The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Ferenc Dr. Horváth (* 1966)

• 1966 született Sárospatakon

• 1985 érettségi a szerencsi Bocskai István Gimnáziumban

• 1986 rendőrtiszthelyettes-képző iskola Budapesten

• 1986–96 rendőr a BRFK X. Kerületi Rendőrkapitányságán

• 1988–89 zászlósképző iskola Budapesten

• 1996–97 a BRFK Tímár utcai Bevetésirányító Központban dolgozik

• 1997–2004 a BRFK Központi Ügyeleti Főosztályán bevetésirányító

• 2002 Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán diploma

• 2004 a Rendőrtiszti Főiskola

• 2004–2006 az ORFK, Közbiztonsági Főigazgatóság Főügyelet főreferens

• 2005– alapító elnöke a Roma Rendőrök Országos Egyesületének

• 2006–2008 bevetésparancsnok

• 2007–12 hátrányos helyzetű fiatalok számára klubot működtet

• 2008– nyugalmazott rendőr őrnagy

• 2008 A Fiatalok az Emberi Jogokért Alapítvány elismerését kapta meg

• 2016– Tiszavasváriban közösségszervező

Interjú Dr. Horváth Ferenccel

a Post Bellum és az 1956-os Intézet Alapítvány részére

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2017. március 21.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 2 óra, 46 perc, eredeti 59 oldal, szerkesztett 45 oldal

K.: 2017. március 21-én kezdjük az interjút dr. Horváth Ferenccel. A szokásos első kérésem, kérdése, az lenne, hogy meséljen a családjáról, a gyökerekről. Hova született?

V.: 1966. október 15-én születtem Sárospatakon, de Sárospatokon soha nem éltem. Tizennyolc éves koromig mérvadóan Tarcalon éltem, ez Tokaj mellett egy ötezer fős nagyközség volt, szerintem most is az. Mellette ötéves koromban durván egy fél évet, évet élhettem Olaszliszkán. Azon az ominózus Olaszliszkán. Ott a nagyszüleim éltek, laktak, de ez nem volt mérvadó a nevelésem tekintetében. Az általános iskola befejezése után…

K.: Ne vicceljen! Már be is fejezte az általános iskolát?! Ez így nem jó! A családjáról meséljen valamit! Mit tud a nagyszülőkről?

V.: A dinasztia jogán nálunk az elsőszülött viszi tovább a nevet, és az én emlékeimben az első Horváth Ferenc a nagyapám, aki megjárta frontot, és ott elvesztette a jobb kezét, és utána éjjeliőrként, csőszként dolgozott, mellette azonban nem bírta abbahagyni a zenét, a zenélést, és ő nagybőgős volt. Megtanulta állal lefogni a hangokat, és a Rózsa Györgynek a Leg… leg… leg… című műsorában is szerepelt úgy, mint a legnagyobb akarattal rendelkező nagybőgős. Utána még volt olyan hogy lakodalmakban is végigzenélte a többiekkel ezt a lakodalmas időszakot.

Nagyanyám egy egyszerűnek mondható cigányasszony volt, de nagyon nagy akarattal rendelkezett, és öt gyereket nevelt fel úgy, hogy ugye a férje ezzel a fogyatékkal élt.

Édesapám szintén zenész lett, ő is nagybőgőből és dobból szerzett B kategóriás előadóművészi működési engedélyt, de valójában nem olyan sokat dolgozott így előadóművészként. Édesapám kvázi egy polihisztor. Csak a képzettségeit mondom: Diesel mozdonyvezető, villamosvezető, nehézgépkezelő, tetőfedő bádogos, mellette fegyveres biztonsági őr volt már itt, Budapesten – de ne ugorjunk akkor előre! Tehát tényleg nagyon-nagyon sok szakmát megtanult azért, hogy érvényesülni tudjon. A zenét talán éppen azért hagyta abba, mert neki is már három gyereke volt elég hamar. Huszonhárom éves volt, amikor én születtem. Harmincéves korában már egész jó helyeken muzsikált! Volt Debrecenben, egy komolyabb étteremben, az Aranybikában, és Hódmezővásárhelyen is zenélt. De aztán abbahagyta, mert a családi élete fontosabb volt számára.

A másik nagyapám, az édesanyám részéről, Glonczi Ferenc. Ő pedig egy szegkovács dinasztiából származott, tehát jó tehetsége volt a kovácsmunkához, de a tetőfedő bádogos szakmát is kitanulta, és az ottani helyi kőbányában dolgozott kvázi karbantartóként. Ő is nagyon sokrétű ember volt a szakmájában, a kétkezi munkájával.

K.: Ők is tarcaliak?

V.: Igen, igen. Tehát ezért lett az, hogy Tarcalra kerültünk. Kvázi az anyóséknál laktak apuék, és nagyapámtól apu is megtanulta ezt a tetőfedő bádogos szakmát, amivel aztán ő ipart is szerzett, úgymond. És utána sokszor együtt dolgoztak, és nagyon-nagyon sokat dolgoztak! Hét falunak voltak a bádogosai, tehát ahol új házak épültek, ott általában nekik is szerep jutott.

A nagyanyám, az édesanyámnak az anyja, egy tipikus romungró cigányasszony volt.

K.: Az mit jelent?

V.: A romungró azt jelenti, hogy már a nyelvet nem beszéli, de elég sok szó megragadt neki ebből a sinto nyelvjárásból, ami a kárpáti cigány dialektus. Én akkor gyerekként sokszor nem nagyon tudtam értelmezni, hogy ő miket mond. Tehát hogy „elvisz a kóró!” Meg ilyenek. Én akkor nem nagyon értettem, hogy ezek micsodák, de aztán utána, amikor már felnőttebb lettem, és úgy próbáltam valahogy a cigány nyelv iránt érdeklődni, akkor rájöttem, hogy ez a kárpáti cigány beszédje, és elég sok mindent megértek anélkül, hogy valaha is tanultam volna, valószínűleg a nagyanyámnak köszönhetően.

A másik nagyapám, aki kovács volt, végül is egy oláhcigány dinasztiából származott. Neki még voltak olyan felmenői, akik lóvásárral foglalkoztak, de ő már teljesen letelepedett. Úgyhogy egy nagyon kevert nemzetség vagyunk.

A másik oldalról, édesapám oldaláról az ember, aki a kezét elvesztette, Horváth Ferenc, a nagyapám, ő azonban egyáltalán nem volt cigány! Tehát a dédnagyanyám egy echte magyar asszony volt, és ennek a magyar asszonynak egy zsidó úrtól lett gyermeke, tehát egy ilyen megesett gyermek volt az én nagyapám. Tehát ebből a szemszögből több vérvonal is keveredik az én véremben! Erre nagyon büszke vagyok!

K.: Helyes!

V.: Tegyük hozzá, hogy mindegyiktől úgy érzem, hogy kaptam valamit. Tehát mindegyik vérvonalnak van valamiféle jellemzője. Most ezt nem rossz értelemben, hanem jó értelemben mondom, és úgy érzem, hogy ezek, ha valamilyen úton-módon is, de genetikailag valószínűleg hatottak rám. Már nem tudok erről mást vagy többet beszélni…

K.: Ez szép történet! Meséljen az édesapjáról valamit! Gondolom, róla sok emléke van!

V.: Igen. Ahogyan már beszéltem is róla, ő polihisztor volt! Tényleg! És valami rettentő vaslogikája van! Tehát a gimnáziumban, amikor valamilyen – azt hiszem – geometriai tételt kellett volna kidolgozni, és sehogy sem ment, mert három-négy variáns is volt az én fejemben a tanultak alapján, és nem boldogultam vele, akkor megkérdezte, hogy min szenvedek már annyira, mert látja, hogy már rosszul vagyok. És mondtam, hogy nem tudom, hogy melyik tanultat alkalmazzam ahhoz, hogy ezt a kérdést tényleg könnyedén megoldjam. „Hát akkor mondd el nekem, fiam!” Nem akartam megbántani, hogy nyolc általánossal nem biztos, hogy ez olyan könnyű dolog lesz! De hát ugye ő a gyakorlatban nagyon sok olyan kvázi szögfüggvénnyel dolgozott, hogy a helyén legyen az, amit ő kivág és összeilleszt. Tehát végignézte a példát, megmondta, hogy szerinte ezt így kéne, úgy kéne. Most nem mondom azt, hogy megoldotta a példát, de adott egy olyan komoly instrukciót, egy olyan irányt, aminek a mentén már nagyon könnyen ment! Így is nevelte a gyerekeit is, nagyon vaslogikával, nagyon következetesen.

K.: Foglalkozott önökkel?

V.: Azt mondom, hogy kevésbé, mint az anyu, mert ő nagyon elfoglalt volt. De ő tényleg beavatott minket a szakmájába. Vezettem én Diesel-mozdonyt is tizenkét évesen. „Na, akkor próbáld ki, itt vagyok melletted!” Mert ugye a Diesel-mozdony kétsofőrös, tehát itt is, ott is lehet vezetni, és ha a másik oldalon ott ül valaki, akkor azért nyugodt az ember. Tehát kipróbálhattam azt is! Tizennégy éves koromban elvállalta ott, Tarcalon egy KISZ-lakótelepnek a tetőfedő bádogos munkáit. Abban az időben az egy nagyon komoly pénzösszeg volt, de nagyon sokat is kellett dolgozni! És bizony én tizennégy évesen már nagyon sokat dolgoztam mellette. Önként! Tehát nem az volt, hogy most mindenáron muszáj, hanem hogy „juj! Apu azt mondta, hogy…” És édesanyám is képes volt arra, hogy megtanulja ezeket a horganyzott lemezeket összecinezni, otthon. Tehát előállítani azt, amit majd ott fönn, ilyen oldalszegélyeket ha föl kell rakni – precski (??) szegélynek hívták ők –, akkor ugye ezek ilyen darabok, előreformázott lemezdarabok voltak, és akkor abból, ha kellett kettő méter vagy hat méter, akkor azt össze kellett forrasztani, de úgy, hogy ott se ázzon majd be, és anyu azt megcsinálta.

Na most lehet, hogy takarékossági szempontokból, hogy minél több pénze maradjon az öregnek, vett ilyen 2 méterszer 1,5 méteres horganyzott lemezeket. Egy táblát gondoljon rá. És akkor mondjuk hetven táblát. Na most azt haza kellett húzni egy ilyen kis szekérre egy motorkerékpárnak a kerekei voltak felszerelve. Hát az elég súlyos volt! Azért azt hazahúztuk az öcsémmel, aki szintén vagy tizenkét-tizenhárom éves volt abban az időben. És hát így elég sokat dolgoztunk! Képes voltam én is arra már tizenöt-tizenhat évesen – ez egy két-hároméves időintervallum biztos volt –, hogy fölvágjam a lemezeket. Tehát olyan 25 cm szélességben, 2 méter hosszan kellett egy vágást csinálni, és akkor 4 x 25, azt hiszem, négy jött ki, 1 méterszer 2 méteres táblák voltak. És akkor azokat úgy fölvagdostam, és örültem neki, hogy segíthetek! De aztán utána ekkora lett a kezem a nagyon sok erőlködéstől! De úgy örült neki apám, hogy segítünk neki.

És úgy nagyobbacska voltam már, meg mellette voltam, és akkor is úgy valahogy egy másik munkát kellett végeznie, ott meg már kezdték a határidők szorítani, és mondta, hogy húzgáljuk föl a lemezeket. Ez ilyen lapos tetős, nagy, négylakásos, egyemeletes társasházak voltak egybeépítve. Mi föl is húztuk, erre az ottani szigetelők, bajuszos emberek mondták: „Hát de fiam, hát addig nem tudjuk leszigetelni, amíg nincs fenn a kéményszegély a kéményeken!” Ugye ahol kijön a kémény a lapos tetőből. És akkor ott voltak a darabok, minden, apát sokszor láttam, hogy hogy csinálja – nekiálltam, és azt a nyolc kéményt megcsináltam én, ilyen tizennégy-tizenöt évesen!

És akkor még azért gyerekes voltam, meg hát a kölök is, az öcsém is ott volt mellettem. Odaírtam egy ilyen szurkos papírra, hogy „My father is the best father int he world!” – „Az én apám a legjobb apa a világon!” És nem gondoltam, hogy ezt azok közül a munkások valaki megérti. De utána ezt elmesélték apunak, hogy a fiad azt írta, hogy te vagy a legjobb apa vagy a világon! Egyszer csak azt mondja nekünk apa, hogy „menjünk, mert el kell menni a vasas boltba!” Ugye akkor még a vasas boltban volt minden, ami csak kellett egy ilyen nagyközségbe. Hú! Már szenvedtem, hogy Úristen, már megint mit kell majd dolgozni, megint a szabadidő rovására satöbbi. És amikor megérkeztünk, apám azt mondja „na, mondjad már, hogy milyen motor kell?” „Hát – mondom – milyen motor kell nekem? Mit tudom én!” „Hát – azt mondja – választhatsz egy motort!” Hát persze nem volt bent az a Simson, amit én szerettem volna, de volt egy Simson Swalbe! Az egy fedett Simson volt, olyan régebbi típus, de jobban ment, mint a kis Simsonok, amik akkor, abban az időben nagyon menők voltak! És akkor kérdeztem tőle, hogy „ezt is választhatom?” „Vigyük!” És be volt csomagolva. A főnök is jó barátja volt apámnak. „Na, akkor mi elmegyünk beszélgetni, te meg szedd szét! Csomagold ki!” Ilyen nagy fakeretben rendesen ott volt a motor. Hatalmas élmény volt azt kiszedni onnan! Utána feltöltötték nekem benzinnel, azt már lehetett is kipróbálni! Szóval ez hatalmas élmény volt számomra! Úgyhogy a gyerekkorom végül is gyönyörűséggel telt el! És sok munkával.

Barátaim vegyesen voltak. Tehát én már nem a cigánytelepen éltem. Mert két cigánytelep volt, egy öreg cigánytelep meg egy új telep, tehát egy új cigánytelep, itt épültek az úgynevezett CS-házak. De mi nem laktunk ott soha, mert a Fő utcán laktunk, először a nagyiéknál ugye, utána apu vett szintén a Fő utcán egy kétszobás házat. Végül is én nem a cigánytelepen nőttem fel, de nagyon-nagyon sok barátom volt onnan is, hiszen az iskolába együtt jártunk. De kvázi vegyes volt a szocializáció. Ez a falu egy romungró falu volt, tehát már a cigány nyelvet sajnos nem beszélték. (Később pedig nagyon tudtam volna neki örülni, hogy nem kell az egyetemen ugye szenvedni, hogy még egy nyelvvizsga, és honnan, hogy kaparjam össze!)

Abban az időszakban, úgy a hetvenes évek végén nem volt ez a hatalmas nagy társadalmi elkülönülés. Mindenki dolgozott, vagy a kőbányában dolgozott, vagy a mezőgazdaságban, a termelőszövetkezetben, vagy a vasútnál, vagy átjártak Szerencsre valamilyen munkákba, de alapvetően mindig volt munkájuk az embereknek. És mivel ugye a találkozási pontok is megvoltak, tehát a kocsma, a művelődési ház, ilyesmi – fizetésnapon ott is állt néha a balhé, de együtt voltak. Megismerték egymást, ismerték egymás szegénységét, nyomorát, örömét, bánatát. Nem volt ez a hatalmas nagy társadalmi feszültség, amit most érezni lehet a társadalmunkban.

Tehát tényleg egy boldog gyermekkorra emlékszem, ahol végül is egy kiemelt szerepünk volt abból a szempontból, hogy aput nagyon kultiválták. Tehát a falunak a vezetése is szerette. Volt szakszervezeti bizalmi. És benne volt – nem tudom, minek hívták –, most Gyermekjóléti Szolgálat, amiben társadalmi megbízottként dolgozott, és sokszor került olyan döntéshelyzetbe, ami a cigányokat is érintette. És végül is azt kell, hogy mondjam, hogy rossz döntésnek érzem én, hogy otthagyták ezt a nagyközséget. Majd erre is sort kerítek, hogy vajon miért.

A lényeg az, hogy három testvérem van. A legkisebb, az tizenegy évvel fiatalabb nálam.

K.: Három fiú?

V.: Nem. Úgy jöttünk sorban, hogy én, egy lánytestvérem, egy fiútestvérem, és egy lánytestvérem, tehát szépen sorban!

K.: Tehát akkor négyen vannak.

V.: Négyen vagyunk testvérek, igen. A kicsi, a Bea utánunk született. Tehát mi hárman úgy kétévente, aztán ő egy későbbi időpontban. De tényleg arra neveltek minket, hogy jó testvérek legyünk. Soha egyikünk sem bántotta a másikat vagy ilyesmi. Én voltam a vezéregyéniség, mert meg kellett tenni mint elsőszülöttnek, de egyébiránt a mai napig is úgy vagyunk, hogyha valakinek baja van, akkor mindenképpen segít rajta a többi!

És utána ugye általános iskolába kerültem. Ott, Tarcalon.

K.: Ott milyen volt akkor az az iskola?

V.: Az iskola egy nagyon jó iskola volt! Tehát sokszor el vagyunk ájulva a városi iskoláktól, de higgye el nekem, hogy vidéken, ha van egy jó tantestület, százszor többet tudnak alkotni, mint itt, Budapesten, ebben az elidegenült, hideg világban! Olyan jó alapokat kaptam, hogy dönthettem, hogy Tokajba akarok gimnáziumba menni vagy Szerencsre! És mivel nem tudtam eldönteni, apu eljött velem az igazgatóhoz, és megkérdezte a Kovács igazgató urat, hogy „igazgató úr! Melyik a jobb gimnázium?” – „Hát – azt mondja – a szerencsi jobb! De oda nehezebb a bejárás!” – „Hát akkor a szerencsibe fog járni!” Eldöntötte helyettem! Úgyhogy bizony öt órakor föl kellett kelni ahhoz, hogy hatra leérjek az állomásra, és az állomásról átjussak a 30 kilométerre lévő Szerencsre, ami ugye egy kis város, a Bocskai István Gimnáziumba.

Ezzel kapcsolatban is azt kell hogy mondjam, hogy apám mindig nagyon határozott volt. És az eredményeinket sem ismerte el soha olyan teljes erővel, csak egy kicsit. Majd erre is mondok egy példát.

Tehát lényeg az, hogy az általános iskolai éveim nagyon szépen teltek. Egy kicsit az átlag fölött tanultam. Nem jelentett gondot a tanulás. Tehát olyan szemszögből, hogy volt egy bizonyos ritmusa, de én attól még rettentő rossz gyerek voltam! Tehát azt hiszem, negyedikben mindenből ötös voltam, csak magatartásból négyes! Rettentően rossz voltam!

K.: Igen?

V.: Hát igen, igen! De amikor az iskolában voltunk, akkor úgy nem volt velem gond! Amire kíváncsi voltam, az nagyon érdekelt! Ha valami nagyon érdekelt, azt nagyon komolyan tudom venni! A mai napig is így gondolom. Ami meg nem érdekelt, azt meg úgy teljesítettem. Általában a négyes szintet úgy ütötte a tanulmányi eredményem mindig, vagy a fölött valamivel. De mindig azt mondták, hogy én többre is képes vagyok. Hát…

K.: Ezt kik mondták?

V.: A tanárok. Hogy én sokkal többre is képes lennék. De ezzel úgy inkább inspirálni akartak, hogy kiemelkedjek az átlag cigánygyerek légkörből. Akkor már úgy azért vegyesen voltak az osztályok – még akkor nem volt ez az aránytalanság, hogy most már több a cigánygyerek, és kevesebb magyar, hanem szerintem olyan átlagosan oszlott el.

K.: Tehát úgy fele-fele szinten? Mondhatjuk?

V.: Igen, igen.

K.: Igen?

V.: Tehát mit tudom én, harmincfős osztályból tíz-tizenöt fő cigánygyerek volt.

K.: Bocsánat, hogy közbevágok, de azt számon tartották, hogy ki cigány, ki magyar? Vagy ez sem volt téma?

V.: Számon tartották. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten, valahol valami titkos mappában azért ott volt, hogy ki milyen származású.

K.: Tehát a tanárok. De én most magukra gondoltam….

V.: Tehát hogy éreztük-e azt, hogy…? Igen, igen. Én mindenképpen! Tehát maga az identitás, az minden nagyszülőnkben, szülőnkben megvolt. Tehát hogy a cigány emberek büszkék voltak arra, hogy ők cigányok! És ugye az én esetemben letagadni se nagyon lehetett, bár vannak fehérbőrű felmenőim is. Tehát nagyapám is fehérbőrű volt, mind a kettő. Meg a nagyanyám se volt soha ilyen barna. Az én olaszliszkai nagyanyám volt nagyon fekete! Na, hát én is az vagyok, úgyhogy valamit azért csak örököltem attól az erős, akaratos asszonytól, aki képes volt összetartani a családját minden körülmények között! Elment ő halászni a Bodrogra, hogy legyen hal, hogy legyen mit enni a gyerekeknek!

Tehát azt mondom, hogy az iskolai élményeim, azok szintén pozitívak voltak. A tanulással úgy nem volt gond. Tetszett nagyon a történelem meg az irodalom is. És hát végül is dönteni sem tudtam. Apuék is többet akartak kihozni belőlem. Aztán apu is bebizonyította! Elvégzett egy vendéglátó-ipari szakközepet! Felnőtt fejjel! Csak azért, hogy neki is meglegyen az érettségije… „Nekem már van!” És képes volt rá, hogy csak azért is megcsinálja, így ilyen felnőttképzés keretében! De alapvetően ők ugye fizikai munkából élő emberek voltak, és valahogy mindig többre akartak tartani, mint amire én magam. Én speciel tévészerelő szerettem volna lenni, de nagyon! Úgy tetszett, hogy ott van az a sok műszer, és valamitől az működik! De hát soha nem sikerült megtudnom úgy igazán, hogy hogyan működik! Mert amikor ugye az általános iskola befejezése környékén jártunk, és el kellett gondolkozni, hogy vajon hova, mit, én tényleg szerettem volna, hogy értsem, hogy mitől vannak azok a jelek! És hogy megy bele? És ha elromlik, mitől lehet megjavítani? Javítottam is én utána később egyébként, de nem úgy, csak autodidakta módon. Tehát szerettem volna az lenni, de nem vettek oda föl, mert túljelentkezés volt, valahova Miskolcra. Miskolc-Perecesre fölvettek volna háztartási gépszerelőnek, és tetszett volna az is, de az már nem ugyanaz volt. Na most elmentünk Miskolc-Perecesre – az a nyolcadik osztályos időszakomban volt ugye. Egy nagyon komolyan cigányokkal fertőzött terület, tehát nem is az a jó világ! És apám azt mondta, hogy „na, ide fiam nem fogsz járni ki, ez biztos! Ezt nem hagyom! Úgyhogy felejtsd el!” És akkor ugye vissza az iskolába, hogy most mi legyen, hogy legyen? És akkor az igazgató azt mondta neki, hogy „nyugodtan mehet gimnáziumba! Az, hogy most a fiú tévészerelő akar lenni, nem zárja ki, hogy elmenjen egy gimnáziumba!” Tehát ő is inspirálta apámat, hogy „ugyan már, küldd már ezt a gyereket egy gimnáziumba! Hát van ennek agya!” Tehát valahogy ez így volt, mert ők barátok voltak az igazgatóval végső soron.

És akkor így kerültem a Bocskai István Gimnáziumba – ha minden igaz – 1980-ban Szerencsre. Hát ugye ez egy kicsit új világ volt egy vidéki srácnak, de nem volt olyan nagy különbség, mert Szerencs ismerős volt valamennyire, és elég hamar sikerült is beilleszkednem a közösségbe. Ahogy mondtam is, öt órakor indult a vonat, nagyjából hat, fél hét felé már az iskolában voltunk. Ez jó volt arra, hogy a leckét megcsinálja az ember, amivel elmaradt. Általában akkor már a portás kinyitotta nekünk az egyik termet, és akkor a bejárósok ott tudtak készülni. Tehát lehet, hogy ez is sokat jelentett, hogyha nem lett megcsinálva a lecke, akkor még mindig volt rá egy óra ott a gimiben reggel. És hát ott is szintén ilyen átlagteljesítés volt.

Kosárlabdáztam – ekkora termettel! Tehát benn voltam a pályán, de tényleg első osztálytól egészen a negyedik osztályig nyomtam ezt a sportot. Rettentő erős voltam tőle! Tényleg! Nem volt rajtam egy deka zsír sem! És imádtam! És 176 centis létemre – 176 centi magas vagyok – egy kézzel tudtam zsákolni! Azért az nagyon komoly dolog! Az 110 centis súlypontnövekedést jelent helyből! Tehát ugye a tanárok, a testnevelő tanárom, Szabó János tanár úr is nagyon szeretett emiatt, hogy ilyen akarattal tudtam ott felküzdeni magam a többi közé, akik fél méterrel magasabbak voltak nálam! Bal bedobó voltam. És annyira jól ment. Jártunk versenyekre. Soha nem felejtem el! Mert két élményem volt, ami nagyon meghatározó úgy a kosárlabdából: az egyik egy miskolci nagy meccs – sportcsarnok, sokan vannak, minden! –, és sikerül a sarokból dobnom egy kosarat úgy, hogy még a háló is fölcsapódik! Tehát annyira pontos volt a dobás! És tapsol mindenki! És én meg téblábolok a pályán, és majdnem elesek a saját lábamban! Tehát ez az egyik. Az ováció, meg minden! És jaj Istenem! De sokan nézhetnek most!

A másik pedig, az már egy picit gyilkosabb élmény. Már nagy, negyedik évfolyamosok vagyunk, „hó, már mi nagyon tudunk kosarazni!” És volt egy kis idő Miskolcon, és megittunk egy-egy felest, meg egy sört.

K.: Meccs előtt?

V.: Meccs előtt! Na most az úgy fölszívódott a hatalmas fizikai erőkifejtés közben, hogy kvázi a fél csapat fél részeg volt, a szó szoros értelmében! És pont egy olyan csapatot kaptunk ki, a Földes Gimnázium talán egy vagy két évfolyammal lejjebb lévő csapatát, amelyik rettentő erős és erőszakos volt! Itt elvitték a számat! Ez itt maradt örökre! Tehát mondjuk egy kétméteres pali elszaladt mellettem, és akkor elszámolta, elvitte a vállam! Olyan durván! Szerintem az edzőjük tanította arra őket, hogy ezt a meccset nemcsak szépen lehet játszani, hanem durván is! Tehát eldurvult a mérkőzés! És nagyon komoly kis sérüléseket szereztünk! Meg hát én is csináltam egy szándékos faultot, tehát hogy valaki kirepült a pályáról! De akaratlanul is, tehát már akkor mi is bevadultunk! Úgyhogy a meccs majdnem botrányba fulladt, de a végén ki is kaptunk pár ponttal! Utána felültünk a vonatra, és a Szabó tanár úr azt mondta, hogy „aki Szerencsig megszólal, azt leütöm!” Közben ő bokszoló volt, tehát meg se mertünk szólalni végig! És kettest kaptam! Igazolni tudom, hogy év végén – igazolni tudom, hogy – kettest kaptam testnevelésből! Tehát ilyen élmények voltak a gimiben.

Ott már a világ kinyílott. Már nemcsak a kétkezi fizikai munkások gyerekeivel, hanem az állatorvos, az ügyvéd, a jogászok gyermekeivel jártam iskolába. És akkor már éreztem a társadalmi különbözőséget, hogy nem ugyanazok a gyökereink. Nekik az élet könnyebb. Az ő szüleiknek nem jelent gondot bárhova befizetni őket. Mondjuk nekem se jelentett, mert ha valamire szükség volt, az apám biztos, hogy előteremtette. De azt az ember érzi, hogy valaki egy jó polgári családból jön, vagy pedig egy cigány kis közösségből, ahol nem olyan fontos a tanulás. Amíg ők némely dolgot könnyen tudtak abszolválni, mert egy mérnökember vagy egy jogászember jobban el tud magyarázni dolgokat a gimnáziumi tananyagból, addig nekem sokszor egyedül kellett megküzdenem vele, mert nem volt kit megkérdezni.

K.: És ez magában mit okozott?

V.: Nem okozott olyan törést vagy ilyesmit, csak elgondolkodtatott. Hogy nemcsak az a fajta erősen fizikai munkán alapuló élet van, mint amit én látok. Hanem vannak itt olyan szellemi foglalkozások is, ahol kvázi kevesebb fizikai energia-befektetés kell, lehet, hogy szellemi ennél sokkal több! Sajnos most már tudom, hogy sokkal több! És akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy lépkedek ugye a világok között. Tehát hogy ez a világ, amikor hazajövök, és a kultúrháznak az udvarán, ahol nem szabadott focizniuk a cigánygyerekeknek, és rohadt jól éreztem magam! Meg amikor számomra kissé elvont módon vitatkozunk valamiről, aminek a másik oldalon semmi értelme nem lenne, és lesöpörnék egy gondolatot, hogy márpedig ez engem nem érdekel! Tehát most hogy filozofálok én, mondjuk egy olyan emberrel, aki soha nem filozofált? Mígnem ezek hozzám képest sokkal jobbak voltak ilyen dolgokban.

Vagy például negyedik évfolyamosan, már ilyen tizennyolc-tizenkilenc évesen, őnekik már volt világlátásuk, ezeknek a polgári családból jövő gyerekeknek, és meg tudtak fogalmazni olyan politikai gondolatokat, amiket én nem is nagyon értettem. Tehát nem is tudtam, hogy az a politika kvázi hogy működik, csak amíg a történelemórán nem tanultunk arról, hogy marxizmus meg leninizmus, meg ilyesmi, de nekik már akkor voltak rálátásaik. Jó volt tőlük tanulni! Szívesen befogadtak a saját közegükbe, mert… Hát nem is tudom, hogy miért, de szívesen! Tehát talán azért, mert ők már akkor tudták azt, amit én maximum csak ilyen ösztön szintjén, hogy itt van egy cigány, aki nem olyan, mint a többi, meg itt van velünk, és körülbelül azon a szinten tud is teljesíteni, mint ahogy mi. És ők lehet, hogy tudták azt, amit én nem, hogy neki biztosan nehezebb ezt megvalósítani, mint amit nekünk úgy, hogy egy jó közegből jövünk iskolába, és hát helyben vagyunk, ez meg képes ötkor felkelni, hogy fél nyolcra harcra készen üljön a padban! De ezek akkor úgy nem voltak számomra tiszták, csak ilyen ösztönszerűen éreztem ezeket a különbségeket, különbözőségeket, és sokat tanultam belőle végül is.

K.: Egyedül volt cigány?

V.: Talán a gimnáziumba összesen kettő darab cigány járt! Egy másik osztályba, egy évfolyammal feljebb egy lány, és én.

K.: Akkor bizonyos értelemben csodabogár lehetett. Nem?

V.: Hát biztos! De ugye akkor ezt úgy nem nagyon érzékeltem. Nem. Meg hogy mondjam… bennem soha nem voltak ilyen kisebbségi érzések! Visszatérnék egy kicsit az általános iskolás korra. Körülbelül hatodikos, hetedikes lehettem, amikor osztottak ruhát az iskolában, új ruhákat, és én is kaptam egy ilyen mackónadrágot! Nagyon tetszett! Belül volt egy zseb, befordítható volt, és akkor abba be lehetett tenni a pénzt! Akkor atletizáltam is, és hú, az nagyon jó, hogy nem kell cipelni semmit, mégis ott van a pénz, ha venni akarok valamit, és az milyen érdekes! Aztán hazamentem, és valahogy úgy szöget ütött a fejembe, hogy csak cigányok kaptak. Tehát ott kiosztották az osztály előtt, én rohadtan örültem, és nem törődtem mással. De közben a kép úgy tisztult, hogy a haverom nem kapott, pedig a Kádas Kálmán rohadt jó atléta. Meg a másik se, csak a Náli Jutka, meg a… És akkor jöttek sorban a nevek bennem…  És akkor rádöbbentem, csak cigányok kaptak. „Nekem nem kell a könyöradomány!” Ez így volt! És akkor apám kérdezi, hogy mi bajom van? Mert hát úgy szenvedtem. És mondtam neki, hogy „apa! Vigyük vissza ezt a nadrágot, nekem nem kell!” – „De miért fiam? Hát olyan jól néz ki, meg minden, meg tetszett is neked! Mi bajod van?” – „Vigyük vissza! Nekem akkor nem kell a könyöradomány!” Esküszöm, így volt! És vissza kellett vinni a Kovács igazgatóhoz velem. Apám azt mondta az igazgatónak – azt hiszem, tegezte, most nem tudom, hogy hogy hívták, nem akarok hazudni, csak a Kovács maradt meg bennem –, hogy „barátom! Vedd vissza! Add oda annak, aki rászorul – a fiamnak nincs rá szüksége!” Hát igen.

K.: Büszkék voltak!

V.: Büszkék! De rohadt nehéz volt megválni egyébként tőle!

K.: Gondolom!

V.: De megtettem! Ez tényleg egy örök emlék! De az is, hogy apám kiállt mellettem! Tehát hogy nem azt mondta, hogy „ó, te büdös kölyök! Vedd fel azt a…” Nem! Felfogta a vívódást! Még most is elérzékenyülök tőle!

K.: Igen. Ez egy szép történet!

V.: Igen.

K.: És ez azt jelenti, hogy maguk jó anyagi körülmények között voltak? Mondta, hogy az apukája nagyon sokat dolgozott.

V.: Igen.

K.: De hát mégis négy gyerek volt! Négy gyereket még a Kádár-rendszerben sem volt könnyű eltartani! És gondolom, tartalékolni nem…

V.: Hát meg nem volt segítség. Tehát hogy anyagi segítség máshonnan nem volt. Anyu nevelt minket, neki ez volt a dolga. Tehát kvázi ez a régi hagyományos rendszer, ez akkor még jól tudott működni. Nagyon sokat köszönhetünk neki! Hát apám meg megkereste a pénzét! Szóval jó volt az, hogy több szakmája is volt! És hát elég eklektikusan éltünk. De nem azt mondom, hogy hú, de nagyon gazdagon, de nem volt olyan sem, hogy éheztünk volna, vagy nem lett volna valami, amit elénk tesznek a szülők. Tehát ezt én soha nem tapasztaltam meg, hogy mit jelent az, hogy most egyáltalán nincs semmi! Biztos volt olyan, hogy gyengébben, sokkal gyengébben voltunk, vagy tényleg egy zsíros kenyér, meg mit tudom én, egy leves vagy akármi, de hát azt nem is érzékeltük. De tegyük hozzá, hogy apu nagyon sok pénzt szerzett! Tehát tényleg arra az időre jól emlékszem, a Diesel-mozdonyvezetőt iparvasút-vágányon, amikor ugye a követ engedik bele, ezt a kőbányából ugye ezt a feltört követ, amiből aztán építkezésekre, ide-oda szállítják tehervagonokkal, azt ő megtöltögette, kihúzta oda, ahonnan már a nagy mozdonyok vitték tovább az ország minden részébe. Tehát azért az is egy felelősségteljes beosztás volt – nem ugyanúgy keresett, mint egy segédmunkás! De képes volt elmenni lakodalomba! Péntekig dolgozott, szombaton meg lakodalom, ugye reggeltől, másnap jöhettek haza, vasárnap. Hogy keressen pénzt. És azért az már abban az időszakban is kitett – mit tudom én – egy heti fizetést. Tehát amikor egész nap ott muzsikáltak a lakodalmasoknak, azért azt megfizették! Tehát mit tudom én, abban az időben kerestek 5-600 forintot! 2800 forint körül volt a fizetés! Tehát ez is egy nagyon plusz volt, hogyha hétvégén volt egy lakodalom, akkor anyám biztos, hogy egész héten tudott vásárolni! Meg mellette ez a tetőfedő bádogozás azért nagyon bejött! Tehát olyan szemszögből, hogy akkor épültek ugye ezek a most húszéves házak, és abban az időben is egy komolyabb, ilyen egyemeletes, ez a szocreál kockaház körbecsatornázása, lefolyócső, kéményszegély-feltétel meg ilyesmi, meg az ablakpárkányokra – azért az 5-6000 forintot is kitett! Jó, hogy lehet, hogy eltelt vele három-négy nap apunak, de három-négy nap alatt keresett kéthavi fizetést!

K.: Aha!

V.: Apu is tudott duhaj lenni, és elcseszni a pénzt, hogyha úgy alakult a helyzet, de alapvetően mi voltunk nekik az elsők! Tehát azt mondom, hogy ezzel nem volt úgy gond. Meg volt egy szomszédunk, a Gulyás néni. És ha Gulyás néninek apu azt mondta, hogy „Gulyás néni, kéne vagy 2000 forint!” – „Fiacskám! Tessék!” Tehát a szomszéddal nagyon jóban volt! Az öregasszony lehetett vagy hetvenöt éves már akkor, ő apámat nagyon szerette! Tudta, hogy ő mindenképp visszaadja! Tehát mindent megtesz azért, hogy ne kelljen tartoznia. És hogyha volt egy ilyen – mondjuk – kátyú, akkor a Gulyás néni kihúzta apámat belőle, mert tudta, hogy pár nap, és úgyis visszaadja, mert úgyis lesz valami olyan munka! Tehát ő nagyon sokat dolgozott, nagyon sokat tett értünk! Keveset volt ebből kifolyólag velünk. Ahol lehetett, ezt kompenzáltuk. Tehát amikor ilyen nagyobb munkák voltak, tényleg képesek voltunk melléállni. Anyám harminc, harminckét évesen, mi ilyen tizenöt, tizenhat évesen, vagy valahogy így. Lehet, hogy nem pontosak a dátumok, de szóval anyu ilyen fiatalasszonyként, mi pedig tizennégy, tizenöt éves gyerekekként már amit lehetett, azt segítettünk. És ő ezt díjazta, az biztos!

Tehát egy nagyon szép, nyugodt családi életet éltünk.

K.: A mamájáról nem beszélt még! Bocsánat, az édesanyjáról. Mondta, hogy nagyon sokat köszönhetnek neki! Meséljen róla!

V.: Igen.

K.: Milyen volt?

V.: Hát anya csak egy van! Szóval ő volt az, aki mindenféle eszközzel nevelt minket! Szóval volt olyan, hogy fejbe dobott pohárral! Azért mondtam, hogy rettenetesen rossz gyerek voltam, mert menekülés közben voltam akkor is előle! Az öreg tizenhárom éves koromban vágott egyszer pofán! Az emberes volt!

K.: Az „öreg”, az most az apja?

V.: Az apu. Az emberes volt! Azt komoly súllyal éreztem!

K.: És miért kapta azt a pofont?

V.: Hát mert ordítoztam vele, és „mi van? Mi van? És akkor mi van? Mi van?” És ting! És akkor úgy rájöttem, hogy ezt nem illett volna.

K.: Szemtelen volt!

V.: Igen, persze. Azóta sem ütött meg! Egyszer sem! Anyám, az sokszor megpüfölt, de hát mit éreztük mi már abból! Szóval ő próbált minden eszközzel minket kordában tartani. Mindig gyönyörűen, tisztán jártunk, ezzel soha nem volt gond! Tehát ezt hallottam is már így felnőtt fejjel megjegyezve, hogy „a Horváth Feri gyerekei, azok mindig tiszták!” Meg sosem volt tetűnk! Abban az időben azért még előfordult bőven! És ő egy csupa szív asszony! Szóval tényleg ugyanúgy, mint ahogy a nagyanyám. A nagyanyám akaratosabb volt, tehát az apám anyja. Anyunak erre nem volt így szüksége, mert apu előteremtette az anyagi javakat. De mindenben partner volt apám mellett. A mai napig is! Csodálom őket! Szóval ma is ugyanúgy szeretik egymást. Abban az időben, amikor így fiatalok voltak, akkor anyura mindig számíthatott apu is, meg mi is – ezt tudom, biztosan állíthatom. És mit is mondhatna az ember így az anyukájára? Hát imádjuk! A mai napig is imádjuk! Szóval ez nem könnyű… Ő feláldozta a fiatalságát, amikor mást is csinálhatott volna, arra, hogy a négy gyereke amennyire csak lehet, a legjobb körülmények között legyen! Azért nem tudok róla úgy beszélni… Nem volt okos asszony, nem csinált hatvannégy gimnáziumot, ilyet semmit, de nyolc osztálya van, gyönyörű szépen ír! Szóval az írása csodálatosan szép! És a mai napig is együtt megbeszélik apuval, hogy mit kellene csinálni, hogyan. Ha valamelyik gyerek bajban van, az természetes, hogy minden segítség odamegy!

Speciel mostanában érzem azt, hogy már veszem át a szerepüket! Tehát most már kvázi engem tekintenek családfőnek, akivel meg kell osztani mindent, és az összes teher is a nyakamba szorul ezzel kapcsolatban. De szinte naponta átjárok hozzájuk, szerencsére nem lakom túl messze. Sokszor meg is fog ez a dolog, mert én tudnék szabadulni Budapesttől. Tehát jobban el tudnék képzelni egy családi házat egy udvarral, ahova beállhatok a kocsival, és le van zárva, és nem zavar senkit – ugye így ezt pesti viszonylatban nem lehet megcsinálni. De nem tudom őket itt hagyni semmiképpen sem, pláne így idősen! Meg hát nekem is van már egy tizenhét éves lányom, aki gimibe jár, aztán most hogy nézne az ki, hogy én elmegyek Szerencsre lakni, mert legyen akkora a házam, hogy… Tehát nem igazán megy.

Visszatérve anyára, röviden annyit, hogy ő csodálatos ember! Mindig is ő volt az összetartó erő! Ha már két-három napig nem beszélünk, akkor az már nagyon hiányzik nekünk! Most már félünk, szenvedünk, rettegünk, hogy az egészségük jó legyen, mert hetvennégy éves apu, hetvenéves anyám. De annak meg nagyon örülök, hogyha most ilyen vidéki viszonylatokban vagyok, elmegyek velük haza, családlátogatásra – mert így mondja az ember, hogy „haza”, így Tarcalra –, akkor látom a különbséget, hogy a többiekhez viszonyítva tizenöt-húsz évet letagadhatnának a korukból, annak ellenére, hogy rettentő sokat dolgoztak!

K.: És ezt minek köszönhetik?

V.: Biztos annak, hogy egy csodálatos családi életet éltek, tehát mindig volt élete párja a másiknak! Meg az, hogy ’85-ben elkerültünk a tarcali közegből. Itt anyám takarítónősködött iskolában nyugdíjas koráig, apu meg fegyveres biztonsági őr lett.

K.: De miért jöttek el? Ezt nem értem. Hogyha minden olyan szép volt…

V.: Hát, igen, minden csodálatos volt! És én egy kicsit haragszom is magamra, hogy ez így alakult, mert…

K.: De gondolom, nem maga döntött!

V.: Dehogyis én! Én egyáltalán nem döntöttem! Én csak szenvedő alanya voltam a szabadságmegvonásnak, de majd elmondom.

Szóval a lényeg: befejezem a gimnáziumot. Egész jól alakulnának a dolgok, talán még földrajz–történelem szakos tanár is lehetnék, mert a főiskolai előkészítő bizottságnak a fedlapokat Debrecenben megkaptam, kitöltöttem, visszaküldtem, és nagyon úgy nézett ki, hogy oda fölvettek volna. De jött egy Kálmán zászlós Kőbányáról, egy toborzó, és a X. kerületbe rendőröknek valót toborzott így a végzősök között.

K.: A X. kerületből elment Tarcalba toborozni?

V.: Nem, hanem a szerencsi Bocskai István Gimnáziumba. Ott megtalálta a negyedik évfolyamot. Van-e közülünk olyan, aki a rendőri pályát választaná? Na most volt nekem egy sokkoló élményem meg egy pozitív is. A pozitív az volt, hogy két rokonom is egyenruhás volt már, amikor én a gimnázium negyedik osztályába jártam. Anyám két húgának a férje végül is. Az egyik a Mosonyiban volt rendőr, a másik pedig a Rendőri Ezrednél. Tehát akkor voltak ilyen kezdő versenyzők, meg mai szemmel nézve ilyen három-négyéves rendőrök… És ugye egyenruha satöbbi… Néha hazajöttek. Ez tetszett! De még akkor nem vonzott annyira maga a pálya.

És volt egy rossz élményem is rendőrökkel. Szerencsen a vasútállomáson tanulgattam, lekéstem a vonatot. És ha lekéste az ember a vonatot, akkor egy órát is várhat akár, míg jön a másik. Kipakoltam az asztalra, és mondom, megcsinálom most a leckét, és akkor nem kell ott majd foglalkozni vele, szabad leszek, na mindegy, ha már így alakult. És jött két rendőr, és éreztem, hogy lekezelőek velem. Merthogy mit tanulok én? Meg ki vagyok én? Meg így, meg úgy. Már akkor is megvolt bennem ez a demokratikus hajlam, és visszapofáztam nekik szépen! De oda-odalövöldözgettem én is! Tehát ez egy jó kis szójáték volt, ahogy egymással beszélgettünk, és persze kiderült, hogy a gimnáziumba járok, és kérdezték, hogy „minek neked egy gimnázium?” Meg így, meg úgy, meg amúgy. „Hát – mondom – lehet, hogy rendőr leszek, és jobb, mint maguk!” Szóval volt egy ilyen is.

És amikor ez a Kálmán zászlós jött, és azzal motivált minket, hogy kapásból keresünk – azt hiszem, 5420 forint volt az első fizetés a rendőrségnél, míg apám 4900-et keresett! Tehát tényleg…

K.: De mikor is? ’86-ban kezdett el…

V.: ’85. ’85-ben végeztem, augusztusban már katona voltam, utána meg már rendőr. Szóval én majd mondom, hogy hogyan. Tehát alapvetően tényleg úgy tetszett, hogy „hú, bakker! Hát most érettségivel a zsebemben, pár hónapon belül már pénzt keresek? De jó!” És akkor ez elgondolkodtatott. Olyan nagyon nem kellett ezt a békát lenyeletni apuval, merthogy neki tetszett az, hogy rendőr leszek. „Jó! Akkor rendőr lesz! Az nem is rossz! Rendőr mindig kell! Nem fog megszűnni a munkahelye!” Meg abban az időben tényleg egy nagyon megbecsült hivatás volt. Nem szakma! Hivatás! Tehát aki azért bekerült abba a közegbe, és kibírt öt évet, a szolgálati lakás, a megfelelő fizetés, a jó banki kondíciók – minden adott volt egy közalkalmazott számára abban az időben! És bizony akkor még nem volt szégyen bemenni egyenruhában a tanácshoz, és azt mondani, hogy „nekem ez kéne vagy az kéne”. Akkor még ez a kvázi kéz kezet mos szocialista rendszer működött. Hát tudja, egy faluban orvos, tanácselnök, rendőr…. Tehát ebből a szemszögből az öreg azt mondta, hogy „hát nincs ezzel semmi gond! Hogyha így döntöttél, mi szívesen támogatunk.” Mentünk is a gimiből négyen felvételizni a Budakeszi útra ugye az orvosira. És kiszórtak mindenki mást, csak én maradtam! Tehát a többiek nem tudtak…

K.: Az orvosi vizsgálaton? Arra utalt, hogy orvosira?

V.: Igen, igen. Persze! Igen, tehát én három olyan barátommal mentem el felvételizni, akik szintén úgy gondolták, hogy akkor a rendőri pályát választják, de kiszórták őket az orvosin. Tehát komoly pszichológiai vizsgálatok vannak, meg fizikai alkalmassági, szellemi alkalmassági vizsgálatok. Tehát hiába mondják, hogy „mindenki rendőrnek születik, csak van, aki tovább tanul!” Higgye el, nagyon nehéz bekerülni abba a közegbe! Tehát hogy fizikailag is jó állapotban, szellemileg is jó kondícióban legyen az ember, és még alkalmasnak is minősítsék erre a pályára, mert ehhez azért sok minden olyan plusz kell, ami nincs meg sok emberben! Tehát akkor ezt még így nem tudtam, de annyit tudtam, hogy sajnos egyedül maradtam.

Tehát a Kossuth Lajos Tudományegyetem így elúszott. A felvételin, ezen az orvosi alkalmasságin túljutottam, az érettségi a zsebemben lett. Nem volt egy nagy eredmény! Történelemből kettest kaptam! Még a nevét is tudom, Jánosinénak hívták szegény tanárnőt. Negyedikben már elég gonosz kis kölök voltam, szóval már akkor ugye már az ember úgy fickósodik, meg lányok meg satöbbi, és kicserélték a köpenyemet. Tehát ilyen szekrényekben voltak a köpenyek, és hát minek vigye haza az ember? Ott bent volt. És akkor a helyén ott volt egy AC-DC leszakított ujjú köpeny, hátul AC-DC-felirat meg ilyesmi, és az enyém sehol! És mivel már nem volt sok hátra, már a negyedik évfolyamból sem, nem akartam másikat venni! És abban jártam, és a tanárok mindig szívóztak miatta, ez a Jánosiné is. Aztán ezt megoldották úgy, hogy el kellett mennem az igazgatóhoz, és hát mondták, hogy vegyen apu egy újat. „De – mondom – nem vesz köpenyt! Ellopták! Ez maradt! Két hónapig kibírják!” Csak azért se mondtam otthon az öregnek, hogy ilyen gondom van! Az igazgató behívott, nézzem meg, biztos itt van a köpenyem! És ott volt vagy húsz köpeny így a fiókban, megnézegettem…. „Nincsen!” Megfogta a legjobbat. „De! Ez a magáé!” És ordítottam, hogy „de ez nem az enyém!” „De! Ez a magáé!” És akkor a végén el kellett, hogy fogadjam, és mondtam, hogy „értettem! Jó! Elfogadom! OK! Jó lesz ez! Igen, igen. Köszönöm szépen!”

Na most ugye késve érkeztem be irodalomórára. És akkor épphogy beültem a padba, még ott zúg a fejem, hogy ordítozott az igazgató, meg ez, meg az! Ez a nő meg azt mondja nekem, hogy akkor Balassi életéből feleljek! Én ránéztem, és „tudja mit? Írjon be egy egyest!” És akkor „mi az, hogy írjak be egy egyest?” „Áh! – mondom – most úgy kivagyok! Most nem érdekel Balassi! Ezt a köpenyt próbálgatom, hogy ez nem is az enyém, és rám tukmálták!” Hát a többi gyerek röhögött! A tanárnő meg: „jó!” És beírta az egyest! És utána ő volt a vizsgabizottságnak az elnöke történelemből. És azt mondta, hogy „a Tanácsköztársaságot hú, de nagyon tudta, a Stromfeld Auréllal együtt, meg minden!” De Bocskai István életéből, vagy az életéről, munkásságáról nagyon keveset beszéltem! Mert ugye az volt a névadója az iskolának. Jóval többet kellett volna tudni – így egy kettesre értékelték a feleletem. Hát szenvedtem! Mert én egy olyan három-négyest minimum éreztem belőle! De hát jó, legyen! Kettes lett! Egyébként meg mindig is négyes voltam, vagy ötös! Tehát így ebből a szemszögből azért volt egy ilyen odalövés úgy megint annak, hogy egyáltalán továbbmehessek felsőbb iskolákba, főiskolára vagy egyetemre. Tehát akkor már az az átlag elromlott rendesen! Tehát így tényleg maradt az, hogy oké, rendőrség! Lássuk, mit hoz az élet!

És ’85 júliusában ugye az érettségi megvan! Június, július, valahogy így. Augusztus elsején, vagy hogy már behívtak katonának. Honvédelmi bizottmányosként három hónap alapkiképzésre Siklósra, határőrnek. Na, hát az is egy furcsa dolog volt! Amikor úgy megy oda az ember, hogy akik már ott vannak jó régóta, tudják, hogy ezek hamarabb fognak távozni! Hát nem nagy szeretettel vannak irántuk. „Ezek szeptemberben bevonulnak, októberben eltűnnek, én meg még hamarabb jöttem, és később fogok távozni.” Úgyhogy nem voltak oda meg vissza értünk! Ami azt jelentette, hogy amit csak lehet szenvedést okozni, azt próbáltak!

K.: De hát az ifjoncokkal vagy hogy hívják a katonáknál?

V.: Újonc, újonc.

K.: Újoncokkal – bocsánat – mindig ezt csinálják! Nem?

V.: Újoncokkal mindig, persze! Csak azért ez még rátett, hogy az újonc valamikor ugye öregkatona lesz, és ezek már eltakarodtak, amikor ő még mindig ott van! Na most mi meg pont fordítva, hogy jövünk augusztusban, megyünk októberben! És ők meg ugye azt hiszem, abban az időszakban egy évig kellett, hogy katonáskodjanak. Tehát ebből a szemszögből nem volt könnyű a katonaélet. Három hónap gyilkolászat! Őriztem egy napszemüveget összesen. A múltamból, az életemből semmi más nem maradt meg. Furcsa dolog ez! Felültem Tarcalon a vonatra hajnali ötkor, hatkor, és este hétre megérkeztem vonattal Siklósra, a déli határszélre. És akkor ott le kellett adni minden személyes tárgyat, holmit, ruhát, mindent – még az alsógatya is kincstári volt –, és azokat mind elvitték! Haza is küldték. Tehát hazaküldték a ruháimat. És ez a napszemüveg valahogy megmaradt, és ott dugdostam három hónapig! Minden rovancsnál el kellett dugni, mert az nem lehetett volna nálunk! És két hónapig egyetlenegy olyan embert nem láttam, akit az életemben valaha is ismertem volna! Akkor apámat, anyámat, nagybátyámat, nagynénémet láttam egy óra időintervallumra, amikor az esküt letettük, de aztán ők is elmentek.

A katonai élet nem tudott kifárasztani vagy megtörni, mert nagyon erős voltam. Négy kilométerre volt a gyakorlótér, oda-vissza az nyolc kilométer minden egyes nap! Bőrcsizmában, 36 fok melegben! Bőrcsizmánk volt, bokacsattal! Mindenki más rettentőeket szenvedett! Tízforintos nagyságú feltörések a lábon meg ilyesmi. Nekem nem ment szét a lábam az Istennek se! Már rendesen irigyeltem őket, hogy én mindennap lenyomom a nyolc kilométeremet, ezekért meg jön az IFA, és viszik őket a szanitéchez, mert jaj de nagyon meg vannak sérülve! Én meg itt haptákolok a tíz centis porban, hogy már sokszor jobban esik felvenni a gázálarcot, mert olyan por van. A 4. század 4. rajában voltam. Előttem háromszáznyolcvan ember gyalogolt! Szóval furcsa kis élmények voltak, de visszatekintve ugye mindig nosztalgia fogja el az embert. Fiatalkoromban nagyon bírtam! Azt bírtam, hogy tizenkilenc éves koromban, október 15-én ültem egy ágon egy erdőben, szakadt az eső, és mondom: „Ez a születésnapom! Géppisztollyal a kezemben várok egy határsértőt! És közel és távol nem látok senkit! És itt ülök egy géppisztollyal, és szakad az eső!” Ugye ez’85-ben volt, akkor már a szerb háborúknak a szelleme megsodorta a déli határszélt, tehát már ott mentek ezek a kis gerillaharcok, meg lövöldözések, ez-az, és volt szó arról, hogy határsértők fognak átjönni az országba. És minket is, hiába ilyen újoncok voltunk, kivezényeltek láncba, hogy az erdőben ott legyünk, és legalább élvezzük, ha látunk valamit! De a lényeg az, hogy maga az érzés, ugye: „Tizenkilenc éves vagyok! Itt ülök a semmiben! Szakad az eső! Géppisztollyal a kezemben, és éljen! Azt se mondja senki, hogy boldog szülinapot!” Ugye? Sajnáltam magamat!

Tehát a lényeg az, hogy ugye ez a három hónapos időintervallum alatt én szinte semmit nem tudtam a régmúltról, az életemről, hogy hogyan folyik tovább a családom élete. És akkor volt az a komoly döntés apunál meg anyunál, hogy már nagyok a gyerekek, a lány is nemsokára végez a cukrász szakmájával, a kőbánya haldoklik, mit fognak csinálni vele? Pedig jobb lett volna egy vállalkozót csinálni belőle, meg apámból is simán lehetett volna. De akkor volt egy ilyen döntésük, hogy mi lesz az ő fiukkal? Hát még életében nem vasalt ki egy inget!

K.: Hogy magával mi lesz?

V.: Igen. Hogy én soha nem vasaltam ki még egy inget se! Nem fogom tudni eltartani magam, meg így meg úgy! Persze simán ment volna! Meg hogy rám ne mosson akkor a nagynéném, aki budapesti, meg hogy ne azzal szenvedjenek! Ők eladják a házat, és vesznek itt egy lakást! És eladták! És vettek egy sokkal kisebbet. Nekünk ez egy kétszobás szép nagy ház volt, jó nagy udvarral, hatalmas garázzsal! Hát itt meg egy szoba-konyhás is kétszer annyit ér, mint mondjuk vidéken egy ház! De bevállalták! És tényleg egy nagyon kis lakásba kerültek, egy szoba-konyhás kis lakásba. Talán volt harminc négyzetméter az egész! És hát feladtak mindent, hogy itt legyenek, és majd alakul az élet. Nem volt könnyű! De szerencsére ez a szeretet sokat segített! Meg az a kulturális érzékenység, ami már akkor úgy kialakult bennünk. Meg tudtuk oldani a problémákat, csak legyünk együtt!

K.: És ebbe a pici lakásba költöztek még a három másik testvérével együtt?

V.: Igen. Hát ők még kisebbek voltak. Nyolcéves volt a Böbi, a kislány. Tehát ebből a szempontból nem volt egy jó döntés! De tudták jól, hogy alakulni fog az élet! Valahogy úgy előre látták. Mert nem telt el talán egy év, és én már… mennyi voltam? Huszonkettő voltam, amikor megnősültem. De nem szaladok annyira ezzel előre. Lényeg az, hogy elég hamar kiszálltunk a családi fészekből. Tehát a húgom is, én is, és akkor már úgy az Oszika meg a Bea maradt otthon, és aztán anyuék is kaptak nagyobb lakást. Tehát apám akkor munkásőr volt, meg párttag. Azt mondták neki, legyen meg az öt év! Mert akkor még ez volt, hogy öt év Budapesten való tartózkodás, lakás, és akkor a nagy párt segít! Alapvetően nem segített, mert azt hiszem, akkorára szétesett az egész!

K.: Akkor lett vége! Igen.

V.: De kaptak egy másfél szobást, és az már azért jó volt! Szóval a Beának lett helye, eleve elfoglalta azonnal a fél szobát! Az öcsém meg ott maradt anyámék mellett, szóval így a másik szobában, de akkor már jobbak voltak a körülmények.

De én úgy érzem, hogy ez egy nagyon elhamarkodott döntés volt, mert apám ott simán lehetett volna ebben a furcsa rablóversenyes kapitalizmusba való átmenetben egy nagyon jó vállalkozó! És nagyon jó kapcsolatai voltak. Tehát simán, bármibe bevették volna, megállta volna a helyét! És voltak zöldséges haverok is. Ugye amikor az MGTSZ-ek feloszlottak, ott neki lett volna keresnivalója vagy a szakmájában, vagy bármiben. Szerintem jobban alakult volna az élete, de ő így döntött. Hogy én ne legyek egyedül. Hát köszönöm, meg hálás vagyok érte, de nem biztos, hogy ez egy jó döntés volt részükről!

K.: Térjünk vissza a fára, ahol megünnepli a tizenkilencedik születésnapját! És utána hogy zajlott az élete?

V.: Utána október 20-a táján már Budapesten vagyunk. Ez a Honvédelmi Bizottmányos csapat – nem akarok hazudni – talán négyszáz fő! Tehát nem szabadultam én a katonaságtól, csak levettem a zöld színű egyenruhát, és felvettem egy kéket. Szóval onnantól kezdve, már október 25-től már rendőrnek számítottam. Tehát rendőr őrmesternek kineveztek, rendőrigazolványom volt, és egyéves iskolát kellett elvégeznem a Pongrác úton, a X. kerületben. És amikor ez az iskola megvolt… Egyébként azt hiszem, hogy élenjáró vagy kiváló voltam, már nem tudom, de nem volt nehéz, nem éreztem nehézségnek, mert tetszett! Tényleg nagyon jó ismereteket adtak át! És akkor még nagyon jól! A közrendvédelmi ismeretek, közlekedési ismeretek, bűnügyi ismeretek – ezeket akkor még perfekt oktatták! Meg nagyon-nagyon komoly fegyelem volt! Tehát ebből a szemszögből olyan nagyon nem szabadultunk a katonaságtól, ott is komoly fegyelem volt!

Elvégeztem ezt a rendőrtiszthelyettes-képzést itt, Budapesten. És én szerettem volna a Mosonyiba kerülni, a VIII. kerületben, a Mosonyi utcában lévő Központi Gépkocsizó-járőr Szolgálati Alosztályhoz, de a sors úgy hozta, hogy Kőbányára keveredtem ki, és ott voltam először járőr. Aztán kinevezett gépkocsivezető, majd járőrvezető. Ezek beosztások, mindig egy kicsit magasabb. És ott szocializálódtam. Gondoljon bele, hogy tizenkilenc éves valaki, belecsöppen egy ilyen nagyvilági, nagyvárosi létbe, ahol egyből kap egy egyenruhát meg hatalmat, és köze nincs hozzá, hogy hogy éljen ezzel! Az iskola bármennyire is jó alapokat teremt, a gyakorlat, az egészen más!

K.: Az életre nem tanít meg! Igen.

V.: Az egészen más! És hogy helyzetekre reagálni, meg ilyesmi. Nem akarok túlzottan dicsekvő lenni – nagyon jó rendőr lettem! Tehát nagyon jó alapokat kaptam! Volt már ott két cigány származású rendőr – hát azonnal megismerjük egymást… Tényleg van egy ilyen, hogy a cigányok, bőrszínre tekintet nélkül, egy-két szó után, egy-két gesztus után valahogy kiszúrják, hogy a másikban van-e olyan vérvonal vagy nincs. Nem tudom, hogy hogy működik, de én is megérzem ezt! Mondjuk ő, a Koncz Miki meg a Kovács Andor esetében erről nem volt szó, mert azok olyan látszatkemények! Olyan bőrszínük van, mint nekem! De ők már úgy jól betagozódtak oda. És még a ’85-ös, ’86-os években sem volt ez a cigány–magyar ellentét. Olyan gyönyörű szépen beilleszkedtünk oda! Egyszer-kétszer voltak ilyen tréfásabb megjegyzések oda-vissza, vagy ilyesmi, de azok sem voltak rosszindulatúak. A mai napig is barátok vagyunk. Tehát volt alap meg segítségnyújtás az ő részükről. Meg a nem cigány rendőrök is olyan jól fogadták az embert! És ha tudta igazolni, hogy képes erre a szakmára, hivatásra, akkor befogadók voltak a kőbányai rendőrök. És látták, hogy én sem úgy kezdem, hogy agyonverek valakit, vagy ilyesmi, hanem van valamilyen intézkedési stílusom, van bennem személyes bátorság, és képes vagyok arra is, hogy leírjam. Tehát nem kellett sok idő, két-három év talán, és már simán elfogadtak a negyven-ötvenévesek is annak, hogy most akkor én vagyok a járőrvezető, ő meg csak a sofőr, mert intézem én.

Bizton állíthatom, hogy sok cigány származású rendőrre lenne szükség! Ebben eltalálják szarva közt a tőgyét a hivatalos médiák is, de alapvetően nem biztosítják a feltételeket. Sokkal, de sokkal rosszabb feltételekkel lehet ma egy cigányemberből rendőr, mint amikor mi voltunk azok! Rettentően rossz az ösztöndíjrendszer, nem igazán ösztönöz. Amikor valaki bekerül a Rendőr Szakközépiskolába most, cigányemberként, gondoljunk bele, húsz-huszonhárom éves korban már neki van egy gyerek is, vagy ilyesmi, és akkor ezt az ösztöndíjat kapja! Nappali tagozatra jár, pénzt keresni nem tud, és akkor talán negyvenezer forintot kap cakumpak, mindenestől! És ebből tartson el egy családot két éven keresztül! Na, ezen próbálnak mindenféle modulokkal változtatni, de sokkal egyszerűbb volt az a felállás még az én időmben, hogy „igen, rendőr lettél, hivatásos rendőr lettél? Paccs! Kapod a fizetésedet, az alapfizetés ennyi! Most te ezt kapod, amíg iskolába jársz!” Az sokkal perfektebb volt! Ötezer négyszázhúsz forint volt az első fizetésem… És az talán két-háromszázzal volt kevesebb, mint egy ötéves szolgálati múlttal rendelkező őrmesternek! Tehát ez egy nevetséges dolog, amit most csinálnak. És a Roma Rendőrök Országos Egyesületének az elnökeként ezt régebben sokszor elmondtam, hogy ez egy felesleges szenvedés, összevissza, hogy most gimnazistákat segítünk abban, mindenféle szar ösztöndíjrendszerrel, hogy kap ceruzát, tollat, meg annyira preferálják azt, hogy kollégista legyen! Nem biztos, hogy ő annyira örül, hogy kiszakad a közegéből, és csak azt fizetik! És hogyha nagyon jól tanul, akkor kap ötezer forintot egy hónapban! Szóval ez nevetséges a gimiben lévőknek is, hogy most emiatt olyan nagyon oda legyenek, meg vissza! Gondolom, amikor már felvették őket egy komoly szűrés után, azzal az ösztöndíjrendszerrel, ami rettentően rossz! Hát akkor már sokkal egyszerűbb lenne, hogy kinevezték, egy évig mondjuk kínlódik, kap ötven ezer forintot, kínlódja ki ezt az egy évet, a második évben azonban már, amikor hivatásos állományú rendőr tiszthelyettessé avatták, akkor kapja meg az alapbért! Az legyen egy száztíz ezer forint, és akkor azt mondja az ember, hogy nettóban ennyit keres – vállalta, tudja. De ez a kínlódás így összevissza, hogy mindenki megpróbál valami másik modulhoz igazodni, ahol hátha jön egy kis pénz! Ez nevetséges, meg rossz rendszer!

K.: Jó! De ez nemcsak a roma rendőrtanulókra vonatkozik, hanem mindenkire, nem?

V.: Hát persze, igen. Kedves Zsuzsanna, ne feledje, amiről beszéltünk! Ha valaki jön egy polgári jólétből, vagy valaki jön egy gazdag helyről, azért, mert most ő jön kalandot próbálni, mert neki erre nem lenne szüksége, csak szeretne izmos lenni, meg kopasz, meg erős, és akkor biztos a rendőrség jó hely, mert olyan hülyegyerek volt, hogy nem vették fel a főiskolára, na, azok nem lesznek sokáig rendőrök! De addig rettentő sokat ártanak a rendőrség tekintélyének! A cigánygyerek meg jön a semmiből, legalább olyan jól teljesít, ő is végül is egy nagyon jó fizikumú akárki, akinek nincs háttér, haza sem tud utazni, meg 200, meg 500 kilométerre lakik. És „50.000-ből hogy menjek én anyámhoz, utána meg itt fogok éhezni?!” Meg az ebédet talán fizetik, de a reggelit meg a vacsorát, azt nem, és akkor sokszor már halál éhesek vagyunk, mire jön az ebéd!

Szóval ezt valamikor le is írtam, és úgy tesznek, mint kutya a lakodalomban! Nem hallják ezeket a segélykiáltásokat, hogy ne játsszuk már meg, hogy annyira akarunk cigányrendőrt! Én megpróbáltam tenni érte! Akkor is szőnyeg széle lett belőle a Belügy-minisztériumban! Pedig a Roma Rendőrök Országos Egyesületének elnökeként volt egy elgondolásom. Én azt mondtam, hogy abban segítsen nekünk a Belügy-minisztérium, hogy kialakítunk egy programtervet, és meglátogatunk minden egyes megyét, plusz Budapestet – ez húsz darab helyszín –, és mondjuk elmegyünk Miskolcra augusztus 2-án, 3-án, és tartunk toborzónapot. És nem kell az országból mindenhonnan jöjjenek! Borsod megyéből, akik jönnek – számításaink szerint ez maximum ötven-hetven embert érintett volna abban az időben, hogy egyáltalán érdekli őket –, hoznak egy igazolást a kisebbségi önkormányzattól, meg anyutól, aputól, hogy „én tényleg cigány vagyok!” Megnézzük, kifizetjük a vonatjegyet nekik oda-vissza, a retúrt, és utána elbeszélgetünk velük. Elmondjuk mi, hogy mi van. Ők elmondják, hogy miért szeretnének rendőrök lenni, esetleg kitöltenek egy kis tesztet. Utána háromperces elbeszélgetés mindenkivel külön-külön, és aztán egy kis állófogadás, szendvics meg üdítő. És mehetnek haza!

Tehát ezt szerettük volna megcsinálni húszszor megyénként. És azt mondtuk, hogy ebből a hatvan főből, aki megjelenik, harmincat mi azonnal kiszúrunk, hogy alkalmatlan erre a pályára. De minimálisan két olyan embert biztosan találunk, akit mi is képesnek, alkalmasnak tartunk rá, a családi hátterük is körülbelül az, amelyik tolná őket előre! És ha ezt vesszük alapul, akkor legalább negyven echte cigány származású, önmagát annak valló embert tudunk prezentálni minden egyes évben a Rendőr Szakközépiskolába! Akiknek az életútját figyelemmel kísérjük, segítjük! Erre ad a Belügy-minisztérium az egyesületünknek egy forrást. Nem kell sok! Segítsen abban, hogy őket ösztöndíjjal tudjuk ösztönözni arra, hogy benn maradjanak, hogy őket végig mentoráljuk ez alatt a két év alatt! És akkor ebből egy nagyon jó rendszer kialakul, és huj, de nagy lesz a demokrácia!

Nem kellett! Szóval behívtak, ott volt a Tasnádi László, akkor kabinetfőnök volt, behívott két ezredest oda. Hát nagyon fehér embereket – most hogy mondjam másként? És akkor beszéltem erről, és akkor ezek meg mondták, hogy tulajdonképpen nincs erre nagy szükség! Hát minek ez? Semmi értelme nincs! Ők ezt csinálják! Tudja, ez a szerelemféltés, hogy ki fog most itten ösztöndíjazni, meg ilyesmi. És miközben beszéltek, és nekem ez rohadtul nem tetszett! Ez 2007-ben volt. 2008-ban inkább, tehát 2008 elején. Onnan tudom, mert akkor már a felmentési időmet töltöttem, tehát szolgálati járadék. Szóval nyugdíjas akartam lenni negyvenkét évesen. Ami sikerült is pár hónapra! És akkor belegondoltam, hogy „Feri! Hát mi az, hogy szőnyeg széle?! Neked már ezek nem parancsolnak! És tulajdonképpen te egy társadalmi szervezetet képviselsz!” És akkor hirtelen úgy felment a pumpám! Elmagyaráztam nekik, hogy „idefigyeljetek! Mondhattok ti nekem bármit! Csinálhattok ti bármit! Tízszer, százszor többet tudok elérni a cigányoknál, mint ti valaha!” Letegeztem őket kapásból! Mit szenvedjek velük? „Lehet, hogy az ösztöndíjrendszer miatt véditek a mundér becsületét. De egyet értsetek meg: hozzátok soha nem fognak úgy betérni, minthogyha én öt-hatodmagammal odamegyek, és azt mondom, hogy én vagyok a cigány rendőr, aki őszintén fog beszélni az életútjáról, és elmondja a jót is, meg a rosszat is!” „Tasnádi úr, figyeljen ide! Nincs ennek a beszélgetésnek semmi értelme! Úgyhogy legyenek szívesek megmutatni, hogy hol, merre menjek ki! Nem beszélgetek magukkal tovább! Nem érdemlik meg!” És így, keményen ott hagytam őket! Azóta is nagy tisztelet van! Nem tudom, mennyire érződik a beszédemből, hogy sokszor nagyon büszke tudok lenni! És hogyha megmakacsolom magam, akkor engem nem érdekel, hogy ki a másik fél! Úgyhogy ezeket is szépen elküldtem a búsba! Éles helyzetben sokkal jobban tudok fogalmazni. Amikor éles a helyzet, akkor nagyon erősen tudok vágni a szóval! „Álljunk fel! Tasnádi úr, mutassa meg nekem az ajtót, merre kell innen kimenni! Elegem volt ebből! Maguknak erre nincs szükség! Úgyhogy felejtsük el, hogy én egyáltalán megpróbáltam ezt!”

Nagyon előreszaladtam…

K.: Igen, szerintem is. Menjünk akkor vissza!

V.: Szóval a Rendőrtiszthelyettes-képzőt elvégzem. Egész jól teljesítek Kőbányán. Két vagy hároméves rendőri múlttal rendelkezve alkalmasnak tartanak arra, hogy elmenjek a Zászlósképzőre. Tegyük hozzá, hogy abban az időben még nem nagyon szaladgáltak a tisztek, mint most, hogy mindenki tiszt három perc múlva! Ott egy zászlósi rendfokozat egy komoly rendfokozat volt! Ugye a Tiszthelyettes-képzőben, ahova jártam, ott elmehettem három csillagig, tehát főtörzsőrmesterig, de ott egyébként megállt volna az élet! Tovább avval az iskolával, nincs tovább előremenetel!

’88-ban elküldtek a zászlósképzőre. Szintén élenjáró lettem! Jó eredménnyel végeztem el, talán egy négyesem volt. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy akkor már járőrvezető lehettem. És járőrvezetőként – de már előtte is – valahogy úgy voltak velem a fehérbőrű kollégáim, hogy jól tudom kezelni a cigánykonfliktusos dolgokat, és sokszor átadták nekem az intézkedést. „Ferikém, ha akarod!” Mellettem, előttem meg sem próbáltak rasszista módon viselkedni azokkal az emberekkel, akik lehet, hogy tényleg rászolgáltak volna. Hanem: „jó napot kívánok!” Előttem megcsinálták azt, ami előírás. De aztán megismertek engem, és rájöttek arra, hogy az igazságérzetem is elég komolyan működik, a szakmát sem művelem rosszul, úgyhogy nyugodtan intézkedjek, ők biztosítják, és ott vannak mellettem. És akkor a Pongrác-telep, Hős utca, Bihari út – ezek a környékek nagyon fertőzöttek bűnügyileg! Most is a Hős utcáról van mindig szó.! A Hős 15/A-ról! Akkor se volt már egy jó környék, most meg egy bűnügyileg rettentően fertőzött, kábszertanya az egész! A rendőrség közvetlen közelében! Szóval én nem is értem, hogy akarják vagy nem akarják ezt valaha is felszámolni. Azért nagyon nehéz, mert alapvetően az a két nagy ház, az egy komoly szegregátum! Benne a város szívében kvázi, ahol szinte csak olyan emberek laknak!

K.: Már hogy cigányok?

V.: Nemcsak cigányok! Nem az a lényeg! Bűnözők! Igazi bűnözők laknak ott! Általában a becsületes ember, ha egy ilyen pici esély van, akkor onnan elmenekül! Csak hát ki veszi meg a lakást? Ott a háromszobás lakását se veszi meg senki! Tehát általában vagy a bűnözők kicsengetnek nekik valamennyit, hogy takarodjanak, akik nem odavalók, vagy pedig egyszerűen kiüldözik őket onnan! És ezért van az, pláne a Hős utca 15/A-ban, hogy az a környék teljesen el van szeparálva! Na most a rendőr, hogyha bejelentett lakcíme van, és ott tartózkodik, mindennap nem mehet oda berúgdosni az ajtót meg ilyesmi, mert akkor ugye a jogvédők, azok ezerrel mennének rájuk, hogy „de miért?!” Azt sem tudják igazán megtenni, hogy folyamatosan ellenőrzés alatt tartsák a környéket. Bár itt már tamáskodok egy picit, hogyha én lennék egy rendőri vezető, tennék oda egy posztot, és igenis, ellenőrzés! Csak akkor megint jönnének a jogvédők, „hogyha nem csinált semmit, ha van személyi igazolványa, akkor miért csesztetik őket?” De tényleg nem érzek arra akaratot, hogy felszámolják az a nyomortanyát! Az önkormányzat már próbálja! Tehát ugye nem mindegy, hogy most milyen jogcímen laknak ott emberek, hogy tényleg önkormányzati lakásban lakik, rendesen fizet vagy nem fizet rendesen. Saját tulajdonú lakások is vannak ott. Tehát többfajta jogcímen élnek ott emberek, meg sok az önkényes lakásfoglaló is. Nagyon nehéz velük ez a bánásmód! A legegyszerűbb megoldás az lenne, hogy azt mondanák, hogy „ez a terület kell, és szanálni fogjuk! És csókolom!” Úgy, mint a IX. kerületben fel tudták számolni a fertőzöttebb részeket, akkor itt is szét kéne bombázni! Nem igaz, hogy az államnak most nincs annyi pénze, hogy azt mondja, hogy aki saját tulajdonú lakás, azt kártalanítjuk, kap másikat! Aki önkormányzati, az másikba megy! Ha akarja, ha nem, mert a tulajdonos fog dönteni! Akinek meg a jogcíme nincs rendezve, az kap egy szociális bérlakást, 25 négyzetméterest! Azt ennyi! Részünkről a fáklyás menet! Tehát meg lehetne ezt oldani, csak a sok bába között elvész a gyerek, az a baj! Tehát hogy nincs egy határozott, komoly akarat rá! Próbálkoznak mindennel, de hosszú ideig elhúzzák, és az csak ront a látképen!

Na de visszatérve rám, tehát a Zászlósképzőt is elvégeztem. Tizenegy évet voltam az utcán végül is Kőbányán kinn! Azt mondom, hogy voltak elég komoly eredményeim! Kaptam többször főkapitány-helyettesi dicséretet! Kaptam el fegyveres bűnözőt! Vártam a templomtoronyban! Szóval ilyen őrületek! Ahol azért simán meg lehetne sérülni!

Aztán létesítettek egy őrsöt, egy rendőrőrsöt, és ott parancsnoknak kinevezték az én régebbi szolgálatvezetőmet. És azt mondja nekem így, amikor a kapuban álltam harmadik napja, hogy „Feri! Túl jó vagy te az utcára! Gyere hozzám ügyeletesnek!” Mondom: „Miért? Van választásom?” Azt mondja: „Figyelj! Gyere ki, mert már itten nagyon kóstolgatnak!”

Szóval az az igazság, hogy az ember tízéves rendőri múlttal a háta mögött már, ha kiengedik egy szál alsónadrágban, akkor is elvan! Tehát akkor még nagyon jól ki lehetett alakítani ezeket a köröket! Nem kéz kezet mos alapon, hanem ilyen kvázi baráti köröket. Tehát szívesen fogadtak, meg adtak egy hamburgert, ha kellett! Azért, mert nyolc éve ismertek! És nagyon sok infót kaptunk a lakosoktól! Tehát nagyon sok helyen, nagyon sok infót kaptunk, amiből nagyon jól lehetett dolgozni! Ugye pont ez az átmeneti időszak, ez a ’85 és ’95 közötti. És némely dologban belemehettem olyanba is, ami nem volt túl egyszerű megítélésű. Megvádolhattak volna avval is, hogy mit tudom én, loptam, csaltam! Igazándiból, ha egy rendőr jól végzi a dolgát, a feljelentések is jönnek ellene! Szóval azért a bűnözői körökben is vannak szellemileg jó képességű emberek, akik megpróbálják a kis hibát is nagyon nagynak felnagyítani, hogy a rendőr menjen, mert ez túl jó, túl erős ellenfél! Tehát a tíz év alatt azért ez is kialakult, hogy sokak szemében már szálka voltam ott, a bűnözők szemében is, és megpróbáltak befeketíteni evvel-avval, amavval! És szerintem inkább ilyen védő mechanizmusként a feletteseim behívtak ügyeletesnek. Feltételezem, hogy bűnöző elemek próbáltak ellehetetleníteni a feljelentéseikkel. Túl jó voltam, túl sok mindent értettem! Nem voltam már akkor sem az az egyszerű járőr, hanem már tovább tudtam gondolni a dolgokat, és sokszor úgy fogtam meg őket, amire nem is gondoltak! Amit nyomozónak kellett volna megcsinálni. Csak hát ami nekem húsz percig tartott, az egy nyomozónak lehet, hogy két hónapig tartott volna, felderíteni. És akkor elég sokakat ültettek már a kapuban! „Kapufogda, kapufogda!” Ez valahol büntetés egy járőrnek, aki egyébként járőrvezető! És én nem is nagyon értettem, hogy mi a büntetés oka, mert eljárás nem volt ellenem folyamatban, de azért ültettek, mint a tyúkot! Kivitt engem a szolgálatparancsnok, Pikkel Ottó bátyám magával egy éjszakára, és úgy ordítoztak vele, mint a sakál, a közrendvédelmi osztályvezető, hogy „miért vitted ki a Horváth Ferit az utcára?!” „Hát miért vittem ki? Hát velem dolgozott! Jól csinál mindent! Mi bajotok van?” De senki nem értette, hogy tulajdonképpen mi lehetett ez az ok? Hogy most a Belügy-minisztériumból jött, vagy a bűnözők felől valami konspiráció ellenem. A mai napig nem tudom! De volt egy ilyen.

És akkor pont kapóra jött az, hogy az őrsön legyek őrsügyeletes! Meg tényleg magasabb beosztás, tényleg több pénz! Kvázi ügyeletes tiszt, aki régebben a panaszt vette fel, irányította az embereket. Ugye ez az ügyeletesnek a feladata. Tehát hogy irányítsam a szolgálatos állományt, már van elég tapasztalatom. Ha a rádión beszólnak, már tudom értelmezni a helyzetet, és tudok jó tanácsokat adni, hogy mit kéne csinálni. És így lettem ügyeletes. Csináltam ezt durván egy két évet. Nem akarok önnek hazudni, de úgy ’96–97-ig voltam őrsügyeletes. Egy, másfél évet voltam ügyeletes.

Az őrsből végül is csináltak egy kitoloncoló tábort, ahol azokat az embereket tartották, akik jogtalanul jöttek be az országba, és ki kellett őket toloncolni, és amíg vártak az elszállításra, addig ott voltak. Tehát megszüntették az őrsöt, és akkor kerültem át a Bevetés-irányító Központba, a III. kerületbe. Azt is az egyik barátom ajánlotta, tanácsolta, hogy jobb lesz az, mert itt összerúgtam a patkót a kapitánnyal, meg a bűnügyi osztályvezetővel. Volt egy ilyen, hogy kineveznek nyomozónak. Mondtam, hogy „nem én találtam ki, de tetszik az ötlet! Így beleélem magam!” És utána jött ki az őrsre a bűnügyi osztályvezető, és magyarázta nekem, hogy átvesznek, de csak vezényelve, még nem kinevezve. A különbség, hogy státusban egyenruhás vagyok, munkában meg civil ruhás nyomozó. Én mondtam, hogy „ez nekem így nem felel meg! Én nem szeretem azt, hogy se itt nem vagyok, se ott nem vagyok, hogy a két szék közé üljek! Ha nekem megígérték, hogy kinevezett nyomozó leszek, akkor legyek már az!” Elment. Aztán jött a kapitány, és az is megpróbált meggyőzni arról, hogy majd, meg így, meg úgy. Én meg azt mondtam: „Jó, akkor ezt hagyjuk! Ne is beszélgessünk erről tovább! Most már nem is érdekelne semmilyen nyomozóság! Én itt ügyeletes vagyok, és nekem ez a státus is jó! Felejtsék el az egészet! Nem kell rajtam itt ennyit kínlódni!” De a bűnügyi osztályvezető meg csak magyarázta tovább, hogy nyomozónak milyen jó lenni. Én mondtam neki: „Ja! Ja! Egy fényképből meg egy ujjnyomból kiindulni! Az egyenruhásokat se kell lenézni! Mert ha ők jól végzik a munkájukat alezredes úr, akkor önöknek nagyon sok információjuk van! Ha nem jól végzik, akkor maguk magukra maradnak!”

Ennél egy kicsit élesebbek lettek ezek a viták, és már akkor úgy nem feküdtem. Tehát akkor már nem tetszettem nekik. Én jól elvoltam az őrsön egyébként, a szó legszorosabb értelmében! De mikor jött ez az ajánlat, akkor végiggondoltam, hogy mi az a bevetés-irányító? Hogy ilyen gyors reagálású egységeket kell irányítani, 8 percen belül nekem küldeni kell járőrt bármilyen komolyabb helyszínre. Hogy ez tényleg egy kvalifikált munka! Egy német cégnek – azt hiszem, a Klaitler cégnek – volt ott kialakítva a rendszere. A klaviatúra olyan volt, hogy minden csak gomb rajta! Kellett hozzá egy hónap, mire azt mertem mondani, hogy „igen, ezt már értem kezelni.” És persze németül rajta a dolgok. Még csak nem is angolul. Szóval mindent úgy kellett elmagyaráztatni. És közben meg egy összefüggő szabályrendszer volt. Rettenetes volt az első két hónap! De aztán már rájön az ember, hogy ha F7-et nyom, akkor ez jön elő. És tényleg naplóz mindent, és összefügg minden mindennel! A járőrök irányítása, a foglalt jelzéstől kezdve az útba indíthatón keresztül a nem bevethetőig, mindent meg lehetett oldani vele. Egyedül meg tudtam csinálni egy kezdést. És már a járőr tudta, hogy nekik kell indulni, és a zászlós már föl is jelzett, hogy neki már menni kell! Tehát hatalmasan jó volt a rendszer, de rettenetesen nehéz volt kezelni! Egy nagyon jó rendszer volt. És hatalmas hatalommal járt. Amit nem tudtunk, nem éreztük akkor még. Én akkor éreztem ezt, amikor Kőbányán volt egy gond. Beszorult ott a gyorsforgalmi úton egy busz a hídhoz. Tehát se előre, se hátra! Ki kellett volna tolattatni onnan, na de jött egy delegáció! És akkor nem talált senki megoldást. Én ismerős voltam a terepen, mondtam, hogy szedjék le a korlátokat, jöjjenek a tűzoltók, szedjék le, tegyék félre a buszt, álljon oda két rendőr hátul az útnak, és akkor tudunk egy delegációt engedni! Egy delegációt nem lehet fenntartani egy másodpercig sem! Igyekezzen! Azt mondja az alezredes, az ügyeletes tiszt, hogy ő ezt nem csinálja meg! Mondom neki: „Jó, akkor vedd tudomásul, hogy ez parancs, és öt perc múlva jelentsd vissza, hogy készen van ez a helyzet, és a tűzoltók ott vannak, és már igazítjátok ki onnan a buszt! Megértetted?” „Megértettem!” Letettem a kagylót, öt perc múlva visszaszólt, hogy „minden úgy van, ahogy a főtörzs zászlós úr akarja!” „Köszönöm szépen! Ennyi volt!” Az alezredesnek én! Tehát a beosztás meg magas volt nagyon!

De elrendeltük Budapest zárását ketten, két főtörzs zászlós, amikor volt egy emberöléses ügy. Gyorsan végiggondoltuk a helyzetet. Járőrök voltunk hosszú ideig! Tudtuk, hogy ki mit csinál. És onnan, a székekből kiderítettük, hogy Kőbányán történt az eset. Én meg Kőbányán otthon voltam. Aztán kiderítettük, hogy ki lehetett. És utána az megerősítést nyert. Akkor tudtuk pontosan, hogy ki az az arab emberke, aki menekül, és hogy nagy valószínűséggel el akarja hagyni Budapestet, és elrendeltük a riadóterv alapján mi ketten, mert a BRFK nem merte elrendelni! Tehát a BRFK- a főtisztek nem merték ezt megtenni! Nekünk ott volt az utasítás, jogunk volt hozzá! Lezárattuk Budapestet! Egy félóra múlva az ügyvéd vitte be a Harmat utcai kapitányságra a delikvenst, akit kvázi már köröztünk, hogy nincs értelme bujdosni, mert úgyis megtalálják.

Tehát ezek ilyen nagyon komoly ügyek, amiket lehet, hogy egy civilnek nehéz elmagyarázni. Ez nagyon ütős dolog, és nagyon meg lehet ütni a bokáját az embernek, hogyha téved! Lekopogom, egyszer nem tévedtünk! Tehát semmi komolyban nem tévedtem egész szolgálati pályafutásom alatt, mert akkor nem lennék az, aki vagyok! Tehát a Bevetés-irányítás is elég szépen működött, de azt hiszem, három évet tartott. Utána szétbombázták azt a hatalmasan jó rendszert, mert nem bírta megvenni a rendőrség azt a fajta rendszert, amit megtanultunk kezelni, és ami csodálatos volt! Mert kétszáz járőrt el tudott volna irányítani tíz ember! De úgy, hogy mindent tudott volna róluk a rendszer is, meg mi is. Felszámolták ezt a III. kerületben működő Bevetés-irányító Központot, és bekerültünk a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, a Deák Ferenc térre.

Az megint egy másik világ! Azt már Központi Ügyeletnek hívják. Hú! Valamikor úgy felnéztünk, hogy Központi Ügyelet! Ha már azt kellett hívni, az már gáz, azokkal vigyázni kell! És ott dolgoztam én is. De ott is csak egy, másfél évet, mert 97 novemberében be kellett költöznöm a Teve utcába. Elsőkként költöztünk be az új Rendőrpalotába, a második szintre, ahol gyengécske technika volt. Ahhoz képest, amit megtanultunk, semmi. De hát jó volt a telefonrendszer, ott lehetett kapcsolgatni, meg irányítgatni, meg ez, meg az. Szóval ugyanazt csináltuk, csak sokkal primitívebb módon, mint amit már megszoktam. Tehát ott is, „tessék, rendőrség! Miben segíthetek?” Blablabla, és akkor nagyjából ugye fel kell mérni, hogy a bejelentő mit mond el, mennyi abból a valóság, mennyi nem. De már akkor komoly tapasztalatom volt ebben, úgyhogy az jó volt. Csak annyi volt, hogy ilyen bevetési lapokat kellett írogatni. Kézzel! Kínlódva, szenvedve! Egy nap összegyűlt körülbelül ennyi! Gondolja el, amikor… már-már az egész központ fala tele volt ezekkel a bevetés-irányító lapokkal! Számítógépen ezt simán lehetett volna kezelni! Azzal a technikával röhögve! Mindegy, végeztük a dolgunkat.

Közben ’96-ban felvételit nyertem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre.

K.: Bocsánat, hogy beleszólok, így a dátumokba.

V.: Hát persze!

K.: Egy kicsit már későbbnek kéne lennie. Nem?

V.: Úgy látom, hogy a dátumok keverednek! Igaza van!

K.: Csak azért, mert így nem fogunk eljutni 2017-be, hogyha minden ’96-ban történik!

V.: Hát ’96-97, ezek pörgős évek voltak. Egymásra következtek a dolgok, és ezért mondom, hogy pontosan nem tudom. ’96 környékén lehetett a váltás a Bevetés-irányításhoz, és akkor lehet, hogy csak egy évig működött ez az egész rendszer. Az biztos, hogy ’97 novemberében kerültünk be az új helyre, a Teve utcába! Tehát lehet, hogy a BRFK-s időszak volt egy rövidebb időintervallum, amikor a Deák téren voltunk. De az alapvetés az, hogy ’96-tól Tímár utca, BRFK, Deák tér, és Teve utcai Bevetés-irányító Központ, már akkor az új épületben.

K.: És elkezdi az egyetemet.

V.: Igen. Közben ’96-ban már elkezdődött. Már az egyetemre a felvételiztetés még akkor indult, amikor még Kőbányán voltam. De amikor már átkerültem a Bevetés-irányító Központba, akkor már biztos volt, hogy nulladik évfolyamra bekerültem.

K.: És hogy jött ez az elképzelés?

V.: Az egyik, ami motivált, az irigység! Akkor én főtörzs zászlósként jóval kevesebb pénzt kerestem, mint mondjuk egy mellettem ülő rendőrtiszt. Negyven-ötven ezer forintos különbség volt, és általában éreztem, hogy azért a nehezebb ügyeket csak én kapom meg! És volt rá egy lehetőség – nem akarom tagadni –, a Belügyminisztériumnak volt egy kampánya evvel kapcsolatban, hogy roma származású fiatalokat támogat abban, hogy menjenek egyetemre. Végül is amikor összegyűltünk a Ménesi úton, akkor én abból a száz rendőrből olyan nyolcat láttam cigánynak, de szerintem mindenki cigánynak vallotta magát! Érdekes volt! És akkor volt egy szűrőrendszer. Először megírtuk a felvételi lapokat. Akkor egyből eltűnt vagy negyven-ötven a környékemről. Aztán volt egy szóbeli felvételi. És a végén olyan nyolc ember volt az, aki ebből a százból az egyetemen kezdett, ilyen távoktatásban. És akkor is a nulladik évfolyamon. Tehát ezt úgy kell elképzelni, hogy nulladik, meg első évfolyam egyszerre indul, aztán van egy rangsor, és aki a rangsor alatt van, az kihullik! Tehát ők ezt így oldották meg. Én fölötte voltam a piros csíknak, tehát benn maradtam a második évfolyamra!

Akkor a BRFK-n dolgoztam már a Teve utcában. Nagyon-nagyon jó volt egyébként a csapat, meg nagyon jó volt a vezetőm, a Kardosné Krekó Magda alezredes asszony! A szabadidővel, a beosztásokkal tudtunk mindig úgy machinálni, hogy megfelelő idő jusson a vizsgákra. Meg ez már egy presztízs volt, hogy hú, egyetemre jár a pali! Segítettek sok mindenben! Egy árva szót nem szólhatok e tekintetben!

Azt hiszem, 1998-ban jelöltek az Év rendőrének is! Erre büszke vagyok, hogy összehoztak egy olyat nekem! Persze nem nyertem meg, de akkor is!

K.: Mindegy! A jelölés is szép!

V.: A Központi Ügyeleten mondjuk százötven ember, meg a parancsnokaim jelöltek erre a címre!

K.: Meddig volt rendőr?

V.: Ez úgy alakult, hogy ugye ’86 októberében felszereltem. 2007 decemberében hívott fel a vezetőm – akkor már másutt voltam, de majd ezt esetleg röviden elmondom –, hogy „Feri! Te nem akarsz nyugdíjba menni?” „Miért? Lehet?” Azt mondja: „Figyelj! Hat hónappal idősebb rendőr vagy mint én, és én is gondolkodom rajta!” „Várjál Zoli! Várjál!” Letettem a telefont, felhívtam a személyzetist: „Gyuri bácsi! Most segíts!” Akkor már az ORFK ügyeleten voltam bevetés-parancsnok: „Mit basztál el, fiam?!” Mondom: „Semmit, Gyuri bácsi! Csak figyelj ide! December 31-ig leketyeg a huszonöt évem az 1,2-es szorzóval?” Azt tudni kell, hogyha valaki mondjuk Kambodzsában van bevetésen rendőrként, akkor a 2-es a szorzója. Tehát 8 óra 16-ot jelent neki. Itt meg 1,2-es szorzóval számolva, tehát tíz hónap tizenkét hónapnak felelt meg – valahogy így körülbelül. Szóval valahogy kijött a huszonöt év rendőri szolgálati viszony ezekkel a szorzókkal. Egyébként valami huszonhárom év, huszonhárom és felet kell számolni. De voltam olyan beosztásokban, amikor többel számolták ezt az időt.

Az egyetemi éveimről annyit, hogy jó nehezen telt el! Másodikos évfolyamos koromban felhívtam a Rendőrtiszti Főiskolát, hogy „nem lehetne-e átmenni oda? Mert én már kezdek szétszakadni ettől, hogy tanulás, gyerekek, munka, rendőrség, minden!” És akkor azt mondták nekem, hogy „uram! Innen mennek oda! Nem onnan jönnek ide! Valahogy bírja már ki, ha már egyszer bekerült!” Tehát öt év nagy kínlódás! Volt, amikor nagyon ment! Nagyon összejött, amiket szereztem! És néztem, hogy ó, egy négyesem van! Hogy micsoda jól sikerült! Meg volt, amikor 1,71-et produkáltam, és úgy kellett áttolni. Alapvetően nem szépültek meg az emlékek. Nagyon szűkek voltak a folyosók az egyetemen. Kicsik azok a folyosók nagyon. És hát fiatalok voltak ott. Már akkor harminc után voltam. Sokszor volt, hogy annyian zsongtak ott, fiatalok, hogy úgy érzetem, én mint öreg róka, már mennék haza. De végül is sikerre vittem ezt a dolgot evvel a jogi egyetemmel! Az jó érzés volt, amikor az utolsó vizsgám megvolt! Egy árva nagy kettes büntetőjogból! […] És utána kezd úgy ketyegni a dolog, hogy nincs már több vizsga? Ez volt az utolsó? Biztos, hogy minden halasztást megcsináltam már? Tényleg meg van védve a szakdolgozat, a nyelvvizsgákat nagy nehezen prezentáltam, van egy angol meg egy cigány középfok. Igaz, nagyon gyors volt ez az egész! Tehát a cigányból elkezdtem tanulni júniusban, szeptemberben megcsináltam egy középfokot! […]

V.: Tehát ’96-ban elindul az egyetem, tart 2001-ig. Közbevetőleg van egy feleségváltás. Nem önként. ’89-ben házasodtam meg, abból a házasságból született két fiú. Az egyik ’89-ben, tehát már tényleg úgy már muszáj is volt a házasság! Januárban házasság, májusban megszületik az első fiam. Aztán ’90-ben megszületik, ’90. július 17-én a másik. Tehát ez nagyon hamar egymás után. És úgy már három év után romlottak a dolgok! Közel tíz évet szenvedtünk mi egymással az első feleségemmel! De a vége az lett, hogy nálam helyezték el a gyerekeket! Hát most akkor gondolhatja, hogy… Pedig nagyon megharcoltam érte, hogy a feleségem lehessen! A mai napig is sajnálom, hogy így alakult a helyzet. Biztos én is hibás vagyok. Fiatal voltam, ő is, és valahogy nem találtuk az összhangot.

Aztán ’98 környékén ismerkedtem meg a második feleségemmel. Neki is volt már egy ötéves fia, az enyém is ötéves volt akkor a kisebbik. Végül is hat-nyolc hónap egyedüllét után, akkor már a feleségemmel egyáltalán nem foglalkoztam, három év után elváltunk, ’99. március 27-én másodszor is házasságot kötöttem. Így lett az, hogy volt három fiunk. Aztán jött egy kislány, aki most tizenhét éves, és lettünk egy csomóan! Én mindig két gyereket gondoltam el magamnak. Az meg is lett huszonöt éves koromban, úgymond megvan a családtervezés. Ez az egész, ez kicsit furcsán alakult így.

Ötvenévesen már nehezebb bírni a lánnyal. A három fiúval semmi gondom nem volt. Hagytam őket hosszú pórázon! Nem volt velük gond! De a kislány… Hozzám képest egy zseni, de néha labilis. Meg nagyon zárkózott. Autodidakta módon megtanult perfekten angolul. […] A másik nyelv, amit tanul, az a francia. Még ugye ő egy virágzó egyéniség, még akármi is lehet belőle… […] A határozottsága, az az enyém! Tehát hogyha valamit eltervezett, azt ő végignyomja! Rettentően okos! Mellette zenét szerez! Hat évig hegedült! Egy csoda! Csak még most egy formálódó csoda ő! A nagyfiúk már lábra álltak. ’89-ben született, hány éves most? Mit tudom én, huszonhét?

K.: Huszonnyolcadik lesz idén.

V.: Huszonnyolcadik, igen. Ő már talpon van. Van egy unokám, egy hároméves unokám is! Saját lakásukban élnek. A kisebbik fiamnak barátnője van, de már az is komoly, tart három éve. Van egy lakása Újpesten, amit most odaadott a harmadik fiamnak, aki ugye a mostoha fiam, odaadott neki, hogy „önkormányzati lakás, piaci alapon van, legyél benne Geri! Mert én úgyis az asszonnyal vagyok most Kőbányán!” És jól elvannak ott! Tehát ilyen szemszögből a három fiú már kirepült a családi fészekből. Most már csak hárman vagyunk otthon, úgyhogy így már nyugalmasabb a légkör!

K.: Lassan lejár az időnk, de még egy-két dologról kéne beszélni! Tehát nyugdíjba ment…

V.: Igen, igen. 2008 szeptemberében lettem teljes jogú nyugdíjas.

K.: És azóta mit csinál?

V.: Ez ugye úgy kezdődik, hogy 2007. december 31-ével nyugállományba helyezési státust kapok, hat hónap felmentési idővel – addig nem kell csinálni semmit. Az tök jó! És kapja az ember a pénzt. És ez alatt az időszak alatt nyilvánítják nyugdíjassá.

Ott tartunk, hogy 2008 szeptembere – teljes jogú nyugdíjassá válok. Az első három év semmittevés. Van a Roma Rendőrök Országos Egyesületének az elnöksége mint olyan. Felélesztgetem az egyesületet, szenvedünk, projektek satöbbi – az azért úgy ment. Nagyon sokat harcoltam a hivatásos állományú vezetőkkel, hogy ez nem a rendőrség, ez egy társadalmi szervezet. Nekünk a legfontosabb a civil híd lenne, annak a kialakítása a romák és rendőrök között! Hogy legyen egy olyan közös, fókuszált pont, ami nem alá- és fölérendeltségi viszonyon múlik, hanem mellérendeltségin. Itt, ezen a helyen, ebben a témában akár a bűnöző is beszélgethet a rendőrrel! Tehát hogy legyenek ilyen projektrészek, hogy egymás felé nyitunk. És most nem úgy, hogy a rendőr az államot képviseli, a civil meg mindenképp a bűnözőt.

Ebből a végén inkább hátrányos helyzetű fiataloknak szóló projektek lettek, nagyon jó bűnmegelőzési témájú előadásokkal. Csináltunk klubot a fiataloknak, 2007-től 2012-ig működtettük. Közel száz gyerek járt be hozzánk, és összesen kettő darab ügyük volt az alatt az időszak alatt! Ha most engem szeretnek a BRFK-n vagy az ORFK-n azok után, akkor valószínűleg egy hatalmas nagy ováció övezi, hogy száz gyerek közül öt év alatt volt egy bekerítetlen helyről való lopás – mert nem volt bekerítve, és vasaztak –, meg egy segédmotoros kerékpárral való engedély nélküli közlekedés. Ennyi volt! Mindent megszereztünk a kölköknek. Számítógépek bekötve, mindenféle játékok!

K.: De ezek nem romák voltak?

V.: De zömében azok. Hátrányos helyzetű fiatalok. Nem tudom másképp mondani. A gyerekeimnek a baráti köre, aztán külső körök, még külsőbb körök, és így. Durván száz fő. Nagyon büszke vagyok rá. Utána pontosan az OSI – a Nyílt Társadalom Intézet tett minket padlóra!

K.: Hogy?

V.: Ezt sokan nem hiszik el. Nem pályáztam máshova. De még Brüsszelben is voltam kint, hogy lobbizzak az egyesületnek ezért a kis klubért, hogy fennmaradhasson! És azt mondták, hogy 7 millióra csináljam meg a büdzsét dollárban.

K.: Ezt ki mondta?

V.: Hát az OSI-ban az Október 6-a utca, az Arany János utcától lefele.

K.: Igen.

V.: És én mondtam, hogy „három millió forint nekünk bőven elég egy másfél éves időszakra. Durván hatszázötvenezer a rezsink, és a többi programokra. Nem tudok olyan hű, de nagyot alkotni! De ez annyira kellene!” Megcsináltam a pályázatot, és szívrepesve vártam, hogy mi lesz, hogy lesz! Már fizetni nem tudtunk. Tehát azért a hetvenhat négyzetméteres hely, kvázi egy üzlethelyiség, azért az bérleti díj nélkül – mert azt nem kellett fizetnünk az önkormányzatnak – akkor is kirúgott olyan havi ötven-hatvanezerre. Azt mindig kell fizetni. Szóval már volt vagy három hónapos sarunk, amit már nem volt miből kifizetni! De akkor még vártam, és mindent megtettem, ami tőlem tellett. Készen van a pályázat. Átfordítva angolra. Azt mondták, hát, hát legyen hét millió! Az is kiszámolva, megindokolva. És nem szóltak hozzám! Három hónap múlva már éreztem, hogy aki eddig kvázi az összekötő volt, az úgy ódzkodik tőlem. Bementem megkérdezni, hogy mi van? Október 6-a utca. Ott nagy nehezen kiderítették, hogy még nincsen döntés, de nemsokára lesz. Rá egy hónapra kiküldtek két sort, hogy hú, nagyon jó, meg minden, de nem támogatjuk.

Hat hónap rezsiköltség-elmaradás, háromszázhatvan ezer forinttal! Dőlt-borult minden! Föl kellett adni. Húztam az időt, mert ez a téli hónapokban kezdődött el, és nem költöztünk ki abból a telephelyünkről, csak májusban. Tehát 2012 májusában költöztünk ki, hogy legalább a hideg időszakra ne mondjuk azt, hogy „gyerekek, nincs tovább!”. Utána rettenetes érzés volt. A gyerekek mondták, hogy „Feri bácsi! Láttuk, hogy huszonháromezer tartozás van. Összedobjuk a pénzt, csak legyen már tovább program!” Nem akartam mondani, hogy az a jéghegy csúcsa. Az csak egy villanyszámla, amit nem fizettünk ki. Szóval ebből a szempontból az egyesület nagyon megfeküdt! De az első három évben nagyon sikeres volt!

K.: És mi volt az egyesületnek a neve?

V.: Az egyesület most is megvan! A Roma Rendőrök Országos Egyesülete. 2005. október 20-án alakult. Most is megvan, csak ugye ilyen hullámvölgyek, hullámhegyek. 2015-ben megpróbáltak minket teljesen taccsra tenni! Akkor a NAV-tól kaptunk egy levelet, hogy felfüggesztették az adószámunkat! Aztán utána megbírságoltak százezer forintra minket ezer forintos elmaradás miatt, amiről nem is tudtunk. A MOL adományozott nekünk százezer forintot, és ez után kellett volna fizetni illetéket. De nem küldtek egy csekket se, hogy hova fizessem. Most sem tudom.

Aztán jött egy gazdasági behatás is, aminek hatására majdnem Társadalmi Összefogás a Fiatalokért Egyesületté váltunk. De időben megéreztem azt, hogy végül is stróman egyesületnek szerettek volna minket használni. Hogy a sportcélú társasági adót beletolják az egyesületünkbe, mivel már több mint tízéves, és akkor majd lesz ahogy lesz, Ferike bevállal valamit, 2-3 millió forintért pörög az egyesület, nem lesz adósságunk, és közben ki tudja, hogy mi folyik rajtunk keresztül! Nem akarom ezt túlságosan részletezni, lényeg az, hogy megálljt parancsoltam. „Még nincsenek aláírások, még a közgyűlési jegyzőkönyvet sem írták alá az érintettek. Úgyhogy ügyvéd úr, maga hiába erősködik, hogy már mindent elintézett, meg benyújtotta. Maga így nem nyújthatta be a bíróságra a névváltoztatást, meg az alapszabály-módosítást, úgyhogy felejtsük el egymást! Innentől kezdve nem foglalkozom evvel!” Tegyük hozzá, hogy ez megint a becsület! Mert gondolja el, hogy utána mi történt! A társasági adó felhasználásával kapcsolatos adatokat titkosította a magyar állam! Erről ennyit. De szerencsére az utolsó pillanatban megálljt mondtam. Szerencsére, mert így nem kellett piszkos pénzhez nyúlnom, az egyesületünk megmaradt a Roma Rendőrök Országos Egyesületének. Az „országos” egy kicsit nagyot hangzó ebből. Harmincöt főre taksálom azt a létszámot, amelyiknek a hivatásos állományhoz köze volt. A pártoló civilekkel együtt olyan ötvenen lehettünk összesen, de kiöregszik az állomány. A fiatalokat nem merem fölvenni. Legalább tizenöt-húsz főt segítettem a nyugdíjba vonulásom óta a rendőrségre! De valójában az egyesületbe nem merem még most sem felvenni őket! Hogy vajon mennyire éri őket hátrány emiatt! És ez gázos ebben a demokráciában, hogy nem merem megtenni! Hogy besegítem őket oda a régi kapcsolataimat felhasználva, elkövetek mindent, hogy tudjanak róluk! Tehát nem azt kérem, hogy vegyék fel mindenáron, hanem tudjanak róluk, szűrjék meg, és ha alkalmas vagy képes, akkor legyen belőle jó rendőr!

K.: Elnézést, jól értem? Azt mondja most, hogy a fiatal roma rendőrök hátrányba kerülnének, hogyha ma ebben az egyesületben tagok lennének? Hátrány érné őket mondjuk a rendőrség berkeiben?

V.: Akár! Benne van! Teljesen benne rejlik. Tudniillik be kell vallani! Tehát mielőtt valaki egyesületi tag lesz, előtte a rendőrségen kötelezően azt kell mondani, hogy „én fel szeretném vetetni magam a Roma Rendőrök Országos Egyesületének tagjai körébe”. Nem fogják azt mondani, hogy „nem”, hanem azt mondják, hogy „jó!” De onnantól kezdve a személyi anyagában benne van. És a mi harcosságunk, ami sokszor kiderült – tehát Devecser, Cegléd, Gyöngyöspata –, ezekben az ügyekben mind megszólaltunk, minden ügyben kapott tőlünk a belügyminiszter levelet! Vagy például most volt az Érpataki Modell… Azzal kapcsolatban is egy kérelmet nyújtottunk be a köztársasági elnökhöz, volt sajtónyilvánosság!

Tehát volt egy időszak, amikor ezzel a terepmunkával foglalkoztunk. Mindenkinél ismert, hogy terepmunkában jobbak vagyunk. Tehát kint a területen, a cigányokkal való kapcsolattartás nekünk jobban megy, mint annak az egyesületnek, amit utánunk azért hoztak létre, mert ők sokkal szalonképesebbek, mint mi vagyunk.

Tehát alapvetően az volt, hogy a Fekete Rendőrök Egyesülete Amerikában hú, de nagyon demokrata, meg hú, de nagyon szép, és ezért kell a Roma Rendőrök Egyesülete is. 2005-ben. Összevissza beszélt mindenki! A végén csináltam egy alapszabályt – már akkor jogászként –, és ezt megköröztették a Belügyminisztériumban, meg a rendőrségen is. A „körözés” az az, hogy körbeküldik, és mindenki hozzáír, hogy mi a jó, meg mi a rossz. Az alapszabályt a bíróság elfogadta.

Ha én akkor egy karrierista típusú ember vagyok, akkor valószínűleg már 2006 februárjában alezredes vagyok! És megyek Szerbia–Montenegróba – még akkor az volt – előadni ezt a nagy történetet. Lett egy malőr. Amikor az alakuló közgyűlést az ember összehívja, és nem jön el néhány nagy tudású, nagy váll-lapos ember, aki eddig azt mondta, hogy vállal tisztséget benne, attól még ötven ember ott van, és meg kell alakítani az egyesületet. Így lett nekünk egy kicsi, kopasz, fekete cigány könyvelőnk fekete Mercédesszel! A mai napig nincs büntetve az ember – soha nem is volt! De ugye ezek az előítéletek, meg hogy külsős, meg nem céges, meg így-úgy.

Röviden mondom: 2000 februárjában azt mondták nekem magas szinten, nem a rendőrségen, hanem feljebb: „hogyha az egyesület elnökségéből eltűnnek a nyugdíjasok, meg ez a civil könyvelő, és csak aktív rendőrök vannak a kilenctagú elnökségben, akkor én alezredes leszek! És mehetek mesélni Szerbia–Montenegróba, meg megyek fölfele a ranglétrán! De ehhez az kell, hogy kirúgjam azokat, akiket októberben megválasztottunk az elnökségi tagoknak!” Ezt végigtárgyaltam velük, és úgy döntöttem, hogy nem! Akkor inkább harc! És volt is ebből egy kis harc! De a beszélgetést felvettem. Azt mondták, hogyha nem így lesz, akkor megütöm a bokámat, és Bene tábornokot, az országos rendőrfőkapitányt majd rám uszítják! Igazolni ezt nehéz, nem is akarom, mert lehet, hogy a Jóisten is azt akarta, hogy ez a felvétel soha ne kerüljön nyilvánosságra, mert valószínűleg akkor az MSZP belebukik ebbe az egészbe! Nekem meg ki tudja, mi lett volna sorsom! Ebben a világban aztán végképp nem lehet tudni…

Tehát volt egy ilyen adok-kapok, ütésváltás. Kiderült, hogy mi maradunk társadalmi szervezet, nem tagozódunk be, nem nyalunk a Belügyminisztériumnak. Nem érdekel minket a rendőrségnek az okoskodása! Mi ezt vállaltuk, ezt csináljuk! Elég jó volt, mert még akkor sok-sok hivatásos tagunk volt, százötvenhárman voltunk akkor az egyesületben, szóval egy komolyabb létszámmal! Na de hát az elhallgatás is egy fegyver!

Csináltak rá egy évre egy másik egyesületet: Európai Roma Rendvédelmi Bajtársi Közhasznú Egyesület. Szerintem a Makula György, aki az én alelnököm volt az egyesületen belül, az most is a titkára. Lehet, hogy még most se választottak elnököt, mert egy beosztásba, nagyon komoly beosztásba került a megválasztott elnök, és nem lehetett egyesületi vezető. Ők úgy-ahogy működnek, ők nagyon kompatibilisek az ORFK-vezetéssel! Neki fontos a karrier! Én nyugdíjasként erre már nem vágytam. Adja a Jóisten, hogy haladjanak!

De minket meg elhallgattak, és most így nehezebb helyzetben vagyunk. Amit egyszer majd lehet, hogy jó lenne valakivel végigtárgyalni, egy országos rendőrfőkapitánnyal, vagy bárkivel. De speciel én jeleztem a bűnügyi vezetőnek, az akkori közbiztonsági igazgatónak, Hatala József altábornagynak, aki később főkapitány lett, hogy volt egy ilyen történet! Tudjon róla! Én a szolgálati ügyeimet nem keverem össze a civil társadalmi szervezeti vezetői ügyeimmel. Ha mégis az egyik miatt vádolnak, akkor ne a másik miatt akarjon senki felelősségre vonni! Ezt nagyon pontosan elmondtam, hogy mi történt! Két ember tudott róla az országban tíz éven keresztül! Most beszélek róla úgy hosszú idő után.

A lényeg az, hogy ez az egyesületi dolog is ment, a mai napig is megy! Eklektika van. 2012-től mostanáig – amikor ugye a hátrányos helyzetű fiataloknak szóló projektünknek vége szakadt ilyen hülye körülmények között, hogy pont a segítő szervezet tett minket azzal tönkre, hogy máshova nem pályáztunk, bennük bíztunk! Szóval a lényeg az, hogy az egyesület most is él! 2012 után most először pályáztam a Nemzeti Együttműködési Alaphoz – mert a politika azért befolyásolja minden civilnek a létét. És reménykedem benne, hogy újra talpra tudunk állni, hogy lesz egy olyan helyünk, ahol fixen lehet lenni. Mert most se itt nem vagyunk, se ott! A Kerepesi úti székhelyről kijelentkeztünk, oda nincs értelme, mert a civilek be se mehetnek, nekem is engedély kell, hogy bejárhassak a saját irodámba! Szóval az nem működik. Most Újpesten van a székhelyünk. Ez volt az egyesületünk.

Ugye a nyugdíjasság után az ember amikor egy kicsit már elgondolkodik, akkor elkezd továbblépni, hogy mi legyen. Volt ez az eseménysor most, 2016 februárjában, amikor ugye Orosz Mihály Zoltán Érpataki Modelljét megpróbálták elvetni Tiszavasváriban, a Jobbik fellegvárában. Merthogy ott nagyon sok a Jobbikos. És ugye ki ellen irányul különösképpen ez az Érpataki Modell, és mi a lényege? A lényege az, hogy vannak építők meg rombolók. Orosz Mihály Zoltán szerint, meg a Jobbik szerint. Építő az, akit szeretnek, a romboló az, akit nem szeretnek – ezt így lehet nagyon lecsupaszítani. És lényeg az, hogy két cigánytelep van Tiszavasváriban, az egyik a bűdi rész.

K.: Hogy?

V.: Bűd. Tehát Bűd és Szentmihály olvadt össze Tiszavasvárival. És a bűdi részen élnek a romungrók, ezek a már csak magyarul beszélő cigányok, olyan kétszáz család. A város másik végében pedig, a Széles út és Keskeny úti részen élő cigányok, akik inkább oláhcigányok, tehát ők még beszélik a nyelvet is nagyjából, és összesen vannak négyezren.

K.: Azért azt kimondhatjuk, hogy a rombolók a Jobbik szerint a cigányok?

V.: Nem, nem! Azért ennél árnyaltabbak ők! A lényeg az, hogy építők azok, akik egy közösségen belül, egy falu vagy város közösségén belül ugye megfelelő életvitelt folytatnak. A rombolók pedig azok, akik meg sem próbálnak beilleszkedni a társadalomba. De mondjuk a bibi az, hogy van, akiknek semmilyen esélyük sincs arra, hogy beilleszkedjenek egy előítéletes társadalomban a társadalmi élet körforgásába. És lehet azt mondani, hogy ezek a cigányok sokszor bűnelkövetésekből élnek, lehet azt mondani, hogy lopják az áramot, lehet azt mondani, hogy bárkitől bármit elvesznek… De meg kellene nézni a nagyobb társadalmi közeget, ahova ők be vannak szorítva! Tiszavasváriban például valaki vagy közmunkás, vagy munkanélküli. Vagy harmadik variáció: valahol külföldön, vagy Magyarország másik végében dolgozik, és néha hazajár.

Egyszerű leszek: a cigány ilyen helyzetben sunyivá válik, megpróbál kihasználni mindent és mindenkit, a közössége nem létezik számára, néhány családi kötelék van, és kész! Egy szegregátumban különösen! És nekem mondhat bárki bármit! Csináltam augusztustól mostanáig ott egy közösségszervezői munkát. Erre alapozom azt, hogy igazándiból azok az emberek segítséget várnak! De a segítséget nem kéne ingyen adni! Amit én végzek, az is rossz! Tehát az, hogy a közösségszervező kap egy fizetést érte, és igazándiból olyan forrásai nincsenek, amiből fel tudná őket erősíteni. Egy idő után ez visszaköp! Azt mondják, hogy „te pénzért vagy itt, és neked ez a dolgod! És te most miért akarsz te minket közösséggé szervezni?” Tehát nem igazán érti meg az a szerencsétlen helyzetben lévő, akinek nincs tüzelője vagy élelme, hogy mi a francért keres 150.000 forintot a Horváth Feri ott? Meg miért magyaráz nekik demokráciáról, meg arról, hogy közösség? Meg hogy együtt lépjünk fel! Meg mik a gondjaitok? Meg hogyan kéne megoldani? Együtt beszéljük meg, hogy Ferike egyedül nem lehet vezér hiába viszi a kardot! Idegen is! Tehát érti, miről beszélek? Tehát hogy ebből a szemszögből ők mindenkitől csak kaptak! Mindegy, hogy ’89-től milyen kormányok voltak vagy vannak, tulajdonképpen csak a rosszat kapták. Mert nem mindegy az sem, hogy hogy adjuk a jót, meg azt is tudni kell, hogy nem minden szegény ember jó ember!

Ezt a munkát egyébként folytatni fogom! Tehát azért beszélek ilyen elánnal róla, mert úgy érzem, hogyha forrásaim lennének, ez lenne az én szerepem ebben a világban! Nem a rendőrség! A rendőrség egy huszonhárom éves rendőri múlt volt. Rohadt jól teljesítettem belőle! Percek alatt rendőr őrnagy lettem, miután elvégeztem az egyetemet meg a Rendőrtiszti Főiskolának ezt a tanfolyamát, ami szükséges ahhoz, hogy egyáltalán tiszt legyen valaki. De az egy világ volt, most az megszűnt. Jól csináltam, nagyon sokat tanultam belőle, nagyon sokat tapasztaltam! Nagyon komoly rálátásom van sok minden másra! Azért mertem vállalni ezt a közösségszervezői munkát is, mert én nemcsak a cigányokat ismerem, hanem a hivatalnak a gondolkodásmódját is, a hivatali rendszerben élőknek ezt a bürokratikus rendszerét is, ahol tudom, hogy hova lehet úgy odaszúrni, hogy az hasson, miközben egyébként hatvan napot csak papírmunkával kell tölteni!

K.: Tiszavasváriról beszéljünk!

V.: Igen. Február 28: a köztársasági elnök kap tőlünk egy levelet. Nagyon pofozós levelet! De nagyon komolyan le van írva, hogy az Érpataki Modell miért nem tetszik, és szólunk neki, hogy az államszervezet működésére nagyon befolyásoló tényező, hogyha egy nagyon komoly parlamenti párt áll mögötte! Ha Orosz mindig zaklatni fogja a hivatalotokban dolgozó közigazgatási ügyintézőket, és az ötödik után az ügyintéző hibázni fog. Az az ügyintéző meg fog törni! Ha sok helyen megtörik az ügyintézőt, kettő választása van: vagy eltakarodik, otthagyja a munkáját, és akkor megy egy Jobbikos a helyére, mert az agilisabb lesz ebből a szempontból, vagy megtörik! És azt mondja, hogy „Polgármester úr! Orosz Úr! Miben segíthetek? Vigyük el a gyerekeket? Tényleg! Jó! Vigyük el a gyerekeket!” Szóval hogy egy idő után ezzé válik a közigazgatás, hogyha ezt hagyják! És ez az államszervezet működésére ható negatív irányú befolyásolás, amit egy politikai párt keményen dagaszt és erősít, és közben a gyűlölködést is erősíti azokkal szemben, akik ennek majd a szenvedő alanyai lesznek, az nem jó az államszervezet működésére! És ú a köztársasági elnöknek – aki felügyeletet gyakorol az államszervezet működésében – ezt el kell tudnia ítélni! Ítélje el! Mondjon benne A-t vagy B-t! Ezt el kell ítélni, vagy nem kell elítélni! Elég, ha azt mondja, hogy ő elítéli!

Utána történik egy sajtótájékoztató április 8-án, a Nemzetközi Roma Napon, majdnem egy évvel ezelőtt, ahol már hatszáz ember által aláírt csatlakozó nyilatkozatát viszem! És mondom a cigányoknak, hogy „írjátok alá a saját kis kezetekkel, meg a lakcímetekkel! Hogy szerintetek is a köztársasági elnök mondjon evvel kapcsolatban A-t vagy B-t!”

K.: És mondott?

V.: Nem mondott! Kaptam levelet egy év múlva, amiben azt mondják, hogy „ön is írja, hogy kiragadtak egy részt az egészből! A közigazgatásban míg bűncselekmény vagy szabálysértés nem történik, nem tudnak úgy beleavatkozni, meg hát ez nem az államfő dolga.” Azzal érveltek, hogy ezek helyi ügyek. Könyörgöm, ez nem helyi ügy! A Jobbik lehetséges, hogy hatalomra kerül! Ha a Fidesz ki fog feküdni – márpedig ki fog, mert ha ez a despota meghal, a Fidesznek annyi lesz! Hatalmas nagy gondok lesznek az országban, hogy ki legyen majd az új király, meg ilyesmi, és akkor még a Jobbik is beleléphet! Úgyhogy rettentő helyzetben vagyunk! De nem viszem félre a történetet.

Lényeg az, hogy április 10-re összehívnak egy fórumot Tiszavasváriban. Meghívják Horváth Aladárt is, meg más nívós cigány vezetőt, de mindegyik nemet mond, mert azt mondják, hogy „Feri! Hogyha te szembeállsz a Jobbikkal vitatkozni, azt fogják mondani, hogy szóba álltál vele, és egy politikai karaktergyilkosságot követnek el így is, úgy is egy komoly roma vezető ellen!” „Na jó! Ha ti nem vállaljátok, én nem vagyok komoly roma vezető! Meg nekem papírom van róla, hogy Zsigó Jenő azt mondta, hogy én nem cigányként szocializálódtam! Úgyhogy majd akkor én megyek!” És így is volt. Setét Jenő is ott volt. Setét Jenő eljött velem, beült a sarokba, tehát ő sem vállalta nyilvánosan a vitát! És mivel kvázi egyedül maradtam az egyesületnek a tagjaival, akikkel ott, helyileg kapcsolatba kerültünk előtte, és felkészítettük őket valamennyire, de tudtuk, hogy az első szereplésük olyan jó nem lehet! De a helyi problémákat el tudták mondani, és abból én is tanultam. Gondoljon el száz embert legalább! Jobb oldalon a Jobbikosok, de országgyűlési képviselőktől kezdve mindenki! Ott volt a Novák Előd is, a dr. Fülöp Erik, az Orosz Mihály, meg a Zagyva György! A másik oldalon cigányok, így-úgy. Aztán én negyven percet szónokoltam! És elmagyaráztam nekik, hogy mi a helyzet. A közbiztonsági tevékenység jogosulatlan végzésének bizony van egy szabálysértési alakzata, meg egy bűncselekmény alakzata. És 2011-ben nemhiába hoztak törvényeket, amik arról szólnak, hogy ne lehessen foglyul ejteni a cigány közösségeket! Ha ezek az emberek, Orosz Mihály meg falkája bűnfelderítő szándékkal leselkedik, meg fényképezik, meg kamerázzák a szerencsétlen embereket, azért, hogy felháborodjanak, és felháborodott állapotukban ellenük menjenek. Ezt nem lehet! Civil szervezetek közül összesen a Polgárőrségnek van arra jogosítványa, hogy közbiztonsági tevékenységet közterületen, csoportban végezhessen! Más civilnek nem! A Roma Rendőrök Országos Egyesülete sem teheti meg! Pedig mi értünk a járőrszolgálathoz! És nekem ne jöjjenek azzal, hogy a Skarabeus-bogarat keresték a cigánytelepen éjszaka lámpával! Maguk bűnfelderítő munkát végeztek csoportosan, megtámogatva a médiával! Azért, hogy provokálják a cigányokat! Ez ilyen egyszerű!

Ez után megjelent egy cikk, és ott kifiguráznak, hogy így dagadt vagyok, meg úgy. És akkor én meg odatettem a negyven perces felszólalásomat a Jobbikos oldalon, a Facebook-oldalon, hogy „ezt végig kell hallgatni, és utána beszéljünk arról, amit tőlem hallottak! Ne nevettesse ki magát a Jobbik se azzal, hogy kiragad három mondatot a beszédemből! Ezt hallgassák meg! Nincs ezzel semmi gond!” Egyetlenegy hozzászólás nem jött utána!

És utána lett egy projekt, aminek az volt a lényege, hogy kap egy egyesület egy közösségszervezőt – nem neki kell fizetni, hanem a Civil Kollégium Alapítvány fogja fizetni. Nemsokára valószínűleg „Soros-ügynök” leszek, de bánja kánya! Engem nem zavar! Mert elvileg az OSI ad támogatást a Civil Kollégium Alapítványnak. Az alapítvány pedig ilyen közösségszervezési kísérleteket végez, hogy hogy lehetne jól megszervezni azokat, akiknek nincs komoly érdekérvényesítő képessége.

Augusztus 1-jétől az Összefogás a Bűdi Romákért Tiszavasvári Egyesülettel kezdtem el együtt dolgozni. Ismertük egymást az április 10-i fórumról, és így alakult ki, hogy nyújtsunk be pályázatot. Amire büszke vagyok, hogy megnyertem, mert egy nagyon komoly értelmiségi közegben olyan huszonöt-huszonnyolc leendő közösségszervező közül választottak ki azt hiszem, tízet újat, meg öt régit, akik már régebben is ezzel foglalkoztak. És végül is valószínűleg maga a közeg, tehát Tiszavasvári, és maga az én személyiségem együtt kellett ahhoz, hogy egyáltalán elnyerhessünk egy ilyen pályázatot! A pályázat egyébként 5 millió forintról szólt egy évre. Ebben bruttó 300.000 forint munkabérem volt, ami ilyen 157.000 forintos átlagfizetést eredményezett, főállásban. Azt még nem mondtam el, hogy a törvények miatt a nyugdíjasságomat megszüntették, és most szolgálati járadékot kapok, havonta levonnak 37.000 forintot tőlem. Nem sírok! Még mindig több, mint amit kerestem Tiszavasváriban a nyugdíjjal! Mert jó pozícióban mentem el. Az 221.000 forint. Tehát próbál az ember élni! Ha mások rabolnak, meg rabló-kapitalisták, akkor az ember munkával próbáljon meg valamihez hozzájutni! És én jót akartam!

Tehát augusztus 1-jén odakeveredek, nem vagyok egy képzett közösségszervező, sokszor mondjuk inkább vezér, mint mellérendelt szerepekre támaszkodó embertípus. Ez adódik abból, hogy sokat voltam parancsnok. De kezdem átérezni, hogy mit jelent a közösség ereje! Hogy Ferike, hiába viszi egyedül a kardot! Itt az kellene, hogy legyen egy ötven-száz ember, amelyiket mozgathatom, manipulálhatom, magyarázhatok neki! Valahogy felvirágoztatom bennük, hogy nemcsak a közmunkás-lét létezik! Nemcsak a beszorultság a házunkba, meg hogy nincs kerítés, meg fa van, meg kóbor kutya, hanem ezt gondoljuk együtt végig! Ez tisztázódjon le, hogy mik azok, amik a legjobban zavarnak titeket, és nézzük meg, hogy ki lehet ezért a hibás! Ha mi vagyunk a hibásak, változtassunk rajta mi! De hogyha ezt a hibát még generálják is, és nem segítik azokat, akiknek kellene, akkor menjünk ellenük!

Azt kell, hogy mondjam, hogy januárig nagyon-nagyon szép eredményeket produkáltunk! Amiben nagyon nagy szerepem volt nekem is! És nem azért, mert én egy nagyképű barom vagyok, hanem tényleg! Kapott tőlünk a polgármester egy irományt, amiben leírtuk a problémákat. Nagyjából adatokkal, tényekkel is alátámasztva, hogy a jövőre nézve milyen intézkedéseket tervez a város, a város vezetése és ő, hogy ebben a szegregátumban ezek a problémák ne legyenek problémák! A szemétszállítás volt az egyik. Tiszavasvári híres arról, hogy milyen szemetes. Ha polgármester lennék, fél év alatt rendet raknék ott ebben az ügyben! Direkt nem csinálják! Tegyük hozzá, hogy eredményeket is elértünk! Mert ugye erre nem válaszolt első körben. Fülöp Erik nagyon jó politikus! Egy árva szót nem ír le papírra semmiről sem, hogy utána ne lehessen felelősségre vonni! De a Horváth Feri meg nagyon jó politikus abból a szempontból, hogy ezt ki tudja használni, hogy egy ember nem mer leírni egy szót sem! Tehát elkezdődött egy komoly játszma!

K.: A Fülöp a polgármester?

V.: A polgármester. Dr. Fülöp Erik, egyébként a Jobbik alelnöke. Érdemes megnézni a Nemzeti Tévé 1-en, a Ringben való vitánkat, ahol megküzdöttünk egymással.

November 17-én egy fórumot tartunk, ahol már nagyon komolyan a Zagyva Györggyel beszélünk. Ő a közmunkás-vezető és a Hatvannégy vármegye tiszteletbeli elnöke. Tiszavasváriban hatszáz fő cigánynak parancsol mint közmunkavezető!

K.: Jézus anyám!

V.: Ugye milyen őrület? Na és akkor tényleg a közmunkás témában kivertem egy nagy balhét, az emberekkel együtt! Én attól féltem, hogy majd ugye a hallgatóság nem fog tudni megszólalni, mert nem akar, vagy fél! De olyan jól sikerült nyitni a csapokat, hogy a végén már nyomták a panaszaikat! Csak az alpolgármester volt jelen, meg a Zagyva Gyula, meg az Orosz Mihály. És nagyon jó viták voltak! Biztosan ismeri a Gulyás Marcit!

K.: Tudom, ki ő, de személyesen nem ismerem…

V.: Nemsokára valószínűleg ki fogja adni ezt a dokumentumfilmet Tiszavasváriról! Egész komolyan be voltunk kamerázva meg mikroportozva, úgyhogy mindenki tudott róla, hogy felvette ezt a fórumot. Ötórás lakossági fórum! Utána azt mondta, hogy „Feri! úgy küzdöttél, mint egy gladiátor! Gratulálok!” Eredmény: a három konténert, ami a bűdi részen van – ami egyébként havonta hétszázhúszezer forintba kerül a városnak – el fogják takarítani onnan! Felmérés van most, hogy kinek van ingatlanja? Kinek nincs? Ki fizet? Ki nem fizet? Mert a szolgáltatási szerződések ráutaló magatartással jöttek eddig létre. Ha valaki vett egy kukát, kitette, akkor elvitték. Ha fizetett érte, fizetett, ha nem, nem! Szóval egy teljes káosz! Miközben jó magyar ésszel azt mondja az ember, hogyha van egy ingatlan, annak van egy tulajdonosa, a tulajdonos köt egy szolgáltatási szerződést a szolgáltatóval, kiteszi a kukáját, elviszik, fizet érte! Egyébiránt négyezer hétszáz forint. Egy negyedévre nem egy rettenetes pénz! És akkor nem szemetes Tiszavasvári bűdi része. De még ezzel nincs vége! Én azt magyaráztam, hogyha hétszázhúsz ezer forintot havonta ki bírt adni a város a semmire, arra, hogy állandóan mocsok meg kosz legyen, akkor most, amikkor elviekben szabadul fel pénz, nézzük meg, hogy ki a rászoruló a jövedelmi viszonya alapján, és azt segítse az önkormányzat! Ezt együtt vizsgáljuk meg!

K.: Na de nem az egész telep rászoruló?

V.: Nem szabad mindenkit egy kalap alá venni! Arra kellene komolyabb hangsúlyt fektetni, hogy ne csak ettől a magyarnak nevezett elnyomástól, amit mondjuk egy városvezetés okoz, az alól tehermentesítsük a cigányembereket, hanem ami a belső körben mozog. Az sokkal rettenetesebb, higgye el nekem! Én ezt így látom a rendőrszememmel! Hogy az az aljasság, amikor a belső körben egymást ölik, lopják, csalják, rabolják meg az emberek, és kialakulnak olyan klikkek, klánok, amelyek tönkretesznek kétszáz családot is akár!

És a közmunkás témában nagyon sok eredményt értünk el. A belügyminisztertől kaptunk egy olyan levelet, ami országos szinten is komoly jelentőséggel bír! Ugye a közmunkások télen nem kapnak kesztyűt meg más ruházatot. Dolgozzanak a saját ruházatukban! Ruhakopást soha nem fizet nekik senki! A belügyminiszter államtitkára leírta, hogy télen egy bizonyos hideg időszakban védőruhát – nem is munka-, hanem védőruhát – kellene biztosítani! Bakancs, pufajka satöbbi. És ez olyan eredmény volt, hogy a polgármester és a közmunkavezető a Belügyminisztériumtól kért költségvetés-kiegészítést, hogy be tudják tartani azt a szabályt, amit az államtitkár nekünk levélben leírt! Persze nem kapták meg, mert felső szinten is hatalmas aljasság van ezekkel a közmunkás témákkal, a közel hatszázezer ember foglalkoztatásával! Zagyva Györgyöt azzal ijesztgettem, hogy lehet, hogy el fogom érni, hogy néhány nap múlva minden közmunkás papucsban fog kimenni dolgozni. Akkor mit fogsz csinálni? Tehát lehetne itt olyan akciókat bevetni, ami országos médiával megtámogatva komoly országos jelentőségű ügyeket generálhatna ebben a sok társadalmi igazságtalanságban, amit én ott tapasztaltam!

A tűzifa-akció még nagyon fontos. Úgy volt, hogy tízezer forintot ad tűzifára Fülöp Erik azoknak, akik rászorulnak, és akik tavaly elszámoltak ezzel az összeggel. Ez így jól hangzott. De aztán kiderült, hogy Fülöp Erik szociális segélyeket ad, és a jogcímeket nem írják fel! És kétezer forintot ad tűzifára, télvíz idején! De nincs még az se leírva, hogy tűzifa! Tehát összekeveri a szezont a fazonnal, hogy ne lehessen tudni, hogy ki mennyit kap!

Megpróbáltunk erdészekkel beszélni. Hogy munkával fát! Elő kell készíteni a terepet arra, hogy az állami szociális tűzifát ki tudják egyáltalán vágni! Mert ez úgy megy, hogy a kis fákat előtte ki kell vágni! Tehát a nagy gépnek meg kell a terepet tisztítani ahhoz, hogy a nagy fákat ott vagdossa! Sehol nem kellettek a tiszavasváriak! Sehol! Vagy hat helyen megpróbáltuk, hogy valahogy megszervezzük a fuvart, hogy kiviszik őket, dolgoznak, összeszedik ezeket a kis ágakat, összerakjuk! Szerzünk valamilyen fuvarozót, aki beszállítja, és akkor van fájuk! Nem kell lopniuk. Nem ment! A polgármester nem volt együttműködő!

Nem volt más mese, októberben beindítottunk egy levélkampányt! Adomány gyűjtöttünk tűzifára. És ez egy nagyon hibás lépés volt tőlem! Az egész környéken senkinek nem sikerült olyan eredményt produkálni, mint ennek a gyenge kis egyesületnek velem! Január 6-ig egy millió ötszáz ezer forintnál több pénz bejön a számlánkra! Az egyesület számlájára, amihez nekem közöm nincs, rendelkezési jogom nincs fölötte! És úgy, hogy a levegőben lóg a Táncsics Alapítványtól háromszáz ezer forint tűzifára. Már biztosan megszereztünk háromszázhúszezret, és az adjukössze.hu oldalon is sikerült összegyűjteni háromszáz ezer forintot a Tűzifát a szív melegével akcióval! Tehát ha azt veszem, az két millió száz ezer forint!

Első körben azt beszéltük meg, hogyha bejön ötszáz ezer forint körüli összeg, már megyünk a polgármesterhez, hogy „polgármester úr, tegyél hozzá ötszázat! Vagy ha erre nem vagy képes, mert nincs a költségvetésben, akkor gyere, tárgyaljunk a Nyírerdő Kft. vezetőjével, Szalacsi Árpáddal, hogy ötszázezerért adjon nyolcszáz ezer forint értékű fát, hogy hadd tudjuk kiosztani a szegényeknek! Neked a társadalmi kötelezettségvállalás ebből jól fog hangozni! Kiszállítjuk! Megmondjuk, kiknek kell odaadni, kik a szegények, és kész! És akkor ez egy jó akció! És a te hírneved is öregbedik, meg az egyesületé is! Ez volt az első kör.

Na most ezt meghaladtuk majdnem négyszeresével! De legyen háromszorosával! És elloptak belőle hétszázat, akikkel együtt dolgozom! Felelősségre vonom őket, hogy „emberek! Ez így nagyon nem jó! Gondolkozzatok már! Ha valahol bejön pénz, annak a kimenő útját is látni kell! Jobbikos városban vagyunk! Mindenki árgus szemekkel figyel minket! Meg fogunk dögleni! Tegyétek vissza!” Ezen voltak komoly vitáink. A lényeg az, hogy nem tették vissza. És innentől kezdve dugába dőlt minden! Egyszer kiosztottak január 20-a táján száz mázsa fát, ami maximum négyszázötven ezer forint. Január közepétől folyamatos a veszekedés velük! Nem vállalhatom fel! Nekem nevem van! Engem biztos, hogy keresztre feszítenek mint közösségszervezőt, mint a Roma Rendőrök Országos Egyesületének elnökét.

Kértem tőlük, hogy váljunk meg egymástól! Nekem ahhoz van közöm, hogy a CKA-pénzt megfelelően költsük el, a többihez nincs! És akkor ultimátumot adtam nekik, egy felhívást intéztem az elnökhöz, hogyha meg tudunk válni tisztességgel, akkor tegyük meg! Lezárjuk a pályázatot! Eltakarodnak az utamból! Én egyéni vállalkozóként csinálom tovább a közösségszervezést. Innentől kezdve a felelősség legyen az övék a saját bankszámlájukért, amihez én nem nyúlhatok hozzá semmilyen módon sem, mert nekem ahhoz közöm így nincsen! Csak az a baj, hogy a könyvelő nemcsak nekik, hanem nekem is átküldte a számlakivonatokat! És abból minden kristálytisztán látszott!

Ehelyett tudja, mit csináltak, Zsuzsanna? Megpróbáltak a helyemre egy fehér embert keríteni. Először volt szó a TASZ egyik emberéről, hogy majd ő ott okoskodik helyettem. Nagyon egyszerű volt: Jovánovics Eszternek leírtuk a tényállást, hogy „talán nem kéne beleavatkozni egy olyan dologban, ahol bűncselekmény elkövetésével vádolja a közösségszervező az egyesület vezetőit!” Az eltakarodott az útból! Hoztak egy másikat, Hain Ferenc szociálpszichológust. Öten jöttek ide föl, a Szövetség utcába tárgyalni a Civil Kollégium vezetésével. A vége az lett, hogy közös megegyezéssel elváltak tőlük.

A lényeg az, hogy minden úgy lett, ahogy én gondoltam el: eltakarodott az útból az egyesület! Én feljelentettem őket! Miután már a számla a birtokomba került, miután két hétig szenvedtem, hogy legalább váljunk el békében, és vigyék ők a teamet, a saját baromságaikat, kaptam a jelzést, hogy a Jobbik így is, úgy is feljelent minket. Hogy visszaéltünk a tűzifával, a pénzekkel! Ez hatalmasan rosszul jött ki! De higgye el, nem volt más esélyem, hogy ebből kijöjjek, minthogy megtegyem a feljelentést ellenük!

És most visszamegyek egy olyan szegregátumba, egy olyan ellenséges közegbe, ahova senki más nem menne! De visszamegyek, mert engem az élet erre predesztinált, hogy ilyen kihívásokkal álljak szemben! Nagyon nehéz lesz, mert a Civil Kollégium Alapítvány, és általában a liberális szemléletű emberek hiszik azt, hogy ők mindent tudnak a szegregátumokról. Hiszik azt, hogy egy közösségszervező anyagilag nem megtámogatottan megválthatja a világot egy kvázi primitív szintre lealacsonyított emberek körében, akiknek csak a túlélés a fontos. Itt a nagy hiba!

És hogy ebben mi a szép? Meg mi az, ami mégis motivál? Az, hogy ebben lehet nagyot alkotni! Ebben lehetne jó példát mutatni az embereknek, és ebből lehetne felhozni a cigányokat abból az aljas posványból, ahova belekerültek harminc év alatt! Mert odakerültek! És bárki bármit mond, valahol ebben igazságuk van, hogy a végén állatokká válnak, ha így marad minden! Hogy a közmunkás-lét, hogy a gyereke is oda fog belekerülni! És százból egy, ha kikerül! És az is az identitását elveszti, és egy nulla lesz! Mert a mi szemszögünkből az nullává válik, hiába lesz professzor belőle, ha már szégyell visszanézni oda, hogy honnan származott! És nagyon-nagyon sokan szégyellnek visszanézni! Meg már az a közeg nem a közegük. De hogyha az okos, ügyes, sok pénzt kereső ember nem akar segíteni ezeken, akkor ezek mindig ott maradnak! Ez mindig egy juhnyáj lesz így! Egy kihasználható, aljas kis juhnyáj.

Amit én csinálok, valahol egy Don Quijote-dolog így, egyedül! Az a közösségszervező brigád, akikkel vagyok, sokkal értelmesebbek, mint én vagyok! Jókat lehet tőlük tanulni! Ez tény. Tanulom a demokráciát is – ugye én, a despota, aki eddig azt mondta, hogy parancsuralmi rendszer, és kész! Tehát tényleg ez egy nagyon jó tanulási folyamat nekem! Szellemileg szinten tart, pénzt is keresek belőle, és még jót is teszek! Tehát azért ezek motivációk. A személyes bátorságot pedig egy személyes egészséges félelemérzettel bástyázom körbe, hogy tudom, hogy ahova megyek, ott lesznek ellenségek! Eddig is arrafele mentem, ahol ellenségek voltak, szóval ez olyan nagyon nekem nem új! Tehát az utolsó stáció, az mostanában ez az életemben, hogy ez egy nagyon komoly kihívás! Folyamatosan töröm a fejem, hogy hogy lehetne ezt jól megoldani, és hogy lehetne ebben olyan eredményt elérni, amit már tényleg lehet médiával is megerősíteni. Vagy valamiféle olyan koncepciót gyártani, ami sablon máshova is. Mert ebbe a Tiszavasváriba, ebbe mindig mindenkinek beletört a bicskája! Komoly jogvédőknek is! Ott voltak egy kicsit – elszálltak! Attól a szótól, hogy fenntartható fejlődés, hülyét kapok! Semmi sem tartható fent forrás nélkül! Ami addig volt, az összezuhan! Ezt valahogy meg kéne érteni! Vagy pedig addig ott lenni, amíg kikeverednek abból, amiben vannak! Szóval ez egy komoly dilemma, amit én biztos, hogy nem fogok tudni megoldani, de megteszem, ami tőlem telik! Ami tőlem telik, azt meg kell tenni! Ha valamit elvállaltál, csináld végig! Hogyha minden kötél szakad, és egyenes derékkal a tükörbe tudsz nézni, és azt tudod mondani, hogy megtettem, ami tőlem tellett, akkor énnekem az nem kudarc!

Ugye itt értelmiségiekről van szó. Soroljunk engem is oda a sok-sok hibámmal együtt! Én azt mondom, hogy minden cigány értelmiséginek tennie kellene valamennyit azért a közösségért, ahonnan származik. Ki kell keverednünk abból a fajta létezésből, ami azt jelzi vissza, hogyha kiszakadt a közegből, és forrásai is vannak, egy szemernyit nem csöpögtet vissza, hogy nehogy visszasüllyedjen! Amikor a cigány vállalkozók képtelenek arra, hogy segítsenek valamit, az nem helyes!

Azt mondom, hogy megérte tanulni! Megérte vállalni a küzdelmeket! Ötvenéves fejjel is azt mondom, hogy küzdeni kell! Nem kell még leírni magam, és senki másnak sem kell, aki valamit megtanult, de a szakmájában legyen tudós, adja a legjobbat! És ne felejtse el, hogy honnan származik!

K.: Ez nagyon szép végszó. Köszönöm szépen!

V.: Én is köszönöm!

–        Vége –