, másfelet a harmadrendűnek, és így lefelé. Egyrészt ezzel a jogszerűség látszatát keltették, másrészt kompromittálva lettünk, mert mi voltunk azok a terroristák, akik a közrendet és a közboldogságot fenyegettük, és nem az az államhatalom, amelyik tíz évvel előtte még vígan akasztott. Ügyes volt a pervezetés, ügyes volt az ítélet, mindent kihoztak ebből a történetből, amit lehetett.

–  Mikor tudtad meg, hogy baj van?

– 1968. január 21-én tudtuk meg, hogy baj van. A Pinceszínházban felolvasó estünk volt, Nyerges András szervezte, részt vett benne Haraszti Miklós, én, Halmos Ferenc, fiatal költők estje volt. A szünetben jött Szilágyi Anna, Pór felesége, és mondta, hogy bevitték a fiúkat, a terem pedig tele van spiclivel.  Tudtam, hogy nagy baj van, aznap este már égettem a nálam lévő anyagokat. Az első kihallgatásomra február 28-án került sor. Közben bent ült négy vádlott, és a további öt későbbi vádlottat nem is hívták be. Hogy baj van, azt persze tudtam, de az a benyomásunk támadt, hogy talán nem is fog ránk sor kerülni. Azonban ahogy múlt az idő, egyre biztosabb volt, hogy nem fogjuk megúszni a dolgot. Az idézés úgy történt, hogy hétfőn este kaptuk meg az idézést csütörtök reggelre. Egyértelmű volt, hogy azt a két és fél napot arra fogják használni, hogy lássák, kivel közöljük ezt a hírt, kit keresünk fel, és még egy kicsit izguljunk is. A munkahelyemen, a Munkásmozgalmi Múzeumban el kellett mondani, hogy azért nem fogok tudni bejárni dolgozni, mert a BM idéz gyanúsítottként, ekkor megnőtt az ázsióm. A kollégáim, ezek a különböző elhajlók elkezdtek engem szeretni, hogy akkor úgy látszik, én is olyan vagyok, mint ők. Győrffy Sanyi viccesen azt mondta, hogy nagy jövő áll mögötted, és megállapították, hogy én is deklasszálódtam.

Február 28-án jelentkeztem a Gyorskocsi utcában, egy kis földszintes kamrába tereltek, később Halda Aliz könyvéből rekonstruáltam, hogy ez ugyanaz, ahova az 56-osok hozzátartozói járta. Elvették a személyimet és még akkor se éreztem, hogy én, mint állampolgár, valamitől meg lennék fosztva. A vizsgálóbíró bejelentette, hogy terheltként idéz meg. Ennek örültem, ugyanis a csoportból való kizárásom miatt attól tartottam, hogy tanúnak fognak idézni, aminek két veszélye volt. Formális veszélye, hogy nem hazudhatok, mert akkor hamisan tanúzok, a belső veszélye pedig, hogy be akarnak szervezni. Megpróbáltam, amit Pór, mindent tagadtam, amíg meg nem győződtem arról, hogy mi az, amit biztosan tudnak. Ez körülbelül öt órába került. Apránként kirajzolódott előttem, hogy ezt nem fogom megúszni, mert amit erről a dologról érdemlegesen tudni lehet, azt tudják, és a most behívott későbbi vádlottaknak egyetlen feladatot szánnak, hogy megerősítsék, amit Pór az első, és Bencze Sándor a másodrendű vádlott, és mások már elmondtak.

–  Pórral szembesítettek?

–  Szembesítettek, mégpedig abban a kényes kérdésben, hogy ismertem-e a 34. pontot. Én ezt váltig tagadtam, és annak ellenére, hogy láttam a papíron saját írásomat, továbbra is ragaszkodtam ahhoz, hogy nem ismerem ezt a szöveget, és elhatároltam magam tőle. Végig tisztázatlan maradt, hogy volt-e részem a pont megfogalmazásában, mert úgy is lehetett értelmezni, hogy én csak megkaptam a szöveget. Talán ezért nem kerültem börtönbe. Ellenem a súlyosbító körülmény az volt, hogy ismertem szöveget. Nem vádoltak azzal, hogy részt vettem a 34. pont megfogalmazásában. Az volt az érzésem, hogy az első napot a lélektani ráhatásra használták. Ennek része volt, hogy reggel 8 órakor mentem be kihallgatásra, és éjszaka fél 12-kor engedtek ki. Tehát rács mögött, igazolvány nélkül töltöttem azt a napot, és mikor kijöttem, akkor találkoztam Gátival, akit ugyanakkor engedtek ki, talán, hogy megnézzék, találkozunk-e, és akkor világossá vált számunkra, hogy senki se árulta el a másikat.

Márciusban még lehetett kekeckedni, de akkor már ordítottak és fenyegetőztek, nekem egy Wagner nevű tiszt egyenesen halálos ítéletet helyezett kilátásba, ami persze nevetséges volt, de rosszul hangzott. Márciusban elmehettünk védőügyvédhez. Védőügyvédet persze csak erről a bizonyos nullás listáról lehetett választani, és én egy öreg rókához mentem. Kezdtem magam úgy érezni, hogy ugyan veszélyben vagyok, de ez nem egy abszolút veszély. Itt most le fog zajlani egy per, lehet, hogy lecsuknak, lehet, hogy nem, de emberileg megnyerhető a dolog. Az ügyvédem közölte, hogy hamarosan iratismertetés lesz, ez lesz, az lesz. Csupa régi ügyvéd volt ott, nem okvetlenül a BM emberei, de többen olyanok, akik részt vettek koncepciós perekben. Az én ügyvédem is részt vett koncepciós perekben védőként. Malgot ügyvédje pedig Major Ákos volt, eredetileg hadbíró, korábban a háborús bűnösök vádlója. 1968. április végén kitűzték az időpontot, politikai bizottsági szinten akkor adták meg az engedélyt. Május 13-án megnyílt a főtárgyalás a Markóban, hetedrendű vádlott voltam, tehát későbbre szólt az idézésem, mint a többieké, és nem egyeztettem velük a fellepésemet. Azzal próbáltam érvelni, hogy én szabad vitafórumnak tekintettem ezt a kört. Mikor bejöttem, azzal a hibával indítottam, hogy a személyazonossági igazolványom nem volt nálam. A második hibám pedig az volt, hogy ezt a legalista védekezést adtam be, méghozzá kommunista alapon, ami azonban vádbeszéddé sikeredett. Ebből nagy balhé lett, annak ellenére, hogy úgy éreztem, nagyon tapintatos voltam, nem mondtam pártellenes kijelentéseket. Ezen felháborodott a tanácselnök, az ügyész pedig egyenesen utált.

–  Voltak ismerősök, akik bejöhettek?

–  Nem. Elvileg nyilvános volt a tárgyalás, de valójában szinte csak KISZ funkcionáriusok ültek be, a közvetlen hozzátartozók pedig nem fértek be, mert tele volt BM-esekkel a terem. Csak formálisan volt nyilvános a tárgyalás. Június 8-áig tartott az első menet, és a végén már kihívóan vitáztunk. Akkor már többször megijedtek, elkezdték mondani, hogy fölbátorodtunk a csehszlovák események miatt. Valóban, mindenki kicsit nagyobb pofával folytatta. Egyszer csak az ügyész hívott bennünket a szünetben, azt mondta, hogy viselkedjünk lojálisabban, hiszen mi is tudjuk, hogy itt nem lesznek nagyon kemény ítéletek. Két dolgot emlegetett az ügyész a vádbeszédében, ami rám nézve súlyosbító volt, a 34-es pontot és a kispolgári származást. Az ügyész az elsőfokú ítélet után beadott egy óvást a nekem szóló ítélet ellen, azon a címen, hogy részt vettem a programtervezet kialakításában, tehát engem nem elég felfüggesztettre ítélni. Ezt valami módon azonban az ügyvédem tudta, mert azt mondta, azt ajánlja, ne fellebbezzek az ítélet ellen, mert ezzel csak magunkra haragítanánk az ügyészt. Én bizony ezt a megalkuvást elkövettem, mert úgy éreztem, hogy ki vagyok zárva ebből a csoportból. Mindent elkövettem a tárgyaláson, hogy szolidáris legyek velük, úgy gondoltam, most már csak eldönthetem a magam nevében, hogy fellebbezek-e vagy sem. Én voltam az egyetlen, aki nem fellebbezett. Nem hazudott az ügyvéd, valóban megakadályoztam, hogy az ügyész óvását elfogadják. Persze lehet, hogy akkor se csuktak volna le, ha végigcsinálom a másodfokot, ugyanis a kilenc vádlottból én voltam az egyetlen többé-kevésbé ismert ember. Publikáló író voltam, a magyar viszonyokhoz képest híres, és az ötvenes évek irodalmi perei után rosszul hangzott volna, hogy irodalmárt börtönbe zárnak.  A második menetben, 68 júliusában a többiek már polgárjogi hangnemben érveltek, vagyis hátat fordítottak a maoizmusnak, nagyjából helyben hagyták az előző tanács ítéletét, és ennek következtében a fellebbezéssel is ugyanaz történt, mint fellebbezés nélkül.

Akkor azt hittem, hogy a magam részéről lezártam a maoista pert, pedig a feketeleves csak aztán jött. A publikáció tilalma világosnak tűnt, kirajzolódott, hogy ez eltart egy darabig. Nem mondja ki a munkahelyvesztést az ítélet, azonban úgy döntöttek a munkahelyemen, hogy megválnak tőlem. Ahogyan a bírósági tárgyalást is megpróbálták jogállami szintre emelni, tehát úgy csinálni, mintha tényleges ügyben, tényleges bíróság, tényleges vádlottakat produkálna, mondjuk olyat, mint Franz Kafka Perében, csak mikszáthosabban. Az ítéletre hivatkozó elsőfokú munkaügyi döntés is ilyen volt. Lehetett fellebbezni, de a döntőbizottság csak azt vizsgálta, hogy a döntésben felhozott paragrafus létezik-e vagy sem. Szomorú voltam, mert megszerettem az embereket meg a munkát is. Ez volt életem első munkahelye, és az utolsó is, ha a Berlini Magyar Házat nem számítom.

– Mihez kezd ilyenkor az ember?

– Egy ideig úgy nézett ki, hogy ez meg van oldva, mert behívtak a Magyar Néphadseregbe, amiről azt hittem, hogy a BM bosszúja. A váci Sziklai Sándor Híradós Laktanyában kitöltöttem a tiszti lapot, mert aki oda Moszkvában szerzett diplomával bekerült, az altisztként indult. A kérdőívben volt egy olyan pont, hogy volt-e büntetve? Odamentem a századparancsnokhoz, és mondtam neki, hogy az a helyzet, hogy én voltam büntetve. Kérdezte, hogy mikor. Két hete – mondtam. Miért? Mondom, hogy államellenes összeesküvésért. Erre káromkodott egyet, és elmeséltette velem a történetet. Rettentő módon mulattatta. És maguk meg akarták dönteni a mi népi demokráciánkat? Így, ilyen abszolút jóindulattal kérdezte. Másnap az elhárító tiszttel hármasban beszélgettünk. Azt mondták, hogy ők most megkérdezik a minisztériumot, hogy lehetek-e katona. De akkor én már be voltam öltözve és kétcentis hajjal szedtük szét a Kalasnyikovot, és mutatták, hogy min kell majd átugrani. A katonaság nem az én műfajomnak ígérkezett. Megkérdezték a minisztériumot, ami persze beintett. Hétfőn bevonultam, és péntek délelőtt Kalasnyikov szétszerelés közben kihívtak, és közölték, hogy elbocsátanak a Néphadseregtől, a hadnagy még ott sem tudta megállni és azt mondta, hogy azt hiszem, hogy most valaki nagyot kap a fejére maga miatt. Az éberség hiánya volt, hogy engem behívtak. Péntek délben én már Pesten voltam. Egy okból sajnáltam a dolgot, ugyanis, ha végigszolgálom a katonaság egy évét, ugyanannyi ideig nem bocsáthattak volna el a munkahelyemről. Azonban ebből a laktanyából az alaki kiképzés után elvezényeltek Csehszlovákiába több egységet, és ahhoz nem lett volna kedvem, hogy megszálljam Csehszlovákiát.

A karrierem leépítésének még egy mozzanata volt, ami ekkor nem volt megoldva – a párttagságom. A Munkásmozgalmi Múzeum pártszervezete különböző szabadságolások miatt csak augusztus 23-án jött össze. Augusztusban – nem lévén semmi pénzem – tolmácskodtam az észak-koreai ifjúsági futballválogatott mellett, az Olimpiai Reménységek Tornáján. A tatai edzőtáborban volt a központ, és ahogy jártuk ezeket az északi utakat, egyre több haditechnikával találkoztunk. Lehetett tudni, hogy napok kérdése a csehszlovák invázió. Az invázióról szóló hírt augusztus 24-én mondta be a rádió. Nagyon furcsa világ volt Pesten, mert bódult volt a fél ország a Táncdalfesztiváltól, ahol az összes akkori sztár megjelent, Koós János, Koncz Zsuzsa, Harangozó Teri, Zalatnay Cini. Óriási hangulata volt, és erre a hangulatra jött a megszállás, amely – amennyire én tudom –, az értelmiség vékony rétegén kívül senkit nem mozgatott meg. Furcsa helyzet állt elő, mert a Balkánról Csehszlovákiába elindított gyümölcsszállítmányok megrekedtek Budapesten, minden sarkon dömpingáron őszibarack, alma volt, minden, ami a nyárhoz tartozott. Az égvilágon semmi nyoma nem volt félelemnek, aggodalomnak, semmilyen háborús hangulat nem érződött. Az én párttaggyűlésem augusztus 23-án volt. Ez olyan szituációt teremtett, hogy énnekem elvileg, mint a rendszer baloldali féltőjének mintegy igazam lett. Annyit kellett volna tennem az udvariassági forma szerint, hogy azt mondom, mélyen megbántam, amit tettem, de egyébként úgy érzem, hogy nekem ebben a pártban van a helyem. Azonban akkor már egy éve nem éreztem úgy, hogy valóban a pártban a helyem, azért, mert mást gondoltam erről, és azért is, mert arra jutottam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszabaduljak tőlük. Már akkor is problémám volt, amikor beléptem, hogy az én ultrabalos nézeteimmel egyáltalán beléphetek-e. Egy akadályba azonban ütköztem, ugyanis a pártszervezet többsége nem akart kizárni. Kollegiális, jó viszony volt közöttünk, de az lett a dolog vége, hogy a pártinstruktor az I. kerületből megfenyítette őket, hogy pártfegyelmit kapnak, hogyha nem zárnak ki. Így kerültem ki végül is a pártból. Kérleltek, hogy fellebbezzek, de én akkor már úgy döntöttem, hogy jobb nekem a párton kívül. Pláne, miután úgy gondoltam, hogy ha kívül vagyok a munkaviszonyon, kívül vagyok a komolyabb publikációkon is, akkor mit keressek én az uralkodó pártban? Érdekes módon az összes megpróbáltatás ellenére volt bennem valamilyen furcsa megkönnyebbülés, amit se azelőtt, se azután nem éreztem, valami szabadságérzés, hogy én mostantól nagyjából csak magamtól függök.

A Zamercev tábornok emlékirataival kapcsolatos problémák is akkor kulmináltak. Vadas Sári, Vas Zoltán felesége úgy értesült, hogy a könyv miattam késik, és följelentett Kádár Jánosnál, hogy szabotálom Zamercev könyvét. A Zrínyi Kiadóból tudtam meg, hogy baj van. Kádár azt mondta, hogy a szerkesztő, ha párttag, kapjon pártfegyelmit, nem tudván, hogy már ki is szuperáltak, csak más okból. Egy idő múlva aztán leadtam a Zamercevet, és meg is jelent minden különösebb visszhang nélkül.

Az 1968. augusztus-szeptember a maoista per vádlottjainak többségénél komoly fordulatot hozott, amit én nem követtem. Gáti Tibi és Révai Gábor is értékelte 56-ot, azzal az egyébként  nem logikátlan szöveggel, hogy „ha igazságtalan a szovjet hadsereg és a mi hadseregünk bevonulása Csehszlovákiába, akkor igazságtalan volt az 56-os bevonulás is, függetlenül attól, hogy egyébként tetszik-e nekünk minden, amit Dubcekék, vagy amit Nagy Imréék akartak”. Ebben az ügyben mindannyiunk szóhasználata észrevehetően megváltozott. A nagy nemzet a kis nemzet ellen, ez volt a változás a szövegben, aminek Haraszti Miklós volt a komoly hordozója. Haraszti annyiban tovább ment, hogy ezt egy nagyhatalmi soviniszta beavatkozásnak tartotta, ugyanis nincs semmiféle morális jogosultsága a Szovjetuniónak, hogy megítéljen más szocialista országokat, mert a jogosultságát végleg elveszítette ezzel a bevonulással – mondta. Ez a csehszlovák társadalom – akkor kicsit patetikusan mondtuk, a nép – feladata, hogy megítélje, hogy jó-e az a rendszer, amit ez a mozgalom neki szánt, de semmiképp nem a szovjet hadseregé. Ez egyetlenegy dologra jó, hogy igazolja az amerikaiak vietnámi jelenlétét. Azt hiszem, ennél tisztábban akkor nem láthattunk, de ezt már gondoltuk  és mondtuk. Az egyetlen érdemleges tiltakozás ezekben a napokban a korculai filozófiai kongresszuson Heller Ágnes, Márkus György – tehát az ifjú lukácsisták tiltakozása volt.

A lukácsistákkal semmiféle kapcsolatban nem voltunk, ennek a tiltakozásnak a hírét Haraszti hozta, akinek nem sikerült letartóztattatnia magát, pedig 68 januárjában égett a tettvágytól. A mozgalmon belüli belső konfliktusok miatt Harasztit gyakorlatilag kirekesztettük, mint megbízhatatlan elemet, egy pletykás kispolgári embert, aki nem tud konspirálni, össze-vissza fecseg, és mindenütt elmondja a véleményét. Miki átérezte, hogy iszonyú szégyen, hogy őt – annak ellenére, hogy rendőri felügyelet alatt volt Pórral együtt – nem vasalták be.  Valójában azért nem vasalták be, mert nem volt bizonyíték ellene. Haraszti gondolkodása más volt, játékosabb volt, nem volt doktriner, meg mindenféle eszébe jutott, ami rendes maoistának nem jut eszébe. Korábban kezdte el például 56 másként való szemlélését. Ezekben a hónapokban lett ő nekem barátom. Azt kell hinnem, hogy valamelyest fórban voltunk ebben az egy témában a magyar közgondolkodással szemben, erkölcsileg pedig annyi könnyebbségünk volt, hogy föl sem merült ez a lehetőség, hogy a reformok kedvéért beálljunk a sorba. Semmit sem csinálhattunk, gyakorlatilag deklasszálva voltunk. A probléma egyelőre az volt, hogy a fővádlottakat, akik egyetemre jártak, két évre kizárták az ország összes felsőoktatási intézményéből. Közülük ketten-hárman elmentek gyárba dolgozni, és akik kijöttek a börtönből, azok sem folytathatták a tanulmányaikat. Volt olyan tanú is, akit két évre kizártak az összes egyetemről és főiskoláról, nem létező mellékbüntetésként. Érzékeltük, hogy ez a hatalom a saját védelmében átlép mindenféle korlátot. Egy ideig erkölcsileg erősített minket, hogy volt egy olyan auránk: ezek szembeszálltak a rendszerrel.

– Ez a társaság együtt maradt? Úgy tűnik, hiába ítéltek el benneteket, mégis csak működtetek tovább, ha nem is mozgalomként.

– Összejöttünk még egyszer-kétszer, de egyrészt ezt nagyon szorgalmazni nem volt tanácsos, mert a BM időről időre rászállt egy-egy emberre. Gáspár Jutkára például, aki gyárban dolgozott, és ha a gyárban rossz hangulat volt, akkor először őt vették elő. Két év múlva pedig rám szálltak meg Harasztira. Tehát mindig kiválasztottak embereket, azért is, hogy ritkítsák a sorokat. A kilenc vádlottal, akiből kettőt felmentettek és a többit 2,5 évtől 7 hónap felfüggesztettig terjedő büntetésre ítélték, többé-kevésbé laza kapcsolat megmaradt, Pórral, aki 75-ben kivándorolt, a másodrendű vádlott Bencze Sándorral, akit rendkívüli nyomás alá helyeztek. Megmaradt a kapcsolat a harmadrendű vádlottal, Simonnal, aki aztán nem politikai vizekre evezett – nemzetközi borszakértő lett. Gáti Tibivel máig megvan a kapcsolat, a Napi Világgazdaságnál dolgozik, nagy nehezen elvégezte később az egyetemet.  Malgot Pistát is később visszavették az egyetemre, ő hozta létre Magyarországon az első komoly nem hivatalos avantgárd színházat, így tudatosan átment a kulturális világba. Gáspár Jutka is két év késéssel elvégezte az egyetemet, pszichológus lett. Ez a társaság maradt meg. Azonban ez az irányzat a perrel megszűnt, a szélsőbalnak Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években politikai szinten csak trockista jelei voltak, azonban kulturális szinten több maradt meg belőle: az Orfeo és a Szabad Színház egyértelmű 68-as diákmozgalmi attitűdöt vett föl, és a lukácsisták akkori kulturális törekvéseiben és szövegeiben is megtalálható a 68-as május kései hatása. Sőt, Bence György az Új Írásban 68 őszén elsőként írt a párizsi, frankfurti meg amerikai diákmozgalmakról.

68-69-ben, ebben a különös vákuumban Haraszti az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen beindította a diákmozgalmat. Könnyebb volt beindítani, mint bárki hitte volna, benne volt a levegőben, hogy ezt valami miatt nem szabad, de lehet. A diákmozgalom a diákönkormányzat kiépítésének a jelszavával indult, tehát hogy a diákparlament autonóm rendszer, a diákság ügyeiben hozhasson döntést a párt, a KISZ és hasonló szervezetek nélkül. Ez ma természetesnek hangzik, de akkor ez egy fölöttébb radikális követelés volt. Volt egy szociális része is, beindították a Studium Generale mozgalmat, a munkás- és parasztszármazású gyerekek korrepetálását, hogy könnyebben jussanak az egyetemre – ezt is Haraszti kezdeményezte. Az a közönség, amely 67 és 70 között a vietnami vasárnapokra járt, nagyjából azonos volt a mai értelmiségi elittel. Maradt egy jelenléti ívem egy vietnami vasárnapról, ezen Kulin Ferenc, az összes későbbi Mozgó Világos, a hetvenes évek egyetemi, ifjúsági mozgalmainak tagjai, a Charta-aláírók nevei mind együtt vannak. 69-ben Harasztit is visszavették az egyetemre, aztán 70-ben újra kirakták. Ebben az önkormányzatban rajta kívül nagyon aktív volt Könczöl Csaba, Kovács András, az irodalmi, művészeti mozgásokban pedig a Lukács-unokák szóltak be, Kis János és Bence György. Egy nem lukácsista is volt közöttük, Kenedi János, aki egy garabonciás diák volt. Sosem derült ki, hogy mit végzett, diploma nélkül tudott mindent, ő volt a társaság szabad anarchistája. Ha volt egy Camus által megrajzolható egzisztencialista típus, ez Kenedi János volt. Akkoriban filmesztétikával foglalkozott és A film ma címmel volt egy  időszaki folyóirat – Bíró Yvette szerkesztette és mások –, Kenedi nekik dolgozott, és nagy művet készült írni Jancsóról, valamint egy sehova be nem nyújtott, de mindenki által ismert tanulmányt az ötvenes évek filmjei és a Horthy-korszak filmjei közötti összehasonlítással. Ha az ember vele akart találkozni, akkor bement a Váci utcán az antikváriumba, ott böngészett Kenedi egész nap. A hatvanas évek végén volt egy harmadik csoport, a Tiszta szívvel egyetemi antológia körüli irányzat, ez az Utassy József körül csoportosult népiek – az Elérhetetlen Föld antológia szerzői –, akikkel ugyanúgy kutya-macska barátságban voltunk, mint a lukácsistákkal, illetve a lukácsisták is velük, ugyanúgy, mint velünk. Ez egy ilyen háromszög volt.

A fiatal írók mozgolódtak egyrészt az Elérhetetlen földben, másrészt az Első énekben, ahol inkább az urbánus meg baloldali írók jelentek meg a Móra Kiadónál. Az Első ének antológiában publikált Haraszti, mint költő. Lázongó ifjú nemzedék volt ez, barikádok nélkül. A lázongás is furcsa volt, mert például mindenki bemutatkozhatott, és nem volt cenzúrázva. Az Egyetemi Színpadon sem volt előzetes cenzúra, a szövegeket nem kellett benyújtani, akkor történt, hogy Ördögh Szilveszter mint fiatal író, bejött egy útlevélkérő lappal, felolvasta a kérdéseket és azt mondta, hogy ő most megpróbál rájönni, miért nem kapott útlevelet. Szabályosan szétcincálta ezt az útlevélkérő lapot az ott lévő 250-300 ember őrült boldogságára.

68 márciusa-áprilisában történt, hogy a csehszlovákiai reform hozott egy enyhülést Magyarországon. Akkor indult be Szentjóby Tamás happeningmozgalma, amikor Weöres Sándor, a nagy nehezen és elég későn megkapott Kossuth-díjának egy tizedét fölajánlotta Szentjóbynak, ami egy teljesen apolitikus gesztus volt. Mondjuk Szentjóby maga apolitikus figura volt, olyan dolgokat mert megcsinálni – aztán később ettől elvették a kedvét –, hogy egy kvázi vietnámi szolidaritási happening alkalmából odaszíjaztatta magát hihetetlen mennyiségű szíjjal egy asztalhoz és próbálta magát kiszabadítani, hogy ő a vietnámi nép, és most megpróbál az imperialisták rabságából kiszabadulni. Ez volt egy korai happening. 1969-ben létrejött egy utcaszínház, Gaál Erzsi volt az egyik vezetője. Az utcaszínház is vietnámi meg felszabadító témájú dolgokat szervezett, de hogy kimennek fiatalok az utcára és cenzúrázatlanul színházat játszanak, ez annyira elrémítette az illetékes szerveket, hogy nem tiltották be őket, csak megtiltották az utcán való szereplésüket, ami egy utcaszínház esetében nem túl kellemes. Aztán 70-71-ben kicsit késve indult a Lakásszínház, vagyis a Halász Péter-féle színház, és ide tartozik a boglári kápolnatárlat, amely szintén 70-71-ben indult be.

1969-ben azért kicsit megkeseredett Magyarországon a reform körül a levegő, de hát még voltak ilyen jelenségek, mint Lukács György. Hogy Lukács élt, azt jelentette, hogy nem történhet meg bármi. Ő egy furcsa kelet-európai jelenség volt, azt jelentette, hogy ha Lukácsot nem lehet lecsukni, akkor szabadlábon van, ha nem lehet külföldre rakni, akkor otthon van, tehát egy megkerülhetetlen figura. Azt hiszem, hogy haláláig föltartóztatta azokat a párton belül a csehszlovákiai bevonulás után lábra kapott erőket, amelyek egy belső restaurációt szerettek volna. Amikor a korculai filozófusok, Soós Vili, Heller Ági és Márkus Gyuri hazajött az aláírt ívvel, amelyben elítélték a szovjet bevonulást, semmi bajuk nem történt. Ekkor Szigeti József, valamikori Lukács-tanítvány, egyébként kemény marxista, elindította a Lukács elleni támadást. Elérkezettnek látta az időt, hogy a pártban követelje Lukács – mint fő revizionista – kizárását, és akkor furcsa dolog történt: figyelmeztetést kaptak Hellerék is és Szigeti is. Tehát a kétfrontos politika úgy működött, hogy tulajdonképpen senkit nem büntettek meg. Voltak bizonyos határai akkor a lehetséges kulturális nyomásnak, és 69-70-ben még ezt élveztük. Még nem voltunk szabadok, de már nem nagyon nyúlhattak hozzánk. Az emberek mindenfélében bíztak, és később ez hervadt le. 70-71-ben már úgy kellett tekinteni, hogy vége a reformkornak. 1970-71 számomra a rendőri felügyelet éve, az ellene való tiltakozás, éhségsztrájk a baracskai táborban, tehát a Harasztival való 25 napos demonstrációnk, aminek az volt az érdekessége, hogy megmozdította az értelmiség egy részét.

– Beszélj légy szíves Haraszti Miklós letartóztatásáról, hogyan történt ez pontosan?

70-ben történt, hogy Haraszti interjút adott egy nyugatnémet újságírónak, ahol én tolmácsoltam, és másnap már be is vittek az Izabella utcai kapitányságra. Világos volt, hogy beindul Haraszti ellen a folyamat, és akkoriban a politikai elnyomásnak mi lettünk a jelképe. A Haraszti elleni eljárás 70 májusában indult, ellenem hivatalosan semmiféle eljárás nem indult. Harasztit akkor nem állították bíróság elé, hanem rendőrhatósági figyelmeztetést kapott, engem tanúnak hívtak be és tanúként szerepelt Miki öccse, Haraszti Péter is, aki ma már Szil Péter néven működik. A házkutatás alkalmával megtaláltak Péternél egy papírt, amely az én írógépemen készült. Péternek egyszer csak vidám kedve támadt és írt egy politikai paródiát, amiben többek között leírta, hogy „Kádár hüje”, mégpedig j-vel. Ennek a papírnak a szerzősége körül voltak mindenféle problémák. Haraszti Miki magára vállalta a papírt, mondván, hogy ő úgyis izgatással van bent, hát akkor miért a Péteren verjék el a port, a BM azonban nem hitte el a meséjét. Mi pedig úgy döntöttünk Péterrel, hogy nem engedjük, hogy Miklós magára vállalja az öccse bűnét, és bevallotta, hogy ő írta, ami egy nagy butaság volt, ugyanis Pétert két évre kivágták az egyetemről emiatt. Akkor Péter, aki egy reményteljes Latin-Amerika-kutató volt, kitűnően beszélt spanyolul, írt egy levelet Kádárnak, hogy nem akarta megsérteni. A dolog úgy végződött, hogy mindenki megkapta, ami járt neki, Kádár a „hüje” jelzőt, Haraszti a rendőrhatósági figyelmeztetést, Szil Péter az egyetemről való kizárást, én pedig még figyelmeztetést sem kaptam, hiszen formailag szimplán tanú voltam. Ehhez képest egy reggel 6 órakor beállítanak egy belügyminisztériumi idézéssel, hogy jelenjek meg meghallgatáson az Izabella utcában. A meghallgatás egy elég feszült beszélgetés volt, egy–másfél évvel azelőtti irodalmi estekről érdeklődtek, hogy kik voltak jelen. Én egy kicsit fel voltam paprikázva, és mondtam, hogy ez egy szociológiai felmérés feladata és nem a miénk. Akkor nagyon begurultak és közölték, vegyem tudomásul, a Belügyminisztérium hivatalos helyiségében tartózkodom, majd elkezdtek nyaggatni, hogy mit olvastam az Országgyűlési Könyvtárban. Nem tudtam, mire célozgatnak. Erre, mint egy rossz nyugatnémet krimiben, fölém hajolt a kihallgató és azt kérdezte: „Mond magának ez a név valamit, hogy Schopenhauer?” Kiderült, hogy amikor én egy szovjet könyvet fordítottam, ehhez kellett eredeti magyar idézeteket találni, és kikölcsönöztem egy Schopenhauer könyvet, és balhéznom kellett a könyvtárosokkal, mert az zárt anyag volt. Ekkor jutottam arra, hogy itt valami készül ellenünk. És valóban, két nap múlva először engem, aztán Miklóst beidézték a BRFK-ra, az Andrássy út 12-be, és közölték, hogy rendőri felügyelet alá kerülünk. A REF kemény dió volt, mert engem még szabadságomban nem korlátoztak addig. Ez a szabadságkorlátozás azt jelentette, hogy könyvtár, étterem, mozi, színház, Budapest elhagyása, nagyobb társaságok látogatása tilos volt, este 9-től reggel 7-ig otthon kellett lenni, bármikor jöhettek ellenőrizni, és hetente jelentkeznem kellett a rendőrőrsön. Miki egy hónappal később kapta meg a REF-et.

Akkor elkezdtünk egy fellebbezési galoppot, ahol mindent azzal kaptunk vissza, hogy ez teljesen jogszerű. Írtam Aczél Györgynek, aki akkor az MSZMP KB titkáraként a kulturális élet fő vezetője volt. Munkahelyem nem volt, feleségemnek, akivel nem sokkal előtte házasodtunk össze, és abban az évben költözött Magyarországra, neki sem volt munkája, pénzünk semmi, tehát nem volt mit veszíteni. Írogattuk ezeket a szörnyű fellebbezéseket, és mindig jöttek vissza a válaszok, hogy ami velünk történt, megfelel a magyar törvényeknek. Akkor ötlött föl Mikiben az ötlet, hogy a fél évet, ameddig a REF szól, kivárjuk, és amikor meghosszabbítják, akkor bejelentjük, hogy nem engedelmeskedünk a szabályoknak, és ha elkapnak bennünket, akkor éhségsztrájkot folytatunk. Ezt az ötletet roppant lelkesedéssel tettem magamévá, abban a biztos tudatban, hogy úgysem lesz második REF. Úgy gondoltam, hogy én most már jobban el nem bújhatok, mint ahogy most el vagyok bújva, ezt majd figyelembe veszik, ennél fogva igen nagy csapásként ért 1970 decemberében, amikor meghosszabbították a rendőri felügyeletemet. Miklósét januárban hosszabbították meg. Akkor egy sorozatos közös és külön-külön fellebbezési akciót indítottunk, de ott már minden fellebbezésbe beírtuk, hogy „a sérelmes rendszabály elleni tiltakozásból nem jelenek meg a rendőrőrsön”. Ezen a ponton érezhetően kavics került a gépezetbe. Egy hónapig nem történt semmi, és akkor egyszer csak januárban kaptam egy levelet, hogy Aczél elvtárs fogadna, akit én júniusban kértem erre. Világos lett, mindez azért történt, mert Lukács Györgyhöz is bedobtuk a közös nyilatkozatot. Nem mertünk becsöngetni, mert akkora embernek tartottuk, így csak bedobtuk a postai levélnyíláson és rohantunk lefelé. Utólag kiderült, Aczél azért fogadott, mert Lukács szólt neki. Úgy gondoltam, ha Aczél minimálisan elfogadható kompromisszumot ajánl, én el fogom fogadni, és kiszállok a játékból akár annak árán is, hogy szegény Miklóst cserbenhagyom. Szerencsémre Aczél a helyzetnek nem megfelelő módon viselkedett, és sikerült radikalizálnia. Az történt, hogy fölmentem reggel 8-kor a Fehér Házba, ahogy akkoriban öltözve voltam, egy nyári átmeneti kabátban, egy vacak cipőben, szóval nem voltam egy divatos jelenség. Aczél rám nézett és a következőt mondta: „Ismerjük mi az ilyen típust a munkásmozgalomból, aki négyfilléres cigarettát szív, pedig húszra is tellene neki, meg rosszul van öltözve, pedig a legjobb boltokból vásárol ruhát”. Ez az indítás elég komoly félreismerése volt a helyzetemnek, és ha én valamire az életemben büszke voltam, az az, hogy szegény voltam, vagyok és leszek. Amikor ezt meghallottam, arra gondoltam, hogy én most itt végigudvariaskodom azt a húsz percet, de akármit mond nekem ez az ember, az ellenkezőjét fogom csinálni, mert nem bízom benne. Aczélnak már akkor megvolt az a legendája Magyarországon, hogy mindent el tud intézni, és amit javasol, az következik be később. Azt ajánlotta, hogy írjak egy emberi hangú levelet Benkei András belügyminiszterhez – aki már a korábbi beadványomat is megválaszolta azzal, hogy „sokszorosítás bűncselekménye forog fenn” –, és közöljem vele, hogy nem követek el több államellenes bűncselekményt, és akkor ez a dolog majd rendeződik. Úgy gondoltam, nincs okom, hogy ilyen levelet írjak, és Haraszti szeme elé sem akartam kerülni ezzel az ötlettel. Amikor úgy döntöttünk, hogy ezt a levelet nem írom meg és Miki sem, akkor egy hétre rá elvittek ismét az Izabella utcába, Mikit pedig a lőrinci kapitányságra. Ott még egyszer megkérdezték, hogy hajlandó vagyok-e betartani a REF szabályait. Nehéz szívvel mondtam, hogy nem – erre 25 nap elzárásra ítéltek. Ugyanez zajlott Mikinél is.

Az volt az érzésem, hogy más kiút nincs, mint hogy ezt az éhségsztrájkot végigcsináljuk. Az éhségsztrájk nálam az Izabella utcai fogdában kezdődött, Mikinél Lőrincen. Ez 1971 februárjában volt, egy csütörtök este, hétfőn reggel a rabomobilban találkoztunk, vittek minket Baracskára. A taktikánk különböző volt. Mivel tudtam, hogy elvisznek, leborotváltam a szakállamat, Miki azonban Che Guevarát többszörösen felülmúló szakálldíszben jelent meg, amire természetesen az őrség első ötlete Baracskán az volt, hogy akkor most leborotváljuk a szakállát. Ezt azonban csak székhez kötéssel lehetett elintézni, miközben az idősebb őrök arra a hírre, hogy mi politikaiak vagyunk, halálra röhögték magukat, „Hát miért? Maguk népellenségek?” – kérdezték. Ez a hely köztörvényesek tábora volt, olyan típusú internáltak jöttek itt össze, akiket például a letöltött büntetés után a szocialista életmóddal ellenkező életformáról akartak leszoktatni. Nagyon erősen cigány összetételű kisbűnözői körbe kerültünk, akik viszont szenzációt láttak abban, hogy mi politikaiak vagyunk, ezért barátságosak és szolidárisak voltak. Beraktak minket a betegszobába, hogy elkülönítsenek tőlük, de ha sétáltunk a jéghidegben az udvaron, rabruhában, akkor cigarettát dobáltak nekünk. A magyar életnek olyan mezsgyéjét léptük át, amit én addig hírből sem ismertem, és ehhez képest baromi jó érzés volt, hogy ezek az emberek, akiknek semmi közük nincs hozzám, spontán módon, akár csak balhéból is, de együtt éreztek velünk. A betegszobában találkoztunk egy emberrel, aki elmondta, hogy szerinte mire kell vigyázni éhségsztrájk közben. Például hogy igyunk. Haraszti olvasott Gandhitól vagy Thoreau-tól valamit, én maximum a kommunista mozgalom történetéből ismertem a műfajt, de nem emlékeztem arra, hogy vizet muszáj inni, tehát száraz éhségsztrájkot terveztem. Száraz éhségsztrájkot azonban nem lehet sokáig tartani, annál is inkább, mivel a baracskai tábornak nem volt orvosa és műszere. A büntetésvégrehajtás nem volt felkészülve ránk, és elkezdtek magánzárkával, élelemmegvonással fenyegetőzni. Haraszti mondta, hogy nekünk úgysem kell élelem, és akkor nem tudták, hogy mit tegyenek velünk. Egyszer elvittek minket a székesfehérvári állami kórház elmegyógyintézetébe, ott kaptuk az első mesterséges táplálást. A börtönőrök hamar rájöttek, hogy nem lehet naponta bevinni minket Székesfehérvárra, ráadásul az elmeosztály vezetője a jelenlétünkben közölte, hogy ő nem illetékes, őhozzá a BV ne hozzon senkit, ő vizsgálatot nem végez külön engedély nélkül. Erre elvittek minket Tökölre, a rabkórházba, ahová szintén nem tartoztunk, mert jogerős ítélet nem volt ellenünk. Ott volt egy nagyon aranyos doktornő, Hajnalka, aki megkérdezte, hogy hajlandók vagyunk-e enni. Mi azt mondtuk, hogy csak szabadlábon, az első civil helyen hajlandóak vagyunk enni. Hajnalka erre írt egy papírt, amiben javasolta – és ez nagyfokú civil kurázsira vallott –, hogy minket engedjenek szabadon, mert az egészségünk veszélyeztetve van és vigyenek egy civil kórházba. Mentőautó helyett beparancsoltak minket egy rabkocsiba, ahol Miklóson megint erőt vett a szenvedély, nagyon fölháborította, hogy rabkocsit adnak mentőautó helyett. Ez már a hatodik vagy hetedik nap volt, és a fizikai erőnlétünk már elég gyenge volt.  Ez az a pillanat, amikor muszáj mesterségesen táplálni. Miután bevittek minket Budapestre, ez már késő éjszaka volt, akkor Haraszti nem akart leszállni a László Kórháznál, az ő sávkórházában, ezért előbb elmentek a Markóba, behoztak egy hústornyot, ezzel együtt elvittek minket a Korányihoz, az az én sávkórházam volt, ott a Harasztival nem akartuk egymást elengedni. Visszamentünk a Lászlóhoz, Harasztit  a hústorony lecibálta, közben tenyérnyi darab hajakat tépett ki belőle. Végül először engem kivágtak a Korányiban, Harasztit pedig a Lászlóig vitték így. Az volt a szöveg, hogy jön a BM-összekötő és kiszabadulunk délelőtt. Közben a feleségem, Haraszti barátnője, meg az édesanyja miután én a Korányiból hajnali négykor megtelefonáltam, hogy itt vagyunk, mögöttük BM-es díszkísérettel körbetaxizták a két kórházat és hozták-vitték a híreket. A BM-összekötő csak fél tizenegy körül jelent meg, egy vadállati arcú pasi. Ott állt a feleségem, Hedda néni, Haraszti mamája, Veres Juli és Szil Péter, az egész család. A pasi rám nézett, és azt mondta: „Ki értesítette a hozzátartozókat?” „Én nem tudom” – mondtam. Erre azt mondta, „Hát akkor mi majd megtudjuk”. „Bilincseljék meg!” – kiabálta. Akkor kaptam egy kézi bilincset, ami tisztára teatralitás volt, és semmiféle indoka nem volt. Ezzel a kézi bilinccsel beszálltam a kocsiba, a hozzátartozók meg álltak, mint egy díszsorfal, a rabkocsin már ott ült Haraszti eléggé gyenge állapotban, mert őt akkor már megverték, és vittek minket vissza Tökölre. Ott két különböző emeletre helyeztek minket. Ez az éhségsztrájk 8. napja volt és itt aztán teljes apátiába süllyedtem. Mélypont volt, hogy visszavittek. Megjelent Hajnalka, a doktornő, és attól kezdve könyveket vehettünk ki – még emlékszem, hogy Dosztojevszkij: Emlékiratok a holtak házából című könyvét rendeltem meg, valamint Thomas Mann József és testvéreit. Gondoltam, most itt az idő, hogy a nagy mulasztásaimat behozzam. Ekkor már rájöttek, hogy kell engem táplálni, orron keresztül nyomták le a gumicsövet.

– Milyen volt a fizikai állapotod?

– Fantasztikusan jól éreztem magam. Könnyedség, hogy az ember nem eszik, kitisztul a szervezete, a gondolatai rendkívül élesek, és ezt élveztem. Közben olvastam. Eltartott ez három és fél napig, egyszer csak bejött a börtönparancsnok és azt mondta, hogy „a Belügyminisztérium utasítására, mivel ön nem hajlandó élelmet magához venni, elkobzom a könyveket”. Akkor könyv nélkül töltöttem tíz napot. Március 8-án reggel jött a börtönparancsnok, majd egy rabszállító autón Tökölről beszállítottak az Izabella utcai kapitányságra, ahol ugyanaz a rendőrtiszt fogadott, aki Baracskára küldött. Rám nézett, és azt mondta, hogy „Remélem, most már be fogja tartani a REF-et – mondta. De hiszen maga egyenesen megszépült!” Mondtam erre neki, hogy a REF-et továbbra sem fogom betartani. Március 8-a volt, ki voltam engedve, a nadrágomat erősen kellett fognom, hogy ne essen le, de egyébként könnyed, lebegő léptekkel mentem haza. Nőnap volt, vettem egy csokor virágot Rimmának, majd taxiba ültünk és mentünk Harasztiékhoz. A lőrinci lakótelepnél befordultunk, és megláttuk Miklóst, amint két kiflivel a kezében megy hazafelé, és a kiflik nagyobbaknak tűntek, mint ő. Ugyanis én 80 kiló voltam és 68 lettem, ő meg 60 kiló volt és 52 lett, tehát ő rondábban nézett ki. Akkor Hedda néni forró húslevessel fogadott, és jött a nagy taktikai tárgyalás.

Kiderült, hogy Hedda néni járt az ügyünkben Borbándi Jánosnál, aki az MSZMP közigazgatási felelőse volt, és aki Miki első REF-jét feloldotta. Borbándi azt mondta, hogy „Itt most megoldást kell találni, mert ha nincs megoldás, akkor a közös nyilatkozat miatt bevasaljuk mindkettőt. Dalos, aki már büntetett előéletű, kap négy évet, Haraszti hármat. Ezt nem szeretné senki, tehát ennek az ügynek pontot kell tenni a végére”. Írjunk tehát egy levelet, melyben biztosítjuk Benkei András belügyminisztert, hogy nem fogunk bűncselekményt elkövetni, és a Benkeihez szóló levelet egy példányban küldjük meg neki is. Ez a gondolkodás már arra vallott, hogy tényleg meg akarják oldani az ügyet. Hogy miért, azt csak részben tudtuk. Amikor Rimma megjelent a Korányiban, ő mesélte, hogy járt Lukács Györgynél, aki elmondta, hogy Kádárnál többször interveniált az ügyünkben és újra fog, ha nem történik valami. Ez beleköpött a levesükbe. Lukács egy furcsa értelmiségi mozgást indított el, ami részint abban nyilvánult meg, hogy Kis Jánosék petíciót akartak köröztetni, az egyetemi diákság pedig lázongani kezdett. Mi ebből annyit láttunk, hogy pénzzel bélelt borítékok érkeznek a postaládánkba. Például Rimma kapott egy orosz nyelvű üdvözletet, hogy „Tarts ki!”, és 5 ezer forint volt a borítékban.  Fantasztikus pénzek gyűltek össze, és tudom, hogy több barátunk tiltakozott, meg mindenütt mesélték, hogy többeket behívtak akkor a BM-be. Féltek, hogy a mi ügyünk olyan mozgalmat robbant ki, ami nekik nem érdekük. Amikor Borbándi ezt javasolta, Mikivel megegyeztünk két szövegváltozatban. Én írtam az érzelgős, mérsékelt szöveget, ő írta a radikálisat. Én azt írtam, hogy „Nincs szándékomban bűncselekményt elkövetni”, Miki pedig azt, hogy „Ahogy a múltban, úgy a jövőben sem fogok bűncselekményt elkövetni.” Persze Miki járt rosszabbul a kemény szövegével, mert még egy hónapig fenntartották a REF-jét.

Hogy ne kelljen jelentkezni a rendőrőrsön, de konfliktust se gerjesszünk, befeküdtünk a kórházba. Én a Szabolcs utcába, egy ismerős orvosnőhöz, azonban a BM utánajárt, hogy valóban van-e szívbajom, és kidobtak négy nap múlva, csak hogy jelentkezzem a rendőrőrsön. Ennek eleget tettem. Utána Miki is kijött a kórházból és ő is egyszer-kétszer jelentkezett, de nála májusban szüntették meg a REF-et. Az iratokból, amelyeket 2000-ben kaptam meg, az derül ki, hogy még hosszú ideig hezitáltak, hogy bíróság elé állítsanak-e minket. Én úgy gondolom, hogy Kádár dönthetett, aki nem értette, hogy a BM miért csinálja ezt a nagy hűhót két fiatalember miatt. Ha nem csináltunk volna balhét, hanem mint annyi ember, nyugodtan viseltük volna a REF-et, Kádárt sem érdekelte volna az ügy. Szerintem végül ő döntött arról, hogy ezt a föl kell számolni. A BM bosszúvágya Mikire összpontosult. Három év múlva, 1973-ban a Darabbér-eljárás során Mikit letartóztatták, őrizetbe vették, és akkor ő még egyszer végigcsinálta az éhségsztrájkolt, és megint összeverték. A BM pedig akkor is meghátrált, három nap múlva kiengedték. Nem merték vállalni a balhét. Ez azért egyedülálló dolog, mert tudjuk, hogy a csehszlovák börtönökben zajló akkori éhségsztrájkok nem vezettek eredményre, például Petr Uhl diákvezér, akit 1971-ben tartóztattak le, és aki szellemi rokonunk volt – ő aztán éhségsztrájkolhatott, amennyit akart, az állambiztonság ott mindent keresztülvitt. A politikai foglyok a Szovjetunióban pedig belehaltak az éhségsztrájkba. Magyarországon úgy látszik, ez valamilyen erkölcsi rugót megmozgatott, és talán ez volt a szerencsénk. Rámehettünk volna, és közben nem tudtuk, hogy rá fogunk-e menni vagy sem. Én, mint maoista, nem voltam meggyőződve a liberális kádárizmusról. Nekünk vigaszunk vagy önáltatásunk nem lehetett, sőt a mi világnézetünkbe az talált volna bele, hogyha ezek iszonyúan megvernek minket, és ahogy Mikit kezelték, ez sem volt teljesen valószerűtlen. Az éhségsztrájk egy döntő változást hozott: nem tudtam többé azokra az emberekre ellenségként nézni, akik ebben az ügyben segítettek. Ez az őskommunista mítosz, hogy a politika arról szól, hogy van az ellenség, van a barát és van az áruló, megdőlt bennem.

– A feleségedet nem érte semmi atrocitás?

– A feleségemmel az történt, hogy a Lukácsnál tett második látogatása után behívták a követségre, ahol a KGB összekötő, későbbi szovjet nagykövet, Aboimov megfenyegette, hogy visszapaterolják a Szovjetunióba, hogyha még egyszer elmegy Lukácshoz. Nagy változást okozott, hogy ha volt bennem szovjetbarátság, akkor ennek abban a minutumban lett vége, amikor végighallgattam a történetet. Ekkortól a Szovjetunió számomra minden szempontból megszűnt instancia lenni, és kezdtem elfogadni a másként gondolkodókat, egyelőre csak a marxistákat. Ez egy hosszú folyamat volt, ahogy én aztán harcokat folytattam minden valamikori nézetemért, de már nem arról volt szó, hogy kivel állok szóba és kivel nem, hanem hogy kiben hiszek emberileg.

– Miből éltetek ekkoriban?

– 1968-ban, amikor elbocsátottak, publikációs tilalom alá estem, de feketén, négerként fordítottam németből és oroszból. 69-ben kaptam a Magvető Kiadótól egy első szerződést, 70-ben egy másodikat, tehát fordításmunkákból éltem. Az ÉS-ben megindult a Fiatal Kritikusok Fóruma, ahol hetente lehetett recenzálni könyveket, én is recenzálhattam akkor egy párat. Az Új Írásnál Jovánovics Miklós volt a főszerkesztő, aki egy kellemes, enyhén cinikus káder volt. Nem voltam formálisan betiltva, de valami ukáz mégis lehetett, mert Jován azt mondja, mikor bevittem neki a verseimet, hogy a megjelenésük „nem tőlem függ!” Ez a „nem tőlem függ” benne volt az egész magyar irodalmi életben. Állandóan visszautasításokban részesültem, soha senki azt nem mondta a szerkesztők közül, hogy tetszik vagy nem tetszik neki, amit írtam, hanem azt mondta, hogy „nem megy”. Ez arra engedett következtetni, hogy nincs tiltólista, hanem a főszerkesztők heti értekezletén megmondják, hogy ki publikálhat, és ők aszerint működtek. Engem ez gondolkodásra késztetett, és írtam egy tanulmányt 71 végén A publikációs struktúra bírálatához címmel. Valamiféle irodalmi demokrácia kisürgetése volt a téma, hogy miként lehetne a publikációs helyzetet javítani. Egy rövidített változata a Párizsi Magyar Füzetekben jelent meg később.

A könyvfordításon kívül a feleségemmel a Pannónia Stúdiónak fordítottunk oroszra, németre, és oroszról németről filmeket. Ekkoriban olyan életünk volt, hogy ha nem volt pénzünk, hétfőn reggel bementünk a szinkronstúdióba, először bemondtuk a filmet, aztán hazahoztuk, lefordítottuk. A filmbemondáskor fölszedtük a napidíjat, másnap meg a honoráriumot, taxival hazamentünk, megebédeltünk a Royal sörözőben, nagyon jó kaják voltak ott, a legjobb bécsi szelet, kubai puding, utána bementünk az éjjel-nappali közértbe, ott tönkrevásároltuk magunkat, kaviárt vettünk a Mézes Mackóban. Ezt mind bepakoltuk a Szaratov hűtőszekrénybe, ami hozomány volt a Szovjetunióból, majd kiettük a benne lévő dolgokat, amíg tartott. Amikor már kenyér sem volt, akkor megint kerestünk valami szinkronfordítást, hogy legyen koszt. Állás persze nem volt. Ha elfogyott a pénzünk, akkor eladtam a könyveimet, szóval peremértelmiségi létezés volt ez. A helyzet megváltozott a REF után, mert én a szakmámban kaptam fordítási megbízásokat és szerintem a háttérben Aczél mozgatta a szálakat. Egyrészt azért, hogy ő mégse tűnjön gonosz embernek, másrészt azért, hogy ne legyen időm gondolkodni. Megdobáltak szerződésekkel, az Európa, a Kossuth Kiadó, tehát a párt kiadója is adott munkát. Teljesen ismeretlen volt Csehszlovákiában, hogy a párt kiadója lebukott embereket foglalkoztatott volna. Rimma, a feleségem megkapta első állását 1971 őszén a Központi Fizikai Kutatóintézetben, mint dokumentátor. Ez annyit jelentett, hogy a külföldi szaksajtót olvasgatta, közben tanult magyarul, és fél év múlva először helyettesítőként, majd véglegesítve a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz került, ahonnan 75-ben aztán az én politikai ügyeim miatt vágták ki. Azonban 1971 őszén volt egy röpke szünet, kihevertük a megpróbáltatásokat, 1972-ben már nagyralátó terveink voltak, megcsináltuk a fürdőszobát, 76-ban a gázfűtést – tehát egy hihetetlen jóléti programot kezdtünk.

– Hol laktatok?

– A Lenin körút 101-ben, a Rudas László utca sarkán. 1928 óta lakott ott a család, akárhányan voltak, ebben a két szobában laktak mindig. 72 a konszolidáció időszaka volt, Rimma elkezdte várni Dalos Annát és minden jel arra mutatott, hogy rendbe jönnek a dolgaim, kivéve egyet természetesen, a publikációt. Aztán fokozatosan kiderült, hogy engem most nem fognak zaklatni, tehát nem kell naponta félnem, noha én azért az utcán, ha észrevettem egy rendőrt, még mindig meggyorsítottam a lépteimet és a csöngőt is kicseréltük, mert túl éles hangja volt, de berendezkedtünk egy hétköznapi kispolgári létezésre.

– A publikációs tilalom még mindig élt?

– Igen, világossá vált, hogy az nem fog menni. Ez több részletben, lassan derült ki. A Szépirodalmi Kiadóhoz benyújtottam egy kis prózakötet tervet, amit elutasítottak esztétikai érvekkel. A verseskötetemre 68-ban Kardos György az ítélet után nagyvonalúan leszerződött. Neki ez volt az egyik külön jogosítványa Aczéltól, hogy olyan íróknak is szerződhetett a műveikre, amely művek nem jelennek majd meg, de hogy valami pénz, meg szocializáció legyen nekik, mégis szerződtek. Ez egy sokszorosan kipróbált dolog volt 56 után, és Kardos volt ennek a gazdája. Nekem is szerződött verseskötetem volt, amelyet 72-ben árazva reklámoztak (28 forintba került volna). Azonban amikor elkezdtem a megjelenését sürgetni, akkor kaptam egy hosszú levelet Kardostól, hogy rosszak a versek, de ezeket megtűzdelte különböző politikai kifogásokkal, például, hogy én kívülről bírálom a társadalmunkat és hogy ez az az  attitűd, amit nem lehet forgalmazni.

– Ezek politikus versek voltak?

– Ezek ugyanolyan kommunista versek voltak, mint az első köteté, csak több szkepszis volt bennük, több irónia és talán több költészet is. Voltak benne jó versek, de az egész mégsem volt igazán jó. Az én akkori nagy kételyeim arról szóltak, hogy jó dolgokat írok-e vagy rosszakat, és arra hajlottam, hogy ezek rosszak. Tehát itt két dolog keveredett, hogy engem nem hagynak érvényesülni, de ha hagynának sem biztos, hogy elő tudnék állni olyan ütős második kötettel, mint amilyennek az elsőt tartottam. Igen nagy szerepe volt ebben a kételyidőszakban Petrinek, akivel 62-ben egyszer már összebarátkoztunk és 71-ben újrakezdtük, és akinek a költészete olyan elemi erővel hatott rám, hogy biztos voltam benne, én azt nem tudom elmondani versben, amit ő megírt. Az egész nemzedékünk számára Petri volt a példa, akinek akkor jelent meg a Magyarázatok M. számára című könyve a Szépirodalminál, ami miatt én úgy gondoltam, hogy én most prózát fogok írni. Úgy gondoltam, hogy a próza, amit én szeretnék, az a távolságtartás prózája, az iróniáé. 73-ra született meg az a prózai művem, ami 74-ben megjelent az Új Írásban, a Nagypapa és a világtörténelem című mű. Azonban még messze voltam attól, hogy prózaíró legyek, és az egész hetvenes évek ezzel telt el. 71-ben egyébként Hans Magnus Enzensbergerrel való találkozásom eredményeképpen két rövid próza és két vers jelent meg tőlem a Kursbuch-ban, tehát egy engedélyezetlen nyugati publikáció történt 71 márciusában, amikor éppen szabadultam. Akkor az volt a benyomásom, hogy ebből letartóztatás lesz, de végül nem lett.

– Budapesten találkoztál Enzensbergerrel?

– Igen, volt egy költői fesztivál 1970 május-júniusában, és elmentünk rá Harasztival, akivel a REF küszöbén álltunk. A fesztiválon megismerkedtünk Enzensbergerrel, aki rendkívül barátságos volt. Hivatalos vendég volt, de mindig kereste azokat a fiatalokat, akik másként gondolkodnak. Ő csempészte ki a németre lefordított kéziratomat. Olyan jó szövegek lettek belőle a stilisztikai munkálkodásai nyomán, hogy alig ismertem rájuk. Beindult ezzel a nyugati publikációm, de még nyolc évig kellett várnom, hogy olyat tudjak fölmutatni, amit már ki merek adni a kezemből. Enzensberger mindig ott bábáskodott körülöttem. A hetvenes évek végül is azzal telt, hogy alkalmi munkákat végeztem, tolmácsoltam, fordítottam. Elég jól éltem, annyira azonban sosem jól, hogy a lakást le tudtuk volna cserélni egy nagyobbra, de annyira jól, hogy nem kellett számolni a pénzt, és nagyszerű volt, hogy Rimmának volt állása.

– Miket fordítottál? Mondj egy-két könyvet!

– Az első könyv, amit fordítottam, Nyikolaj Csukovszkij szovjet író Jaroszlavl című polgárháborús regénye volt. A lektorom Karig Sára volt, aki 1955-ben jött vissza a Gulágról, és aki 80 sűrűn gépelt oldalon sorolta a hibáimat, majd hozzátette, hogy tehetséges fordító vagyok. Karig Sára egy nagy iskola volt nekem. 1971-ben megkaptam a Stirlitz-dossziét, a Tavasz tizenhét pillanatát, amiből aztán nagy tévésorozat lett, az volt az egyetlen fordításom, ami két kiadást megért. Ezután elkezdtem társadalomtudományi könyveket fordítani, például 1972-ben lefordítottam a Világtörténelmi kisenciklopédiát, NDK kiadás volt, én fordítottam a kétharmadát, a többi egyharmadot Tandori Dezső és Kovács András, az ő szövegeiket én kontrollszerkesztettem. 74-ben volt egy könyv, aminek örültem is, ez Enzensbergernek a Havannai kihallgatás című dokumentumdrámája, az Európa Kiadó adta ki. Aztán fordítottam szovjet képzőművészeti könyveket a Gondolatnak, a Kossuth Kiadónak meg sok kis vékony politikai könyvet. Ezek a fordítások valahogy fenntartottak. Voltak luxusügyeim is. 72-ben kaptam először újra útlevelet, és nyaranta elmentünk a gyerekkel a Szovjetunióba, Sztarij Oszkolba a nagyszülőkhöz, és minden évben tettem egy utazást az NDK-ba. Az NDK számomra egy városi világ volt, modernebb, mint Magyarország és volt egy magnetikus vonzereje, lehetett telefonálni Nyugat-Berlinbe. Enzensberger ott lakott, és a nyugat-berlini ismerőseimmel is tudtam találkozni. A barátaim átjöttek, hoztak könyveket, beszélgettünk. 74-ben egy orvos barátom, aki a diákmozgalomban benne volt, áthozta Rudi Dutchkét, és óriási élmény volt számomra, hogy a diákvezér átjött keletre, hogy beszélgessünk. Igen jó benyomást tett rám, különc figurának tűnt, kicsit úgy nézett ki, mint a német parasztháborúk papjai: patetikus, profetikus mozgás, hanghordozás, de közben egy közvetlen, minden nagyképű allűrtől mentes fickó volt. Ezek nagy dolgok voltak számomra, főleg az Enzensbergerrel való kapcsolat, akinek a gondolkodásmódja, esszéi, az ő minden provincializmustól mentes, szellemi mozgása óriási szerepet játszott a nyitásomban, amivel ezeket a marxista-leninista görcsöket a hetvenes évek közepére sikerült oldanom.

Közben megmaradtam az itthoni közegben is, amely 74-75-ben bővült, Petrihez csatlakozott Kornis Mihály, összejöttünk Kis Jánossal, 75-ben ismerkedtem meg Bence Györggyel, megkezdődtek ezek a barátkozások. Létrejött az előellenzék, és ebben óriási szerepe volt a Haraszti-pernek. A Haraszti-perrel a rendszer összekovácsolta a szamizdatot, ugyanis mindenkit azzal vádoltak, hogy elolvasott egy kéziratot, tehát abszolút kontraproduktív volt a hatalom tevékenysége, mert akit tanúként idéztek meg, és azt mondták neki, hogy ő egy mérgezett művet olvasott, az elkezdett szolidarizálni a művel, és előbb-utóbb mindenkinek eszébe jutott a per során, hogy ahány példányban akarjuk, annyiban írjuk le a gondolatainkat. Ez az előellenzék házibulikon szerveződött, és a döntő év 76 volt. Akkor már a legkülönbözőbb figurák – Kis, Bence, Kenedi, Ludassy Mária, Krokovay Zsolt ide tartoztak, az idősebb nemzedékből ehhez a körhöz kötődött Hegedüs András szociológus, Szabó Miklós történész, akinek ebben a körben abszolút tekintélye volt. Szinte az egyetlen ember volt akkor Magyarországon, akinek történelmi koncepciója volt arról, hogy milyen korszak ez, hol élünk.  A filozófusok, Kis, Bence, akik 75-ben adták először közre kéziratban Rakovski álnéven írt tanulmányukat – A szocializmus, különös tekintettel a szovjet társadalmakra –, azzal leptek meg, hogy nekik is elkezdett koncepciójuk lenni. Tehát hogy ez miféle torzulás? Torzulás-e egyáltalán? Ez olyan lehetetlenül vékony papírokon terjedt, hogy a 6. példányon inkább már csak sejteni lehetett a szöveget. Ilyen volt akkor a még nem létező szamizdat. Én már tudtam, mi a szamizdat, mert a volt szovjet ösztöndíjasok feleségei, akiket Rimma révén ismertem, ha nyugatra mentek – és mehettek azért valamelyest már ők is –, behozták az orosz ellenzéki irodalmat, a szamizdatot. A szovjet polgárjogi mozgalmakról 72–73-tól rendszeresen értesültem. Tudtam, hogy mindenütt van valami mozgás, azt is tudtam, hogy Magyarországon csak ez a kis kör van. Ha az ember elmegy este Sulyok Miklóssal vagy Kornissal, és beveszi magát a Fiatal Művészek Klubjába, akkor nagyjából ott van az ellenzék és az avantgárd is, a spiclik is, tehát ez egy ilyen zárt világ.

– Mennyire volt frusztráló, hogy ez egy ilyen szűk kör vagy éppenséggel az volt a jó, hogy kicsi a társaság?

– Az ember nem volt azzal tisztában, hogy ez mennyire provinciális, nem tudtuk, hogy milyen hihetetlenül vidék volt akkor Magyarország. Nekünk a nem provinciát kizárólag a könyvek jelentették.

Az utolsó magyar politikai értelmiségi per Haraszti pere volt, a Darabbér-per. Azután is voltak provokációk, házkutatások, elővezetések, de a hatalom többé nem merte perre vinni a dolgot. Ennek az oka valószínűleg az volt, hogy ezekben a diktatúrákban minden ilyen történetnek van egy második jelentése. Tehát ha kéziratpereket indítanak, az annyit jelent, hogy erősíteni kell a cenzúrát. Ha erősítik a cenzúrát, az azt jelenti, hogy amit eddig csináltak, az helytelen volt. Ha pedig az helytelen volt, akkor azokat a kádereket kell előnyben részesíteni, akik ezt már akkor is mondták, amikor liberalizmus volt. Ez a dilemma végig érződött a kádári kultúrgépezetben, hogy most mit csináljunk, hogy oldjuk meg ezt a feladatot. Ráadásul a Szovjetuniónak meg a többi szocialista országnak is eleget kellett tenni, ugyanakkor nyugaton sem volt szabad elrontani az imázst. Ha mondjuk 74. február elején Szolzsenyicint kivágták a Szovjetunióból, erőszakkal fölrakták egy gépre, akkor a magyar BM-ben és a párt keményei között nyilván az volt a szöveg, hogy ezt most nekünk is meg kell csinálni. Ugyanakkor a Konrád-Szelényi-ügyben úgy csinálták, ahogy a magyarok szokták, tehát hogy „Felajánljuk nekik, hogy távozhatnak külföldre, ha mennek, mennek, ha nem mennek, hát nem mennek”. A magyarok azt mondták, hogy „Ha muszáj csinálni, akkor nekünk is muszáj, de nem olyan durván”. Így kialakult egy saját taktikai arculata a rendszernek. Szomorú történetek voltak ezek, Szelényiék kivándorlása, a Lukács-iskola középnemzedékének elszivárgása, Szentjóby Tamás kirakása. Voltak ilyen senki által nem védett emberek, akikkel ezt meg lehetett csinálni. Nem a lesittelés volt a jellemző, hanem ez a nyomasztó kedélyessége ennek az időszaknak. A gondolkodó elitnek rosszabb volt a közérzete, mint a helyzete.

– 1976-ban Nyugat-Berlinben jártál. Hogy jött létre ez az út?

– A szocializációmban meg tudom különböztetni ezt az évet, 1976-ot, amikor először mehettem nyugatra, amikor egy hónap alatt akkorát tágult a világ, hogy teljesen megdobott. Az indította el az ellenzéki mozgásomat. Ami addig volt, az inkább csak magánügy volt. 75-ben még elutasították az útlevelemet, aztán 76-ban egyszer csak megkaptam egy hónapra. Tudtam, hogy körülbelül 300 márkát tudok venni, és megvettem előre a vonatjegyet. Ezek akkor komoly feladatok voltak, hogy az ember vízumokat meg vonatjegyeket beszerez. A 76-os út egybeesett a Biermann-afférral. Egy vasárnap este érkeztem meg Nyugat-Berlinbe, szombaton még a Szabad Európán hallottam, hogy Reiner Kuncze költőt, Biermann szövegíróját, kizárták az NDK Írószövetségéből, mert publikálta a könyvét. Hétfőn reggel a Kurfürstendammon, egy kirakatban már láttam a könyvet, majd egyszer csak olvasom a sajtóban Nyugat-Berlinben, hogy engedélyezte az NDK-kormány Wolf Biermann kiutazását koncert céljából. Ez egy történelmi pillanat volt, és én rettenetes mód felizgattam magam rajta. Amikor megérkeztem az NSZK-ba, ott volt Biermann egy társaságban. Elmentem a sajtókonferenciájára is, ahol megismerkedtem Heinrich Böllel, aki ott elnökölt és ő írta Haraszti Darabbéréhez az előszót, ami 75-ben jelent meg, valamint megismerkedtem Günter Wallraff újságíróval is. Biermannal nem mertem megismerkedni. Ott ült egy asztalon 20-30 kábel kíséretében, töprengtem, hogy meg merjem-e szólítani vagy sem, ezek a kábelvezetékek vajon hova viszik aztán a hangot... Amikor 76 decemberében, egyhónapos nyugati tartózkodás után visszaérkeztem Budapestre, akkor kezdtem realizálni, hogy micsoda sötét világban élek. Anélkül, hogy életveszély, terror, hosszú kések lettek volna, de jártam az utcákon, ahol minden komor, minden színtelen volt. Nyugat fényáradat volt számomra, amikor megérkezem este Berlinbe, majd  megvakultam a nagy fényességtől. A fényáradat lenyűgözött. Aztán a szabadság volt fantasztikus. Szabadságon azt értem, hogy én baloldali körökben forogtam leginkább, ahol szidták a kormányt, de nem úgy, mint mi, hogy ebben valami kockázat vagy bátorság lett volna, hanem az ellenzékiség a lélegzet maga volt. Érdekes módon nem a jólét volt, ami elkapott, bár az is nagyon impresszionáló volt, hanem hogy lemehetek egy postára és másolhatok! A másolás akkora dolog volt Pesten, hogy a párttitkár és a munkahely vezetője tartotta annak a szobának a kulcsát a zsebében, ahol a xeroxgép volt. Az, hogy én leírom egy papírra, hogy „Kádár hüje” – ami miatt szegény Szil Pétert két évre kirakták az egyetemről –, majd bemegyek a postára és húsz példányt másolok belőle, ez Magyarországon elképzelhetetlen volt. Ott meg ennyi volt az egész, nem volt benne semmi mítosz. Ez ott nem annak a kérdése volt, hogy tudok-e izgatni, hogy megengedi-e az állam, hanem hogy van-e másológépem. Ezek voltak azok a finom dolgok, aminek az élményét magammal hoztam Nyugat-Berlinből.

 Magyarországon 77 januárjában konstituálódott az ellenzék – ami nem azt jelenti, hogy korábban semmilyen formában nem létezett –, de én ezt úgy éltem meg, mint egy folyamatos házibulit. Magánemberek találkoztak társaságban, körülbelül ugyanaz az elutasító véleményük volt a rendszerről. Mindig arról volt szó, hogy számon kell kérni az emberi jogokat, amelyeket a rendszer a 75-ös helsinki egyezményben magáévá tett, meg az úgynevezett „harmadik kosár”-ról, a szabadon utazásról volt szó, hogy a szabadon olvasás, szabadon írás ügyét nemcsak követelni, hanem gyakorolni kell. Ehhez azonban semmiféle technikai feltétel nem volt meg Magyarországon. A szamizdat már korábban is működött az írógép révén, amellyel a legvékonyabb papíron, egyszerre hét példányt lehetett produkálni. Az ellenzékiség nem volt mozgalom, hanem egy klubszerű képződmény, házibuli idején mindenki időről időre előhozakodott azzal, amit tudott. Én komédiás vagy viccmesélő szerepében tűntem föl, paródiákat adtam elő Kádártól a Szabad Európa Rádióig. Ez aztán 81-ben a SZETA-kabaréban csúcsosodott ki, ami az 1960 címet viselte, és a kamaszkorunk slágerekkel, mozgalmi dalokkal, hírekkel és különböző riportokkal fűszerezett önképe akart lenni, a nemzedékünk útja a rendszerbe belenövő naiv hittől a csalódásig, illetve a szembenállásig. Stílusában olyan volt, mint a cseh filmek, amelyeknek persze mindenki nagy híve volt.  Ez volt az az időszak, amikor a nemzedék 68-as indíttatása – és 68-on leginkább a Prágai Tavaszt kell érteni – változáson ment keresztül az 56 felé fordulásban. Akik elméleti ügyekben jártasak voltak, azok a Lukács-iskolából jöttek, és Kőszeg Ferenc lakásában jöttek össze. A korai lukácsista összejöveteleken már Bibó István szövegeket is olvastak. Én – bár magamat művelt embernek tartottam –, de a hetvenes évek elején még semmit nem olvastam Bibótól. A hetvenes évek közepén azonban kibővült az olvasmányok köre, ez összefüggött persze az utazási szabadsággal, mindenki, ahogy tudott, becsempészett könyveket, és 75-76-ban már olvastuk Bibótól a Harmadik utat, a Szabó Zoltán-féle londoni kiadást –, olvastuk Márai Sándor Egy polgár vallomásait, és elkezdtünk 56-os anyagokat olvasni. Az Igazság a Nagy Imre ügyében című kiadvány bekerült akkor Magyarországra, igen szűk példányszámban. Én a szovjet feleségek hálózata révén hozzájutottam az orosz emigráció kiadványaihoz, tehát Szolzsenyicinhez, nagyon komoly és megrendítő munkákhoz, mint például Jevgenyija Ginsburg: Meredek út című lágerbeszámolójához.

A 76 és 78 közötti időszak a szamizdat formai születése. Bence és Kis már 75-ben közzétették 10–12 példányban a szovjet típusú társadalmakról szóló, Mark Rakovszki néven közölt tanulmányukat. Az első két füzetet 76 végén bocsátották közre, valamint Berlinből való hazatérésem után kaptam Kis Jancsitól egy franciából visszafordított vitát Hegedüs Andrással. Ebben Rakovszki vitatkozott Hegedüssel. Hegedüs úgy vélte, hogy a többpártrendszer bevezetése – noha elvben kívánatos volna – a szovjet csapatok bevonulását vonná maga után, és ezzel vitatkozott a Rakovszki-duó, mondván, hogy „A Szovjetunió ma már nem arra törekszik, hogy rákényszerítsen bármit Kelet-Európára, hanem hogy semmi gond ne legyen a térségben”. Ennek a tanulmánynak a hetedik példányára már rá volt írva, hogy „Szamizdat – 1976”.

77-78-ban még mindig ott tartottunk, hogy írógéppel dolgoztunk, illetve a bátrabb értelmiségiek ekkor már használták a xerox kópiát, a Rank Xerox cég gyártmányát. Ehhez azonban csak a hivatalos kultúrán belül működő emberek tudtak hozzájutni. 1971-ben javasoltuk Both Gyurival, Harasztival az Új baloldal című antológia kiadását, és lefordítottunk hozzá egy sereg szöveget, és arról volt szó, hogy a Kossuth Kiadó megjelenteti a szövegeket Köpeczi Béla marxista előszavával. A marxista előszó egy korabeli műfaj volt, amely visszafogta a könyv eredeti tartalmát. Én ehhez lefordítottam többek között Rudi Dutschke egyik tanulmányát és Klaus Offe esszéjét, és nem utolsósorban Enzensberger Építőkockák egy modern kommunikációelmélethez című művét. Enzensberger ebben az egyébként zseniális szövegben előadja, hogy a másológépek – amelyek ekkor már nyugaton kezdtek elterjedni – keleten azért nem működhetnek, mert mindenkit potenciális nyomtatóvá tennének, és a rendszerek inkább vállalják a szörnyű gazdasági veszteségeket, amelyek ilyen másológépek hiányából fakadnak. Erre mondja ő, hogy tipikus esete annak a marxi állításnak, miszerint a termelőerők gátjává válnak a termelési viszonyoknak. Végül az történt, hogy amikor a Kossuth Kiadó 73-ra, amikor a kézirat elkészült, úgy döntött, hogy nem adja ki a művet, helyette megjelent Köpeczi Béla 250 oldalas könyve az új baloldal ellen, benne a mi fordításainkból származó idézetekkel. Hogy megmentsem a kéziratot, odaadtam Szekfű Andrásnak, aki akkor a Tömegkommunikációs Kutatóközpontnál dolgozott, aki ezt orvul lexeroxozta, és még ki is fizettette a céggel. Ez a Tömegkommunikációs Kutatóközpont eredetileg a tévéműsorok fogadtatásának vizsgálatára alakult, valójában azonban egy európai típusú közvélemény-kutató intézet kezdeménye volt. Xeroxozva és ezzel a primitív gépelési technikával azért egy-két jelentős szamizdat így jelent meg, Zsille Zoltánnak a híres tanulmányai, a Kurva anyját a vasútnak! és a Kurva anyját a vendéglátó-iparnak! Ezt ki akarta egészíteni egy a Kurva anyját a pártnak! című tanulmánnyal. Ebbe a sorozatba belefért az is, hogy lefordítottam oroszból a lengyel konföderáció, a lengyel jobboldal őse programtervezetét, és 78-ban Balogh Katalinnal lefordítottunk a Prágai Tavasz 10. évfordulója tiszteletére egy Csehszlovákiáról szóló cikkgyűjteményt. Akkoriban elég sokan dolgoztak így. Lukin Gábor 76-ban fordította le Koestler művét, a Sötétség délbent önszorgalomból, amit Petri György lektorált, és én néztem meg szovjet és orosz nyelvi allúziók szempontjából. Ezek a komolyabb elterjedés minden reménye nélkül készült szövegek voltak. Ezek voltak az ős-szamizdatok Magyarországon. A konstituálás a Charta 77-tel való szolidaritási nyilatkozat volt, amely öt sorból állott és 34-en írták alá. A 34 aláíró személyét Kis, Bence és Kenedi választotta ki. Ez több volt, mint annak kinyilvánítása, hogy Magyarországon vannak emberek, akiket érdekel a csehszlovákiai emberjogi helyzet. Borzasztó nagy titoktartás mellett, egy nap végigjárták a társaságot, hogy a BM föl se ocsúdhasson, ugyanis nagyon gyorsan akarták kijuttatni a nyilatkozatot és a listát. A forma egy Pavel Kohoutnak írott levél volt, aki akkor Bécsben volt emigrációban, és csak annyit tartalmazott, hogy „Tiltakozunk az ellenük foganatosított eljárás ellen”. Emlékszem, hogy ez egy igen patetikus helyzet volt. Este 8-kor megjelent nálam Kis és Bence, elém tették a papírt, és azt látom, hogy: Kis, Bence, Kenedi, Haraszti, Vezér Erzsébet már aláírta, én lettem volna a hatodik. Azt gondoltam, akkor ezt alá kell írni!

– Előtte nem is tudtál róla?

– Nem, ez a legteljesebb konspiráció mellett zajlott, és úgy tudom, hogy elég jól választották ki azt a 34 személyt, aki biztos aláírja. Ebben a tiltakozásban már részt vettek olyanok is, akik nem tartoztak a demokratikus ellenzék szűkebb köréhez, mint Réz Pál vagy Csoóri Sándor, és így adtak ennek egy szélesebb körű értelmiségi tiltakozást. Volt két elv, hogy külországban lévőkkel nem íratunk alá, és diákokkal sem, mert ha Magyarországon valakit kivágnak az egyetemről, akkor az a karrier megtörését jelentette. Igen nagy jelentőségű esemény volt, mert a rendszer úgy döntött, hogy nem lesz megtorlás. Ennek ellenére tudtuk, hogy például a kiadói főigazgatóság bekérte a publikáló aláírók anyagi helyzetéről szóló beszámolót, és zárt párttaggyűléseken elítélték a dolgot, ugyanakkor hozzátették, hogy ennek az aláíráskampánynak semmiféle jelentősége nincs, ez egy törpe minoritás, ami nem fejezi ki a magyar értelmiség egyébként kiváló hangulatát.

Ez a 77-es szolidaritási akció azt az ötletet adta Bencének és Kisnek, akik az ellenzék szellemi motorjai voltak, hogy szorosabbra zárják a sorokat. Az általános szervezetellenesség arra a gondolatra sarkallta őket, hogy ne zárt csoportot alkossanak, hanem kereteket. A kínálkozó keret a lengyelektől ellesett Repülő Egyetem lett, amely 78 nyarán indult. A szervezést Kis velem beszélte meg, ugyanis nekem az a megtisztelő szerep jutott, hogy éppen válófélben lévén, a Lenin körúti lakásunkat az egyhónapos nyugati utazás kapcsán elhagyva, rendelkezésükre bocsátottam. Szabó Miklós tartotta az első előadást amely a Szovjetunió történetéről szólt. Ezen én nem voltam jelen, de mesélték, hogy több mint száz ember jelent meg a két egymásba nyíló szobában. A második előadássorozatot 78-79 fordulóján én tartottam, négy előadást és egy nyilvános vitát. Ez az 1945 utáni irodalompolitika története volt, és ezt nem az én lakásomban tartottuk, mert közben helyreállt a házasságom, illetve összeomlott a válásom, ha úgy tetszik, hanem az Iskola utcában barátok adtak egy nagyobb helyiséget. A harmadik előadó Hanák Péter volt a századelő magyar progressziójáról, a későbbiekben még emlékszem Tamás Gáspár Miklósra, aki 78-ban telepedett át Erdélyből, így indult be ez az üzem.

– Kiket hívtatok? Hogy kerültek ide az emberek?

– A szóbeli propaganda elég jó lehetett. Egyetlen apparátcsikja volt az ellenzéknek, Szilágyi Sándor, ő szervezkedett. Sulyok Miklós segítségével kézi mikrofonokat is szereztünk, mert a lakás különböző szegleteibe beszorult emberek csak így hallhatták az előadást. Bevallom, én féltem. Fel voltam készülve, hogy letartóztatások, házkutatások lesznek, és noha értettük, hogy miért nincs megtorlás, de ugyanakkor nem tartottuk természetesnek, hogy nincs. Azok az emberek, akik megjelentek, azok is érezhették, hogy ide bármikor bejöhet a rendőrség. Miközben az előadásaimat tartottam, az Iskola utcában rendőrautók álltak, volt, akit igazoltattak, de mégse avatkoztak be. Ezek voltak az ellenzék első tömegrendezvényei, ahol 150 ember is összejött egy magánlakásban, mintha csak a Kossuth Klubban lettek volna.

Én ebben a négyrészes előadás-sorozatban a leninizmus köldökzsinórjáról való leválás nehézségét ecseteltem, és ellenérzéseket fogalmaztam meg a népi írókkal és általában az irodalommal szemben is, és túl ironikusan beszéltem az 56-os magyar írókról, akik ugyanazok az emberek voltak, akik a Sztálin- és Rákosi-verseket írták az 50-es években. Ez az előadássorozat kicsit az én megtört irodalmi pályámnak az önterápiája is akart lenni, és bizony benne volt a sértődöttség, ennek következtében előadásaim céltáblájává váltak az akkori teljes ellenzéknek. Az előadás nagy közönségsiker volt, azonban Krassó György, Szabó Miklós, Kenedi, Kőszeg Ferenc és Radnóti Sándor egy frontban támadta meg a tételeimet. Én ezt élveztem, és el voltam ragadtatva attól, hogy annyira fontosnak tartják a mondanivalómat, hogy öt felkészült ember semmisíti meg a nézeteimet! Ezek az előadások arra sarkalltak, hogy egy csomó dolgot továbbgondoljak, és maga az a szituáció, hogy előadtam egy 150-es hallgatóságnak, egy pillanat alatt kiemelt abból a peremhelyzetből, amiben akkor voltam. Nagyon jó volt, hogy érdemi kérdésekről szabadon vitatkozhattunk.

–  Ezeknek az előadásoknak lett aztán folytatása?

– Egy évvel később, 79-ben Miszlivetz Ferenc szervezésében beindítottam egy lakásszemináriumot. Ez három szemeszter volt, és egy közgazdász társaság jött össze, többek között Mizsei Kálmán és Ungár Klára. Az első szemeszterben a kommunista mozgalom történetét adtam elő szovjet forrásanyagokra támaszkodva. A második szemeszterre meghívott előadóim voltak, többek között Szabó Miklós, Hegedüs András és Liska Tibor közgazdász, aki egy harmadikutas elméletnek volt a peremre szorított képviselője. Kis János is vendégelőadó volt, aki 1980 tavaszán előadta a lengyel válság forgatókönyvét. Ezeket az előadásokat én szerveztem és moderáltam. A harmadik szemeszterben indítottam egy szemináriumot Bevezetés az újságolvasástanba címmel, amiben különböző típusú sajtókat elemeztem. Például a Somogyi–Bacsó-gyilkosság körüli cenzúrázott magyar sajtóból próbáltam kideríteni, hogy mit akartak elhallgatni. Vagy például a nemzetiszocialista sajtót, a Völkischer Beobachter-t elemeztem, valamint összeszedtem az 1954-es futballkatasztrófa sajtóját. Tehát a politika és a futball a sajtóban volt a téma. Tizenöten, húszan jöttek össze egy-egy ilyen előadásra.

–  Úgy kell elképzelni, mint egy rendes, ma létező szemináriumot?

– Igen, havonta egyszer leültünk egy asztal köré, mint egy egyetemi szeminárium esetén.  Ez volt az én utolsó magyarországi szereplésem.

– Az 1978-as kiutazásod Nyugat-Berlinbe ismét mérföldkő volt, ugye?

– Konrád és Haraszti volt kint akkor, és meghívtak harmadiknak a nyugat-berlini Művészeti Akadémiára felolvasni. A minisztériumban – nomen est omen – Hivatal Ervin volt akkor  a nemzetközi főosztály vezetője. Úgy intézték, hogy engem magánlátogatásra engednek ki, tehát a minisztérium ugyan nem tett ellene semmit, de mivel a hivatalos tézis szerint Nyugat-Berlin nem volt része a szövetségi köztársaságnak, kiengedtek. Az NDK-val állandó probléma volt, akkor Konrád és a Haraszti volt ösztöndíjas, előtte Mészöly Miklós, akit arra kényszerítettek, hogy rendszeresen át kellett járnia Kelet-Berlinbe, mintha ott élne, és csak úgy átrándulna Nyugat-Berlinbe. Így jutottam ki 78 szeptemberében, és tele volt a város a plakátjainkkal, ahhoz képest, hogy Magyarországon a kutya se tudta, hogy ki vagyok.

Persze csempészni kellett a kéziratokat. Akkor az NDK-n keresztül Svédországba tartottam, és Kelet-Berlinben föladtam postán a kéziratokat, hogy azok nyugaton is ott legyenek, két hét múlva valóban meg is érkeztek. A 78-as esztendő számomra azért volt különleges, mert ekkor döntöttem úgy, hogy kilépek az irodalmi elszigeteltségből. Stockholmban Szil Péternél minden meglévő kéziratomat lemásoltam, amit Enzensbergernek 71-ben odaadtam, most egy kicsit följavítottam, németesítettem a szövegeket, leírtam kívülről tudott verseket. A kéziratok egy részét nem tudtam kicsempészni, ezeket Glück Bondi színházi rendező csempészte ki a cipőjében. Valami információt a lakásunkban lévő lehallgató-készülékből elkaphattak, mert Glück Bondi majdnem lekéste a zürichi gépet, és mindent megnéztek, csak a cipőjét nem vetették le, úgyhogy a lábán vitte ki a hiányzó kézirataimat nyugatra. Mindezekből leadtam egy kötetet a nyugat-berlini könyvkiadóba. Prózák és versek voltak együtt, Helyzetem a helyzetben címmel jelent meg 79 őszén. Eldöntöttem, hogy átmegyek a szamizdat mellett, ahogy az oroszok mondták: tamizdadba – külföldön kiadásba –, és ezzel vállaltam egy újabb illegális lépést.

76-ban, amikor először voltam Nyugat-Németországban, a barátaim könyvtárában ráakadtam egy Rothbuch Kiadónál megjelent nyugatnémet költő, Peter Paul Zahl kötetére, aki szélsőbalos anarchista fiú volt. Nem volt terrorista, de szerzett magának fegyvert, két rendőrt megsebesített, és emiatt kapott 12 év börtönbüntetést. Ezt ülte éppen, és a kötetében volt Harasztihoz egy vers, mert a Darabbér megihlette őt. Az volt a vers címe, hogy Óda Molotovhoz. Molotovon a koktélt kellett érteni, és ebben a metaforában az volt benne, hogy a Darabbér Haraszti Molotov-koktélja. Ekkorra már a maoizmusból nyomok se maradtak bennem, de az anarchizmus tetszett. A nyugat-berlini tartózkodásom alatt írtam egy levelet a börtönbe, melyben megköszöntem Haraszti nevében is a verset, és megadtam a pesti címemet. Egyszer csak kaptam az észak-rajna vesztfáliai Verlből, a börtönből egy levelet Zahltól, és attól kezdve leveleztünk. A levelezésnek az volt a furcsasága, hogy ez az ember ott ült a börtönben, és azon kívül, hogy csak írt és olvasott, mégis minden, a német sajtóban hozzáférhető kelet-európai és magyar hírt beletett a leveleibe. Ezek olykor félig kinyitva, de postai úton megérkeztek. Úgy gondolom, hogy a magyar rendszer kínosnak érezte, hogy egy imperialista börtönben lévő ember leveleit kinyissa. 78-ban, amikor egy hónapot töltöttem nyugaton, kérvényt intéztem a börtönigazgatósághoz, hogy hadd látogassam meg, és egy óra szakmai beszélőt kaphattam. Ez azért volt komikus, mert egyfelől ugyan ez a börtön nekem elment volna szabadságnak is, másfelől azonban mégis 12 kulcsot használt a börtönőr. Egy nyugati típusú, szocializált börtön volt, de azért mégiscsak börtön. Zahllal megbeszéltük, hogy küldök neki kéziratokat, hogy a kötetemhez – mert ő is Rothbuch szerző volt – majd ő javítgatja a szövegemet. Tényleg az történt, hogy elküldtem egy rádiójátékot, amit Magyarországon leállítottak, küldtem kéziratokat, és ő is részt vett az első kötetem fordításában. Aztán még Tegelben is meglátogattam, a másik börtönben, ahová áthelyezték, és általa egy kicsit kitágult a világ. Az első kötetemnek, a Helyzetem a helyzetben-nek így három fordítója volt: Enzensberger, Peter Paul Zahl, és Thomas Brasch barátom Kelet-Berlinből, aki 76-ban, a Biermann-affér után települt át. Valami diadal volt ebben, mert az ember úgy érezhette, hogy nem áll tehetetlenül szemben a rendszerrel, hogy van Helsinki, vannak szövetségesei, ha nyugati újságíró jön hozzám, másnap nem visznek be – szóval valami megtört.

A beszélgetések is megváltoztak. Egy átlagos 78 eleji beszélgetésben azon folyt a vita, hogy Hellerék részéről az, hogy elmentek Magyarországról, hazaárulás-e vagy sem. Furcsa, sötét reménytelenség volt még 77 végén, 78 késő nyarán viszont együtt ültünk a Lenin körúton Kissel, Bencével, Kovács Marival, Rimmával, és hallgattuk a Szabad Európát, amely egy svéd lapból Nyers Rezső nyilatkozatát hozta, aki azt mondta, hogy hiba volt a reformok lefújása, újra el kell őket indítani, Magyarországnak meg kell változnia, be kell kapcsolódnia a nyugati gazdaságba. Amikor ezt meghallgattuk, azon töprengtünk, hogy ebből mi lesz? Kádár bukik-e vagy minket csuknak le? Skizoid helyzet volt, hogy megszólalhat Nyers ebben a témában, ami tabu volt, hogy a reformokat újra elindítaná. Azt is mondta, hogy szovjet és NDK nyomásra állították le a reformokat. Ezek a kijelentések képtelenül bátornak tűntek. A reform ugyan nem indult újra, de annyira legyengült az állam- és pártvezetés, hogy lehetett róla beszélni. 78 után beindult a reformpublicisztika második hulláma, és érezni lehetett, hogy a rendszer most megroppan, és valójában már csak Kádár személye tartja össze a politikai vezetést. Ellenzéki körökben megszűnt a félelem, olyan nyíltan és keményen bírálták a rendszert, amit valószínűleg 56 óta nem tettek, így változás állt be az ellenzékben is.

Az énvelem folytatott vitában fölbukkant Krassó György, aki ekkor kezdte kialakítania maga saját ellenzéki profilját, és vele szép lassan az 56-osok is megérkeztek, akiknek addig a félelme igen nagy volt. Mi az 56-osok közül ekkor Eörsi Istvánt ismertük, aki persze nem mint 56-os, hanem mint író csatlakozott az ellenzékhez, jóban voltunk Donáth Feri bácsival. Az 56-osok azután a nyolcvanas évek elejétől kezdtek többen feltünedezni – ez a forradalom 25. évfordulójával függött össze.  Vajda Mihály fogalmazta meg, hogy a magyar ellenzék kötelessége 56-tal foglalkozni, és Kelet-Európának ezt a legnagyobb népfelkelését nem lehet a magyar ellenzék nézetrendszeréből kivonni. 79-80 körül így az ellenzék végleg részévé vált a magyar szellemi életnek.

79 októberében indul be a második Charta-aláírási kampány. A dolog spontán módon jött létre. Történetileg úgy alakult, hogy Rimma Vlagyimirovna, a feleségem egy este súlyos migrénben szenvedett, és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni. Fölmentünk Radnóti Sándorékhoz. Aznap kezdődött a per Prágában, a Szabad Európából már tudtuk. Akkor azt mondja Radnóti, hogy indítsuk el a szolidaritási kampányt. Nem volt sok reményünk, és azt mondtuk, hogyha nem érjük el a 34 aláírót, akkor nem folytatjuk tovább. Elmentünk egy rozoga kocsin Vajda Misuhoz, Háber Judithoz – és két aláírás rögtön megvolt. Másnap végigszáguldoztuk a fővárost, gyalog, kocsival, és másnap estére 80 aláírás volt. Közben Zsille Zoltán lakásán beindult velünk párhuzamosan a másik kampány, nem tudtunk egymásról. Zsille, Solt Ottília egy Kádárhoz intézett levéllel indított. Két nap múlva a két lista 200–250 nevet tartalmazott. Ez fantasztikus dolog volt, ugyanis annyit jelentett, hogy a magyar értelmiség hangulata megváltozott. A 79-es kampány néhány munkajogi következményhez vezetett. Aláírókat behívtak, azonban a BM nem csapott le feltűnően. Ekkor már Magyarország térdig járt az adósságban, és tudtuk, hogy ebből már nagyon nagy baj nem lehet. Azért mégsem hiszem, hogy minden kockázat nélkül zajlott, mert a háttérben ott volt a Szovjetunió, ami kiszámíthatatlan volt.

– A Kádárnak vagy a KB-nak írt jelentések szerint az aláírók közül sokan azt nehezményezték, hogy nem tudták, hogy eljuttatják külföldre a tiltakozást, és be fogják olvasni a Szabad Európában. Ez egy valós probléma volt vagy csak utólag találták ezt ki?

–  Nem, ez nem így volt, aki ezt aláírta, pontosan tudta, hogy a tiltakozást eljuttatjuk minimálisan az érintettekhez. Az eljuttatás technikája egyébként úgy nézett ki, hogy egy este Radnóti Sándort fölhívta Kende Péter Párizsból, és Radnóti szépen bediktálta a 250 nevet. A feltétel az volt, hogy nem a Szabad Európának juttattuk ki, hanem az AFP-nek. A mi köreinkben akkor még a Szabad Európával való közvetlen kapcsolattartás tabunak számított. Az AFP-től a listát a Szabad Európa átvette, és akkor ők drámai hangon bemondták a neveket. A Charta ’77 Kádáréknak arra volt jó, hogy bebizonyíthassák, hogy nálunk liberalizmus van, sőt olyan furcsa, perverz fényben álltak ezek az akciók, mintha azt a lehetőséget akarták volna megteremteni Kádárék, hogy ne torolják meg, pedig a megtorlásban volt némi tapasztalata ennek a rendszernek. Ami pedig a legalizmust illeti, Jenei Zoltán zeneszerző azt mondta, hogy aláírja az ívet, de úgy gondolta, előzőleg ki kellene próbálni, hogy Magyarországon tényleg nem lehet-e publikálni. Elvitte a listát Rényi Péterhez a Népszabadsághoz. Rényi röhögve kérdezte, hogy „Úgy gondolja, hogy ezt mi publikálni fogjuk?!” Jeneinek igaza volt, hogy ezt ki kellett próbálni, mert ugyan mindenki tudta, hogy ezt senki nem fogja publikálni a hivatalos sajtóban, de mégse mondhassák, hogy ők erről nem tudtak.

Amikor 82-83 után távolodni kezdtem a demokratikus ellenzéktől és nyugatra akartam menni, ennek nemcsak magánéleti okai voltak, hanem ez a konstelláció nem tetszett már. Úgy gondoltam, senki soha nem fogja nekem fölírni érdemként hogy én ekkor és ekkor ezt tettem, mert az irodalmi arisztokrácia úgyse enged be az irodalomba, tehát hogyha a párt feloldja a publikációs tilalmat, én akkor se vagyok benn a Parnasszusban, hanem mondjuk csak a Parnasszus alatt, valamelyik völgyben.

– 1984-ben kerültél ki hosszabb időre Németországba DAAD ösztöndíjjal, illetve mindenféle hosszabbításokkal. Hogy tud meggyökerezni egy magyar író idegen nyelvi közegben, bármennyire is jól beszéli a német nyelvet? Hogy találtad meg a helyed?

– Annyiban segített a saját életem, hogy diákkoromban öt évig Moszkvában tanultam, ez szocializált engem egy másfajta társadalom befogadására. Ráadásul a német társadalom és a német nyelvterület sokkal könnyebben került közel hozzám és szabadabb atmoszférába jöttem ki. Ráadásul kellemes volt egy olyan helyen élni, ahol az ember kifejezhette magát, és bizonyos érdeklődésre tartott számot. Az is hozzátartozik, hogy az írói siker, amit ’79 óta elértem, az éppen azon alapult, hogy Magyarországon a rendszerrel szemben álló társasághoz tartoztam. Úgy hívják ezt a jelenséget, hogy dissident bonus. Tehát ha az ember ír egy többé-kevésbé gyatra szöveget, de mindezt, mint üldözött cselekszi, akkor sokkal jobb ítéletre számíthat a kritikusok részéről. Ez egy nagyon ellentmondásos helyzet, amitől kicsit szenvedtem is, és akkor nyugodtam csak meg, amikor 1982-ben az „Orwell-folytatás”-omat, amely 1985 címmel jelent meg, megsemmisítő bírálat érte a Spiegelben. Ez azért volt jó, mert egyfelől mégiscsak több millió példányban vágták le, másodszor pedig azért, mert megnyugodtam, hogy nekem sincs kegyelem. Ez legkésőbb ’89 után derült ki – akkor a hatodik könyvem jelent meg, a Körülmetélés, és akkor már nem létezett ez a fajta mártíromság. Ösztöndíjat ’85 után egyszer vettem igénybe, és onnantól csak attól az öt–tízezer olvasótól függtem, aki elolvasta vagy nem olvasta el a könyveimet. Az írásból nem lehet megélni, azonban minél ismertebb voltam német nyelvterületen, annál gyakrabban hívtak meg felolvasásokra, előadásokat tartani – és ez biztosította a megélhetésemet. Másfelől pedig ’86-tól dolgoztam a Deutschlandfunk magyar adásának, ami rendes jövedelmet biztosított, szabadúszóként.

– Milyen személyekkel, milyen társaságban mozogtál, milyen írói, művészi vagy politikai körökben? Németországban kikhez tudtál csatlakozni?

– Indításképpen 1970-ben Enzensbergerrel ismerkedtem meg. Az ő folyóirata, a Kursbuch, akkor a Rothbuch kiadóhoz tartozott. A Rothbuch pedig a diákmozgalomból kinőtt kiadó volt, tehát baloldali társaság. Ez az akkori baloldalnak a Kelet-Európa iránti exkluzív érdeklődését tükrözte. A német értelmiségnek az irányadó nemzedéke ’68-as baloldali volt. Az én környezetem ezekből a Kelet-Európából jött írókból állt, például a Romániából áttelepült temesvári írócsoport tagjaival barátkoztam, Herta Müllerrel, Richard Wagnerrel. Részt vettem 88-ban a politikai akcióikban a falurombolás ellen, a Ceausescu ellen tüntetésen a Gedächtniss Kirche előtt, ahol több német és román titkosrendőr volt, mint ahány tüntető. Otto Schilli, amikor zöld volt, akkor egyike volt azoknak, akik tényleg érdeklődtek a kelet-európai mozgalmak, az ellenzék iránt, és ezekkel az emberekkel meghitt és baráti kapcsolatom volt. 84 végén létrejött, és erősödött meg a kelet-nyugati párbeszédcsoport Dieter Hesse vezetésével. Ez a csoport volt az, amelyik az első áttörő, nyilvános sikerét Konrád György 82-es beszédével aratta, amelyben Konrád nyilvánosan Jalta felülvizsgálását javasolta. Ez a csoport a békemozgalomnak azt a részét képviselte, amely nem egyoldalú nyugati, hanem mindkét oldalon való leszerelést követelt. Ez a fajta kiegyensúlyozott békemozgalom lehetővé tette, hogy keleten is létrejöjjön egy hasonló, például a Dialógus Budapesten vagy a Volnoscsi Pakoj a lengyeleknél. Ezeken a csoportokon keresztül a lengyelekkel is volt kapcsolatom, tehát a Solidarnosc mozgalommal, és a kapcsolatrendszer kiépülésének az első komoly sikere a Kursbuch 1985. szeptemberi Kelet-Európa-száma volt, amelyben közreműködtem, mint kéziratbeszerző-szervező, és saját művel is, ahol megírtam a rendszerváltás forgatókönyvét, tehát hogy szerintem a szocialista országokból hogy fognak kivonulni az oroszok. Az akkori, kelet-európai ellenzékkel együttműködő nyugati elitnek két nagy fegyverténye volt: az elsőhöz csak annyiban volt közöm, hogy sok emberrel beszéltem, aki részt vett benne. Ez a Budapesti Kulturális Fórum alternatív rendezvénye volt, amelyet Konrád György szervezett, és ahol olyan emberek vettek részt, mint Enzensberger vagy Susan Sontag, tehát ezek a prominens baloldali figurák. A másik 88 nyarán – a Kádár lemondása előtti héten – az Ein Traum von Europa, ami az első olyan rendezvény volt, ahol öt világrész képviselői gyűltek össze Európa jegyében. Ez egy nagy európai szellemi esemény volt.

– Hogy kerültél Bécsbe, és mit csináltál ott?

– Bécsbe úgy kerültem, hogy 85-ben hazajöttem a német DAAD ösztöndíjból, ebből a kétéves kintlétből, és olyan heveny depresszióba estem, ami a legrosszabb időkben sem volt jellemző rám. Amikor egzisztenciális fenyegetettségben éltem, akkor is jobban éreztem magam, mint ebben a fellazult, langyos, és közben már a mostani idők cinizmusát is magában hordó, kései Kádár-korban. Ráadásul 86 tavaszán egyszer csak nem kaptam útlevelet, és a bécsi barátaimat megkértem, hogy szerezzenek nekem egy kamu munkaszerződést. Ezt meg is tette egy történettudományi intézet. Mivel úgy gondoltam, hogy én nem akarok többé útlevélkérési, meg -könyörgési ügybe bonyolódni, egyéves munkavállalásra mentem ki Bécsbe, úgy, hogy a fizetésem egy részét hazautaltam schillingben, amit aztán a családom megkapott forintban. A 88-89-es év Bécsben nagy időszakom volt, mert világossá vált, hogy amit politikailag eredetileg akartam, hogy túléljek, az megvalósult, a rendszer, amelynek mindenféle nehézségeimet köszönhettem, véget ért. Ez egy páratlan, kellemes érzés volt! Ugyanakkor volt egy másik, egy ennél bonyolultabb érzésem is – nevezetesen kezdtem rájönni, hogy megszűnt az ellenzéki szerepem, és váltanom kell. A Körülmetélés írása jelezte ezt a váltást, meg akkori, más műveim. Úgy éreztem, hogy kifelé kell mennem a politikából. A kétlakiság pedig a német hatással egészült ki, és ez a folyamat természetesen ment végbe, semmilyen drámai törés nem volt!

– ’89-ben azért eszedbe jutott, hogy lehet, hogy mégiscsak haza kéne menni Magyarországra? Mi volt az, ami mégiscsak itt tartott?

– 88-tól szabadon utazhattam, noha, mint kiderült, 89 augusztusáig listán voltam, megnéztek a határon. Voltak késztetéseim, hogy hazamenjek – főleg politikai ajánlatok –, de nagyon prózaian inkább arról volt szó, hogy a Bécsben akkor a már kiépült munkakapcsolataimat nem akartam veszélyeztetni. Ugyanis ez az egyébként kiváló rendszerváltás, aminek én tényleg örültem, és úgy gondoltam, hogy nagyjából ez az, amit akartam, minimum azzal kecsegtetett, hogy nem fogok tudni megélni. Szabadfoglalkozású értelmiségi voltam, és nem éreztem magamban kellő erőt és hajlandóságot arra, hogy fölépítsek egy írói pályát Magyarországon is. Mivel lehetett utazni, ez a Bécs–Budapest távolság nem tűnt olyan leküzdhetetlen akadálynak, ezért az, hogy én kinn maradok, föl sem merült egy ideig a fejemben. Az igazi döntés 93-ban történt, amikor beadtam az állampolgárság iránti kérelmet és fölvettem az osztrák állampolgárságot. Itt az volt a motiváció, hogy szerettem volna nyugdíj- és egészségügyi biztosítást szerezni Ausztriában, amit Magyarországon egyre kevésbé tudtam volna elérni. Aztán 1995-ben a Collegium Hungaricum vezetőjének pályáztam Berlinben. Ez volt az a döntés, ami már megváltozhatatlannak bizonyult. ’93-ig ideiglenesen állomásoztam Ausztriában, de a Berlinbe való átköltözés volt az, ami az igazi döntés volt.

– Berlin annyival többet látszott nyújtani, mint Budapest?

– Ami régi szerepköröm volt, tehát a nyolcvanas évekre visszanyúlóan a kulturális diplomata szerepkör, a Magyar Házba való kinevezéssel kulminálódott, és ekkor éreztem, hogy az íróságom mellett beletaláltam abba a szerepbe, amit be akartam tölteni. Ez a szerep viszont azt írta elő számomra, hogy ott kell lenni, ahol a kiadója, a közönsége van az embernek, és ez a német nyelvterület volt, és ezen belül is Németország. Tehát a döntésem egzisztenciális volt, politikai megfontolások nem játszottak benne szerepet. Más kérdés, hogy a magyar politika alakulása később megerősítette: helyes volt a döntésem, hogy nem akarok részt venni a magyar politikának a kis vármegyei stiklijeiben. Ebben volt némi eltávolodás – nem a kultúrától, de a politikától feltétlenül.