László Gyarmati (* 1934)

 

 

 

Interjúadó: Dr. Gyarmati László

Születési év: 1934

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2013. június 21.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 2 óra

 

Interjú Dr. Gyarmati Lászlóval a prágai Post Bellum és a budapesti 1956-os Intézet Alapítvány Vasfüggöny projektje számára

 

Nekem két hazát adott a végzetem

 

K.: Dr. Gyarmati László, Laci bácsi. Azt szeretném kérni, hogy pár mondatban röviden mutatkozzon be! Milyen családból jött, mikor született?

V.: Akkor azt mondták, hogy egy osztályidegen családból származtam, a középosztályból. 1934-ben születtem, az édesapám erdőmérnök volt, a nagyapám jogász volt, és ennek megfelelően ez a családi származás aztán az iskolában bizonyos fokig nehézséget okozott. De arról majd később. ’40-ben költöztünk Budapestre, azelőtt vidéken éltünk, különböző helyeken, ahol apám dolgozott. ’41-ben mentem a mai Bartók Béla úton – akkor Horthy Miklós úton – az általános iskolába. Utána a cisztereknél, a mai Villányi úton voltam a gimnáziumban, egészen addig, míg államosították az iskolát.

K.: ’49-ben.

V.: ’48-ban. Ott voltam cserkész. Előtte Farkaskölyök, még az általános iskolában 1942-től

K.: Farkaskölyök?

V.: Akkor az alsó tagozatot Farkaskölyöknek hívták, és utána lettünk aztán cserkészek. És természetesen úgy az iskola, mind a cserkészet komoly hatással volt az egyéniségem kialakulására a családi tradíció és a családi mértékek mellett.

Amikor az elvtársak átvették ’ 48-ban a hatalmat, akkor egy csomó dolog megváltozott. Leállamosították az iskolát, a cserkészetet megszüntették, és mivel akkor mi már Pasaréten laktunk, a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, a Keleti Károly utcában fejeztem be a tanulmányaimat. Ott érettségiztem egy nagyon klassz osztályban, és szenzációs tanárokkal. Az életemben nekem mindig szerencsém volt: mind a pap ismerőseim, mind a tanáraim, mind a sporttársaim, és aztán később a professzoraim szenzációs emberek voltak!

’50-ben kezdtem el sportolni, öttusázni, mert akkor mi csak délelőtt jártunk iskolába, és délután szabadok voltunk. Ügyesen csináltuk a dolgokat: az iskolában megcsináltuk a házi feladatokat, hogy délután szabadok legyünk. És volt, aki a szabadidejében ezt csinálta, volt, aki azt csinálta. Én öttusáztam, mert én két dolgot akartam mindig az életemben csinálni, az egyik az, hogy orvos legyek, a másik pedig az, hogy lovagoljak. És annak idején Magyarországon az egyetlen lehetőség a lovaglásra az öttusa volt. Az nem volt különösebb probléma, mert elég sportos srác voltam, úgyhogy megálltam a felvételi vizsgát, és ott is egy szenzációs társaságba kerültem bele, mert azok a nagy többségük régi katonatisztek voltak, vagy pedig akadémisták. Mert a háború előtt ki volt öttusás? Akkor még civilek nem öttusáztak, mint aztán később mi, hanem azok mind a katonai vonalról jöttek. És ott nagyon jól éreztem magamat köztük, és így az iskolát is átlavíroztam.

A probléma az volt, hogy a Szávai elvtárs, 1950-től az igazgatónk, egy lebukott államtitkár volt.

K.: Hol volt ő igazgató?

V.: Ott, a Rákócziban.

K.: Szávai?

V.: Nándor. És neki nagyon kellett vigyáznia arra, hogy csak azokat engedje a gimnáziumból a főiskolákra, és különösen az orvosi egyetemre – aki megfelelő káder volt. Az nagyon érdekes volt, hogy az ilyen, kulcspozíciókba nem akartak osztályidegeket beengedni.

A család megúszta Hál’ Istennek a kitelepítést, mert a házban, ahol laktunk, ott a háztulajdonosnak a sógora, az elvtársaknak egy jogásza volt, azt hiszem, ügyész. Nem vagyok biztos benne, lehet, hogy Vidának hívták. Mert azt találtam, a Vidáról sok mindent. De ebben nem vagyok már biztos, és a szüleimet nem tudom megkérdezni, mert már nincsenek itt. És ezért nem vették el a házat, de mi már be voltunk pakolva. És a kisgyerekkori szerelmemet, a Dőry Katit is kitelepítették, úgyhogy a kitelepítést közvetlen közelből, megéltem

Az iskoláról: Az érettségi előtt ki kellett tölteni egy kérdőívet, hogy mi akarok lenni, hova akarok menni tanulni. Beírtam, hogy orvos. És aztán volt egy második kérdés: Ha az nem megy? – Orvos. Harmadik kérdés, ha az nem megy? – Orvos. És erre behívott a Szávai elvtárs magához és azt mondta, hogy „micsoda marhaság ez?” Mondtam: „Hát én orvos akarok lenni!” „Hát menjen a Testnevelési Főiskolára! Maga jó sportoló!” Azt már tudták, hogy én sportolok. „Á – mondom –, szép, jó, de a sport, az csak egy mellékfoglalkozás, én nem.” „Hát akkor miért?” Hát mondtam, hogy mert gyerekeket akarok kezelni, és segíteni nekik és satöbbi – ahogy egy tizenkilenc éves gyerek úgy rajong. Erre ő azt mondta, hogy „jó, hát jó! Menjen akkor a…” Szóval ő segíteni akart, nem is volt rosszindulatú az elején. „Menjen a Gyógypedagógiai Főiskolára!” „Hát – mondom – az is jó, de én orvos akarok lenni!” És akkor begurult, és kizavart, és azt mondta, hogy „majd én megmutatom magának, hogy nem lesz orvos!” És az ajtóból én visszafordultam, és azt mondtam, hogy „majd én megmutatom magának, hogy én mégis orvos leszek!” Szóval ilyen fickók voltunk. Na, jó, hát akkor megvolt a bukfenc, nem kaptam igazgatói ajánlást, és X-es voltam. És elmentem felvételizni, ott kivágtak.

És utána a szakmában akartam maradni, és ezért a sporton keresztül bekerültem a Filaxia Oltóanyag-termelő Intézetbe, a Humán Tagozatra. Az Kőbányán volt.

K.: Ez milyen munka volt?

V.: Raktári segédmunkás. Kék kezeslábasban cipeltem a ládákat, és néha a svábbogarak ide bementek, és azért az elég kellemetlen volt! De olyan szerencsém volt, hogy néha fel kellett vinni a laborokba ellenőrzésre, ami a raktárban volt, és akkor ott megismertek engem úgy az asszisztensek, mint az asszisztensnők, és előbb-utóbb rájöttek arra, hogy ez a fickó, ez nem okvetlenül segédmunkás, és azt mondták, hogy végezzem el a laboránsképzőt az intézeten belül. Az intézeten belül a laboránsképzőben nekem irtó jó helyzetem volt, mert én az érettségiből jöttem, tehát fizikát, kémiát, matematikát…

K.: Biológiát.

V.: …lényegesen jobban tudtam, mint azok a kartársak, akik annak idején velem együtt tanultak. Szóval elvégeztem. És akkor átkerültem egy kísérleti részre, a dr. Koch Sándorhoz – sajnos már nem él –, és ő engem nagyon segített, tudta, hogy ki vagyok, mi vagyok. Elmondtam neki, hogy az álmom az orvosi pálya. És ott a magyar hadsereg számára először mumpsz-oltóanyagot termeltünk. Mi kísérleteztük azt ki, arról publikált is ő, a munkánkról, és ő nekem azt mondta, hogy „hát menjél még egyszer felvételizni, de ha nem sikerül, hát akkor elmész katonának két évre, de utána visszajöhetsz, és én téged támogatni foglak, míg a tudományos munkatársi fokozatot eléred , mert az a legmagasabb képesítés az orvosi diploma nélkül.” Mondtam, hogy „Köszönöm szépen!” Jegyeztem szépen Békekölcsönt, és gondoltam, hogy a következő felvételinél mint „munkáskáder”, majd több lehetőségem lesz. De mivel az édesapámnak két testvére nyugaton élt, inkább arról faggattak a felvételi vizsgán, és nem másról. Tehát ott is vége volt a dolognak.

És akkor ’54 tavaszán besoroztak, és ’54. november 10-én bevonultam katonának. A katonaságban is szerencsém volt, mert egy nagyon jó szakaszparancsnokunk volt, egy parasztfiú, egy aranyos, két évvel volt csak idősebb, mint én, és az igyekezett bennünket, katonákat védeni a tiszthelyettesekkel szemben. , Megesett például, hogy éjszaka háromszor riadóztattak, ha berúgva jöttek be, annak ellenére, hogy csak egy évvel voltak idősebbek, mint mi. De hát ők jó elvtársak voltak, azért kerültek oda, a kiképzéshez.

K.: Hol volt ez?

V.: Abban is szerencsém volt! Budapest határában, az Úttörővasút Ságvári ligeti megállója mögött, a Budakeszi úton a kanyarban, ott van még most is egy laktanya. Tehát elég közel voltam Pasaréthez, ahol akkor a szüleimmel együtt laktunk. És ha szükség lett volna, – de csak egyszer volt rá szükség –, akkor a kerítésen keresztül nagyon hamar hazaértem. Rádiótávírászok voltunk. Előkészítettek bennünket arra, hogy a külföldi, nyugati katonai adókat lehallgassuk. De mi csak annyit tudtunk, hogy 9497, és hogy senkinek nem szabad arról beszélni, amit ott csinálunk.

K.: Mi az, hogy 9497?

V.: Az a postafiókszám. Minden hadseregegységnek volt egy postafiókszáma, ami hivatalosan az egységet jelentette. Az, hogy ez tulajdonképpen a 102-es rádió-felderítő ezred volt, azt csak én itt, a Hadtörténeti Levéltárban tudtam meg, az Éhrensberger Robi barátomtól, aki ott dolgozott, aki mondta nekem, hogy „9497? Hát az a 102-es rádió-felderítő ezred.” Mondom: „Milyen jó! - hogy már ezt is megtudtam.” Ez 2005-ben, vagy 2008-ban lehetett.

Három hétig voltunk karanténban. Az annyit jelentett, hogy nem szabadott hazamenni, lekopaszítottak bennünket, fölöltöztettek szépen az orosz egyenruhába, a gimnaszjorkába, és ottan tanultuk a morzét. És három hét után lehetett látogatókat fogadni, akik aztán bejöttek, és akkor beszélgethettünk velük, és aztán utána később, ha nagyon jól viselkedett az ember, akkor mehetett is eltávozásra. A munka érdekes volt, ha elkapta az embert. Egy év iskola volt, egy év után a szakaszparancsnokunknak megcsináltuk azt – mert meg akartuk neki hálálni a rendes viselkedését –, hogy egy külön megterhelést vállaltunk magukra, és elértük a jó eredményünkkel a „Kiváló szakasz” címet, ami a Magyar Néphadseregben nem sok volt. És ezzel ő természetesen ment előre a ranglétrán. Meg is találtam a papírokat róla.

Utána áthelyeztek bennünket különböző csoportokba, és mindegyik csoportnak más ország katonai adóját kellett figyelni. Én a görög–törökösökhöz kerültem. Mindenkinél vigyáztak arra, hogy ne ismerje a nyelvet. Bár az adók úgyse adtak nyíltan, csak nagyon ritkán, de annak ellenére. És akkor ültünk a rádió mellett, és gépeltük, vagy kézzel írtuk azt, amit ők adtak. Általában ötös betű- vagy számcsoportokat adtak.

K.: Tehát morzéval adták az adást?

V.: Akkor csak morzéval.

K.: És már ne haragudjon, ezt én nem tudom, hogy van görög morze, magyar morze?

V.: Nem. Az mindig egyforma… Ja! Azt aztán megint nem tudtam, hogy mit csinálnak avval, amit én legépeltem.

K.: Na, de amikor legépelte, akkor értette, hogy mit ír, nem?

V.: Azokat a betűket. Én hallottam a betűket morzéban, és azt leírtam gépbe.

K.: De az egy kódolt szöveg volt?

V.: Az igen, az kódolt szöveg volt, és mindig öt betű, vagy öt szám.

K.: Értem. Tehát azt még meg kellett valakinek fejteni.

V.: Azt nem tudtuk, hogy hol! Hát annyira titkos volt! Aztán megint a Hadtörténeti Intézetben azt is megtudtam, hogy a II. Csoportfőnökségen a Bartók Béla úton, a Zalka Máté Laktanyában voltak a mi megfejtőink. Nekünk a laktanyában csak a táviratok felvétele volt a feladatunk. Amikor levettem valami táviratot, ami őket nagyon érdekelte, és meg tudták fejteni, azért még dicséretet is kaptam. Itt nagyon érdekes megint – olvasta maga a Szolzsenyicint?

K.: Persze.

V.: Amikor a tudósokat beviszik, és azok dolgoznak. Nálunk ugyanez volt. Én nem azonosultam ezzel a szisztémával. De a vadászszenvedély, az felébredt! Nagyon érdekes! Amikor a Szolzsenyicint olvastam, akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen miért csináltam én ezt? Hát először is, mert kellett csinálni, másodszor meg izgalmas volt, mert a kollégáink a másik oldalon, azok váltották időnként a frekvenciát. És akkor újra meg kellett őket találni. És az nagyon klassz volt, hogy „most hol van a Jóska? – Most ez a Jóska!” És akkor be kellett mérni az adót, de ez technikai dolgok. Szerencsém volt, mert ez a munka kellemes körülmények között történt és nem kellett csúszni mászni mind a gyalogosoknak.

Na, és ott jól lőttem, ott jól sportoltam, szerencsém volt. Ezekért kaptam külön eltávozásokat is.

K.: Már a katonaságon belül az öttusát folytathatta?

V.: Nem, még nem, de ott először a járőrversenyeken szereztem elismerést. Összeállítottunk egy csoportot, akik sportoltak azelőtt, és akkor több versenyt megnyertünk. Ezen kívül még azzal is szerencsém volt, hogy ’56 tavaszán a lovas tanárom kikért a Honvédelmi Minisztériumon keresztül egy edzőtáborba. Mert neki kellett a lovakat előkészíteni a Magyar Bajnokságra, és ő tudta, hogy én katona, vagyok, mert találkoztam vele egy kimenés alkalmával, és kikért. És ki is adtak. Úgy, hogy elmehettem pár hétre edzőtáborba, és utána ha nem voltam szolgálatban, minden héten megengedték, hogy egy vagy kétszer ki tudjak menni tréningezni.

K.: Tehát maga tréningezte a lovakat a versenyzőknek.

V.: Igen. Akkor már én olyan jól lovagoltam, hogy én már tudtam. A többiekkel együtt, mert akkor a fiataloknak az volt a feladatuk. ’54-ben volt Világbajnokság Magyarországon, és mi, fiatalok készítettük elő a lovakat a versenyre.

K.: Na, de az előbb ’56 tavaszát mondta.

V.: Ez még ott kezdődött. Mert kérdezte a lovak elkészítését. Na, jó, ’56 tavaszán kikért a Béla bácsi, elmentem az edzőtáborba, és utána minden héten egyszer vagy kétszer hivatalosan volt eltávozásom. Ezt felhasználtam arra, hogy egyik alkalommal a tréningre mentem, és a másik alkalommal esti egyetemre. Mert én nem akartam, hogy a fejem teljesen leálljon a honvédségnél. És biológiát tanultam.

K.: Az ELTE-n?

V.: Nem tudom, már, hol. Valahol, már nem emlékszem rá. De jártam. Néha el is aludtam, mert nagyon fáradt voltam, és amikor leoltották a villanyt a diavetítésre, akkor úgy elbóbiskoltam. De aztán lassan tréningbe jött a fejem is. Úgy, hogy tartottam magam, nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is megpróbáltam tartani magamat. Azon kívül kinn voltam egyszer nyáron a Petőfi Körnek valamilyen mellékelőadásán, szóval nem ott, ahol a nagyok voltak, hanem valami mellékhelyen. Azt irtóra élveztem! És akkor már a honvédségen belül is egy bizonyos fokig lazult a helyzet. Megengedte a kultúrtiszt, hogy egy rövid beszámolót írjak a faliújságra azokról az élményeimről.

Érdekes még ebből az időből, hogy júniusban a posnani események után minket készültségbe helyeztek. Amit az irodalomban sehol sem lehet látni.

K.: Már mi az?

V.: A készültség annyit jelent, hogy a laktanya csak egyharmada mehet eltávozásra, és az összes szabadságot letiltották. És a kétharmadának a laktanyában bent kellett maradni, akkor is, hogyha nem volt dolga. És ez persze nagyon szúrta a csőrünket. És amikor vitatkoztam a politikai tiszttel, akkor azt mondta, hogy „hát azért van, mert Pesten nincsen hivatalos katonai egység, és a környező, a Pest körül lévő egységeknek kell esetleg Budapestre bevonulni rendet csinálni”. Ez júniusban volt! Akkor én ránéztem, és azt mondtam, hogy „ilyen nincs Magyarországon! Azt, hogy a lengyelek zavarognak, azt el tudom képzelni, de Magyarországon ilyent nem! Munkásfelkelés? Nem létezik!” Na, jó!

A másik érdekesség ebből az időből, hogy ’56 tavaszán volt a nagy NATO-gyakorlat. A „Big lift.” A „Big lift” gyakorlat alkalmából ki akarták próbálni, hogyan lehet Angliából Törökországba csapatokat szállítani, anélkül, hogy leszállnak a gépek közben. Akkor még nem volt olyan, hogy tankolni lehet a levegőben. És akkor rengeteget dolgoztunk, mert az megint vadászat volt, az is egy érdekes dolog volt. Rengeteget dolgoztunk, és ígértek fűt-fát a tisztek, hogy majd kapunk külön eltávozás, meg szabadságot, meg ezt, meg azt. Amikor vége volt a gyakorlatnak, akkor persze leálltak az új adók, akik ezt a gyakorlatot támogatták, és ezáltal kevesebb távirat volt. És akkor jöttek a tisztek, hogy hát mi van, miért nem dolgozunk? Mi meg mondtuk, hogy „hát hol van a külön eltávozás? És a szabadság?” És mondták, hogy „hát nem lehet”, mert így, meg úgy, meg úgy. És akkor leálltunk, és nem dolgoztunk. És akkor jöttünk rá, hogy még a szaktisztek sem ismerték annyira a szakmájukat, mint mi, és nem tudtak elkapni bennünket, hogy nem dolgozunk. Azt mondtuk: „Hát a legények a másik oldalon elmentek szabadságra! Hát vége van a gyakorlatnak, elmentek szabadságra, kész! Nincsen forgalom!”

Az is érdekes volt, amikor erre rájöttünk, hogy mennyire különbség van a néphadsereg vezetősége egészen az alsó tisztekig, és a sorkatonák között. A sorkatonák becsületesen megcsinálták azt a munkájukat, amit kellett. De a főtisztek, azok pártkatonák és nem szakemberek voltak. A rendes ezredparancsnokom, akiről semmi rosszat nem tudok mondani – most megnéztem a káderlapjában: rövid pártakadémiát végzett susztersegéd volt. És alezredes!

K.: Ez ilyen világ volt.

V.: És ez aztán, ami nagyon érdekes, hogy a publikációkban nem jön olyan jól ki. Néha azt írja valaki, hogy a Magyar Néphadsereg a forradalom alatt kettészakadt. Az nem igaz! Hanem elvált egymástól a vezetés és a sorkatonaság.

’56 nyara így telik el. Mi mindig többet hallunk, amikor néha-néha ki tudunk menni, hogy milyen nyugtalanság van Magyarországon, és akkor jön október 23-a. Pont szolgálatban voltam mint ügyeletes alegységparancsnok. Az is nagyon érdekes, most mutattam a Solymosi doktornak, aki segít a HL-ben a keresésben, hogy megtaláltam a parancsot a 23-i szolgálatról. – Az ügyeletes alegységnek az volt a feladata, hogy ha valamely katonánk a környéken, Budakeszin valami gazemberséget csinál, vagy berúg és satöbbi, akkor ki kell menni, és a laktanyába behozni őket. Mert a rendőrök nem intézkedhetnek katonával szemben. Az ügyeletes alegységnek mindig egy tiszt volt a parancsnok. Vagy egy továbbszolgáló tiszthelyettes. Az egység mindig fegyverrel vonult ki, de nem volt tölténye. Na, most, október 23-án először a laktanyánk történetében egy sorkatona, tizedes tesznek meg az ügyeletes parancsnoknak! Ez nagyon érdekes! Csak az a baj, hogy a parancsot megtaláltam, de nincs benne a nevem, csak az, hogy: „Ügyeletes alegység III. sz.: egy parancsnok, és öt fő.”

23 este riadó! Hát egye meg a fene, riadó, hát most szórakoznak megint velünk, gondoltam először. Az előírás szerint lemegyek az ezredügyeletes tiszthez, és jelentkezem az embereimmel, és akkor meglepetésemre azt mondja, hogy „vegyenek fel lőszert!” És ott van a fegyvermester tiszt ládákkal, és jönnek a katonák egymás után, és veszik fel a lőszert. Engem az úgy megdöbbentett! Mert a néphadseregben a lőszer, az borzasztó szent dolog volt, és mindig, ha lőszert kaptunk, azt mindig alá kellett írni, hogy a géppisztolyomba hetvenkét töltényt kaptunk egy tárba, és az rácson volt, meg lehetett számolni, és alá kellett írni, és minden. Az őrségbe a katonák, meg kétszer hat töltényt kaptak a karabélyukba. És most itt dobálják. Fél tíz volt, sötétedett már, és így dobálják a lőszert! És az nagyon megdöbbentett, és nem értettem az egész dolgot, úgyhogy nem is vettem föl először lőszert, míg aztán megint odajött hozzám az ügyeletes tiszt, és azt mondta, hogy „fölvett már lőszert?” Mondom: „Nem.” „Na, vegye föl!” És akkor én is sorba álltam, és akkor azt gondoltam, hogy nem töltöm be a géppisztolyomat! Hanem betettem a dobozokat a zsebembe. , Biztos voltam benne, ha nincs megtöltve a géppisztoly, akkor nem történhetik vele nagy baj, de én magyar emberre nem lövök!

K.: De akkor már tudták, hogy mi van kinn a városban?

V.: Hát azt tudtuk, mivel mi voltunk a rádiólehallgatók, hogy a nyugati hadseregek- még egy gyakorlatot se csináltak. Azt, hogy itt ejtőernyősök szálltak le a városban, nyugati ejtőernyősök, az nem lehet, mert akkor azt mi tudjuk. Magyarország körül csak szocialista országok voltak, és a semleges Ausztria, akinek még hadserege alig volt ebben az időben. Hát ez csak a magyar nép lehet! Ez innen jött ki.

K.: Kizárásos alapon végiggondolták.

V.: Én kizárásos alapon. És mert júniusban beszéltem a politikai tiszttel, és akkor mondta, hogy „ha zavargások lesznek” és „rendcsinálás”. Tehát, kétszer kettő, négy. Valamivel ezután előálltak teherautók is és a katonáinkkal kimentek a laktanyából. Ekkor azt mondta az ügyeletes tiszt, hogy az ügyeletes alegységgel vegyük át a telefonközpontot a főépületben, és biztosítsam az épületet is.

K.: Ez 23-án?

V.: 23-án este fél tízkor. Mert azt civil alkalmazottak kezelték, az egy régi telefonközpont volt, olyan dugósak, és hát aztán mi azt nem tanultuk, mert mi rádiósok voltunk, de hát aztán hamar kitaláltuk. Ja, és közben kaptuk a fülest, hogy az autók a katonáinkkal a Józsefvárosi Telefonközpontba mennek. És akkor megint gondolkoztam, hogy hát miért mennek a Józsefvárosi Telefonközpontba? A rádiósok nem értenek a telefonközponthoz. Hát akkor őnekik ezt védeni kell? De arról meg megint halvány fogalma nincs egy rádiósnak, hogy hogyan kell egy épületet védeni! Szóval az egy őrület volt, ahogy berendelték a magyar egységeket Budapestre. Mert soha karhatalmi feladatra a hadsereget nem készítették elő. Nem is merték előkészíteni, mert tudták azt, hogy a katonák nem hajtják végre a karhatalmi parancsokat. Azt sulykolták belénk, hogy a „néppel tűzön-vízen át”és mi a „nép hadserege vagyunk!”Szóval azért mondom, különböző publikációkkal szemben, hogy a forradalom alatt nem kettévált a hadsereg, hanem a felső vezetés és a sorkatonaság eltávolodott egymástól!

 

Bementünk a laktanyai telefonközpontba. Nekem aztán az ügyeletes utasítására biztosítani kellett az embereimmel az épületet magát, és azt is megszerveztem. Aztán az első beérkező telefonok után kitalálta az egyik katonám , aki klassz fickó volt, hogy hogyan kell kezelni a telefonközpontot, ha bejön kívülről a hívás. A bejövő hívást fölveszi a telefonközpontos, és megkérdezi, hogy kivel akar beszélni. És akkor hozza a vezetéket, és beteszi abba a lukba, amelyikbe kell, és egy relével kikapcsolja saját magát. Egy olyan kis karocska volt… Ha beteszünk oda egy papírt, akkor nem zár teljesen a relé! És lehet hallani, a fejhallgatóban, hogy mit beszélnek. Na, így tudtuk meg Pestről a híreket azon az éjszaka. Három éjszaka nem aludtunk! Mert mindig figyeltük, hogy mi van a városban… mert a tisztek állandóan jelentették, hogy mi történik.

Úgy virrad ránk 24-e, és 24-én jöttek vissza a városból katonák, és akkor a tisztek leváltották a kapuőrséget, mert a kapuőrségen mindig egy tiszthelyettes volt, és egy pár katona, és átvették a kapuőrséget. Föl voltak fegyverezve géppisztollyal, kézigránáttal – ki akarja megtámadni a laktanyát? Ilyen marhaság! És irtóra letolták azokat, akik visszajöttek fegyver nélkül. És azok megrántották a vállukat, és azt mondták, hogy „menjen ki maga, aztán majd meglátja, hogy mi van!” Szóval egy-két legény, az még visszajött. Illetve a telefonközpontnak a védelmét az ezredparancsnok biztosította a katonáinkkal, és ott is voltak november 4-ig.

K.: De maga nem volt ott november 4-ig.

V.: Én az egész idő alatt bent ragadtam a laktanyámban, mert szolgálatban voltam 26-ig. 26-tól 29-ig, a laktanyaőrségbe. Azt hiszem, az ügyeletes tiszt rájött arra, hogy mi lehallgatjuk a dolgokat, és akkor leváltatott bennünket. Nem biztos. Illetve kapták a parancsot, hogy meg kell erősíteni a laktanyát. És akkor az egységemet áttették a laktanyaőrséghez. Akkor el voltunk zárva minden információtól, egészen 29-ig. (28-án volt a fegyverszünet kihirdetése. )

Akkor kicsit megnyugszik a társaság, 29-én leváltanak bennünket az őrségből. 29-én (a 31-i ezredparancsban ez helytelenül 30-ára van dátumozva.) a laktanyában megválasztjuk a Forradalmi Katonai Tanácsot, engem oda beválasztanak, és utána azért nem tudok kimenni. Illetve szolgálati úton azért kinn voltam, de csak szolgálati úton, mert 29-én át kellett venni a laktanya vezetését. És az is egy érdekes dolog, valaki azt írja, hogy hát a katonatanácsokkal teljesen felborult a rend. Pont az ellenkezője volt nálunk legalábbis. Mert a tisztek eltűntek! Hát valakinek gondoskodnia kellet a laktanyában a rend fenntartásáról, hogy a legények kapjanak enni, meg az egészségügyi ellátás menjen, meg a kaját behozzuk kívülről satöbbi. Hát minderről nekünk a Forradalmi Tanácsnak kellet gondoskodni. Ezzel kapcsolatban az is nagyon érdekes, (tegnap megtaláltam a papírt), hogy ők 31-én a napi parancsban fölsorolják, hogy 30-án – nem 29-én, 30-án – kit választottak be a Forradalmi Tanácsba. Benne vagyunk mi is név szerint, akik tényleg Forradalmi Tanács-tagok voltunk, de benne van négy tiszt is, aki nem is volt ott! Tehát ők utána sumákoltak.

November 4-e, hajnal. A rádiósok egész éjszaka hallgatták a szovjet hadsereg adóit... Akkor, 29-én, amikor megválasztottuk a Forradalmi Tanácsot, akkor elhatároztuk, hogy nem a nyugati adókat hallgatjuk, hanem az oroszokat próbáljuk hallgatni. Csak ahhoz az volt a probléma, hogy nem ismertük a frekvenciákat, tehát az is megint vadászás volt, és nem ismertük a kódjaikat. . Úgyhogy a legtöbbet, csak a beszélgetést tudtuk lehallgatni, és mi annyira nem tudtunk oroszul, tehát csak azt tudtuk, hogy mindig, mindig jönnek új egységek. . Azt is, hogy Budapest körül, amikor ők kivonultak, akkor egy gyűrűt húztak.

Nem tudtunk senkivel se kapcsolatba kerülni, mert egyik napról bekerültünk az ezred parancsnokságába, és egyetlenegy telefonszámunk nem volt! Szóval ez is egy érdekes dolog! Mindenki azt csinálta, amit úgy érzett, hogy ez helyes. De rendszeresség, és összekapcsolás nem volt! 30-án kapunk egy telefont, hogy küldjünk a Honvédség Forradalmi Tanácsának a megválasztásához embereket. Elmennek, 30-ról 31-én éjszaka a Honvédelmi Minisztériumban megválasztják a Forradalmi Tanácsot. Senki nem beszélt a katonáinkkal. Ott csak arra ment ki a játék, hogy megint ki biztosítsa magának a pozíciót. Úgyhogy amikor visszajöttek utána a delegátusaink csak azt mondták: „Hát fogalmunk sincs, hogy kivel lehetne egyáltalán beszélni! Ki az, aki becsületes ezek közül a fickók közül?”

K.: A maga történetére koncentráljuk. Jó?

V.: De ez hozzátartozik. Jó menjünk tovább. , 3-án este már mi tudtuk, hogy az orosz csapatok támadás előtt állnak, mert amit lehallgattunk, azt ismertük a szakmai kiképzésből. Ők már nem beszéltek egymással, csak…

K.: Már kik az ők?

V.: A szovjet adók, amiket mi le tudtunk hallgatni. Hanem csak minden félórában azt mondták, hogy „Nyimányi! Nyimánye! Nyimányi! Nyimánye!” Az annyit jelent, hogy Figyelem! Figyelem! És akkor a másik mondta, hogy „Nyimányi! Nyimánye!” És akkor tudták, hogy az összeköttetés áll. Minden félórában. És erről mi tudtuk, hogy támadás jön. Tehát ez megint a szakmai dolog. És akkor föl akartuk hívni az új hadügyminisztert Malétert, de a Maléter már Tökölre ment. És akkor azt fontolgattuk, hogy „hát biztos, hogy mi jól interpretáljuk a dolgot? Mint sorkatonák?” Hát ehhez megint az kell, hogy az ember generális, vezérkari tiszt legyen, hogy tudja, hogy mi a teendő… És akkor hát mondtuk, hogy „majd holnap reggel majd újra fölhívjuk!”

 

Másnap 4-én hajnalban fölébresztenek bennünket a srácok, akik szolgálatban voltak: „Az oroszok itt vannak!” Kaptak egy táviratot a Budaörsi 9729-es híradóslaktanyából, hogy őket hajnali fél négykor az oroszok megtámadták.

Lerohanok a parancsnoki épületbe, és meglepetésemre a Forradalmi Tanács tagjain kívül ott van az ezredparancsnok. És akkor beszélgettünk, hogy mit lehetne csinálni, és az ezredparancsnok azt mondta, hogy „semmit nem lehet csinálni!” Tudtuk, hogy Budakeszi előtt áll egy páncélos egység. Azt mondta az alezredes elvtárs, hogy „mit akar? Megdobálni őket a rádióval?” Állati pipa lettem, mert igaza volt! És akkor azt mondtam: „Jó, akkor hazaküldjük a katonákat!” Erre azt mondta, hogy „hát csinálja, amit akar!” A hangosbemondóba bemondattuk, hogy aki akar, menjen haza, mert az oroszok megtámadták a magyar laktanyákat, bennünket is előbb-utóbb el fognak foglalni, és a fene tudja, hogy mit csinálnak velünk? OK! Én is hazamentem, és otthon voltam egészen addig, ameddig bemondta a rádió, hogy „a honvédségnek a tagjai vonuljanak be a laktanyákba!”

K.: Ez mikor volt?

V.: 15-én, és 16-án. És akkor elhatároztuk a szüleimmel, hogy nekem menni kell, mert nem lehet reszkírozni, hogy mit fognak velem csinálni azután. És akkor úgy beszéltük meg, hogy 18-án – én is elindulok a nővéremék családjával együtt.

K.: De hát ezt most mondja el!

V.: A nővérem, a nővérem férje, a nővérem férjének a húga – aki egy még 1948-ban kivégzett ezredesnek volt az özvegye, a Hadváry Palinak –, annak a tízéves fia, illetve az árvája a Hadvárynak. A nővéremnek a tízéves fia, és a kétéves kislánya. Hogy én ővelük megyek ki nyugatra. A Kelenföldi pályaudvarról mentek korán vonatok Győrbe. Viszont a Pasarétről gyalog korán nem lehetett eljutni a Kelenföldi pályaudvarra, mert az egy elég nagy távolság. Na, most 18-ra volt megbeszélve, és akkor úgy beszéltük meg, hogy 17-én ők is – ők is kinn laktak a Hűvösvölgyben –, és én is az apámmal elmegyünk a Budafoki útra. Ott lakott a bátyám a feleségével, és ott találkozunk, és akkor másnap reggel, 18-án korán ki tudunk érni a Kelenföldi pályaudvarra. Ezért 17-én hajnalban az édesapámmal elindultunk hazulról, a Pasarétről, mert én azt mondtam, hogy menjünk be a II. kerületi Kiegészítő Parancsnokságra, mert én megpróbálok leszerelni.

Bementünk – azért van a kék könyvem – a Kiegészítő Parancsnokságra, megmutattam a katonakönyvemet, és mondtam, hogy „két éve katona vagyok, szereljenek le!” Egy fiatal tiszt volt ott, aki azt mondta, hogy „jó, leszereljük.” Nem mondtam meg, hogy nekem hároméves alakulatban kéne szolgálni, három évig, és nem csak két évig.

K.: És ezt maga nem tudta?

V.: Én tudtam, de ő nem tudta! Én nem mondtam el neki! OK! És megkaptam a kék könyvet, és visszakaptam a személyazonossági igazolványomat. Mert az oroszokkal már voltak piros karszalagos ÁVO-sok az utcán, és ők mindig a személyazonosságit kérték. És akinek nem volt személyazonossága, azt le is buktatták mind katonát. Na, hát így bizonyos fokig biztonságba éreztem magam... Mindig nagyon óvatosan mentünk az apámmal, és így nem kerültünk egy ellenőrzésbe.

Megérkezünk körülbelül olyan tizenkét óra körül a bátyámékhoz a Budafoki útra. Anyám fölhív, és azt mondja, hogy „kerestek! – Igen? Ki? – Hát a volt rajparancsnokod, és egy férfi civilbe, aki kancsal, és egy kicsit kisebb”. A fickó, aki kancsal, az a D-tisztünk volt, az elhárító tiszt. 3-án bejött a laktanyába, és megkérte, hogy vigyük le a Fő utcára. Mert ő fél. És én vittem le a Fő utcára. És átadtam. Ő biztos meg akarta köszönni. (?) Tudniillik őket másnap reggel rögtön kiszabadították az oroszok. Ott háromszázötven ÁVO-s volt benn a Fő utcai börtönben, és másnap hajnalban az oroszok rögtön odamentek, és kihozták ezeket, hogy vezessék őket Budapestre, hogy ne történjen meg az, ami 24/25-én volt, hogy senki nem vezette őket, mert nem klappolt az együttműködés a magyar hadsereg és a szovjetek között.

 A telefonba még mondtam anyámnak, hogy „hát igen, hát jó!”, de azoknak, akik ott voltak velem, azt mondtam, hogy „na, hát ez nekem nem olyan kellemes, hogyha ez a fickó már engem keresett! Mert biztos, hogy valami szándéka van velem. Lehet, hogy azt akarta, hogy álljak be hozzájuk, nem tudom.”

18-án hajnalban kimegyünk az állomásra. Rengeteg ember, jegyet nem lehet váltani, fölülünk a vonatra. Ott az állomáson találkozom egy barátommal, akivel együtt érettségiztünk. És ő is katona, volt. Két évig nem tudtunk egymásról semmit, ott összetalálkozunk millió ember között. Ő egy haverjával volt, úgy nézett ki, mint a Stan és a Pan. Mert a haverom, az magas és vékony, a barátja meg egy köpcös kis fickó volt. És még egy katonatársammal találkoztam, akivel együtt voltam a laktanyai iskolán, és ő is civilben, és a bátyja, és a bátyának az állapotos felesége. Tehát már egy elég nagy csoport volt, és azt mondtuk, hogy mi együtt megyünk, és segítünk egymásnak. Ugye volt hat férfi és három nő, és három gyerek.

Győrbe szerencsésen megérkeztünk, semmi probléma nem volt. Győrből fölszálltunk a Győr–soproni vonatra, ami paralel megy a határon. A kalauz megígérte, hogy ő minden állomáson előretelefonál, és megkérdezi, hogy mi a helyzet a következő állomáson..

K.: Hogy vannak-e oroszok vagy rendőrök.

V.: Igen. És ez így is ment, és egyszer csak Vitnyédnél azt mondta, hogy most már a következő állomáson már ott vannak az oroszok. Mindenki menjen körülbelül 90 fokra a vonattól, arrafelé 4-5 kilométerre van a határ. Van azonban egy probléma: a Hansági-csatorna.

K.: Tehát megállították a vonatot valahol a nyílt pályán? És leszállt mindenki?

V.: Úgy nézett ki, minthogyha… A gilisztán van a sok hangya. És megrázza maga a gilisztát, és akkor a hangyák úgy elmenekülnek. Úgy nézett ki.

K.: Ja, elmenekülnek. És milyen hangulat volt?

V.: Feszült! Feszült.

K.: Féltek?

V.: Féltünk. Különösen mi, katonák féltünk, mert tudtuk azt, hogyha elkapnak bennünket a határon, akkor nem sokat teketóriáznak velünk! … De azt mondtuk, hogy mi viszont először is figyelni fogunk, és másodszor pedig olyan egyszerűen nem adjuk meg magunkat!

K.: Fegyverük?

V.: Nem. A tőr volt nálam, de…

K.: És mit vittek magukkal?

V.: Én egy váltás fehérneműt, a Szabó Lőrinc Tücsökzenét vittem magammal, és a Madách Az ember tragédiáját. A katonai alsónadrágomba be volt varrva az érettségim és a keresztlevelem, apám valahonnan előszedett harminc dollárt, és a bakancsomnak a sarkában beépített két Napóleont. A Napóleont, azt a fotelból szedte elő, de hogy a dollár hol volt, azt nem tudom, mert akkor tilos volt devizát tartani. Egy váltás fehérnemű, de a Tücsökzene és a Madách, az fontos volt.

K.: Miért?

V.: A kultúrát is akartam vinni magammal.

K.: Hogy voltak felöltözve? Milyen idő volt?

V.: Elég hűvös volt már, rajtam volt egy sínadrágszerűség, bakancs. De az is mindenki másképp volt. Pulóver, egy kecskeszőrrel bélelt dzseki, és egy hátizsák. Árpi barátom: barna, félcipő, szürke nadrág, szürke zakó, ballonkabát, aktatáska. Aktatáskában pizsama, fogkefe, és egy papucs. Azt mondta, hogy „evvel álcázom magamat!”

K.: Amint a Hanságon megy át! Igen.

V.: Ő megy a rokonaihoz. Szóval ezt is mindenki, ahogy elképzelte. De ott mi eléggé fel voltunk készülve a „romantikus átkelésre”, határátkelésre. De mindenki másképp. Na, akkor elindultunk arra.

K.: Akkor itt ez a kis csapat együtt?

V.: Ez a csoport, igen. Elindultunk, és mivel a tízéves gyerekek azért egy kicsit lassabban mentek, és a kétéves Esztit cipelni kellett a többiek már eléggé előrementek. És akkor bementünk egy parasztházba, és kértünk a gyerekeknek vizet. És akkor ott elkezdtünk ott egy kicsit beszélgetni a parasztasszonnyal, és mondta, hogy „hát a férjem most vitt ki embereket a határra, és majd jön vissza”. Addig maradjunk mi itt. És akkor adott aztán a gyerekeknek még teát. Nagyon kedvesek voltak! Csinált teát.

K.: És ez hol volt?

V.: Vitnyét nevezetű községnek a határán. Tényleg a férje vissza is jött, de azt mondta, hogy ő már nem megy a határra.

K.: Mert?

V.: Mert már késő van, esteledik. Az veszélyes. Hát aztán addig sírtunk-ríttunk a gyerekek miatt, hogy azt mondta, hogy „jó!” Ő megy előttünk látótávolságra! Semmi közünk nincs egymáshoz! Ha őt igazoltatják, ő megy a földjére – akkor egy kapát is vett a vállára, azt hiszem –, és mi nem ismerjük őt, és ő nem ismer bennünket. És így mentünk. És azt mondta, hogy „a Tőzegmajornál van egy kotró, ami a Hansági-csatornából szedi ki az iszapot”. És esetleg a kotrónál tudunk menni.

K.: Már hogy? Átmásznak a kotrón?

V.: Nem, a kotró, az úgy tudja állítani magát, hogy fölszállunk a kotróra, és a kotró, az átvisz a másik partra. Az nem nagyon széles, az a Hansági-csatorna. – De novemberben elég hideg a víz! Ugye?

Na, most megyünk, megyünk, és akkor a vezetőnk azt mondta, hogy most már elég közel vagyunk ehhez a Tőzegmajor nevezetű helyhez, ő előre megy, mi maradjunk itt a szalmakazalnál. Ahol a gyerek le van fényképezve. De tényleg úgy volt, tényleg szalmakazalnál voltunk, és ott tényleg letettük a gyereket.

K.: És már sötét volt?

V.: Már eléggé sötétedett. Ez már olyan hét óra körül lehetett.

K.: Hát novemberben hét órakor már koromsötét volt. Nem?

V.: Nem, azért koromsötét nem volt, de sötétedett. Vagy akkor egy kicsit korábban volt, nem tudom. A naplómba azt nem írtam föl, de írtam naplót.

K.: Vezetett naplót?

V.: Hogyne, hát ez! Ez a katonaképem, és ez a naplóm napról napra.

K.: Ó! Jaj de jó!

V.: Hát azért mondtam, hogy én most… Én is örülök neki, és mindig mondom a fiaimnak, „hogyha külföldre mentek, írjatok naplót!” De nem írnak a maflák. Mert ilyenkor nagyon jó! később a nővéremmel is volt egy kis probléma, mert ők is leírták a sztorit, és kisült az, hogy ők utána írták, és nem stimmel. Teljesen világos.

Ott vagyunk a szalmakazalnál, visszajön a vezetőnk és azt mondja, hogy pechünk van, a kotrón már ÁVO-sok vannak, és egy hadnagy letartóztatott már tíz embert, úgyhogy…

K.: Ilyen disszidenseket?

V.: Úgyhogy jobb, hogyha ő el is búcsúzik tőlünk. Nekünk arra kell még menni. Ne erre menjünk, mert ott vannak, hanem kerüljük meg, és menjünk arra, és az már nem olyan sok, talán egy fél kilométer.

K.: És már a határ?

V.: Már a határövezetben voltunk. És akkor megint a Jóisten egy kisujját úgy kidugja: megyünk, megyünk, és egyszer csak jön egy parasztkocsi a határ felől…

K.: Lovas kocsi?

V.: Lovas kocsi, és két férfi volt rajta, és azt mondják, hogy ők mennek fát vágni, mert már egy fát vittek, és átfektették a csatornán, de azon lovagolva kell átmenni, és akkor térdig vízben van mindenki. Még mennek vissza még egy fát vágni. És erre föl a csoportunk elindult tovább, és én a fickókkal még visszamentem egy pár száz métert az erdő széléig, és kivágtunk még egy fát. És az volt a szerencse, hogy ott voltam velük, mert közben elkezdtek rakétázni a környéken.

K.: Világító rakéták.

V.: Világító rakéták, és géppisztolysorozatokat is hallottunk. Mindenki megijedt, és erre a két férfi azt mondta, hogy hát ők elmennek. De akkor már ki volt vágva fa, már azt hiszem, le is gallyaztuk, úgyhogy már egy rönk volt. És mondtam, hogy „hát ne, hát most igazán, hát most ott vannak a gyerekek, meg minden, hát vigyük azért még ezt le, ezt a fát! Ne vágjunk többet, de azért ezt vigyük.” Ez volt a szerencse. És tényleg rá tudtam őket beszélni, és elvittük a második fát, de akkor már a nagy többség átment, átlovagolt az első fán, mert ők is begyulladtak, amikor rakétáztak. Hát átdobtuk a másik fát, én elbúcsúztam ettől a két férfitől. Senki, aki nekünk segített nem fogadott pénzt el.

K.: Próbáltak adni?

V.: Igen. De ott, ezen a parton még ott volt egy asszony négy kisgyerekkel!

K.: Ja, a gyerekek még ott maradtak.

V.: A mi csoportunk átment, a sógor először átment, kiürítette a hátizsákot, visszajött, betette a kétéves Esztert, és a hátizsákkal keresztülvitte, de mindegyik térdig csuromvizes volt! De az az asszony egyedül nem tudott a négy gyerekkel átmenni. És akkor mivel hogy ott volt a másik rönk, a kettő egymás mellett, az Árpit visszahívtam, és akkor az Árpival átvittük a négy gyereket és az asszonyt. Úgyhogy ők is átkerültek a másik oldalra. Hogy kik voltak azt nem tudom. A másik oldalon jöttek az osztrákok egy kis VW -busszal, és az asszonyokat és a gyerekeket berakták a…

K.: Hogy hívják azt a települést a határ túloldalán?

V.: Wallern. Wallernba bevitték őket, mi meg a férfiak gyalog besétáltunk. És akkor ott egy iskolába, kaptunk zoknikat meg törülközőt, hogy…

K.: Átmelegedjen a lábuk.

V.: Igen, és meleg teát és szendvicseket, és széjjelosztottak bennünket…

K.: Várjon! Még hadd kérdezzem! Mikor átkeltek a határon, az milyen érzés volt? Emlékszik?

V.: Ez is meg az is.

K.: Hát gondolom.

V.: „Neked itt élned, halnod kell”, és a másik meg, hogy életben maradtam.

K.: Nehéz volt elhagyni az országot?

V.: Nekem… nagyon… otthagyni a szüleimet, de én azt éreztem, hogy nekem a kés a gyomromban van.

K.: Tehát maga menekült elsősorban. Nem? Vagy hogy érti? Akkor ezt félreértettem.

V.: Igen, hogy engem ki fognak nyírni. Ugye hát, hogyha ott volt már az elhárító tiszt értem, akkor több mint valószínű… És mind mondtam az ezredparancsban megtaláltam a nevemet, föl van ott írva, hogy a Forradalmi Katonai Tanácsnak ezek és ezek voltak a tagjai. Talán ez azért nem lett volna, nagy baj, de csináltam én mást is. De az nem idetartozik. Nem öltem embert, nem bántottam senkit – nagyon örülök neki! A Jóisten megmentett tőle! De az eset az elhárító tisztel… azon kívül, hogy ő kérte, hogy vigyem be a Fő utcai börtönbe. Hát, ha ő kéri, bevittem. Kaptam egy cédulát – csak nincs meg –, hogy minden testi sértés nélkül átadtam.

K.: Most akkor menjünk vissza a határra! Tehát azt mondja, hogy egyrészt szomorúság, másrészt megkönnyebbülés.

V.: Igen, igen.

K.: És milyen érzés volt itthon hagyni az itthon maradottakat?

V.: Az nagyon kemény volt! Az nagyon kemény volt, mert a szüleimnek öt gyereke volt. És az ikertestvére annak a testvéremnek, akivel én mentem, az is elment. Hárman az öt gyerekből!

K.: Már korábban?

V.: Már egy nappal korában. A férjével és két gyerekkel. És a másik… tehát csak a bátyám és egy nővérem maradt itt, de nővéremék is csak azért, mert ők fönt voltak kelet Magyarországon, a férje ott mérnök volt, és keletről nem lehetett Budapestre jönni, mert leállították a vasutasok a forgalmat. Csak nyugat felé mentek a vonatok.

K.: Budapestről, igen.

V.: Igen. Úgyhogy azért nem jöttek. Tehát egy nővérem maradt itt, és a bátyám. A bátyám azt mondta, hogy „én itt maradok a szülőkkel, mert esetleg támogatásra lesz szükségük”. És az apám meg azt mondta, hogy „öreg fát nem lehet átültetni, én nem megyek. De te menjél, mert annak nincs semmi értelme, hogy kinyírjanak!” Szóval ez volt az érzés. Tudja énbennem azért az a nemzeti érzés, amit máma elfelejtenek az emberek, azért az bennem volt. És azért ennek a címe, hogy „Két hazát adott a végzetem”.

K.: De tegnap, amikor megismerkedtünk, akkor valami olyasmit mondott, hogy „engem elfújt a szél”? Vagy hogy mondta?

V.: Avval kezdem a bevezetést: „A forradalom vihara kisodort az országból.”

K.: Tehát ott van Ausztriában, egy kis faluban, az iskolában.

V.: Egy egész kis faluban. Onnan széjjelosztottak bennünket családokhoz. Kaptunk jó meleg vacsorát, és először aludtam idegen földön. És akkor onnan átvittek egy másik faluba – az már nagyon jól meg volt szervezve. Onnan, a másik faluból Eisenstadtba, Kismartonba. Kismartonban az Eszterházy kastélyban helyeztek el bennünket, és ott láttam először újra cserkészeket. És akkor nagyon megdobbant a szívem, hogy milyen klassz, hogy itt segítenek a cserkészek. És onnan aztán hosszú-hosszú vonatutazással… egy pár nappal később aztán átvittek bennünket Sant Pöltenbe, egy volt orosz katonai táborba. Na, jó!

K.: Cseberből vederbe!

V.: Megint tüskés drótok között voltunk! Aránylag jó volt a tábor berendezve, és biztos kipucolták előtte, ott osztrák rendőrök vigyáztak aztán ránk, és ott kaptuk az első papírt, amivel ingyen lehetett a villamoson járni. És mivelhogy nekünk…

K.: Sant Pöltenben nem volt villamos. Bécsben.

V.: Nem, de Bécsben volt.

K.: Ez egy menekültigazolvány volt?

V.: Igen. És Bécsben nekem volt ismerősöm, és a sógor jól beszélt németül. A nővérem is jól beszélt, ők voltak még az a generáció, akik még tanultak nyugati nyelvet. Én már csak oroszt tanultam. És akkor bekéredzkedtünk Bécsbe.

K.: De hogyhogy bekéredzkedtek?

V.: Hát hogy engedjenek el a táborból, amikor már megvolt ez a flepni, mert mi rokonokat akarunk látogatni. És az osztrákok örültek, hogyha valakit kiengedhettek. Viszont a táborban történt a következő probléma, hogy az Eszti, a kétéves kislány több mint valószínű, a feszültség miatt – nem kapott ő orvosságot, nem kellett neki orvosság, mert sok menekült a gyereknek adott nyugtatót –, hanem a feszültséget ő érezte. A feszültségtől, és a tábori élelmezéstől a táborban dánok voltak, és szendvicseket kaptunk és levest.

K.: Már a segélyszolgálat dánokból állt.

V.: Dánok. Ezt a tábort a Dán Vörös Kereszt látta el. Na, most ez nagyon jó volt a felnőtteknek. De a gyereknek… és volt bébi kaja. Na, most a kétéves gyereknek a bébi kaja nem jó. És a gyerek mindig jobban, jobban leépült. És egyszer csak lázas lett. És akkor még ez a probléma is. Na, most volt ismerősünk Bécsben, az a Vilma néni. Elmondtuk neki a problémát, amire azt mondta, hogy OK segíteni fog! , Pár nap múlva a tábori orvos azt mondta, „a gyereknek kórházba kell menni!” És akkor a nővérem bevitte a kórházba – én is ott voltam –, és először azt hitték róla, hogy gyerekparalízise van, mert már nem tudott állni szegény a mérlegen, amikor meg akarták mérni a súlyát. De aztán kisült, hogy hála Isten, nincs komolyabb baja, csak…

K.: Legyengült.

V.: A menekülés neki túl sok volt. És akkor mi jelentkeztünk Svájcba. De hogy miért Svájcba?

K.: Igen, ez fontos. Na, de várjon! Hol jelentkeztek? A táborban, vagy…

V.: A táborban.

K.: Igen. De akkor most nem mentek Vilma nénihez Bécsbe?

V.: Mi nem mentünk. Csak a nővérem ment. Addig, míg ott volt nálunk, amíg nem volt az, hogy indulás Svájc felé… mert a svájciak azt… Na, az is fontos: a táborban lehetett jelentkezni oda, ahova akartunk. Jöttek a különböző országok képviselői, és az amerikaiak megnézték, csak az erős embereket akarták vinni. Én Amerikába nem akartam menni, mert tudtam, hogy bevágnak katonának, és már két évig hordtam orosz egyenruhát, semmi szükségem nem volt, hogy az amerikai egyenruhát felvegyem, akik nekünk nem segítettek! Egy. És nem nagyon szerettem különben sem az amerikaiakat, a zenéjükön kívül. A svájciak viszont azt mondták, hogy mi viszünk betegeket is. Kórházvonatok is mennek. És ez volt az egyik ok. A másik ok az volt, hogy nekem Svájcban, Zürichben volt a keresztanyám. És a harmadik ok az volt, a legfontosabb ok, hogy a szüleim azt mondták, hogy „menjél Svájcba! A Svájc, az semleges, ott tanulni tudsz és nincs nagyon messze!” Mert akkor, amikor mi elindultunk, akkor még mi mindig azt hittük, hogy talán mégis történik valami! Jegyezze meg: aki kényszerből hagyja el hazáját az egy vagy két évig él kofferból és reménykedik abban, hogy ő visszamehet. És két év után jön rá arra, hogy sajnos nem. Ez nagyon érdekes! Én beszéltem ’45-ös emigránsokkal is, és ők is azt mondták, hogy két évig… hát két évig! Szóval hosszú ideig még… Nem lehet. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért!” Mi ezeket a dolgokat megtanultuk, és beépült a lelkivilágunkba és az érzelmi világunkba, és ezért volt nem olyan egyszerű! Tehát mi a fiukkal bejelentkeztünk Svájcba, és akkor, amikor Esztit be kellett vinni a kórházba, akkor ment a nővérem a Vilma nénihez, illetve a Vilma néni szerzett neki egy kis panziót. És az is édes, amit a nővérem leírásában olvastam: ő minden reggel összepakolt, mert nem tudta, hogyha a panzióban, hogyha ő több napig marad, nyugodtan ott lehet hagyni a dolgokat. Minden nap szépen becsomagolta a csomagját, és félretette. És akkor ment a kórházba.

K.: Merthogy még nem tudta, hogy milyen a panzió?

V.: Hát fogalma se volt! Mi egy bezárt országban éltünk. Ez is volt a problémánk, ami aztán kijött később Svájcban, hogy… Maga nem tud máma menni egy országba látogatóba, vagy szabadságra, hogy előtte ne orientálódna, az országról. Olvas egy könyvecskét: mit érdemes ott megnézni, milyen a klíma, milyen a mentalitás. Mi egyik napról a másikra kikerültünk – a szüleimmel szemben. A szüleim ismerték a nyugatot, jártak Bécsbe színházba és operába. De ők nem mertek semmit se elmondani, mert féltek attól, hogy én elkotyogom magamat valahol.

Tehát egyik napról a másikra én – most rólam van szó – kikerülök egy másik világba, amiről csak azt tudom, hogy ott más nyelven beszélnek. Én azt hittem az elején, hogy mindenütt magyarok élnek, csak éppen más nyelven beszélnek. De hogy a mentalitás más, azt én nem tudtam. Egyetlen, akivel én külföldivel találkoztam, azok az orosz sportolok voltak. És hát azokkal is keveset tudtam beszélni, mert mi az iskolába orosz irodalmat és nem beszélgetést tanultunk. . Teljesen meglepett az a világ, és meglepett az, hogy problémát okoz a verbális, és az non-verbális kommunikáció.

K.: Tehát a verbálist, azt hogy mondják…

V.: Az, amikor beszélünk.

K.: Beszélünk igen, és non-verbális.

V.: Igen. A non-verbális kommunikációval lebuktam mindig. A verbálissal is lebuktam, mert amikor…

K.: Hát nem tudott németül.

V.: Nemcsak az, de amikor az első komplimentet mondtam, az első bókot mondtam egy svájci lánynak, akkor az rám nézett, és azt mondta, hogy „el akarsz venni feleségül?” Mondtam: „Szó sincs róla! Hát miért?”

Na, jó, még nem vagyunk Svájcban! Nem, szóval teljesen… a nagy többség. Azért is jöttek egy páran aztán vissza – nem sokan, de a 180-190 ezer emberből valami 14-15 ezer ember jött vissza –, mert megijedtek, hogy a nyelvi nehézség, és megijedtek attól, hogy nem értik a másikat. Mindenki ugyan annak idején rajongott a magyarokért, és nagyon kedvesek voltak, és segítőkészek voltak, különösen az elején. Mondom például, hogy evvel a rendőri papírral lehetett ingyen menni a villamoson, és mindenki megszólított bennünket, mert a ruhánkról látták, hogy menekültek vagyunk, szóval nagyon kedvesek voltak. Fölültünk a vonatra a család Bécsben, először mentem kék fényes rendőrautó után.

K.: Na, ezt nem értem! Ment a vonat előtt a kék fényes…?

V.: Nem, még kivittek az állomásra., Gyülekezni a svájci követséghez kellett menni… Ott egy buszba beszálltunk, és úgy mentünk az állomásra. És előkelően ment előttünk egy rendőrautó kék fénnyel. ’79-ben itt voltam Magyarországon, és akkor is rendőrautó ment a busz előtt kék fénnyel. Mint svájci diplomata voltam itt. De az egy másik történet. Akkor jöttem először Magyarországra. De csak azért, mert diplomata státusban voltam. A Nemzetközi Gyermek Évnek a Kongresszusára jöttem.

K.: De most még el se ért Svájcba.

V.: El se, igen, mert ott se vagyok. És akkor fölültünk a vonatra, irtó klassz volt, mert nagyon rendesen viselkedtek velünk ott a svájci Vörös Keresztes hölgyek és urak. Kaptunk gyümölcsöt végre! Ausztriában nagyon kevés gyümölcsöt kaptunk. És a beteg Eszti ott maradt a nővéremmel Bécsben, a kórházban.

És akkor bennünket a vonat elvitt Frauenfeldbe, ott volt egy tábor egy laktanyában. Ott, amikor kiszállunk, arról van a fénykép. És ott voltunk három hétig karanténban. Az is nagyon rendesen meg volt szervezve, ott mindenkiről fölvették, hogy mit akar, hogy akar, mit tud, mit nem tud. Én jelentkeztem, hogy egyetemre akarok menni, a sógor, az jogászdoktor volt, de tudott műszaki rajzot, és azt mondta, hogy ő hajlandó műszaki rajzot csinálni. És azt aztán a svájciak ügyesen megcsinálták, hogy mindenki aránylag oda tudott menni, ahova szeretett volna, illetve ahol tudtak neki állást és lakhelyet biztosítani.

És akkor ott voltuk Frauenfeldben ebben a táborban azt hiszem, január 8-ig. A karácsonyt ott töltöttük, közben próbáltunk telefonálni haza, az aztán sikerült is, úgyhogy a szülők tudták, hogy megérkeztünk Svájcba.

K.: Hazatelefonált a lakásba?

V.: Igen. Akkor már működött a telefon, az érdekesség kedvéért. Ami nem működött, az, hogy még Ausztriából küldtünk egy táviratot, hogy „nagyon aggódunk értetek! Várjuk a híreket! Pityu és Laci”. És ezt a táviratot ki is kézbesítették, csak a süket postás betette a bezárt verandának az ajtaja alsó résén, és addig, ameddig tavasszal nem nyitották ki a verandát, addig ott volt a távirat. Azon kívül a Szabad Európával is lehetett üzenetet küldeni, és akkor azt is hallották a szülők. Csak egy kicsit tovább tartott, mint ahogy kellett volna. Mindegy.

K.: És milyen üzenetet? Mit adtak? Emlékszik?

V.: Csak azt, hogy „szerencsésen megérkeztünk.” Általában az órákon keresztül adta, a Szabad Európa.

K.: Mondták a neveket.

V.: Igen. De térjünk vissza Frauenfeldben aki akart ott, vételezhetett ruhákat is egy raktárból, amit a menekülteknek gyűjtött a lakosság És hát csodálatos különbség volt a fraeunfeldi katonai laktanya és az én laktanyám között – annak ellenére, hogy én Magyarországon a legmodernebb laktanyában voltam. Itt meleg víz volt a mosdóban és minden nap lehetett tussolni. A mi laktanyánkban csak hideg víz volt és csak háromhetenként lehetett tusolni! És háromhetenként kaptunk új fehérneműt! Képzelje el, hogy a hosszú alsónadrágban aludtunk mi, húszéves fiatalemberek három hétig, és abban voltunk napközben is!

K.: Ó! Igen. Megállt a kosztól?

V.: Szóval a három hét után megállt. Az volt nekem a legkellemetlenebb. Mert fizikailag abszolút top voltam, az nem érdekes, szellemileg tudtam, hogy tartani kell magamat, de ez az egészségügyi probléma, az elég kellemetlen volt!

K.: A tisztálkodás.

V.: Hideg víz volt. Úgyhogy ott is lehetett mosakodni, de nem tudtuk kimosni például az alsónadrágot, mert nem száradt volna, meg. Volt ugyan tartalék, de azt nem szabadott fölvenni! Azt csak ha riadó volt, akkor kellett bepakolni a hátizsákba. Katonai logika!

K.: Szóval svájci láger.

V.: Svájci katonai tábor. Regisztrálás, és ott töltjük a karácsonyt. A nővérem aztán bekerült szintén Svájcba a kórházvonattal a kislánnyal, de nem oda, hozzánk, hanem Wallenstadtba, az egy másik városka volt, de onnan értesít bennünket Via keresztanya, mi is jelentkezünk keresztanyánál – szóval ez megvolt organizálva. Amikor megkapjuk a hírt, akkor a sógor megint kér engedélyt, hogy ő elmenjen meglátogatni a feleségét, azt is megkapja, kap vonatjegyet, és elmegy, visszajön, de a karácsonyt még külön töltjük.

És január 9-én én elhagyom a tábort, mert elmegyünk a zürichi diáktáborba. Zürichben egy iskolában összevonták az összes, körülbelül kétszáz magyar egyetemistát, leendő egyetemistát, azt, aki akart egyetemre menni. A katonák a tornateremben készítettek számunkra helyet úgy, hogy mindeniknek volt egy tábori ágya és a tornatermet négyes bokszokra osztották. Ott voltunk pár hétig, onnan aztán meg kellett mondani, hogy melyik egyetemre akar az ember menni, meg kellett mutatni, hogy milyen papírja van. Volt, akinek volt, volt, akinek nem volt. Nekem ott volt az érettségim. Volt olyan, aki elvégezte a svájci főiskolát érettségi nélkül, mert ő azt mondta, hogy ő már érettségizett, csak nincs meg a papírja. Hát erre azt mondták, hogy beszáll az első szemeszterbe, és hogyha a szemeszter végén meg vannak vele elégedve, akkor mehet tovább. Én ismerek egy fiút, aki legjobban végzett a svájci egyetem történetében érettségi nélkül!

És én aztán jelentkeztem ott az Orvosi Egyetemre, akkor elkezdtünk németül tanulni, és előtte kellett egy felvételi vizsgát csinálni, és amikor átmentünk nagy jóindulattal a fölvételi vizsgán kezdődött az egyetem. Irtó rendesek voltak! És akkor elkezdtük az egyetemet úgy, hogy reggel bementünk az­ egyetemre és a déli ebédszünetben volt a németóra...délután tovább előadások.

Ja! És akkor én elkerültem egy svájci családhoz, ismeretségen keresztül. ,

K.: Ez Zürichben.

V.: Zürichben bekerültem egy svájci családhoz, ahol volt egy kétéves kisfiú, és az volt az én szerencsém! Mert a svájci mentalitás, az nagyon zárkózott, viszont a kisfiú körülbelül annyit beszélt németül, mint én, és szenzációsan megértettük egymást! És én azért akartam mindig gyerekorvos lenni, mert én szeretem a gyerekeket. És a Péterkével… Az mentette meg az életemet, mert az elején nem voltak nagyon megelégedve velem, mert nem voltam soha otthon. A nevelőapám – szóval, akik fölvettek – gimnáziumi tanár volt ezt először zokon vette. Később, évekkel később aztán kibogoztuk a dolgokat. Ő abból indult ki, mint amikor ő volt Párizsban tanulni. Hogy hát a diák jön tanulni, és akkor, amikor otthon van, akkor tanul tovább, és a többi. Na, de én elhagytam a hazámat, elhagytam a családomat, egy szót nem értettem németül – hát mit csináltam volna, odahaza? Hát inkább mentem csavarogni a srácokkal, és nézni ezt a világot, ami nekünk a bezártság után csodálatosnak tűnt! És moziba jártunk. Hát mert volt az a kis pénzem, és én fizettem a haveroknak a mozijegyet, akkor még elég olcsó volt a mozi.

K.: Abból a harminc dollárból?

V.: Lassanként.

K.: Ösztöndíjat nem kaptak?

V.: Később ez is rendeződött. A svájciak biztosították az ingyenes tanulást az egyetemen. Mert Svájcban fizetni kell az egyetemért. De a másik dolog az, hogy hogyan él az ember? Azért próbáltak elrakni bennünket különböző családokhoz. A családok felvették az egyetemistákat és azok általában tartották ezeket a diákokat.

Na, most nálam volt egy kis differencia, probléma, mert nem tudtam beszélni velük, és ők azt hitték, hogy én kapok ösztöndíjat, és az ösztöndíjosztó társaság, az meg azt gondolta, hogy hát a család tart engem. És a két szék között a pad alá estem, úgyhogy nekem állandóan – de akartam is – dolgozni kellett menni.

Mikor tél volt, akkor nagyon klassz volt, januárban, amikor megérkeztünk, akkor tél volt, akkor még ki is lógtunk a táborból hajnalban, és mentünk havat lapátolni, és azt jól fizették. Míg aztán lebuktunk, és jól leszúrt bennünket a táborparancsnok – magyarul! Képzelje el! Mert az egy százados volt, egy mérnök, aki Magyarországon dolgozott, és megtanult magyarul! Azért tették őt ott táborparancsnoknak. És jól leszúrt bennünket, és utána azt mondta, hogy „hát tudom, nem csavarogni mentek, hanem dolgozni! Ezzel el van intézve számomra a dolog.” Úgyhogy akkor tudtunk pénzt keresni.

Na, most az volt a probléma, hogy feltűnt a Bachman bácsinak, hogy én állandóan lógok. Az egyetemen kaptunk egy ilyen kis szótárat, és amikor az első németórák voltak abból tanultunk együtt egy páran, de én nem otthon. Egy másik probléma volt, hogy annak idején nem voltak nyomtatott jegyzetek, hanem mindenkinek írni kellett. Amikor az első ’57 őszén elmentünk a családdal őszi szabadságra – mert a gyerekeknek Svájcban háromszor van szabadsága. Nincs olyan nagy, mint Magyarországon, hanem a földművelés szerint: van a tavaszi munka, a nyári munka, és az őszi munka. Akkor van iskolai szabadság is. Mikor elmentünk az őszi szabadságra a családdal, akkor én egy svájci kollégától elkértem el az ő jegyzeteit. És akkor betűről betűre írtam le, mert még a szavakat se ismertem. És ott, ahol egy betűt nem értettem meg, ott csináltam egy pontot, és aztán írtam a következő betűt. Az a baj, hogy az nincs meg, mert valakinek odaadtam, és az nem adta vissza.

És amikor visszajöttem a szabadságról, akkor leültem a kollégával, és mondtam, hogy „ide milyen betű kell? És ide milyen betű kell?” Szóval eléggé érdekes volt!

Hivatalosan két szemeszter után volt az első szigorlat. Megengedték azt, hogy az, aki nem érzi elég erősnek magát, az három szemeszter után csinálhatja a szigorlatot, tehát az első szemesztert, ahol a legnehezebb volt, azt még egyszer járhattam. Úgyhogy így én három szemeszter után egy pont pozitívval átmentem. De ott is irtó rendesek voltak, és nagyon-nagyon segítettek a professzorok, és… Szóval nekünk egy irtó jó imidzsünk volt, aránylag jól is viselkedtünk, a nagy többség, igyekezett beilleszkedni. Voltak, akik kevésbé ügyesen viselkedtek.

De amikor megkérdezték a svájci rendőrfőnököt nem tudom, ’58-ban, ’59-ben, hogy hogy van megelégedve a magyarokkal, akkor azt mondta, hogy „hát nincs sok baj velük. 90 százalékuk gróf, és 5 százalék cigány”. (Szabad ezt ma mondani?) Úgyhogy Svájcnak szerencséje volt!

Az osztrák menekült táborokból a vagányok mentek Amerikába. A művészeti lezser emberek mentek Franciaországba. Akik a németekkel egy kicsit szimpatizáltak, azok mentek Németországba, és Svájc a legjobb társaságot kapta: a nyugodt, kiegyensúlyozott, és munkára képes társaságot. Úgyhogy ez a kiválasztódás, ez a szelekció, ez nagyon érdekes dolog. Úgyhogy ilyen szempontból én mindig mondtam a svájci srácoknak, hogy „azért nektek szerencsétek volt, mert egy jobb társaságot kaptok”. És ha maga megnézi most a zürichi telefonkönyvet, és kiböngészi a magyar neveket, hát szóval majdnem mindenki akadémikus lett!

K.: Már hogy doktorált, úgy.

V.: Igen. Tehát mérnök és orvos, és egyéb eredményes és megbecsült polgár.

K.: Na, de magára hogy… az egyetem…

V.: Hát szóval az első szemeszterek, azok elég rázósak voltak emiatt. És a másik probléma volt a mentalitást kiismerni. Úgyhogy az elején, amikor én jégre szaladtam, akkor mindig azt hittem, hogy valami hibát csináltam. Míg rájöttem arra, hogy nem csináltam hibát, hanem itt kommunikációs probléma van: egyik részről a nyelv, azért volt nehézségem a családdal is, mert nem tudtam kommunikálni. Szerencsém volt a Péterrel, és a mamának a szívét persze rögtön megnyertem, hogy a kisfiával jóban vagyok. De a férje… irtó konzervatívak is voltak: nem volt rádió, nem volt tévé, nem volt lemezjátszó. Szóval olyan igazi…

K.: Puritán.

V.: Vasárnap összeültek az ismerőseikkel, és latint és görögöt fordítottak!

K.: Hát szép!

V.: Szóval ilyen társaságban voltam. Az volt a szerencse, hogy édesanyám levelezett egy ismerőssel, aki ismerte ezt a családot, és akkor így hazulról kaptam az utasításokat, hogy mire kell vigyázni és, hogy nekem is kell menni a mosogatáshoz törülgetni. Nálunk odahaza mindig ott volt a drága jó Erzsi néni, és az Erzsi néni be se engedett engem a konyhába! Hogyha egy vajas kenyeret akartam, akkor azt mondta, hogy „majd én viszem!” És itt meg az volt a rendszer, hogy a férj a vacsora után bement a konyhába, és ő mosogatott, és a felesége törülgetett. És amikor ezt a drótot aztán megkaptam így kerülő úton, akkor én is mentem, és akkor mindjárt jobb lett a helyzet.

K.: Oldódott a…

V.: Szóval ilyen problémák voltak, és ugyanez volt a hölgyekkel is. Ugye, hát én akkor egy vagány srác voltam, huszonkét éves, öttusázó, hát rohangásztunk a lányok után! És ott is ilyen nehézségek voltak mind a bókokkal, amihez a svájci hölgyek nem voltak hozzászokva..

Mondok egy példát. ’57 tavasza. Az első virágok megjelennek az üzletekben, megyek hazafelé, és egy csokor ibolyát vettem egy frankért a háziasszonynak. Hazamentem, és mondtam, hogy „Bitte Schön!” Tessék! OK! Átvette. Elmentem megint délután az egyetemre, és este visszajövök, és az ibolya ott van egy kis vázában az én asztalomon. Mondom, hát mi ez? És akkor megfogtam, lementem, és mondtam, hogy „Magának! Azt mondja: „Nincsen születésnapom!” Mondom: „Nix születésnap, hanem… Budapest, Mama, Bringen… Blumen Früchling”. Ugye? Szóval hogy tavasszal a mamámnak is mindig vittem virágot. És akkor mondta, hogy köszöni szépen, köszöni szépen, és nagyon szép. Szóval ilyen problémák is voltak. Minimális „komoly” problémák.

A másik probléma volt: a honvédségtől télen is, nyáron is szalonnát kaptunk reggel. És hozzá voltam szokva ehhez. Itt meg tea, vajas kenyér, lekvár. Én azóta sem szeretem a lekvárt! Odahaza mindenki nevet, mert az egész család lekvárt eszik reggel. Nekem hús kell, vagy sajt kell, vagy tojás kell. Szóval ilyen dolgok.

Tizenegykor az egyetemen (csettint) nem volt cukor a véremben! És venni nem tudtam, mert nem volt pénzem. És a Bachmanék nem tudták, hogy nincs pénzem, és az egyetem nem tudta, hogy nincs pénzem. Míg aztán valahol egyszer… akkor, amikor dolgozni tudtam, Na, de hát a téli hónapok, amikor havat lapátoltunk, annak hamar vége volt.

Később az is egy édes dolog volt, amikor a Bachmanéknál laktam, a következő télen akkor a közelben lapátoltam havat – az is egy édes sztori –, és amikor vége volt a hónak, akkor azt mondta a főnök, az egy olasz volt, hogy „majd én megtanítalak téged utcát söpörni! És akkor maradhatsz itt, és tudsz pénzt keresni!” És akkor „félkör mérnöknek” hívták az utcaseprőt, mert ugye félköröket csinál a seprűvel Átképzett. És akkor ott tudtam maradni! Véletlenül ott, ahol ő volt a főnök, 1967-ben ott nyitottam ki a praxisomat! És minden reggel, amikor mentem a praxisomba, akkor köszöntött , mosolyogva, hogy „Salute Doktor!” És irtó büszke volt, hogy az ő tanítványa voltam!

K.: A tanítványából orvos lett!

V.: Igen.

K.: Szóval elvégezte akkor az egyetemet – ha egy kicsit nehezen is kezdődött.

V.: Törve-zúzva elvégeztem, de viszont át kellett menni a fogászatra. Mert a fogászat könnyebb volt. Volt, aki közülünk elvégezte az orvosit, mert ők szorgalmasabbak voltak, meg… Én már 1957-ben elkezdtem cserkészkedni a magyar gyerekekkel. És az sokkal jobban érdekelt, mint a biflázás. Tudniillik akkor úgy volt… amihez én nem voltam hozzászokva, mert gimnazista koromban is értelemből végeztem el a sulit, itt meg biflázni kell. És az engem idegesített, hogy mindig fölvenni, visszaadni. Fölvenni, visszamondani. És az első szemeszterekben semmi gyakorlati, ami az orvostudományokhoz tartozik… Elkezdtem például faragni. A családnak különböző dolgokat faragtam, mert hiányzott nekem a kreativitás . És akkor áttanácsoltak a fogorvosira, megmondták, hogy „magának ez sokkal jobb, és nem olyan nehéz, kevesebb az elmélet és több a gyakorlat!”

K.: Tehát fogorvos lett.

V.: Fogorvos lettem. És ott is kezeltem gyerekeket. És lejöttem Magyarországra, és itt 1982-ben elkezdtem a svájci prevenciót bemutatni. Úgyhogy az életcélomat el tudtam érni, csak néha az életben egy vágányt kell váltani, mert az első elképzelés nem megy. Ugye? De nem bántam meg! És soha nem halt meg a kezemben egy ember! Tudja? Úgyhogy mindennek megvan a szépsége. Nem tudtam gyereket világra hozni a saját fiaimon kívül – ami egy csodálatos élmény –, de nem is halt meg senki se, akit kezeltem, mert az orvostudomány is véges. Úgyhogy ilyen szempontból a célomat elértem.

K.: Most itt befejezésképpen – tudom, nagyon nehéz az elmúlt negyven-ötven évet összefoglalni, de hogy akkor elvégezte az egyetemet. Onnantól mi lett magával?

V.: Elvégeztem az egyetemet 1963-ban életem legjobb eredményével (5.3) államvizsgáztam, akkor már nagyon erősen cserkészkedtem. A svájci Cserkész Szövetségben is beválasztottak az intéző bizottságba mint politikai szakember, mert akkor az ifjúság nyugtalankodott. Emlékszik példàul’68-as diák bulikra? ’66-ben lementem Heidelbergbe doktorálni. Megismertem a feleségemet, megházasodtunk.

K.: Ő svájci?

V.: Nem. Német.

K.: Ja, Heidelberben ismerte meg?

V.: „Souvenir von Heidelberg.” Emlék Heidelbergből. És akkor mondom, nagyon erősen avanzsáltam magamat a cserkészetnél. A magyar csapatot, azt leadtam utánam egy fiúnak, viszont a svájci cserkész vezetőképzésben vettem részt, és mint politikai szakértő a ’68-as időben segítettem őket, és éjszakákon keresztül vitatkoztam azokkal a baloldali fickókkal, és a végén mindig azt mondtam, hogy „fizetem a repülőjegyet Magyarországra bármikor”! Ott van az én üres helyem! Tessék! De nem oda-vissza út! Csak oda út!”

K.: Tehát hogy ők menjenek, és nézzék meg?

V.: Ja! Ja! Tapasztalják ki, hogy mi a szocializmus.

K.: De gondolom, nem mentek!

V.: És a másik, amit mondtam nekik, hogy „most vitatkozunk, és hogyha nektek sikerülne a hatalmat átvenni, akkor velem nem vitatkoznátok, hanem rögtön sittre raknátok! Ez a különbség!” Most vitatkozunk, és én próbálok érvelni, de ha nektek sikerülne hatalomra jutni, akkor velem nem vitatkoznátok, hanem rögtön bedobnátok a börtönbe! ! Időközben dolgoztam a praxisomba, hogy a szaporodó családot el tudjam tartani. De tegyünk egy nagyobb lépést.’79-ben volt a Nemzetközi Gyermekév, és akkor én a cserkészeten kívül még a Svájci UNICEF-nél a vezetőségben is dolgoztam, és akkor a Svájci UNICEF elnöke azt mondta, hogy „na, most van egy lehetőség! Magyarországon van a kongresszus. Akarsz menni kipróbálni?” És mondtam, hogy „iii! Érdekes! Majd meglátjuk!” És akkor megbeszéltem a feleségemmel, és beleegyezte, hogy „jó, próbáljuk meg! Ha beengednek a magyarok, akkor nincs baj. Ez az egyik, és a másik meg, hogy hát egy bizonyos fokig diplomata státusban vagy, hogyha elmegyünk!” Na, eljöttem.

 

K.: De akkor már állampolgár volt. Nem?

V.: Igen, akkor már állampolgár voltam. Apám, amikor meglátogatott mindig mondta, hogy „gyere! Gyere! Gyere!” Erre én azt válaszoltam: „Mit csináljak én egy kommunista országban?” „Majd ha lesz valami dolgom, akkor megyek.“ Nem mondtam, hogy félek, de féltem is, mert nem tudtam, hogy mit csináltak miután elhagytam az országot, hogy esetleg elítéltek, vagy van valahol valami papír, elfogatóparancs, vagy ilyesmi. De 79-ben itt volt az alkalom azt gondoltam, hogy hát ha most mint diplomata megyek , akkor talán nem lesz semmi.

De mindenesetre, amikor ott leszálltam a repülőgépről, akkor egy kicsit remegett a lábam, és néztem jobbra-balra, hogy hol van a Mercedes, és a bőrkabátos fickók. Fél kilenc, sötétedés. Lelépek a magyar földre – a lépcső mellett álló stewardess azt mondja, hogy „dr. Gyarmati?” Mondom: „Igen.” Azt mondja: „Ne oda tessék menni, hanem ide! Itt van a VIP!” Leadták a fényképemet a stewardesseknek! Na, – mondom –, jó! OK!

 Amikor vége volt a kongresszusnak, nagyon meg voltak velem elégedve, kaptam még egy Herendi gyönyörű tányért, amin ha az ablak felé tartja, akkor a Parlament látszik belőle. A Nádor Gyuri volt a kongresszus főrendezője, ő volt annak idején a KISZ-nek a főnöke, és nagyon meg volt velem elégedve, azt mondta az egyik delegátusnak, hogy „a Gyarmati, ha akar, haza is jöhet”. Mondtam, hogy hát azért annyira nem szeretem az elvtársakat. .

Akkor kapcsolatba kerültem a fogorvosokkal, mert untam a kongresszust, ahol mindenki lafatyolt, és semmi konkrét dolgot nem csináltak a gyerekeknek. És akkor az Egészségügyi Minisztériumban találtam egy nagyon szimpatikus főosztályvezetőt – akiről aztán később kisült, hogy párttitkár. Abszolút nem számít, hogy valaki avanzsálja magát egy politikai szisztémában, ha becsületes és rendesen dolgozik, nekem az olyan mindegy! És ő segített ahhoz, hogy el lehetett kezdeni a magyar gyerekek fogegészségéért valamit tenni. Rajta keresztül megismerkedtem aztán szakemberekkel, és utána többször jártam Magyarországra a svájci fog-prevenciót bemutatni, mert az szenzációs! Szóval így kerültem újra kapcsolatba Magyarországra.

’80-ban, megint eljöttem édesapám halálos ágyához. . De akkor már tudtam, hogy bizonyos fokig nyugalom van, mert már egyszer lecsekkolták. És érdekes, most jutott eszembe: ugyanúgy viselkedtem Magyarországon, amikor először jöttem vissza, mint ahogy Svájcban. Vendég vagyok, és ennek megfelelően mint vendég viselkedem. A kongresszus alatt volt ugyan mindig két tolmácsom, magyar tolmácsok, de viszont hogyha elmentem a hotelból – a Duna Hotelban voltunk, azt most nem Dunának hívják, ami szemben van a Gellértheggyel –, akkor azt mondtam a konszilesnek, hogy „jaj, hát ide és ide akarok menni! Már nem emlékszem, melyik villamos? És kaphatok villamosjegyet meg buszjegyet?” Szóval én megkönnyítettem nekik a dolgukat, mert a játékszabályok, itt úgy vannak, hogy rám vigyázni kell. Hát akkor miért ne legyen nekik kellemesebb, hogyha tudják, hogy idemegyek ebédre, odamegyek uzsonnára és a többi.

 A kongresszuskor látogattam meg apámat először. De ez is érdekes. Nem mertem előre megmondani neki, hogy jövök, mert nem tudtam, hogy beengednek-e, mert nem igazolták vissza a hunyók a jelentkezésemet! Az indulás előtti utolsó napon fölhívtuk őket az UNICEF-nek a titkárságáról Svájcból, és akkor azt mondták, hogy „jaj, nagyon sajnáljuk! Olyan sok dolgunk volt! Természetesen nagy szeretettel várjuk a Gyarmati doktort!” És így meg úgy, sumák. De nem mertem megmondani az apámnak, mert képzelje el, ha megmondom, hogy jövök, és ezek nem engednek be…

K.: Az nagy csalódás!

V.: Akkor az borzasztó! És ő akkor már leukémiás volt, úgyhogy elég beteg volt. Csak megbeszéltük a kezelőorvosával, hogy ő odahívja az apámat, és én odamegyek a feleségemmel. És akkor, amikor bejött, akkor nagyot nézett, és azt mondja: „Hát te itt vagy?” Mondtam neki, hogy „hát mindig azt mondtam, ha valami dolgom lesz, akkor jövök! Most dolgom van! Itt van, hogy dr. Gyarmati, Svájc. Én vagyok a svájci delegátus. . Ezért vagyok itt.”

De előtte nem! A kommunistákhoz én nem megyek szabadságra! Hát mit csináljak? Ugye? A Parlamentben volt fogadás. Nem tudom már, hogy ki volt a miniszterelnök. Akkor „nagyon örülök Gyarmati úr, hogy itt üdvözölhetem!” Mondom, ha te tudnád kedves barátom, hogy én hogy mentem ki! Amikor ott álltam a Parlament előtt, és a fehér kesztyűs aranyöves Parlament-őrök tisztelegtek a Gyarmati sorkatona, tizedesnek! Hát… változik a világ!

K.: A fiai mikor születtek?

V.: ’71-ben és ’74-ben. Az idősebb az államtudományokat végzett, a fiatalabb, az jogász. De nem tudnak magyarul, mert annak idején, amikor énnekem kellett volna, őket magyarra tanítani, akkor nem gondoltam arra, hogy tudok hazajönni. Nem tudok hazajönni? Haza tudok jönni? A szüleim nagyon jól beszéltek németül, az anyósom németül beszélt, és azt akartam, hogy a svájci dialektus mellett a gyerekek megtanuljanak becsületesen németül. Beszélnek angolul, beszélnek franciául. Amikor telefonál valaki, és magyarul beszél, és a fiam mondja, hogy „én nem tudok magyarul”, akkor néha csodálkoznak az ősmagyarok. És akkor a fiam mindig mondja, hogy „akar beszélni angolul? Akar beszélni franciául? Szívesen!”

K.: Pedig maga nagyon jól beszél magyarul!

V.: Hát gyakorolom is. Az én őseim, azok apai vonalon – anyám, az tényleg magyar –Ausztriából telepedtek át Magyarországra. Az, aki áttelepedett Magyarországra, az kollégám volt. Hentesmester. Meg is van a diplomája. Csodálatos! Ki is volt a praxisomban akasztva, és mindig mutattam a jópofa pácienseknek, hogy kolléga volt az ősöm. … A gyönyörű, kézzel írt kalligráfiát. Na, most ő betelepült 1920-ban Magyarországra és jó magyar lett belőle. ’48-ból megvan a nemzetőr nemzetiszínű karszalag! Tehát egy osztrák becsületes magyar lett! Most miért ne legyenek az én fiaim becsületes svájciak?

K.: Persze!

V.: Nem Magyarország a világ közepe!

K.: Nem. De azért hazajár most.

V.: Én nagyon szívesen jövök haza, mert amikor a svájciak kérdezik, hogy hazatelepülök-e? Mondom, arról szó sincs! Mert én itt (mutat a fejére) már svájci vagyok.

K.: A fejében.

V.: Itt viszont magyar. (mutat a szívére)

K.: A szívében még magyar.

V.: Ugye, mert a magyar kultúra, a magyar zene… Mind magyar cserkésznek annak idején itthon száz népdalt kellett tudni. A zürichi magyar cserkészeknek is sokat megtanítottunk! A repertoár, amit én versekből és magyar irodalomból magammal vittem, az valami csodálatos! Most fogom odaadni az összes magyar könyvemet a gimnáziumnak. Mert a fiaim nem olvassák már ugye, és azért kár lenne, ha elvesznének.

K.: Melyiknek? A Rákóczinak?

V.: Nem, a cisztereknek.

K.: Köszönöm!

 

V.: … Én sok magyar családot megismertem. Az elképzelésem szerint, aki tizennyolc-húsz év alatt került ki, az átvette a svájci mentalitást.

K.: Mármint aki kikerült Svájcba.

V.: Akárhova. Amikor 1970-ben nemzetközi tábort vezettem magyar menekült gyerekeknek, nagyon érdekes volt, hogy minden országból, ahonnan jöttek a gyerekek, mennyire átvették az országnak a mentalitását! Tehát az emigráns tizennyolc-húsz év alatt átveszi a befogadó országnak a mentalitását. Húsz és harmincöt év között dupla identitása van. Mint nekem. „Itthon, otthon.” Ez nálam száz százalékig stimmel. És harmincöt fölött, mint a sógorom, megtartja a régi identitását, és nehezen boldogul! . Azért költöznek sokan vissza.

K.: Köszönöm szépen!

 

                                                            Vége