László Gyarmati

"Már a határövezetben voltunk. És akkor a Jóisten megint kidugta a kisujját. Megyünk, megyünk, és egyszer csak jön egy parasztkocsi a határ felől. A lovas kocsin két férfi volt, és azt mondják, hogy ők mennek vissza még egy fát kivágni, mert már egy fát odavittek, és átfektették a csatornán, de azon lovagolva kell átmenni, és akkor térdig vízben van az ember lába. És erre föl a csoportunk elindult tovább, és én a fickókkal meg visszamentem egy pár száz métert az erdő széléig, és kivágtunk még egy fát. És az volt a szerencse, hogy ott voltam velük, mert közben elkezdtek rakétázni a környéken. Világító rakétákat lőttek fel, és géppisztolysorozatokat is hallottunk. Mindenki megijedt, és erre a két férfi azt mondta, hogy hát ők elmennek. De akkor már ki volt vágva a fa, le is gallyaztuk, úgyhogy már egy rönk volt. És mondtam, hogy „ne menjenek már el, ott vannak a gyerekek, vigyük még ezt a fát oda! Ne vágjunk többet, de ezt vigyük.” Az volt a szerencse, hogy rá tudtam őket beszélni, és elvittük a második fát. A nagy többség akkorra már átment, átlovagolt a rönkön, mert ők is begyulladtak/megijedtek, amikor rakétáztak. Odaértünk, átdobtuk a másik fát, és én elbúcsúztam ettől a két férfitől. Senki nem fogadott semmi pénzt el. Ezen a parton még ott volt egy asszony négy kisgyerekkel! A mi csoportunk átment. A sógor átment, kiürítette a hátizsákot, visszajött, betette a kétéves Esztert, és a hátizsákban átvitte, de mindegyik térdig csuromvizes volt! De az az asszony egyedül nem tudott a négy gyerekkel átmenni. És akkor már ott volt a másik rönk, a kettő egymás mellett, az Árpit visszahívtam, és akkor az Árpival átvittük a négy gyereket és az asszonyt. Úgyhogy ők is átkerültek a másik oldalra."