Róza Hodosán

Haraszti Miki megszervezett nekem egy találkozót a Bokor katolikus bázisközösséggel. Meg akartak tanulni saját maguk között újságot nyomtatni. Egy péntek este nyolcra egy tizenötödik kerületi kertes házba kellett kimenni, és ott éjjel tanítottam őket erre a lengyel rámka technikára. Ez egy komoly munka: hogy kell csinálni a keretet, miből kell, rendes, nagy oktatást tartottam egész éjjel. Voltak vagy nyolcan-tízen, akik nézték ezt. Elmagyaráztam nekik mindent, hogy mit hol lehet venni, hogy lehet hozzájutni. Én ott magam készítettem nekik egy keretet, és mutattam, hogy hogyan kell ezt csinálni. És ahogy ott éjszaka tanítottam őket, megkérdezték tőlem, hogy egy ilyen fiatal lány péntek éjjel miért ilyeneket tanít. Meg kérdeztek a hitről. Én elmondtam, hogy én nem vagyok hívő. Próbáltak rájönni a nyitjára, hogy én miért foglalkozom ilyennel. Mindenféle dologról beszélgettünk. Addig-addig oktattam őket, míg beszéltem nekik egy stencilgépről, ami még a Rajk butikban volt, amit a Haraszti Édeske, a szobrászművész rakott össze. És elmondtam azt is, hogy elvitték a rendőrök. Ott szórakoztattam őket, hogy hogy húztuk a lábunkkal, hogy kötöttünk madzagot, mert hiányzott ez a csavar, az a csavar, és hogy milyen nehéz volt működtetni, hogy hogy bedugult, akkor hogy kellett kitisztítani a dobot. Egyszóval hogy milyen problematikus volt a működése, de hogy mi azért boldogultunk, és dolgoztunk vele; csak ezek a piszok rendőrök elvitték, és nincs stencilgépünk. Így a hosszú éjszakai beszélgetés után reggel, amikor elváltunk, azt mondja nekem a vezetőjük – az arcára mai napig emlékszem, később nagyon sokszor láttam a kezdeti SZDSZ rendezvényeken az arcát, de ő soha nem volt aktív –, hogy két hét múlva álljak az Örs vezér térnél, a Nagy Lajos király úti taximegállóban, mert nekik van egy stencilgépük, de ők nem tudnak azzal mit kezdeni, és ő ezt a gépet nekem fogja adni. Nem akartam elhinni. Két hét múlva odamentem a megbeszélt időben, jött egy nagy aktatáskával. Soha nem felejtem el, a Gravács Petiékhez vittem el a gépet, és ott kinyitottuk, megnéztük, és a legjobb márka, egy Roneo nevű angol márkájú gép volt. Hát teljesen odáig voltunk! Nagyon hasonlított arra a gépre, amit elvittek a rendőrök, és már kinézésre látszott, hogy ez egy csodálatos jó kis gép. […] Én varrtam bele a végén a szitakeretet, beszereztük a festéket, mindent, tehát mi gyönyörűen meg tudtuk csinálni. És ez volt az a gép, ami soha nem bukott le! Ez került át végül a csehekhez ’89-ben, amikor már nekünk nem kellett, és itt megvoltak a változások. Három héttel a cseh változás előtt átvittük a komáromi hídon Komarnóba a barátainknak, és odaadtuk ezt a gépet. Amikor náluk is megvolt a változás, és már nekik se kellett, visszaszereztük, és ez a gép most a Budapest Múzeumban van. Soha nem bukott meg, ez mindig minden házkutatást megúszott. Ezen tényleg valami áldás lehetett.