Ferenc Dr. Horváth

És hogy ebben [Tiszavasváriban a cigányok között közösségszervező munkát végez] mi a szép? Meg mi az, ami mégis motivál? Az, hogy ebben lehet nagyot alkotni! Ebben lehetne jó példát mutatni az embereknek, és ebből lehetne felhozni a cigányokat abból az aljas posványból, ahova belekerültek harminc év alatt! Mert odakerültek! És bárki bármit mond, valahol ebben igazságuk van, hogy a végén állatokká válnak, ha így marad minden! A közmunkás-lét, hogy a gyereke is oda fog belekerülni… Százból egy ha kikerül, és az is az identitását elveszti, és egy nulla lesz! Mert a mi szemszögünkből az nullává válik, hiába lesz professzor belőle, ha már szégyell visszanézni oda, hogy honnan származott. És nagyon-nagyon sokan szégyellnek visszanézni! Meg már az a közeg nem a közegük. De hogyha az okos, ügyes, sok pénzt kereső ember nem akar segíteni ezeken, akkor ezek mindig ott maradnak! Ez mindig egy juhnyáj lesz így! Egy kihasználható, aljas kis juhnyáj. Amit én csinálok az is egy Don Quijote-dolog így, egyedül! Az a közösségszervező brigád, akikkel vagyok, sokkal értelmesebbek, mint én vagyok! Jókat lehet tőlük tanulni! Ez tény. Tanulom a demokráciát is – ugye én, a despota, aki eddig azt mondta, hogy parancsuralmi rendszer, és kész! Tényleg ez egy nagyon jó tanulási folyamat nekem. Szellemileg szinten tart, pénzt is keresek belőle, és még jót is teszek! Tehát azért ezek motivációk. A személyes bátorságot pedig egy személyes egészséges félelemérzettel bástyázom körbe, hogy tudom, hogy ahova megyek, ott lesznek ellenségek! Eddig is arrafele mentem, ahol ellenségek voltak, szóval ez olyan nagyon nekem nem új! […] Én azt mondom, hogy minden cigány értelmiséginek tennie kellene valamennyit azért a közösségért, ahonnan származik. Ki kell keverednünk abból a fajta létezésből, ami azt jelzi vissza, hogyha kiszakadt a közegből, és forrásai is vannak, egy szemernyit nem csöpögtet vissza, hogy nehogy visszasüllyedjen! Szóval, amikor a cigány vállalkozók képtelenek arra, hogy egy irányba elmozduljanak, és segítsenek valamit, az nem helyes! Azt mondom, hogy megérte tanulni! Megérte vállalni a küzdelmeket! Ötvenéves fejjel is azt mondom, hogy küzdeni kell! Nem kell még leírni magam, és senki másnak sem kell, aki valamit megtanult, de a szakmájában legyen tudós, adja a legjobbat! És ne felejtse el, hogy honnan származik!

Az iskola nagyon jó iskola volt! Sokszor el vagyunk ájulva a városi iskoláktól, de higgye el nekem, hogy vidéken, ha van egy jó tantestület, százszor többet tudnak alkotni, mint itt, Budapesten, ebben az elidegenült, hideg világban. Olyan jó alapokat kaptam, hogy dönthettem, hogy Tokajba akarok gimnáziumba, vagy Szerencsre. És mivel nem tudtam eldönteni, apu eljött velem az igazgatóhoz, és megkérdezte a Kovács igazgató urat, hogy melyik a jobb gimnázium? „A szerencsi jobb! De oda nehezebb a bejárás!” – válaszolta. „Akkor a szerencsibe fog járni!” Eldöntötte helyettem! Úgyhogy bizony öt órakor föl kellett kelni ahhoz, hogy hatra leérjek az állomásra, és az állomásról átjussak harminc kilométerre Szerencsre, a Bocskai István Gimnáziumba. […] Ott már a világ kinyílott. Már nemcsak a kétkezi fizikai munkások gyerekeivel, hanem az állatorvos, az ügyvéd, a jogászok gyermekeivel jártam iskolába. És akkor már éreztem a társadalmi különbözőséget, hogy nem ugyanazok a gyökereink. Nekik az élet könnyebb. Az ő szüleiknek nem jelent gondot bárhova befizetni őket. Mondjuk nekem se jelentett, mert ha valamire szükség volt, az apám biztos, hogy előteremtette. De azt az ember érzi, hogy valaki egy jó polgári családból jön, vagy pedig egy cigány kis közösségből, ahol nem olyan fontos a tanulás. Amíg ők némely dolgot könnyen tudtak abszolválni, mert egy mérnökember vagy egy jogászember jobban el tud magyarázni dolgokat a gimnáziumi tananyagból, addig nekem sokszor egyedül kellett megküzdenem vele, mert nem volt kit megkérdezni.