The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Róza Hodosán (* 1954)

• 1954 született Darvason

• 1973 érettségizett a püspökladányi gimnáziumban

• 1973 Budapestre költözött

• 1973–76 postásként dolgozott Budapesten

• 1976 könyvtáros Püspökladányban egy könyvtárban

• 1978–84 egyetemista az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom, valamint szociológia szakán

• 1979 csatlakozott a demokratikus ellenzékhez

• 1981– az AB Független Kiadó és a Hírmondó szamizdat folyóirat munkatársa

• 1987–88 budapesti Berzsenyi Gimnázium óraadó tanára

• 1988 alapító tagja a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd az SZDSZ-nek

• 1990–98 országgyűlési képviselő (SZDSZ)

• 1999- szociológusként dolgozik

• 2009 kilépett az SZDSZ-ből

Hodosán Róza

Így működött a szamizdathálózat

(Részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült interjúból. Interjúkészítő Markovits Ferenc)

Hodosán Róza: 1979-ben csatlakoztam a SZETA-hoz. Előtte egy évvel kezdtem az egyetemet. És ’79-ben már szabadegyetemekre is jártam, tehát elég hamar megtaláltam azt a társaságot, akikkel – úgy éreztem – nagyjából egyformán gondolkodunk a világról.

Markovits Ferenc: Hogy találtad meg őket? Kik voltak az első emberek, akik elvezettek ehhez a körhöz?

H. R.: Az én évfolyamom szociológus társaságáról van szó. Itt volt például Szent-Iványi István, Krémer Balázs, Róna-Tas Ákos, aki most San Diegóban szociológia tanszéket vezet és GerébyGyuri, Galambos Rita, Révész Judit, mondjuk, Judit nem volt szociológus, Moksony Feri. Tehát ez a szociológus társaság egyforma érdeklődésű emberekből állt, és Szent-Iványi Istvánnak akkor már voltak kapcsolatai a demokratikus ellenzékkel. Így mi is nagyon hamar bekeveredtünk. Először a szabadegyetemeken kezdtük, ahol kaptunk más olvasnivalókat, szamizdatokat is. Nagyon szoros baráti társaság alakult ki, ők a mai napig a legszorosabb baráti társaságomhoz tartoznak azóta is.

M. F.: A repülő szabadegyetemek kinek a lakásán folytak?

H. R.: Több helyen, például az Óra utcában. Ott lakott Jávor István operatőr, a későbbi fekete dobozos. Aztán Mész András filmrendező lakásán is voltunk. Hanák Péternél, a történésznél. Meg Sáska Gézánál, az oktatásszociológusnál. Matolay Magdánál a Tűzoltó utcában. Ezek voltak a nagy hétfői szabadegyetemek. A mi szociológus társaságunknak volt egy saját, külön szabadegyetemünk, ami nincs benne egyetlen titkosszolgálati jelentésben sem, ami azt jelenti, hogy nem volt közöttünk besúgó. Mert erről nincs semmi bizonyíték. Ez pedig a Szent-Iványi István akkori bérelt lakásán volt, amit a Koncz Imrétől bérelt. Ott tartottuk minden kedden a repülő egyetemet. Tehát hétfőn voltak a nagy szabadegyetemek, minden kedden pedig nekünk volt a sajátunk Szabó Miklóssal, Tamás Gáspár Miklóssal. Oda járt még Pető Iván, Vajda Mihály, Kis János, Bencze György, Szilágyi Sándor. Tehát az akkori demokratikus ellenzék tagjai történelmi, filozófiai témákból tartottak előadásokat 1979-ben. Tehát ez a Szolidaritás alatt, ’80–81-ben is jól működött. Nagyon élénken figyeltük a lengyel eseményeket, hihetetlenül ki voltunk rá hegyezve, és mindig arról beszéltünk. Aki csak kint járt Lengyelországban, meghívtuk ebbe a társaságba, és elmeséltettük velük, hogy mi volt ott. A bölcsészkarral kapcsolatban soha nem felejtem el, hogy a híres-nevezetes bydgoszczi események kapcsán mi történt. Akkor pattanásig feszült a helyzet egy évvel a Szolidaritás után. Ez április-május időszakában volt, amikor is a szovjet központi bizottság megfenyegette a lengyeleket egy dörgedelmes levélben: ha nem hagyják abba, akkor nagy baj lesz. Tehát magyarul: a csehszlovákiai ’68-as eseményekre emlékeztető komoly fenyegetést intéztek a lengyelekhez. Az MSZMP csatlakozott a szovjet elvtársakhoz, és a bölcsészkarra is lehozták ezt a határozatot, és összehívták a teljes bölcsészkari párttagságot. Beültek a nagyelőadóba, ami a bölcsészkaron a büfével szemben volt, és az dugig tele volt a létező összes elvtárssal. Majdnem mindenki párttag volt a bölcsészkaron, legalábbis a tanszékünkön. Bejöttek, és felolvasták ezt a dörgedelmes levelet, és csatlakozni kellett hozzá. Mi – ez a szociológus társaság – bevonultunk hátra, és onnan figyeltük, hogyan is viselkednek a tanáraink. És ki voltunk akadva, hogy nincs közöttük egyetlen ember, aki felállna, és azt mondaná, hogy ez micsoda szemétség, és ilyet nem lehet, nem szabad. Nagyon el voltunk keseredve. Tudtuk, hogy ez lesz, de azért reménykedtünk, hogy szeretett tanáraink közül néhány csak feláll, és azt mondja, hogy: „Nem!” […]

M. F.: Tehát ott tartottunk, hogy repülő szabadegyetem. Hosszan írsz Szabó Miklós szabad-egyetemi előadásairól. Mikről szóltak ezek?

H. R.: Több típusú szabadegyetem volt. Melyiket kérdezed? A nagy, nyilvános előadások? Azok nagyon sok mindenről szóltak. Szabó Miklós általában párttörténetről beszélt, kommunista párttörténetről, a Magyar Kommunista Pártról, kelet-európai párttörténetekről, ami a jó kis gyilkolászások miatt olyan volt mindig, mint egy krimi. Név szerint, pontosan mindenkinek elemezte a szerepét. Voltak filozófiai előadások, nemzetiségi kérdésről, különböző történelmi problémákról. Jászi Oszkár munkásságáról, Bibóról nagyon sok szemináriumunk volt. Ezeken a szabadegyetemeken azoknak az alkotóknak a munkáit is elemeztük, akik akkor, hogy úgy mondjam, Magyarországon a tiltott szerzők közé tartoztak. Jászi Oszkárról sem szerettek nagyon beszélni, Bibóról sem lehetett hivatalosan tanulni. […] A két világháború közötti Magyarország története, a háború története, a szovjet rekvirálások története, az ötvenes évek története, ’56 története. Tehát kifejezetten hiánypótló történelmi, filozófiai, nemzetiségről szóló előadások, mind elméleti, mind gyakorlati síkon. Emellett voltak azok a szociológiai előadások is, amelyeket a SZETA munkatársai tartottak. Különböző vizsgálataik eredményeit ismertették, tehát nagyon sokszor jártunk Ottiliáéknál, Havas Gáboréknál. Akkor a SZETA-hoz tartozó szociológusok nagy előadásokat tartottak a cigányság, a szegénység témájában. Tulajdonképpen kiegészítője volt a fő tananyagnak. Igazi egyetemi előadások voltak olyan témákban, amit az ELTE nagy bölcsészkarán soha nem tudtunk volna megszerezni.

M. F.: Hogyan szereztetek tudomást egy-egy előadásról? Volt valami riadólánc, vagy szájról szájra terjedt el a híre?

H. R.: Az Óra utcán hétfőn mindig bejelentették, hogy a következő hétfői rendezvény itt és itt lesz. Ez nagyon sokszor meghiúsult, mert a rendőrség vagy megfenyegette a tulajt, vagy körbevette, vagy igazoltatott; ezek mindig kis macska-egér játékok voltak a rendőrséggel. Voltak, akik éppen emiatt nem mertek eljönni, és az előadót is gyakran megfenyegették és akkor emiatt elmaradt az előadás. Akkor a következő hétre máshová szervezték. Kenedi János lakásán is nagyon sok ilyen szabadegyetem volt, igen.

M. F.: Körülbelül hányan voltatok átlagosan egy-egy ilyen előadáson?

H. R.: Ezeken a nagy hétfői szabadegyetemi előadásokon volt, amikor olyan tömeg gyűlt össze, hogy nem tudott beférni egy-egy lakásba, volt olyan, hogy száz-százötven, kétszáz ember is eljött.

M. F.: Ideális hely egy besúgónak.

H. R.: Rengeteg besúgó volt, nyilván, de engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy ki az, aki most ott besúg. Ezek majdhogynem nyilvános előadások voltak, bár itt leginkább tiltott témákról beszéltek. Ha a besúgó elmondja, hogy milyen tiltott témákról beszéltek, akkor elmondja. A rendőrség majd eljár, és megteszi, amit kell. Meg is tette: fenyegettek, állásukból bocsátottak el embereket. Egyáltalán nem voltak válogatósok. Azzal is megtették, akinek beteg volt a gyereke. Általában az egzisztenciális fenyegetések voltak a legerősebbek. Tehát valamilyen új fenyegetéssel mindig előálltak. Aki a tudományos életben részt akar venni, annak bent is kéne maradnia. Ezt én mint demokratikus ellenzéki nagyon jól ismerem, hogy amikor az ember kikerül, és egy idő után már nem kap semmilyen munkát, akkor mint szociológus egyszerűen kiesik a fővonalból sok-sok évre. A filozófus munkahely hiányában is tud olvasni és filozofálni, tehát van olyan szellemi munka, amiben azért így is tudsz dolgozni.

M. F.: A szociológusnak kell a praxis.

H. R.: A praxis is kell, meg egy szellemi közeg is, amiben dolgozik. Mert azért végül is, mégiscsak bezárult ez a közösség egy idő után, és nagyon szűk lesz a tér körülötte. Ha a demokratikus ellenzékben eltöltött évekre gondolok, akkor eszembe jut, hogy egy idő után már velünk szóba állni is kínos volt. Nemcsak kínos, hanem egyszerűen veszélyes. Tehát egy idő után már embereket sem akartam megkeresni, hogy ne veszélyeztessem az állásukat, munkájukat és a többit. Mert mi nagyon feketék voltunk már a végére.

M. F.: Amikor egyetemistaként elkezdtél járni ezekre az eseményekre, tudtad vagy felmérted-e, hogy ez milyen veszélyt jelent?

H. R.: Igen, persze. Tudtuk, hogy tilos. Tudod, hogy rizikós. Például egyetemistákat sose kértek nyilvános aláírásokra valamilyen tiltakozó akciónál. Pont azért, hogy ne veszélyeztesse az egyeteme elvégzését. A szabadegyetem meg rizikós volt, veszélyes volt, de olyan nagy fellépés nem történt velünk szemben azért, mert odajártunk. […] Az egyetemről is végig jelentettek, még a kollégiumi szobában a teázásról is. Megtaláltam a besúgói jelentéseket, de bevallom őszintén, nem érdekelnek.

M. F.: És arra van tipped, hogy ki lehetett, aki jelentett rólad?

H. R.: Nem, és abszolút nem érdekel. Én tisztában voltam a rendszer működésével. Az a baj, hogy az ország mind a mai napig nincs tisztában a rendszer működésével. Én pontosan tudtam, hogy miként is működik. Vannak dolgok, amelyekről végig úgy gondoltam az ellenzéki időben, hogy azok bizonyos értelemben a rendőrség nyilvánossága előtt zajlottak. Az, hogy én hova megyek, kivel barátkozom és milyen előadásra, szabadegyetemre járok, ezt tudtam, hogy pontosan tudják. Amire mindig nagyon kellett figyeltem, az az, hogy a szamizdat előállítása konspirált legyen, és abban játsszam ki a hatóságokat, és hogy ne kapjanak el. Ennyi. Az összes többi esetben beletörődtem, hogy az életem olyan, hogy állandóan figyelnek. Amíg én a demokratikus ellenzék tagjaként éltem, végig lehallgattak, követtek, házkutattak stb. Hogy is mondjam, túlzás, hogy ehhez hozzá lehet szokni, de ez van. Tudomásul veszi az ember, ez van, így él. Az ország nem tudta, és hazug és álnok módon viszonyul még most is ehhez a témához, még az egykori besúgó is. Egyszerűen nem akar szembenézni azzal, miért tudott így működni a szisztéma, hogy engem az összes, a házban lévő szomszédom utált azért, amit csinálok. Nem hajlandók megvizsgálni magukban az emberek, hogy ez a rendszer és benne ők, hogy működtek. Én tudom, hogy működött. Ők meg hazudnak, a mai napig hazudnak maguknak a működéséről, és arról, hogy miért tudott ez a rendszer így fennmaradni. Mert megalkudtak akkor is, irigykedtek, besúgtak, feljelentettek egy csomóan. Vagy pedig kivonultak, és meg akarták úszni, és ez volt a többség. Aki visszahúzódott, az addig a határig ment el, amíg úgy érezte, hogy nem fenyegeti a létét, az állását, amit csinál. Tehát mindenki beállította magának ezeket a határokat. Amikor én bekerültem a demokratikus ellenzékbe, akkor ezen a határon egyértelműen átléptem. És ettől kezdve nem kellett figyelnem semmire, ettől kezdve élhettem úgy, mint egy szabad ember. Egy ilyen nyomorult országban, mint amilyen országban éltem. […]

Többek között nem azért kellett volna ezeket az iratokat nyilvánosságra hozni, mert engem érdekel, hogy ki a besúgóm, hanem pontosan azért, hogy világosan és egyértelműen lássa mindenki a saját szerepét, munkáját, életét ebben az egészben, hogy ki mit tett, ki hol volt, és ne hazudozzák visszamenőleg halálra magukat az emberek az utólagos legendagyártással, hogy ki mit csinált, hol csinált. Ha ezeket nyilvánosságra hozták volna, akkor ez nem történhetett volna meg. Lett volna egy jó nagy sokk az elején, hogy kinek a felesége, barátnője, testvére jelentett róla. Túléltük volna, és már rég túl lennénk az egészen. Azóta meg az egész ország beletemetkezett egy nagy hazugságba, és átideologizálta az egész magyar történelmet. […]

Ebben az időben majdhogynem egész nap tanultam. A szabadidőmben is igyekeztem szociológiai kutatásokban részt venni. Az egyetemen nekem a nagy, a meghatározó élmény a filmklub volt. A bölcsészkaron akkor a Filmesztétika Tanszéken – Szabó Balázs érdemeként – minden csütörtökön vetítés volt: sorban levetítették az európai és az amerikai filmklasszikusokat az öt év alatt. Hihetetlen nagy élmény volt, hogy az összes létező nagy filmet megnézhettem ott az egyetemen. […] Nagyon pozitívan emlékszem ezekre az egyetemi évekre, annál is inkább, mert mi, mármint ez a társaság politikailag is szabad volt, ez a szociológus társaság a tanárainkkal együtt. Pontosan tudtuk, melyik tanár hol áll. Alapvetően az volt a nagy élmény, hogy a tanáraink is hozzánk hasonló gondolkodásúak. Tudtuk pontosan, hogy ki az, aki nem, és ki az, aki igen. És ők partnereink voltak ebben is.

M. F.: Az a tanár, aki ebben nem volt a partneretek, tudta, hogy ti az egyetemen kívül milyen tevékenységet folytattok?

H. R.: Persze, a BM rendszeresen informálta őket. Amíg nem lépett át egy határt a dolog, addig nem volt gond. Amikor ment a Mozgó Világ elleni tiltakozás, amit mi ugye akkor névvel vállaltunk, mint egyetemisták, mert Kulin a tanárunk volt a Reformkori Irodalom tanszéken, akkor az egyetem fegyelmit indított Szent-Iványi ellen. Arra emlékszem, hogy hiába követeltük, hogy mindnyájunk ellen indítsanak, de nem tették semmiképpen, mert ők mindenáron ki akartak pécézni valakit. És ugye a Szent-Iványinak ebből nagyon sok problémája lett az egyetem elvégzése után. Ő már akkor nem kapott állást, nem tudott lemenni dolgozni Pécsre, ugyanis ezzel az egész társasággal mi végül is Pécsre készültünk, hogy ott létrehozzunk egy szociológiai tanszéket, és ezt az egyetem akkori vezetése fúrta meg, hogy nem lehet. Nem mehettünk le Pécsre, mert politikailag nem voltunk, hogy úgy mondjam, megbízható társaság. […]

M. F.: Még egy pillanatra térjünk vissza a hétfői szabadegyetemekre. Vissza tudsz-e idézni ennyi év távlatából olyan előadást vagy olyan előadót, aki különösen fontos volt neked, és aki a leginkább magával tudott ragadni?

H. R.: Nekem mindenképpen Szabó Miklós volt a meghatározó tudós, őhozzá évekig jártunk, több szemesztert, hogy úgy mondjam, végighallgattunk vele. Kommunista párttörténet, magyar párttörténet, 1956 története, a második világháború története, tehát ővele nagyon sok óránk volt. Ő egyszerűen mindenben alapvető volt a számomra. Lenyűgözött hihetetlen tudása és az a hallatlanul izgalmas szemlélet, ahogyan ezeket nézte. Nagyon erőteljesen kiemelkedett az összes többi előadó közül. Igen sok érdekes előadása volt, mindegyik önmagában is izgalmas, ráadásul minden a tiltott zónába tartozott. De az evidens, hogy amiről amúgy hivatalosan semmit nem tanulsz, nem hallasz, persze, hogy izgalmas és érdekes. A nemzetiségi kérdés is izgalmas volt, 1956 története rettenetesen érdekes és akkor újszerű, tele addig nem hallott, ismeretlen tényekkel. Vagy a Pethő Ivánnak a szovjet rekvirálásokról szóló előadássorozata. Mindet nagyon-nagyon szerettem.

M. F.: Voltak-e egy-egy előadás előtt vagy alatt különleges konspiratív intézkedések, amiket végre kellett hajtani? Tehát figyeltétek-e, hogy követ-e valaki, vagy voltak-e erre valamiféle rendkívüli szabályok, meghatározott viselkedési módok?

H. R.: Nem. A hétfői szabadegyetemen mindenki tudta, hogy a terem tele van rendőrrel. Voltak egyenruhások az utcán, és tele volt civil rendőrrel az előadás. Volt, akiről lehetett tudni, hogy civil ruhás rendőr, és tudtuk, hogy vannak a beépítettek, akikről igazából nem tudod, hogy kicsoda. Később, nem egyetemistaként, hanem amikor már a demokratikus ellenzékhez tartoztam, akkor már elég sokakról tudtam, hogy ők nem nekünk dolgoznak. A keddi előadásokon, a saját társaságommal viszont elég rendesen konspiráltunk olyan értelemben, hogy soha senkinek nem beszéltünk a kedd esti összejöveteleinkről. Volt ez a társaság, ahol meg lettek szervezve az előadók, és én soha senkinek nem mondtam el, hogy hol vagyok kedd esténként. Ebből adódtak időnként fura helyzetek. Mindig Csökmei Mártika barátnőmmel jártunk el a Budaörsi úti kollégiumból, és a társaink a kollégiumban mindig arról faggattak, hogy mik ezek a titokzatos dolgok, hová mászkálunk állandóan. Tehát keményen konspiráltunk. […] Senkinek semmi köze hozzá, miért kellene nekem elmondanom, hol vagyok, mit csinálok, hiszen felnőtt ember vagyok. Ugyanakkor egy kollégiumban nyilvános életet él mindenki. Ugye jönnek át egyik szobából a másikba, és kedd este mi soha nem vagyunk otthon. Nyolcra mentünk, és nagyon későn, éjfél körül, sokszor pedig egy óra körül értünk haza. A szabadegyetemek hét vagy nyolckor kezdődtek, tíz körül vége lett, de ezzel a baráti társasággal még utána eszegettünk is meg dumáltunk is.

M. F.: Egy egyenruhás rendőr hogy viselkedett egy ilyen helyzetben? Tehát ült, és végighallgatta az előadást?

H. R.: Egyenruhás rendőr soha nem jött be az előadásokra. Ők legfeljebb az utcán álldogáltak, nem is közvetlenül a ház előtt, hanem több sarokkal odébb. Hozzánk csak civilben jöttek. Egyenruhások csak házkutatáskor látogattak el a lakásokra.

M. F.: Ebben az egyetemi időszakban milyen külföldről érkező szamizdatokhoz jutottatok hozzá?

H. R.: A Magyar Füzetek Párizsból, kézen-közön. Emlékszem, a Gulagot olvastam magyar nyelven. Azt például egy éjszakára kaptam meg, úgyhogy nagyon gyorsan kellett elolvasni. Nem tudtam teljesen eljutni a végére, de azért nagyon sokat olvastam belőle. Például Haraszti Miklós, Konrád György, Zsille Zoltán könyveit. […]

M. F.: Ezek hogy jutottak be az országba, azt tudtad?

H. R.: Nem, soha, senkitől sem kérdeztünk. Aki ebben a világban él, az tudja, hogy nem kérdez. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. Nem tudhatod meg, kitől kaptad. Mit kellett volna kérdezni? Valaki odaadta neked a Gulag szigetvilágot, nem kérdezted meg, hogy honnan, kitől is van. De miért kéne nekem ezzel foglalkozni? Minél kevesebbet tudsz, annál jobb, nem fogod elárulni, ha netán kihallgatásra kerül a sor. Tehát minden konspirált tevékenységnek az a lényege, hogy minél kevesebbet tudjál, csak a rád tartozó információkat jegyezd meg, és rejtsd el jó mélyen. Soha nem kérdezed, hogy honnan jött, kitől jött, merről jött. Aztán később, amikor már a demokratikus ellenzék tagja vagyok, megszervezem a saját láncomat, de az már egy másik út. Azt már én szervezem, s már pontosan tudom, hogy hol vannak az utolsó posták, de akkoriban még nem tudtam róla semmit.

M. F.: Utolsó posta?

H. R.: Így hívtuk a bécsit, igen. Kovács Kálmánnak hívták az illetőt, őneki volt Bécsben egy nyomdája, egy könyvesboltja, ott a Szent István-dóm mögött volt a magyar könyvesbolt, ők voltak a mi utolsó postásaink. Oda juttattuk ki a szamizdatjainkat, az újságjainkat, ahonnan mentek tovább a Szabad Európához és a többi helyre. […]

Akkor már létezett a Beszélő, az ’81-től jelent meg, rögtön az első számot megkaptuk még decemberben. Még volt egy másik is, a Kisúgó, amiről utólag megtudtunk, hogy Tamás Gáspár Miklós csinálta, annak csak egy száma jelent meg, szinte egy időben a Beszélővel. Gazsi nem árulta el, hogy ő van mögötte, csak kaptuk tőle a lapot. Ezeket az utakat az ember nem követi, a lényeg ott van, hogy olvasd el. Volt olyan, amit másoltunk mint szamizdatot, tehát kilenc példányban tíz oldalt több könyvből lemásoltunk.

M. F.: A lemásolás mit jelent?

H. R.: Azt jelentette, hogy írógépen leírtunk tíz oldalt, ami azt jelentette, hogy kilenc indigós papírt raktál be. Az utolsó másolatot a végén már alig lehetett látni. Például Haraszti MiklósDarabbérét így csináltuk.

M. F.: Azt hogy tudtátok feldolgozni, hogy nektek elég mély és széles körű ismereteitek voltak a rendszer valódi működéséről meg a korábbi párttörténetről és egyéb dolgokról, és akkor jöttek az egyetemi vizsgák, és ott voltak olyan tanárok, akik a másik oldalon álltak és nem feltétlenül rokonszenveztek veletek.

H. R.: Szociológián nem voltak ilyenek szerencsére. A szociológián a modern politikai korról nem tanultál, csak empíriát tanultál és elméletet. Az elméletnél pedig az volt a helyzet, hogy a szociológia semmiképpen sem egy kommunista tudomány, hanem kifejezetten polgári csökevénynek számított mindig, a tudomány szerzői nem számítottak a rendszer kedvenceinek. Tehát nekem Max Webert vagy Durkheimet olvasni maga az élvezet csúcsa volt abban az időben. Az önmagában felüdülés volt, hogy ilyet tanulhatsz. Például a tanári szakról ezért mondtam le, mert a szocialista pedagógiai elveket kellett elsajátítani a bölcsészkaron, és ebből vizsgázni, ezért én bejelentettem, hogy nem akarok tanár szakos lenni, és ezért csak bölcsész lettem. […] Abszolút a szociológia felé fordultam negyed-, ötöd-évben, és abban viszont nagyon lelkesen és mélyen, szívvel-lélekkel benne voltam. A demokratikus ellenzék tagjaként ’82-ben már házkutatásaim, kihallgatásaim is voltak. A magyar szakon azt sem tudják, ki vagy. Egy szociológus szakon, ahol vagy tizenöten vagyunk egy évfolyamon, persze, hogy sok mindent tudnak az emberről. Az ő részükről folyamatosan csak odafigyelést és érdeklődést éreztem, kifejezetten érdekelte őket, hogy mit csinálunk, és hogy csináljuk. És olvasták a szamizdatokat, tudtam, hogy ők is megkapják. A bölcsészkar után ez egy nagyszerű dolog volt, hogy a szociológia szakra kerültem. Semmilyen problémát nem jelentett nekem ott annak a végzése. […] Amikor elvégeztem az egyetemet, eleve nem kerültem állásba. Akkor már sehova nem vettek föl, még egy könyvtárba sem. Néhány kutatásban még benne tudtam maradni, de már nem a saját nevemen, hanem valaki másnak a nevén. Aztán kimaradt a szociológia, ’99-ig nem dolgoztam mint szociológus, és ez valami hihetetlen nagy űrt jelentett. […]

Állandóan beszéltünk róla, hogy mik azok a határok, ameddig el lehet menni, hogy lesz-e még ebből baj, vagy nem lesz. De egyfolytában tudtuk, hogy ez nagyon is rizikós. Most éppen úgy áll a helyzet valamelyik akciónkkal, hogy most lehet, de nem lehet tudni, hogy holnap ezért nem kapsz-e a fejedre valamit. Ez mindig így ment. Voltak olyan határok is, amikor azt mondtuk, hogy akármi is lesz a következménye, ezt az akciót mégis megcsináljuk. Az egyetemi baráti társaságommal röplapozni jártam. Röplapoztunk ’56 huszonötödik évfordulójára, a lengyel Szolidaritás leverése alkalmából vagy a gyűjtéseken, éjszaka, titokban, illegálisan. Előfordultak figyelmeztetések is, de én valószínűleg jobban tisztában voltam azzal, hogy mit csinálok és ez milyen veszéllyel jár, mint az, aki engem figyelmeztetett. Volt egy esemény, pont a Szolidaritás leverésének egyéves évfordulóján, egy lengyel szolidaritási tüntetést csináltunk a Bem téren, akkor még egyetemista voltam. És ott a rendőrök mindenkit igazoltattak, és lekapcsoltak. Hárman voltunk az egyetemről, a barátnőm, én és az egyik tanárom, Wessely Anna, aki nyelvszociológiát tanított. Tehát elkaptak, felírták az adatainkat, és egyszer csak jött egy levél, hogy jelenjek meg a rektori hivatalban. Ez ’82 szeptemberében volt. Végül a TTK dékánjánál kellett megjelennem. Ilyenkor, egy dékáni kihallgatáson az ember meg van szeppenve, úgy nagyjából tisztában van vele, hogy miért is hívták. A dékán rögtön azt mondta, értesült arról, hogy mi ezen a tüntetésen ott voltunk, és neki most az a kötelessége, hogy tájékoztasson bennünket, hogy megkereste a Belügyminisztérium nem tudom én kije, és figyelmeztette rá, hogy jelen voltunk, és a BM kifejezte rosszallását, hogy mi ezen részt vettünk. És figyelmeztetett, hogy ez nem egyetemistához méltó magatartás. Majd megkérdezte, hogy milyen volt a tüntetés. Amikor kijöttünk az ajtón, annyit közölt velünk, hogy éljenek a lengyelek! Kész. Ez nagyon meglepő volt a számomra, addig nem volt jellemző, hogy ilyen dologgal találkozom, eléggé vonalas, párthű volt az egyetem vezetése. Kivéve ezt azEörsi Gyulát. Eörsiről a diákok között nagyon jó vélemény alakult ki. Az ég adta világon semmilyen következménye nem volt az esetnek. Tehát voltak ilyen megnyilvánulások, ami azt jelentette, hogy ezek a személyes hozzáállások is dönthetnek, meghatározhatnak pozitív vagy negatív irányba sorsokat. Úgy látszik, itt szerencsére nekünk jó helyre került az ügyünk, mert nem volt problémánk ebből a dologból később sem. […]

Ahogy már mondtam, az egyetemen mi már olvastuk a szamizdatokat, hozzájutottunk a Beszélőhöz, rögtön az első példányhoz hozzájutottunk. Tehát olvastuk a szamizdatokat, és ezzel az egyetemen nem buktunk le. Az egyetlenegy eset, amikor nyilvántartottak, a ’82-es tüntetés után rektori behívás volt. Tehát én ’82-től szinte már hozzátartoztam a demokratikus ellenzékhez. Emlékszem, hogy segítettem gyűjteni az egyetemen, és akkor már nyíltan vállaltam, hogy ezt a szolidaritási akciót csinálom, hogy lengyel gyerekeket hozzunk ide nyaralni Magyarországra. Jelképes gyűjtés volt, hiszen nagyon jól tudtuk, hogy ez csak egy csepp a pohárban, de mindenáron a szolidaritásunkat akartuk kifejezni, amit a Jaruzelski-puccs után a Szolidaritás aktivistáival szemben éreztünk. […]

Amikor nyomtatni mentünk, az mindig ugyanúgy zajlott mindenhol. Tehát a konspirált helyeink különböző bázisok voltak. (Mi így hívtuk magunk között.) Több ilyen bázisunk is volt, több helyünk, ahova beengedtek minket nyomtatni. Balatonon is volt három, Zamárdiban, Almádiban és Akarattyán mindjárt kettő is. A Demszky család háza nem volt konspirált hely, mert ott csak egyszerűbb tevékenységeket folytattunk, ott soha nem nyomtattunk, mert tudtuk, hogy az roppant mód lebukásveszélyes. Akarattyán Sulyok Miklósék szereztek nekünk mindig helyet, ott volt egy jó kis parti villa. Zamárdiban is egy parti villába mentünk, az Pikler Katáéké volt, Almádiban pedig Szent-Iványi István mamájánál nyomtattunk. De volt bázisunk Csobánkán, Endreffy Zoltánék villájában, Érden pedig a Márczi Kittiék lakásán. És a nagy nyomda, a miénk, ami sokáig, évekig működött, az Bócsán, Somogyi Laciék tanyáján volt. Ezeket neveztük tehát bázisoknak, déli bázis, északi bázis, így emlegettük. Ha megszólaltunk – bár ezekről a dolgokról persze a lehallgatott lakásokban nem beszéltünk, mindent leírtunk –, legfeljebb csak bázisként említettük. Amikor összegyűlt az összes kézirat, tehát Gábor begyűjtötte őket, akkor én ezeket a kéziratokat átolvastam, kijavítottam, illetve eldöntöttük, hogy megjelenik vagy nem jelenik meg. Így összeállt egy szám tematikája, és Nusi, Vágner Anna, a mi gépírónőnk legépelte stencilpapírra. Akkor beszereztük a festéket, amit sok-sok évig nem lehetett Magyarországon beszerezni, ezt a nyugati újságírók hozták be nekünk, vagy cseh Cores festékhez lehetett még hozzájutni. Majd egy időben felfedeztük, hogy a Kertész utcában van egy stencilbolt, ahol lehetett festéket vásárolni. De stencil festéket csak közületek szerezhettek be, és én a telefonkönyvből kinéztem a Kaffka Margit Gimnázium címét, bementem, és közöltem, hogy a Kaffka Margit Gimnázium részére vásárolnék. Egy idő után már nagyon kedves ismerősként mentem. Itt be kellett mutatni a személyi igazolványt is. Soha nem volt problémám belőle, mert ahogy bementem, mindig kiabálták a gimnázium nevét. A Kaffka Margit Gimnázium nevére volt kiállítva minden számla, s így az én nevem végül is nem szerepelt sehol, csak a személyi igazolványomat kellett odaadni az árukiadónak, nem tudom, miért. Tehát megszerezte az ember a festéket, le volt írva a stencil, akkor elkezdte megszervezni, hogy kik a nyomdászok, akikre számíthatunk. Általában külső nyomdászaink voltak, de nagyon sokszor Ottilia vagy Nagy András is végezte a nyomtatást. Ugye nem volt miből megélniük, és végül is ez pénz volt. Mi is ebből éltünk egy idő után, tehát ezért a fizikai munkáért fizettünk ugyanannyit, mint amennyit bármelyik nyomdász kapott volna, aki jött hozzánk dolgozni. És mi is csak annyi pénzt vettünk ki a szamizdatból, ami a mi munkánkért járt, egy forinttal se többet.

M. F.: De milyen források voltak ehhez a pénzhez?

H. R.: Árultuk a szamizdatot. A pénz többségét vissza kellett forgatni, mert papírt, festéket kellett venni, vagy ha állami nyomdában nyomtattál, akkor egyszerre kellett letenni egy nagyobb összeget. De sose tudtuk mindet önerőből letenni, kölcsön kellett kérni. Tehát magyarul ez olyan volt, mint egy üzleti vállalkozás, amelyben pénz fekszik. Ami pénzt én minden hónapban kivettem, az az én munkám ellenértéke volt – arányaiban ugyanannyi, amennyit másoknak is kifizettünk. Gábornál volt a papír, a festék és a többi anyag ára. Amit a mi fizikai munkánkért kivettem a szamizdat-kasszából, nagyjából elég volt a háztartásra. Ez így működött. A papírt mindig csak az utolsó pillanatban vettük meg. A festék, a leírt stencil megvolt, megvolt a gép, vagy még régen a szitakeret, amit megcsináltunk a sokszorosításhoz. Az elején sok-sok évig nem volt gépünk, szitakerettel dolgoztunk. Azt összepakoltuk, és elindultunk az adott bázisra. Olyankor mindig nagyon figyeltünk, hogy követnek-e vagy nem. Ha követtek, előfordult, hogy le tudtuk rázni őket, de olyan is előfordult, hogy a megfigyelőink miatt napokig nem tudtunk elmenni. Végül külső segítséget kellett hívni, hogy valamilyen, a követő embereink számára idegen autóval, konspiráltan egyik helyről átmehessünk valahogy a másikba. Nagyon nehéz volt ez az eltűnés, senkinek soha nem beszéltünk róla, hogy mi most elmegyünk nyomtatni valamelyik bázisra. A macskát is vittük, hogy még annyit se kelljen szólni a barátnőmnek, hogy jöjjön fel etetni a macskát. Amikor beültünk a kocsiba és elindultunk, valahol útközben vagy Kecskeméten, vagy Ajkán, vagy Székesfehérváron – általában Székesfehérváron – vettünk papírt. Valamilyen alkotótábor vagy KISZ-tábor nevére vásároltunk általában.

M. F.: Ez már a Demszky Gábor híres Trabantjával történt?

H. R.: Igen. Még mielőtt megérkeztünk volna a házhoz, ahova nyomtatni mentünk, valamelyik boltban bevásároltunk körülbelül egy hétre való ennivalót. Megérkeztünk az úgynevezett bázisra, bezárkóztunk, és egy hétig nem jöttünk elő. Csak akkor jöttünk ki onnan, amikor minden kész volt. Mindent összepakoltunk, és feljöttünk Pestre. Megvolt ugye a kész termék, azokat a nagy elosztó helyekre lepakoltuk, amelyek előre meg voltak szervezve. Ebben sokat segített az ellenzék kemény magja, Kis Jancsitól kezdve Kőszeg Feriéken át egészen Kenedi Jancsiékig, mert megmondták, mit hová terítsünk. Ezeket a kiadványokat három-négyszázas csomagokban leraktuk, ahonnan aztán továbbment a dolog. Így zajlott tehát egy szamizdat nyomtatása. […]

M. F.: Amikor a rendőrök a lehallgató technikát elhelyezték, tudtatok-e arról valamit, hogyan valósították meg? Hogyan rejtették el, hogyan hatoltak be a lakásba?

H. R.: Olyan nagy képzelőerő ehhez nem kellett. Az ember pontosan tudta, hogy ők bármikor, bárhol, bárhova bemennek. Nem vagy otthon, odamegy, hoz egy lakatost, nyilvánvalóan bemegy, és megcsinálja, amit akar. A mi lakásunkban egyszer szegény Mártika elkapta őket. Nem tudom, miért voltak ott, mert ez már ’87-ben történt. Ez még a Bajcsy-Zsilinszky úton volt, ami akkor, ’87-ben mint szamizdat-butik működött. Tehát biztosak voltunk benne, hogy le vagyunk hallgatva, és be vagyunk technikázva. Mi így éltünk, nekünk ez teljesen természetes volt.

M. F.: Ez az a lakás, ahonnan lementetek telefonálni a ház elé a telefonfülkéből a Szabad Európának?

H. R.: Igen. Nekünk nem volt telefonunk amúgy. Abban az időben nem lehetett könnyen telefonhoz jutni, de nem is nagyon kellett, hiszen állandóan le volt hallgatva a lakás. Az, hogy mi a politikai véleményem, úgyis tudta rólam a rendőrség, miért ne beszélnék róla? A szabadegyetemen részt vevő emberek pontosan tudták, hogy a rendőrség tudja, mi a politikai véleményük. Ez nem titkos adat. Ami titkos, amiről soha nem beszéltünk, mert tudtuk, hogy le vagyunk hallgatva, az a konspiráció. Tehát a szamizdat előállításának a részleteiről soha, semmikor, semmilyen körülmények között nem beszéltünk ezekben a lakásokban. Ha valamit igazán meg akartunk beszélni, az utcára se nagyon mertünk kimenni, mert az utcai technikáktól is féltünk. Olyat is hallottunk, hogy a mikrofont rálövik az ablaküvegre, és azzal hallgatnak le. Még ha nem is voltunk tisztában a működésükkel, el tudtuk képzelni, hogy bárhol, bármikor lehallgathatnak. Azokon a megjegyzéseken, hogy vidd ki a telefonodat, mi csak nevettünk. Tudtuk, hogy nem a telefonon hallgatnak le minket, persze magát a telefont is lehallgatják, de az egész lakás volt lehallgatva. Pontosan tudtuk, az sem ér semmit, hogy felerősítem a zenét, mert néhány amatőr ezt csinálja, hogy a hangos zene „fedésében” beszél. Olyan hangtechnikájuk volt már akkor is, ami kiszűrte és levette a zenét, és érthető lett az alatta lévő beszéd. Tehát mi ilyen hibákat nem követtünk el. Pontosan tisztában voltunk vele, hogy a lakás minden pontján minden szavunkat hallják, minden lépésünket figyelik, pontosan tudják, mikor hol vagyunk. De nemcsak a mi lakásunkat figyelték meg, hanem mindig beköltöztek velünk szembe, ahol éppen mi laktunk. Tudtam, melyik lakásban laknak még, hogy az utcán lévő figyelőket is irányítsák abban a pillanatban, amikor a lehallgatott lakásból kijövök, hiszen egyébként nem tudják, hova megyek. Kellett a precíz irányítás, hogy pontosan figyeljék, merre indulok és tudjanak követni. Ez mindennap így ment, tíz évig így éltem. Tehát én nem követtem el olyan szarvashibát, hogy a szamizdat-előállító tevékenységünkről akár csak egyetlen egy szót elejtsek a lakásomban. Írtunk. De azt is úgy, hogy még a toll sercegését se hallják meg. És amikor elment valaki, akkor azt is tudtam, hogy nem akkor fogom lehúzni a papírt a WC-n, amikor elmegy, hogy még az se tűnjön fel nekik, hogy most éppen egy olyan ember volt a lakásomban, akivel én írtam. Hanem vártam, bőven eltelt egy fél nap, mikor én azt a papírt, a konspirált szövegünket megsemmisítettem. Mi rendszeresen összejártunk, Kis Jancsi, Kőszeg Feri, Solt Ottilia, Nagy Bálint, Iványi Gábor, Rajk Laci, és beszélgettünk, vacsoráztunk, éltünk, és időnként politizáltunk. Ezt én nem rejtettem véka alá. Mit érdekel engem, jobban tudja a rendőr, mint én, hogy mit gondolok róla. De amikor szamizdatról volt szó, akkor nem csináltunk semmit, csak a kezemmel az írást utánoztam. Akkor már rögtön tudta mindenki, hogy most akkor beszélgetünk, mondjuk Tom Waitsről, és közben leülünk, és megírjuk egymásnak, amiről igazán beszélgetni akarunk. Ha olyan jött, aki még nem ismerte a szabályokat, azokat egyszerűen csöndre intettük. Nem azt mondtuk neki, hogy csönd, ne beszélj, hanem a számra tettem a kezem, felmutattam a plafonra, amiből talán megérti, hogy figyelnek. „Ne beszélj, semmit ne mondj!”

M. F.: Ez a tíz év, ami azzal telt, hogy titeket figyeltek, a telefont, lakást lehallgatták, követtek, mennyire viselt meg téged, illetve ezt a baráti kört érzelmileg, idegileg, lelkileg?

H. R.: Ez nekem olyan volt, mint az élet természetes velejárója. Nem érdekelt. Annyiban viselt meg, hogy nagyon bosszantott, ha adott esetben két-három napig nem tudtunk elmenni az adott bázisra, mert két-három napig nem sikerült lerázni a követőinket. Amit a krimikben lát az ember, hogy jön utánad két ember, azon nevet, azt semmi perc alatt lerázza. Itt nem két-három ember volt, hanem – amint a jelentésekből megtudtam – amikor nagy akció volt, akkor ötven–száz ember is benne volt egy-egy akcióban, csak rajtunk, kettőnkön. És akkor még a többiről ne is beszéljünk. Mindenkin ugyanígy dolgoztak. Hihetetlen apparátussal voltak rajtunk, hat–nyolc autóval követtek egyszerre minket. Mindegyikben ültek hárman vagy négyen. Amikor elindult az ember, akkor az volt a dolga, hogy kiszúrja, ki az, aki követi. Hihetetlen éberséget, állandó készültséget követelt. Azt olvastam az egyik jelentésükben, hogy minket a CIA biztos kiképzett, mert csalhatatlan biztonsággal szúrjuk ki a spicliket. A francot a CIA, a józan ész segített! Ezek mindig 1500-as CB rádiós Ladákkal voltak felszerelve. Rajtuk kívül ki a fenének volt ilyen abban az időben? Mindig a harminc-negyven körüli férfiak, szinte mind ugyanúgy nézett ki, autóstáskával ültek az autókban. Tehát pontosan lehetett tudni, hogy ők azok. Azt is lehetett látni, amikor kiderült számukra, hogy kiszúrtam őket, ilyenkor leszállt rólam, és átadott egy másiknak. Akkor megvártuk, amíg jön a másik. Tehát hihetetlen, nagyszabású autós jövés-menések voltak Budapesten. Előfordult olyan is, hogy napokig képtelenek voltunk lerázni őket. Aztán azzal is számoltunk, hogy csipogókat tesznek az autóinkra. Amikor kiderült, hogy ezek ennyire rajtunk vannak, megszerveztük, hogy egy számukra idegen autó várjon valahol bennünket, ahol nem látnak, és mi egyszerűen csak átpattanunk abba a kocsiba, és elmegyünk. A fogaskerekűnél például remekül lehetett autót váltani. A fogaskerekű állomáson gyalog átmész, kocsival nem tud átjönni, a másik oldalon pedig ott vár egy másik autó, eltűnsz vele és kész. Egy olyan szűz autóval, amiről még nem tudják, hogy kié. Rengeteg ilyen esetünk volt. Vagy pedig addig járkáltunk, rohangáltunk előlük, amíg biztosak nem voltunk benne, hogy leráztuk őket. És le tudtuk őket rázni sokszor.

M. F.: Ez a többes szám Demszky Gábort jelenti?

H. R.: Demszkyt meg Ottiliát és Kőszeget. Kőszeg önmagában is egy súlyosan zavaró körülményt jelentett, mert úgy közlekedett, hogy azt se tudta, hol van, úgyhogy a rendőrség azt hihette, milyen fifikásan rázza le őket. Közben csupán annyi történt, hogy nem talált rá az 5-ös autópályára. […] A figyelésnek, követésnek azért voltak különböző fázisai. Tehát volt olyan, hogy mondjuk az autóguminkat szúrták ki, és volt, hogy egyszerre kettőt. Volt olyan is, hogy a fékvezetéket vágták el. Akkor volt olyan, hogy kromofággal öntötték le az autókat. Rajk Laci el is kapta őket, amint a rendőrautóval megállnak, és éppen leöntik kromofággal az autóját. Sokszor arra hajtottak, hogy azokat az eszközöket, amiket használunk, teljesen tönkretegyék, anyagilag olyan helyzetbe hozzanak, hogy ne tudjunk szamizdatot készíteni. Tehát nem indítottak valamiféle nyílt felszámolási akciót, amiben mindent megsemmisítenek, hanem folyamatosan vegzáltak bennünket. Igyekeztek korlátok közé szorítani minket mind anyagilag, mind technikailag, úgy, hogy ne tudjál belőle kitörni. ’82–83-ban naponta többször igazoltattak, folyamatosan átnézték az autót, szondáztattak. A legdöbbenetesebb az volt, hogy mindig azt állították, hogy elszíneződött a szonda. Demszky az akkori életében egy kortyot nem ivott. Én sem iszom soha, tehát kizárt, hogy elkékül a szonda, és mindig az volt az eredmény, hogy elkékült a szonda. Akkor mindig azt mondtam, hogy kezdjük elölről a történetet, ezt a szondát szépen tegye el, és itt előttem vegyen elő egy originál szondát, nyissa ki, és abba fogunk belefújni. És az érdekes módon soha nem kékült el. Mindennap meg kellett vívni a harcot. Az ember mindig tudta, hogy formálisan nincs joga igazán semmihez, a hatóság aztán azt csinált, amit akart, de azért igyekeztünk ezekben a dolgokban küzdeni velük, nem adtuk könnyen magunkat.

M. F.: Kenedi Jánosnál is be volt szerelve mindenféle technika a lakásba, és ő volt a Máshonnan Beszélő szerkesztője.

H. R.: Igen. Kenedi csinálta a Máshonnan Beszélőt. Mi azt csak nyomtattuk. A Beszélőnek egy kiegészítő száma volt, amely nem Magyarországról szólt elsősorban, hanem általában kelet-európai, lengyel, román, cseh, és ha éppen lehetett, jugoszláviai témákat dolgozott fel. János szerkesztette, mi nyomtattuk. Ugye a Beszélőnek mi csak nyomdászai voltunk, miután Orosz Pista és Modor Ádámék kiszálltak, tehát már nem ők nyomtatták, akkor vettük át mi a lapot. A tartalmába, tematikájába soha nem szóltunk bele. Nekünk saját újságunk volt, a Hírmondó, amit mi szerkesztettünk, és annak mi határoztuk meg a tematikáját; és az AB Független Kiadó könyveit jelentettük meg, ez volt még a mienk. Az összes többinél csak mint nyomdászok, mint előállítók szerepeltünk a dologban. Szépirodalmat adtunk ki elsősorban, Kunderától kezdve az Orwellig, tehát Magyarországon betiltott könyveket. Nekünk saját fordításaink is voltak, például OrwellÁllati gazdasága. A címet mi így fordítottuk, nem Állatfarmnak, hanem gazdaságnak. Nóvé Béla fordította le. Nagyon büszke vagyok rá, hogy fennállásának tíz éve alatt száznál több könyvet adott ki az AB Független Kiadó. Az első kategóriába a második világháborúval, Jaltával, a lengyel felkeléssel, a lengyel forradalommal, vagy a lengyel és az orosz munkásmozgalmakkal kapcsolatos kötetek tartoztak. Vagy a kisebbségi magyarságról, Erdélyről szóló történelmi dolgokat adtuk ki, plusz azokat a szépirodalmi műveket, amelyek a szerzőik miatt voltak érdekesek. Ilyenek voltak Kundera vagy Orwell művei.

M. F.: Ezek hány példányban jelentek meg átlagosan? 

H. R.: Az Állati gazdaságot háromezer példányban adtuk ki, szinte azonnal elfogyott. Akkor még a párizsi Irodalmi Ujság utánnyomta nekünk. Általában ezerötszáz–kétezer körüli volt a jellemző példányszámunk. A Faludy Pokolbéli víg napjainak a kézirata Kanadából került hozzánk, azt is kiadtuk. Nagy, vastag könyv volt, hihetetlenül népszerű lett. Népszerű könyveinkből igyekeztünk finanszírozni azokat a könyveinket, amelyek csupán egy szűkebb közönségnek szóltak. Azok árából tudtuk finanszírozni a történelmileg fontos könyveket. Ma, ha ennyi példányban jelenne meg egy ilyen könyv, nagyon büszkék lennének rá. Petri György verseit mi adtuk ki, Konrád György, Haraszti Miklós, Dalos György, Szelényi Iván voltak a szerzőink.

M. F.: A Hírmondónak mik voltak a szerkesztési elvei?

H. R.: Ez inkább hetilap típusú újság volt, bár havonta jelent meg. Politikai eseményekre reagáltunk, belföldi politikai eseményekre, de nem olyan elemző és részletes írások jelentek meg benne, mint a Beszélőben, inkább publicisztikai írások. Ezen túl az elejétől kezdve volt kelet-európai kitekintésünk, tehát a kelet-európai ellenzék ottani tevékenységét figyeltük, és történelmi kronológiát is készítettünk. Tehát politikai eseményekről írtunk, de csak mint tudósítók. Gyorsabb reagálásúnak, gyakrabban megjelenőnek, kicsit populárisabb stílusúnak lehet mondani, mint mondjuk a Beszélő volt.

M. F.: Kik dolgoztak ebben a lapban?

H. R.: Többen is. Nagy András – Ottilia élettársa – is az egyik szerkesztője és rendszeres írója volt. Gadó György is szerzője volt ezeknek a Hírmondóknak, Krassó és Szabó Miklós rendszeresen írt ide. Az alkotói köre hasonló volt, mint a Beszélőnek, tehát nagyon sokan, akik a Beszélőbe írtak, ide is írtak. […] Interjúink mindig bizonyos aktuális politikai események köré szervezve jelentek meg. Szinte mindenki álnéven írt. Csak a szerkesztőségi cikkeknél volt világos és publikus, hogy ki a szerkesztő.

M. F.: A Hírmondó körülbelül milyen példányszámban jelent meg?

H. R.: Kezdtük ezerötszázzal, és nagyjából háromezerig mentünk föl. Tehát ’87–’88-ban, amikor istenigazából elkezdődött a szamizdatok iránti érdeklődés, akkor már a mi példányszámunk is háromezer körüli volt.

M. F.: A könyvedben nagyon szórakoztatóan és érdekesen írsz arról, hogy a szegénység ellenére milyen nagy élet volt Solt Ottiliáéknál. Hogy zajlott ez az élet?

H. R.: Ottiliáék lakása egy nagy találkozópontnak számított. A Komjádi Béla utca 3.-ban laktak, a földszinten, most egy gyógyszertár van ott. Sose volt zárva az ajtajuk, nagyon sokat voltak otthon. Ugye állás nélkül volt Ottilia is, állás nélkül volt András is, volt három gyerekük, és mindig tartottak kutyát, macskát, tehát mindenféle menekült, befogadott, kimentett állatokat, meg minden más, szörnyűséges állatokat is. Volt például siklójuk, amitől én rettegtem. Tehát hihetetlen élénk, nagy forgalmú lakás volt, állandóan jöttek-mentek az emberek. Millió levél érkezett, jöttek az emberek, akik hozták az adományokat, ruhákat, csomagokat. Jöttek csak teázni, politizálni vágyó emberek is sokan. Hozzájuk alig lehetett úgy elmenni, hogy ne legyen ott valaki. Nagy teázások mentek, megbeszélések, politizálások, tehát nagyon szerettek hozzájuk járni az emberek.

M. F.: Kik mentek oda?

H. R.: A demokratikus ellenzék minden tagja, nyilvánvalóan. Én szinte mindennap jelen voltam. Demszky, Rajk Laciék nagyon sokat jártak oda, Kőszeg, Iványi Gábor, tehát a SZETA-sok. És Havas Gábor, ez a szakmai kör. De az ember persze érzi egy idő után, milyen terhes is tud lenni, hogy nem tudják normálisan élni a mindennapjaikat. Úgy szokott lenni, mint nálunk is volt, hogy a barátok egy idő után el-elmaradoznak, mert látják, hogy az életed abból áll, hogy rengeteg ember keres fel, és nem tudsz létezni. Mint egy nyilvános politizáló klub, úgy működött a lakás. Ottiliáék szenvedtek ettől, de persze ezt nem mutatták ki nyíltan, hiszen egyrészt örültek neki, hogy ennyire élénken érdeklődnek irántuk az emberek. És jártak hozzájuk a SZETA-kuncsaftok, tehát olyan emberek, akik megtudták, hogy valamit mindig kapnak. Kaptak ruhát, pénzt vagy jogvédőt. Tehát akiknek munkahelyi problémáik vagy bármilyen jogi problémájuk akadt, azok is Ottiliáékhoz jártak. A címüket, mint a Beszélő szerkesztőjének a címét állandóan mondta a Szabad Európa Rádió, ’81-től végig. Mind az öt Beszélő-szerkesztő címét végig mondta a Szabad Európa, tehát aki ezt a rádiót hallgatta, az végül is bele tudott kapaszkodni Ottiliáékba, nagyon-nagyon sokan keresték őket ennek révén.

M. F.: Úgy tudom egy korábbi rádióinterjúból, hogy Pálinkás Szűcs Róbert is járt ide, aki egy nálad fiatalabb ember, és akit valamilyen télikabáttal kisegítettél? Ez hogy volt?

H. R.: Ez a társaság családilag is nagyon összenőtt csapat lett. Lényegében egy szűk család módján funkcionált. Mindenki szegény volt, senkinek nem volt semmi pénze, mindenki ott segített a másiknak, ahol tudott. Én például egy időben bedolgozást vállaltam, és varrógépen varrtam maszek butikoknak. Ottiliáék ruhát festettek, ebből éltek, Kis Jancsi felesége, Fridli Judit is ruhát festett. Ez a maszek butikos közeg abban is segítette az alapvető megélhetésünket, hogy mondjuk ruhákat adtak oda festésre, tehát maszek munkákkal támogattak. És én tudtam varrni, és karácsonyi ajándéknak és minden más alkalomra kabátot, ruhát varrtam. Mindent megvarrtam, amit csak kellett. Egy időben divat volt a steppelt kabát. Nagyon szép steppelt kabátokat tudtam varrni, és varrtam is mindenkinek. Robi tizenhat évesen került oda Ottiliáékhoz. Először haza akartuk zavarni, mert rendkívül fiatal volt. Az emberben azonnal fellép az ösztön, félted, mi lesz ezzel a gyerekkel. Ne politizáljon, ő még túl fiatal hozzá, és ennek még súlyos következményei is lehetnek. De nem lehetett hazazavarni. Akkor hogy viselkedik az ember? Megpróbál anyaként működni, és Ottilia is, meg én is így pátyolgattuk, pótanyaként kezdtünk el vele viselkedni. Etetni, ruházni kell, mert ez a gyerek fafejű, makacs, eldöntötte, hogy ő mindenáron művész lesz, a politikában pedig így és így gondolkodik… Akkor varrtam Robinak, meg még sokaknak steppelt kabátot, hogy legyen télire meleg holmijuk. […]

M. F.: Említést teszel egy bizonyos perőcsényi házról, ahova nagyon szerettek menni az emberek. Hogy lett ez a ház?

H. R.: Az a mi házunk volt, ’85-ben vettük Gáborral. Egy rom volt, tulajdonképpen Gábor nagymamájától kaptuk esküvői ajándékként, hihetetlen olcsón, fillérekért meg lehetett venni. Ennek a parasztháznak le volt omolva a teteje, az egyik fala, tulajdonképpen újjá kellett építenünk. 1985-ben megvettük ezt a házat, és elkezdtük felújítani, abszolút kalákában a barátainkkal és a családdal. Nagyon kevés olyan szakmunka volt ott, amit nem tudtunk mi megcsinálni. Az ácsmunkára és a vízvezeték-szerelésre kellett szakembert keresni. A kőművesmunkát Nagy Bálint, Rajk Laci, Taksás Misi, Gyarmati Kati megoldotta. Ők építészek, akik nem átallották, beálltak, és rakták föl a téglafalat. Hordtam én is a maltert, meg aki éppen ráért és tudott segíteni. És ebben az oszlopos munkásunk Eörsi Lacos volt, Eörsi László, a történész. Eörsi István fia. Lacos hihetetlen feltűnést keltett a faluban. Iszonyatos fizikuma, iszonyatos ereje volt, hatalmas köveket tudott megemelni, és egész éjszaka Rolling Stones-zenére húzta fel a falakat. Nagyon nagy elismeréssel tekintettek ránk aztán a faluban, mert gyönyörűen rendbe hoztuk a házat. Körülbelül ’88-ig sorban mindent szépen megcsináltunk.

M. F.: Ebből is bázis lett?

H. R.: Nem, a saját lakásunkat nem tettük meg bázisnak, pontosan tudtuk, hogy azonnali lebukást jelentett volna. Én az előkészítő munkákat nagyon jól meg tudtam csinálni, tehát a kéziratokat javítani, olvasni, tudtam a könyveket montírozni, mert ugye nagyon sokszor vittünk állami nyomdába könyveket, azokat nekem előtte montírozni kellett. Tehát minden otthon elvégezhető munkát én is meg tudtam csinálni.

M. F.: Az állami nyomdába milyen könyveket vittetek kinyomtatni?

H. R.: Általában a szépirodalmi műveket, szinte mindegyiket állami nyomdában készítettünk. Egyedül Bill Lomax 1956-ját nem vállalták el a címe miatt, tehát azt nem tudtuk feketén megcsináltatni. A nyomdászok feketén kinyomtatták az összes Kunderát, Faludyt, Konrádot. Általában a címlapot hagyták a legutolsó napra. Nekünk csak a pénzt kellett odaadni, és egy megadott lakcímet bemondani, hogy ekkor és ekkor, ide és ide, ennyi és ennyi órára legyen itt az anyag, és akkor leszállították oda és átadták nekünk. Elég kemény pénzt kellett fizetni, amit mindig nagyon nehéz volt összeszedni. Általában sosem volt annyink, amennyire szükség lett volna. Ilyenkor mindig kölcsön kellett kérni valakitől. Ez a valaki a mi esetünkben legtöbbször Krassó Gyuri volt. […]

Addigra már nagyon jól működött a demokratikus ellenzék, és az ötvenhatosokkal is volt kapcsolata, Forgács Pállal, Vásárhelyi Miklóssal, Mécs Imrével, Rácz Sándorral, Mizsei Bélával. A mi szemünkben nagyon nagy tisztelet övezte őket, megbecsült kategóriának számított Göncz Árpád és a többi hasonló gondolkodású ötvenhatos. […] Tehát ez az egyetemi társaságunk felkereste Rácz Sándort Izsákon, leutaztunk hozzá vonattal. Sokan voltunk, tizenvalahányan. Rácz nagyon-nagyon boldog volt ettől a látogatástól. Mert úgy érezte, hogy kicsit utólagos elégtétel, hogy a fiatalok eljöttek hozzá. Nagyon szép napot töltöttünk vele, az elejétől kezdve elmesélte a saját szerepét, elmesélte a politikai eseményeket. Ebédet adott, emlékszem, gulyáslevest, és nagyon-nagyon örült, hogy ilyen sokan kerestük meg. Meg is beszéltük vele, hogy a huszonötödik évfordulóra meghívjuk egy magánlakásra, Révész Judit barátnőm otthonába. Ott tartottuk ezt a megemlékezést. De akkor már máshol is rendeztek megemlékezést, már Krassóék is tartottak ünnepséget az akkori Münnich Ferenc utcában, ma Nádor utcában, Philip Tibi lakásán is. Tehát a huszonötödik évforduló már egy jelentősebb, nagyobb évforduló volt. S ennél is nagyobb megmozdulás volt 1986-ban Eörsi István lakásán. És Bibó sírjánál röplapoztunk, és az új köztemetőbe hívtuk az embereket. A titkosrendőrség akkor rendkívül fenyegetően lépett fel. Már a Batthyány tértől kezdve követték az embereket, és elég egyértelmű volt, hogy nagyon keményen figyelik, kik jelennek meg, és kik mennek el közülük a temetőbe. […]

M. F.: Beszéltél már arról, hogy a huszonötödik évforduló kapcsán nagy röplapterjesztés volt. Ez hogyan történt, kikkel csináltad ezt az akciót?

H. R.: Az egyetemi barátainkkal csináltuk, párokra oszlottunk, ha lehetett, fiú–lány együtt, és szerelmespárként viselkedtünk, hogy az egész akció kevésbé legyen feltűnő.

M. F.: Mi volt a röplapon?

H. R.: Felhívás volt a megemlékezésre forradalom huszonötödik évfordulóján, és ennek kapcsán az, hogy október 23-án menjünk ki Bibó István sírjához. Ezeket a röplapokat ragasztottuk ki a városban 22-én éjjel. Fél tízkor kezdtük el. Mindenki kapott egy bizonyos röplapmennyiséget, és azokat kellett szétterítenie. Beosztottuk a városrészeket. A mienk lett Óbuda, én Mohai Tamással röplapoztam. Kimentünk jó messze Óbudára, és a gázgyártól befelé jövet az óbudai lakótelepen és mindenhol megpróbáltuk kiragasztani őket. Nagyon-nagyon féltem, az az igazság.

M. F.: Hova ragasztottátok?

H. R.: Ahol csak egy kis helyet találtunk. Oszlopokra, fákra, ahova csak sikerült. Persze főleg jó sötét helyekre mentünk, ahol senki nem lát minket. Az Árpád hídnál már idegileg nem bírtam, annyira féltem. Szinte senki nem volt az utcán, éjjel kettő, csak rendőrautókat lehetett látni, és akkor nagyon megijedtem, hogy ezek el fognak kapni. Attól tartottam, hogy igazoltatni fognak bennünket.

M. F.: Arról lehetett tudni, mennyi foganatja volt egy ilyen röplapozásnak?

H. R.: Szerintem semmi. Magyarországon akkor nagyon mélyen el volt temetve 1956 emléke, és akik átélték, és tudták, mi történt, azok is eltemették magukban, soha nem beszéltek róla. Ez volt az én családomban és máshol is. Mélyen hallgattak, nem beszéltek róla, és a gyerekeknek már semmit nem meséltek. Másrészt a propaganda olyan mélyen áthatotta az embereket, hogy valami elképesztő méretű ellenségeskedést éreztünk ’56-tal szemben. Semmilyen típusú szimpátiát nem lehetett felfedezni. A rokonszenvet legelőször az újratemetésen érezte az ember.

Akikkel mi találkoztunk, ’56-ot megélt emberekkel, pont az volt a csodálatos – Mécs Imrétől kezdve Göncz Árpádig –, hogy milyen hihetetlen mély átéléssel, milyen nagyon nagy dologként adták tovább a forradalom emlékét, történetét nekünk. És én ezt át tudtam venni, mert olyan szerencsém volt, hogy ilyen emberek közé kerültem, akik kellő hatásfokon át tudták nekem adni. De ők voltak azok, akiket bebörtönöztek, és kiközösítettek ebből az országból. A gyerekeiket és őket is semmibe vették, meghurcolták. Tehát ők nem úgy éltek a nemzet emlékezetében, mint megbecsült, nagyszerű hősök, hanem mint kiközösített, számkivetett emberek. Nekem nagyon szoros és mély kapcsolatom alakult ki velük, és az ő történeteiken, emlékeiken keresztül jutottam el a saját ötvenhatomig. Én ezért jártam ki a Rákoskeresztúri Köztemetőbe, és ezért döntöttünk úgy több barátommal, szamizdatosokkal, Inconnu csoportosokkal, hogy helyrehozzuk ezeket a besüppedt, gazba nyomorodott sírokat. […]

M. F.: Azt olvastam – amin nagyon meg is lepődtem, mert ez zárolt anyag volt a magyar rádióban –, hogy ’56-os, korabeli rádiófelvételeket hallgattatok.

H. R.: Így van. Ezt szamizdatban terjesztettük. Krassó készítette ezeket az ’56-os magnófelvételeket, kis, pici magnókazettákon, és ’81-től a Rajk butikban árulta is őket. És ezeket hallgattuk is az ünnepi megemlékezéseken. Emellett meghívtuk a forradalom szereplőit, Maléter Pálnét vagy Halda Alízt. Ehhez persze az is kellett, hogy merjék vállalni az ilyen szereplést, mert az ’56-osokat sokáig kellett félteni, hogy újabb és újabb retorziók érik majd őket.’86-ban, a harmincéves évfordulón Eörsi lakásán már egy nagy 1956-os tudományos konferencia zajlott, amit a Beszélő köre szervezett. Tehát ’56 a demokratikus ellenzék életében meghatározó, fontos esemény volt. Amikor a Beszélő létrejött, két alapvetően fontos célt jelölt meg: hogy minden számban lesz szó ’56-ról, és minden számban lesz írás az erdélyi magyarságról is. Tehát a demokratikus ellenzéknek abszolút központi kérdése volt, hogy 1956 emlékét és a forradalom valóban fontos, valódi történéseit napirenden tartsa, és fönntartsa ebben a „szamizdat nyilvánosságban”; és ezt mindvégig be is tartotta.

M. F.: Az erdélyi közéleti személyiségek, művészek, írók, tudósok közül kikkel tartottátok a kapcsolatot?

H. R.: Mi nem utaztunk, ugyanis nem volt útlevelünk. Volt az Ellenpontok nevű szamizdat újság Erdélyben. Amit ők ott leközöltek, azt mi a Hírmondóban egy az egyben lehoztuk. Itthon Magyarországon sokszorosítottuk, és a Hírmondó mellékleteként terjesztettük, egészen addig, amíg meg nem szűnt a lap. A lapszerkesztők többsége végül is átjött Magyarországra, Szőcs Géza, Ara Kovács Attila és társaik. Tehát ők voltak a mi erdélyi kapcsolatunk, és nagyjából ugyanazt csinálták, amit mi. De miután nem utaztunk, ez sokáig csak virtuális kapcsolat lehetett. Velünk nem volt szerencsés kapcsolatot tartani, főleg egy erdélyinek. Mi nagyon is tisztában voltunk a saját veszélyességünkkel. Tehát másokat nem hoztunk még nagyobb veszélybe azzal, hogy nyílt kapcsolatokat vállaljunk velük.

M. F.: És postai úton tartottátok a kapcsolatot?

H. R.: Dehogyis! Jött X. Y., aki hozott ezt vagy azt. A leveleinket is ellenőrizte a rendőrség. Mi soha semmikor postára nem adtunk föl semmilyen fontosabb, szamizdattal összefüggő vagy az ellenzéki léttel kapcsolatos írást. Soha.

M. F.: Hogy tartottátok a kapcsolatot a párizsi Irodalmi Ujsággal?

H. R.: Mindenféle csatornáink voltak. Bécsben volt az úgynevezett utolsó posta. Mindig ide, Bécsbe, Kovács Kálmán könyvesboltjába juttattuk ki a szamizdatjainkat. A Stephansdom, a Szent István-székesegyház mögötti kis utcában volt ez a magyar könyvesbolt. Oda futott be nagyon sok minden nekünk is, még gépek is érkeztek hozzá, meg konkrét újságok, és nyugati újságírókon keresztül tartottuk a kapcsolatot, akik fölkeresték a nyugati magyar emigrációt és hozták a híreket. De inkább a magyar emigráción belül ment a kapcsolatok szervezése. Ha volt, aki véletlenül kiutazott, nyilvánvalóan felvette velük a kapcsolatot. A Szabad Európa Rádióban Kasza László volt még egy nagyon biztos pontunk, akivel nagyon sokáig együttműködtünk. Öt nem hívtuk közvetlenül, ő a különböző hírügynökségek által, illetve a Krassón keresztül kijuttatott híreken dolgozott. Az már ’87–’88-tól volt, amikor közvetlenül hívtuk őt. Tehát ha kijutott egy-egy hír, akkor neki különböző helyeken ellenőrzőpontjai voltak, hogy igazak-e vagy nem igazak. Mi sokáig a Zsille Zoltán-féle hírügynökségnek juttattuk ki rendszeresen a híreinket, újságjainkat, és Bécsben több utolsó postánk is volt. És Párizsban meg Londonban is voltak ezek a magyar könyveket áruló helyek, ahonnan sima turisták, nagyon sokszor fiatal turisták is, akik még nem kerültek föl a rendőrség listájára, hoztak be nekünk dolgokat. […]

Hogy mi történik Lengyelországban, azt mindig szemtanúk beszámolói alapján tudtam. Volt egy Szolidaritás-aktivista barátunk, Wojciech Kamiński, akinek magyar felesége van, Bába Gabriella. Ő rendszeresen járt Magyarországra, vele tartottuk a kapcsolatot. A Báthory Expressen küldte hozzánk a lengyel Szolidaritás beszámolóit, amit a gyorsvonat második kocsijának a WC-jében ragasztott fel nejlonzacskóban a szeméttartóba. Ezek a beszámolók tulajdonképpen tőlünk jutottak ki Nyugat-Európába is, mert a lengyeleknél ugye lezárták a határokat, kiutasították az összes külföldi újságírót. Tehát hozzánk megérkeztek a hírek, itt pedig „A lengyel elnyomás és ellenállás dokumentumai” címszó alatt szamizdatban adtuk ki nagyon gyorsan, már ’82 január elején. […]

M. F.: Pesten ki várta a vonatot?

H. R.: Mindig Demszky Gábor várta a vonatot. Tehát ezek konspirált dolgok voltak. Minden szamizdattal kapcsolatos technikai munka teljes mértékben konspirált volt, csak a legszükségesebb emberek tudtak arról, hogy hol, mikor és mi történik.

M. F.: Előfordult valaha, hogy ez a szállítmány vagy Demszky a pályaudvaron „lebukott”?

H. R.: Nem. Hát kinek tűnt volna föl? Az egész szamizdat-készítésnek az a lényege, hogy a rendőrök mindenhol követnek, de az agyadig nem tudnak eljutni, a gondolataidban még nem olvasnak, tehát egy-két lépéssel mindig előttük kell járni. Ki találhatná ki, hogy a vasúti kocsi második kocsijának szeméttartójában van nejlonzacskóban fölragasztva a cucc? Amikor én Lengyelországban voltam, akkor is így hoztam haza a dolgokat, tehát nem nálam volt a csomag, hanem két-három kocsival odébb beraktam egy szeméttartóba, és amikor megérkeztünk Budapestre, megkerestem a szeméttartót, kivettem, és lehoztam a vonatról. ’82-ben voltam Lengyelországban, egyetemistaként akkor még nem voltam teljes mértékben, hogy úgy mondjam, lefeketedett, tehát Lengyelországba simán be tudtam jutni. […]

A lengyel Szolidaritás megalakulása és annak a másfél évnek a lengyelországi történései életem meghatározó eseményének számítottak, hiszen hihetetlen reményekkel néztük, hogy tényleg lehetséges-e bármilyen típusú rendszerváltoztatás ilyen reformokkal. Másfél évig – nagyon csikorgatva és nagyon veszélyeztetve ugyan, és folyamatosan szinte a teljes kommunista tábor fenyegetése mellett – úgy tűnt, hogy a lengyel nép ellenérzése és ellenállása olyan erős a rendszerrel szemben, hogy mégiscsak lehet, hogy el tudnak érni valamit. Óriási reménységekkel néztük, mi történik. Ugye a Jaruzelski-puccsal ennek vége lett. Ezután egy furcsa gyász alakult ki bennünk, nemcsak azért, mert lengyel testvéreinkkel ez vagy az történt, hanem a kelet-európai remények szertefoszlása, a jövő reménytelensége miatt is. Mindannyian azt hittük, hogy ez a mi életünkben most már így lesz, és örökké így lesz. […]

M. F.: A demokratikus ellenzék egyre szorosabbra fűzte a kapcsolatait a Szolidaritással. Demszky járt Lengyelországban, és útjáról Kőszeg Ferenc lakásán tartott előadást. Erről vannak emlékeid?

H. R.: Igen, vannak, erre konkrétan emlékszem. Demszky végigjárta a „hadak útját”. Varsóban volt leginkább, de Gdańskban is megfordult, és kifejezetten azért ment ki, hogy egyrészt megismerkedjen az akkori ellenzékiekkel, Kuronnal, Michnikkel, tehát a KOR (Munkásvédelmi Bizottság) neves vezetőivel. Ugye a KOR ’76-ban alakult, és a gdański munkásokkal együtt vívták szakszervezeti csatájukat. Mindegyikkel megismerkedett, és megtanulta a szamizdatkészítés módját. Beszélt róla, milyen nagyságrendű szamizdatkészítés van Lengyelországban, hány folyóiratot, hány újságot adnak ki. Szinte minden városban volt valamilyen újságjuk, mindenütt jelentek meg kiadványok, hihetetlenül kiterjedt, az egész országot behálózó szamizdatkészítés volt akkor Lengyelországban. 1981 tavaszán volt kint. Akkor már látszott, hogy az orosz blokk mindenáron le akarja darálni a Szolidaritást, csak egyelőre nem tudja, miképpen lehetne megtenni. Demszky tehát megtartotta ezt az előadást, utána elbocsátották, amit aztán később egy munkaügyi per követett. Végül erről meg is jelent egy kiadvány, az akkori szamizdat újságok megírták. Tehát kirúgták az állásából. És akkor határozta el, hogy szamizdat kiadót csinál.

M. F.: Te is jártál Lengyelországban, és elsajátítottad az úgynevezett ramka technikát.

H. R.: Azt nem Lengyelországban, azt itthon tanultam meg, még egyetemistaként. Én ’82-ben, a Szolidaritás bukása után voltam kint Lengyelországban. Addigra már szamizdatoztam, már nyomtattam, Demszky tényleg megcsinálta a kiadóját. ’82 január-februárjában már ment „A lengyel elnyomás és ellenállás dokumentumai” című anyag, az már a szamizdatos ramka technikával készült. A ramka technika lényege, hogy egy képkeret kell hozzá, szitanejlon, festék és egy úgynevezett lehúzókés. Egy kemény gumi van fölszerelve egy fára, amivel átpréseli az ember a festéket a szitanejlonra felragasztott stencilpapíron. Tehát végeredményben ugyanazt a technikát használja, mint a gép. Van a szitatechnikának egy fedőfolyadéka, amivel bekentük az egész szitát, és az csak a betűkön engedi át a festéket. Tulajdonképpen akkor már a mi szamizdatjaink közül nagyon sok így készült. Az első nyomdászmunka, amelyben részt vettem, 1982. húsvétra jelent meg, ez Petri György Örökhétfője volt. Rajk borítótervével jelent meg. Ez volt az első nagy könyv, amivel az AB Független Kiadó bemutatkozott. Ezt nyomtattam először. Demszky az egyetem menzájáról vitt fel, hogy menjek segíteni, a bölcsészkar menzája Rajk Laci Galamb utcai lakása mellett volt. Akkor még a konyhában a villanytűzhelyre volt felrakva ez a szitakeret. Lacinak, azt hiszem, negyven négyzetméteres, egyszobás lakása lehetett, ott kezdett el működni a szamizdat butik is, és akkor még a nyomdázás is ott történt.

M. F.: A Te lengyelországi utadnak mi volt a konkrét célja?

H. R.: Én ’82 augusztusában voltam kint. Mi a Jaruzelski-puccs után meghirdettünk egy akciót, lengyel gyerekeket akartunk üdültetni, ugyanúgy, mint ahogy az előző évben már sikerült. ’81-ben már sikerült lengyel gyerekeket idehozni, és itt nyaraltatni Kékkúton. A következő évben a bebörtönzött aktivisták gyerekeit akartuk Magyarországra hozni nyaralni. A dolog végül is meghiúsult. A lengyel és a magyar államvédelmi hatóság megakadályozta, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön. Papp Éva, Solt Ottilia, Buda Géza, lengyel nyelven jól beszélő emberek voltak a központi szereplők. Ők próbálták menedzselni, de sajnos abszolút nem sikerült, az lett a vége, hogy a gyerekek nem kaptak útlevelet, nem tudtuk áthozni őket. És akkor egy újabb szolidaritási akciót terveztünk, mégpedig augusztus végére, a Szolidaritás megalakulásának évfordulójára. Augusztus végén alakult meg a Szolidaritás, ’80-ban, és tudtuk, hogy Lengyelországban is mindenféle megemlékezés és készülődés lesz. Tehát egy szolidaritási akciót akartunk itthon csinálni. Révész Judit barátnőm, Kardos Tiborc és én kimentünk Lengyelországba. Megkerestük Wojciech Kamińskit, ő volt a kapcsolatom a Szolidaritáshoz. Érdeklődtem nála, hogy milyen típusú akcióik vannak, és hogy miben tudnánk mi is segíteni, és akkor természetesen mindenféle információt kértünk a Szolidaritás akkori működéséről, a letartóztatottakról. Szinte mindenki börtönben volt, úgyhogy csak vele sikerült találkoznom. Ő néhány hónapot töltött börtönben, újságíróként dolgozott. A lényeg, hogy találkoztunk vele, és kaptunk információkat, anyagokat. Hazajöttünk, és megszerveztük a Bem-szobornál a szolidaritási tüntetést. Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb külföldi hírügynökségek számára ennek jelképes ereje és hatása van.

M. F.: A rendőrség nagyon erősen figyelte az eseményt.

H. R.: Az, hogy „figyelte”, kevés. Megpróbálta megakadályozni. Akikről tudták, hogy felszólalnak, Harasztit, Rajkot, Demszkyt és még valakit letartóztattak, elvitte őket a rendőrség. Minden résztvevőt igazoltattak, felírták az adatait. Ebből lett az, amit a múltkor elmeséltem, az a bizonyos egyetemi raportra behívás. Lehettünk körülbelül hetvenen-nyolcvanan, a szokásos, demokratikus ellenzékhez tartozó figurák. Nem hagytak senkit sem megszólalni, talán egyedül a Pákh Tibor mondhatott egy-két szót, mert ő mindig, minden körülmények között megpróbált beszélni és elítélő szavait elmondani. Amikor gyülekeztünk a szobor talapzatán, azonnal nagy alakzatban, oszlatás címen lehajtottak minket onnan, tehát nem volt módunk rendesen beszédet mondani. De azért virágot vittünk. Az eseménynek hírértéke volt a lengyel Szolidaritás számára: Magyarországon is megemlékeztek megalakulásuk akkor már kétéves évfordulójáról. […]

M. F.: Azt írod, többször szembesültél azzal, hogy az emberek elutasítóak a dolgaitokkal szemben. A Bem-szobros tüntetésnél ez miben nyilvánult meg?

H. R.: Igen, ez így van. Abban nyilvánult meg, hogy kiabáltak, nem a rendőrökre, hanem ránk. Menjünk haza, mit akarunk, megint zavargásokat akarunk, megint azt akarjuk-e, ami ’56-ban volt? Egyáltalán nem pozitív kontextusban beszéltek a forradalomról. Nyilván a negatív propagandának köszönhetően. Igazi szolidaritást ezen az értelmiségi körön kívül nem nagyon tapasztaltunk. Néha, meglepő módon, volt egy-egy. Például a pék. Ez már ’85 után volt, már a Bajcsy-Zsilinszky úton laktunk. Ő például egyszer szinte elsírta magát egy házkutatás után, hogy mit csinálnak magukkal, azt csinálják magukkal, amit ’56-ban velünk? Idős munkásember volt, és akkor úgy látszott, hogy ő felméri ennek a dolognak a súlyát. És hát ’87–’88-ban már kezdett megjelenni a szimpátia irányunkban, de addig leginkább elutasítást tapasztaltunk. Többnyire úgy viselkedtek velünk, mintha veszélyeztetnénk az ő kis kialkudott békéjüket, konszolidációjukat. Mintha mi lennénk azok, aki ezt a hallgatólagosan elfogadott és eltűrt puhadiktatúrát, hogy úgy mondjam, veszélyeztetjük, egyszerűen azzal, hogy vagyunk, és néhány olyan dologra hívjuk föl a figyelmet, amit talán nem kellene mindenkinek elfogadni és eltűrni. […]

Visszatérve a szamizdatkészítésre. Illegális nyomdai tevékenység magánlakásokon nem volt, kivéve Rajk Laci lakását. Ott azért folyt, mert sokáig az volt a legenda, hogy Rajk Laci védett, és a Kádár-rendszer nem fog ellene eljárni. De aztán ez a legenda’82-ben megdőlt, mert a Rajk Laci lakásán elkezdődtek a házkutatások, és Rajk Lacit ugyanúgy a retorziók alá vonták, mint mindannyiunkat.

M. F.: Demszky szüleinek a lakását is megfigyelték?

H. R.: Abszolút, persze. Demszky ott nőtt fel, tehát ismerte az utcában lakókat, és a szemben lévő házba beköltöztek a rendőrök, azt mondták, hogy arab kábítószereseket figyelnek. Nyilvánvaló volt, hogy minket figyelnek, a telefont is lehallgatták. Sőt, ott éltem végig életem első nagy, nyílt követését. Demszkyvel kezdték, tehát, mondjuk, velünk kezdték. Kicsit meg voltam ijedve.

M. F.: Hogy történik egy ilyen?

H. R.: Akkor már működött a butik, és Demszky mindenféle kiadvány szerkesztésében volt benne. Én még nem folytam bele a dologba, csak akkor, ha kért, hogy segítsek. Akkor a barátnőmmel Gábor szüleinek a lakásában laktunk az Eszék utcában, mert egy időre el kellett hagynunk az albérletünket. A szülei külföldi kiküldetésben voltak. Gábor mindig nagyon korán kelt, hihetetlen aktív és szorgalmas volt, nagyon sokat dolgozott. Fölkelt nagyon korán reggel, akkor mi még bőven aludtunk Mártikával, és hallottuk, ahogy elmegy, majd egyszer csak visszarohant, berohant a szobánkba, hogy gyorsan keljünk fel, és nézzük meg, mert ilyet még nem láttunk. Kimentünk az erkélyre. Ladák, Skodák, Trabantok, Fiat 500-as autók tömkelege parkolt az Eszék utcában, és két nagy autó, meg szemben egy másik nagy autó megállt, és megtermett öltönyös urak szálltak ki belőle. Mindenki egyszerre, mintegy varázsütésre. És ez a nyolc-tíz ember felnézett az erkélyünkre. Nem titkolták, hogy minket néznek. Ezek az emberek Demszkyt követték, amikor elindult, mentek utána. Amikor észrevette, visszajött. Fölhívta Rajk Lacit, hogy most mi legyen. Megbeszélték, hogy a kéziratokat gyorsan átviszi Lacihoz, hogy ott biztonságban legyen. Velünk meg írásban megtárgyalta, hogy Mártika és én hátizsákkal menjünk ki a Budaörsi úti kollégiumba, mintha még ott laknánk, és ott rejtsünk el bizonyos anyagokat, adjuk oda ismerőseinknek. A legfontosabbakat, amiket nagyon féltett, hátizsákba raktuk, és megállapodtunk, hogy Mártika viszi ki, én meg otthon maradok, és várom Gábor telefonhívását, hogy megérkezett-e Lacihoz vagy sem. Tudtuk, hogy itt akció van. Vajon letartóztatják vagy nem tartóztatják le? Végignéztem az indulást: elég érdekes volt, ahogy elindul a kis Trabantjával és ez a három legyező autó utána ezzel a sok emberrel. Nagyon izgultam természetesen. Amikor elment az egész bagázs, Mártika a kis hátizsákjával elindult a Budaörsi úti kollégiumba, én pedig otthon izgultam. Majd húsz perc múlva szólt a telefon, és Gábor közölte, hogy megérkezett Rajk Lacihoz. A Galamb utca az Eszék utcától nincs messze. Hagyták, hogy fölmenjen a lakásba, nem állították meg, nem követték. Erre Demszky azt mondta, csinál még egy fuvart. A második fuvar után nem jött telefon. Hívtam Lacit a munkahelyén – az angol követség mellett volt az az állami építésziroda, Iparterv, ahol dolgozott. Elmondtam neki, mi történik. Majd Laci hívott pár óra múlva, hogy hívták a rendőrségtől, mert Gábor azt állítja, hogy azok az anyagok, amik az autójában vannak, azok Laciéi. Laci természetesen megerősítette, hogy minden az övé, mert ugye, ez a védettségi mítosz élt bennünk. Laci magára vállalta ezeket. Amiket Demszky kocsijában találtak, lefoglalták, és sajtórendészeti vétség címen eljárást indítottak ellene. A kéziratokat elkobozták, de őt kiengedték. Délután öt-hat körül már otthon volt. Viszont ezek a civil ruhás nyomozók jöttek utána, hihetetlen látványosan, nagyon szorosan követték az embert. Aztán már engem is. Akárhova mentem vagy mentünk, vagy egyedül, vagy ketten, ilyen nagyon szorosan körbevettek. Nyolc-tíz-tizenkét ember gyűrűbe vonva követett.

Azt is szerették csinálni, amitől kicsit be voltam tojva, hogy amikor lementem vásárolni, nem követtek, mert valahogy tudták, hogy vásárolni megyek, hanem amikor a ház közelébe értem, akkor beállt elém a járdán, megfogta és a tenyerébe ütögette a gumibotját, és úgy tett, mintha nem akarna előlem félreállni. És ott volt a kezében a gumibot! Mit tegyen ilyenkor az ember? Nyílegyenesen át, és amikor már egészen odaértem, félreálltak, és persze nagyon csúnya, ocsmány megjegyzéseket tettek.

Azt hiszem, a harmadik napon elmentünk moziba, és talán az Andrej Rubljovot néztünk meg. Vicces volt: mentem a moziba és kértem két jegyet, és a pasi rögtön mögöttem jött jegyet kérni, és mondta a nőnek, hogy mellém kéri a jegyet. És akkor a nő rám néz: „Együtt vannak, miért nem mondta?” És akkor felháborodva mondtam: „Nem vagyunk együtt, nem ismerem ezt az embert!” „Nem szégyelli magát?! Molesztálja ezt a szép fiatal lányt! Nem adok mellé jegyet!” És egészen messze tőlünk adott jegyet neki. A mozi kongott az ürességtől, alig voltunk hárman-négyen, meg ők. Hosszú film volt, lehet, hogy direkt szívatásból vettük a jegyet, de ettől függetlenül nekem ez a kedvenc filmem. Ők nagyon unták, ásításokkal, sóhajokkal hangot is adtak ennek. A Művész moziban voltunk, az Oktogonnál, vagyis akkor November 7-e térnél, és onnan földalattival Laciékhoz mentünk. A Vörösmarty téren szálltunk le, és mentünk gyalog a Galamb utcába. És ezek jöttek velünk. A Galamb utcához érkeztünk, és döbbenten láttuk, hogy nincsenek parkoló autók, teljesen ki van ürítve az utca, és a végében kék fénnyel villogó rendőrautó áll. Ott voltak ezek a hatalmas autók, talán BMW meg Opel. Ezek akkor hihetetlen feltűnőek voltak. Azt gondoltam, kész, vége. Mentünk-mentünk az utcán, nem mondom, hogy jó érzés volt. Amikor már majdnem a kapu elé értünk, egyszerre kipattant az autókból tíz-tizenöt ember, és elindult velünk szembe. Az egyenruhásak nem, csak a civilek. A mai napig hallom azt a hangot, ahogy az ajtókat egyszerre becsapták. Megérkeztünk a ház elé, nem történik semmi. Beszállunk a liftbe. Ketten beszállnak velünk. Bemegyünk a lakásba. A zsaruk ott maradnak kint, vagyis nem tartóztattak le. Amikor hazaindultunk, Haraszti Miki – akit ott ismertem meg – fölajánlotta, hogy majd ő hazavisz minket a kis Trabantjával. Megpróbálta lerázni a zsarukat, de nem sikerült. Úgy tűnt, mintha Miki kicsit élvezné, hogy újra akció van. Utoljára neki volt ilyen akciója ’74-ben. Ez volt a nagy akció. Ez ilyen látványosan ment velünk három napig. Megbeszéltük a többiekkel, hogy amennyire lehet, nem hagyjuk egyedül menni az embereket. Ha bárhova elindultunk, telefonáltunk Ottiliáékhoz, hogy mi most elindulunk, amint megérkezünk, jelzünk, hogy megérkeztünk. Nem lehetett tudni, hogy mit fognak velünk csinálni. Az egész ellenzék szolidaritási akciókat szervezett, nem hagytak egyedül minket, jöttek kísérgetni. Majd a negyedik nap reggel fölkeltünk, és sehol senki, eltűntek a követők. Azt hiszem, hogy tőlünk elmentek Nagy Jenőhöz, majd Kis Jancsihoz, majd Ottiliáékat is követték, majd Kőszeg Feriéket is.

M. F.: Ez egy nagyon híres követés, mert erről fotósorozat is készült.

H. R.: Igen, igen. Megszervezték, hogy amikor Kőszeget követik, akkor Rajk Laci meg Demszky le fogja fotózni. Megbeszélték az utcát, hogy hova megy Kőszeg, és amikor Feri meglátja őket, elkezd futni feléjük, és le fogják fotózni, ahogy jönnek a zsaruk, és ez megy a nyugati hírügynökségekhez. Így is történt. Külföldön, a nyugati hírügynökségeknél megjelent ez a fotó. […] Azt hiszem, szinte ő volt az utolsó, akit így követtek. Kenedi Jancsi szervezett egy nagy aláírásgyűjtést. Megmutatták ezt a fotót többek között Gobbi Hildának, Major Tamásnak, tehát neves értelmiségiek írták alá. A szöveg úgy kezdődött, hogy fasiszta, huligán bandák garázdálkodnak Magyarországon. Mert ugye Kis Jancsit zsidózták, sábeszdeklizték, nagyon csúnya antiszemita megjegyzéseket tettek rá követés közben. Sőt Kőszeg Feri feljelentést tett az ötödik kerületi rendőrkapitányságon is. Ez megjelent a Beszélő egyik különszámában. Hihetetlen humoros és vicces a szöveg. Bejelenti a rendőrségen, hogy ismeretlenek zaklatják. És leírta, hogy mit csinálnak, ide mennek, oda mennek. És azt írta a végére, „és valószínű nem normálisak, mert időnként a táskájukkal beszélgetnek”. Mert amikor megérkeztünk valahova, akkor ezt a kis autóstáskájukat a szájukhoz tették, és abba mondták: „Megérkeztünk!” „Itthon vagyunk!” Hihetetlenül sokat nevettünk ezen, hogy feljelentette az ötödik kerületi kapitányságon a követő rendőröket. […]

M. F.: Mennyire keltett ez feltűnést a járókelők között?

H. R.: Nagyon nagy feltűnést keltett. És mindig azt mondták, hogy mi bűnözők vagyunk, és minket követnek. Gábor például kiállt az Eszék utcában az erkélyre, és ott elmondta a szomszédainak, hogy ez politikai megfigyelés, hallgassák a Szabad Európát, ő ezt meg ezt csinálja. Mi is elmondtuk a járókelőknek, de nem akartak tudni róla. Elhúzódtak, és féltek, leginkább tőlünk. […]

M. F.: 1982 decemberében Rajk László lakásán volt az első nagy házkutatás, amit átéltél. Ez hogy zajlott?

H. R.: Akkor már javában üzemelt a butik. Nagyon nagy forgalma volt, sokszor szinte be sem lehetett férni abba a kis pici szobába. A Szabad Európa is bemondta, meg terjedt a híre a szabadegyetemeken is, hogy van ez a butik. Addigra már voltak folyóiratok. Én minden este ott voltam, mert Demszky is ott volt Lacival együtt, árulta a saját kiadványait, Krassó is ott volt. Én szedtem a pénzt. A legtöbben hitelre vásároltak. Volt egy picike listám, amin mindenki azt a nevet mondta, amit akart. Nagyon sokan vittek hitelbe szamizdatot, és én meg nyilvántartottam, hogy ki mennyivel tartozik. Én kezeltem a pénzt az asztalnál, Rajk Laci építész asztalánál. Ezen az estén is ott ültem, hátranéztem, mert olyan furcsa mozgolódás támadt, és akkor megláttam két tányérsapkát az ajtóban. És abszolút nem esett le, hogy ez mit jelent. „Jé, egy rendőr!” Először tényleg azt gondoltam, hogy ezek is szamizdatért jönnek. Majd aztán ahogy szétnéztem, feltűnt, hogy egész más típusú fazonok lepték el a szobát. Csomó civil ruhás rendőr nyomult be, és az első döbbenetem után már feltűnt, hogy ezek nem szamizdatvásárlók, hanem valaki mások. Rajk Lacit keresték, mutatták neki a házkutatási parancsot, majd Demszkyt keresték, és Demszkynek is mutatták a házkutatási parancsot, hogy akkor ő most velük megy. És akkor én mondtam, hogy én is szeretnék velük menni, merthogy mi együtt élünk. Én nem mehetek, mert ellenem nincs házkutatási parancs. Mi akkor Nagy Jenő Kalászi úti lakásán laktunk. Demszkyt elvitték, berakták egy autóba. Fölhívtam talán Kőszeget vagy Ottiliáékat, és mondtam, hogy házkutatás van Rajk Laciéknál, ugye, hogy minél gyorsabban menjen ki a hír. Aznap este hat vagy nyolc helyen volt házkutatás. És akkor gyorsan taxiba ültem, hogy megyek a rendőrautó után. Mire kiértem, a ház már teljesen körbe volt véve. […] Jenőnél is házkutatást tartottak és Demszkynél is, ami azt jelentette, hogy egy pici szobánk volt, de ott mindent átkutattak. Hajnali négyig tartott a házkutatás. Mindenről jegyzőkönyvet készítettek, mi ragaszkodtunk ehhez. Emlékszem, az első házkutatás után el is vitték magukkal Demszkyt, de valamikor másnap délelőtt haza is keveredett. […] Nagy Jenőnél voltak könyvek is, azt hiszem, éppen valamelyik nagyobb könyv összerakása folyt nála. Tehát nála nagyobb volt a zsákmány.

M. F.: Ez a házkutatás nagyon nagy rombolással járt?

H. R.: […] A maguk munkájában majdhogynem szakszerűen jártak el, azt lehet mondani. Nem voltak nagyon fenyegetőek vagy veszélyesek. Aki a házkutatást irányította, valószínűleg szájzárat rendelt el, nem beszéltek, nem kekeckedtek, nem vacakoltak velünk. Persze mindegyik más volt. Nekünk sok típusú házkutatónk volt, nálunk változtak a házkutató főnökök. Mindenkinek megvolt a saját rendőre. Ha bevittek rendőrségi kihallgatásra, ők jöttek kihallgatni. Az elején kicsit meg voltam szeppenve, plusz nem tudtam, hogy kell viselkedni. Az ember úgy érzi, semmilyen szinten nem akar velük együttműködni. Tehát amikor az elején kérik, hogy adjuk elő a dolgokat, természetesen nem adod elő, mert te azt állítod, hogy az Alkotmány által biztosított sajtószabadságoddal élve nem követtél el semmilyen törvénysértést, tehát nincs mit előadni. És ha valami nem tetszik, akkor nem fogjuk aláírni a jegyzőkönyvet. Mindig voltak kifogásaink, amiket a jegyzőkönyv aljára beírtunk. Vagy ha bármilyen fenyegetés elhangzott, akkor közöltük, hogy – ugye Demszky jogász – maga most hivatali hatalommal való visszaélést követ el, ezt jelezni fogom a jegyzőkönyvben. Ami még érdekes volt, hogy ’83-ban mindig hatósági tanút hoztak, akik úgynevezett tanácstagok voltak, tehát együttműködtek velük. A nyolcvanas évek végén már az utcán fogdosták hozzá az embereket, akik hihetetlenül meg voltak rémülve, meg se mertek nyikkanni, és nekünk kellett őket megnyugtatni. És az volt még benne a rossz, hogy nagyon sokat ismétlődött. ’82 decemberében elkezdték Lacinál, és ez ment ’83 tavaszán végig. Ekkor volt, hogy kromofággal öntözték le az autóinkat, kiszúrták az autókerekeinket, rendszeresen megállítottak, naponta többször is. […]

Tényleg lenullázódtunk, szinte semmink nem volt. Ugye egy házkutatás azt jelenti, hogy az összes papírt, mindent elvisznek. Gábor eladta az autóját, a Trabantját, mert már nem tudtunk papírt venni; eladta negyvenezer forintért, abból vettünk papírt. A rádióját is, tehát mindenünket eladtuk, mert ezek az örökös házkutatások hihetetlen nagy anyagi veszteséget okoztak. Tulajdonképpen akkor kezdtük megszervezni a konspirációs életünket és létünket, mert kiderült, hogy sem Laci lakásán, sem ismerősök lakásán nem lehet nyomtatni, mert a rendőrség rájön, és ezért megszerveztünk egy hálózatot, tulajdonképpen úgynevezett bázisokat állítottunk fel, teljesen konspirált körülmények között. Ezek is barátoknak, ismerősöknek voltak a nyaralói, tehát nem a lakásai, hanem olyan nyaralói, amelyek kiestek a szem elől, és konspirált körülmények között ott először kettesben, Gábor és én nyomtattunk, majd aztán még mindig két ember csatlakozott hozzánk, általában mindig négyes brigádokból állt ez. Akkor egyszerűen eltűntünk a rendőrök szeme elől, ki se bújtunk. Bevásároltunk, elvittünk mindent, és elő se bújtunk ezekből a lakásokból, ott voltunk általában négy-öt napig, egy hétig, amíg egy-egy kiadványt el nem készítettünk. Tehát akkor kezdtük el megszervezni, amikor annyira lenulláztak bennünket ’83-ban, hogy már szinte semmink nem volt. Persze ilyenkor mindig ránk állítottak mindenféle spiclit, akik folyton jöttek, és ajánlkoztak, hogy ők tudnak így meg úgy. Soha semmilyen ilyen ügyletbe nem mentem bele, mindig tudtam, hogy ezek csapdák. […]

Emlékszem, Szuhai Péter a Néprajzi Múzeumban szerzett nekünk munkát, mert akkor már mi feketemunkán éltünk. Cigányokkal kellett Besenyőtelken mélyinterjúkat készíteni. Állandó ingázásban voltunk egész nyáron Besenyőtelek és Budapest között. Majdnem nyolcvan családdal csináltunk interjút és egy esettanulmányt kellett írnunk a cigánycsaládok életkörülményeiről és életéről. És egy ilyen munka után jöttünk haza, Budapestre. A Fillér utcán mentünk felfelé, a Hankóczy utcába Rajk Lacihoz. Tele volt a kocsink mindenféle szennyessel, magnóval, egyhetes munka után. És a Fillér utcán, azon a nagy emelkedőn a kis Trabanttal mentünk, és ahogy lekanyarodunk a Fillérről a Hankóczy felé, akkor jött szembe velünk egy rendőrautó, ami azonnal megfordult, amint fölismertek minket. Mögénk jöttek, és követtek egészen addig, amíg meg nem álltunk Lacinál. Amikor megálltunk, akkor kezdődött a szokásos, csak most sokkal agresszívabbak voltak, mint előtte. Kérték az igazolványokat, de azonnal belekötöttek Gáborba, hogy vegye ki a kezét zsebéből. Nagyon agresszív, leckéztető, vegzáló igazoltatás volt. Kipakolták az autót, hogy később a bíróságon azt mondhassák, hogy lopott holmit kerestek. Ehhez képest semmi nem érdekelte őket, a magnók sem, csak az iratok, a papírok, igazolványok, ezeket keresgélték folyamatosan. És Gábornak egy levele is ott volt, amit épp Konrádnak írt egy könyve kapcsán, és nem akarta, hogy a rendőrökhöz kerüljön. Gábor, ugye jogász, közölte, hogy ez levéltitoksértés, ehhez nincs joguk, és nem adja oda nekik. Nem tartozik semmilyen vétség alá, magántitoksértést még ebben az országban sem lehet büntetlenül megcsinálni. Persze hangos röhögés volt a válasz. A rendőr Gábor felé nyúlt, hogy kiveszi a kezéből a levelet. Ő persze nem engedte. Ez elég volt arra, hogy azonnal spray, gumibot, verés. Ezt a mozdulatot ők minden további nélkül támadásnak ítélték. Verték, ahol érték. A fejét, kezét, mindenét. Én próbáltam közéjük állni, és sikoltozni, meg embereket hívni, hogy jöjjenek, nézzék meg, mi történik. Tudtam, hogy ebből is az lesz, hogy ez hivatalos személy elleni erőszak. Oda is gyűlt vagy ötven ember, jó tisztes távolságról végignézték az egészet. Végül Gábor összeesett. Berakták őt is egy rendőrautóba, engem is egy rendőrautóba, és bevittek minket az V. kerületi kapitányságra. Benn elkezdtek velünk szórakozni, hogy üljünk le, álljunk fel stb. Én megint elkezdtem ott sikoltozni. Kijött a civil rendőr – akit mi mindig úgy hívtunk, hogy Kiskabos, mert nagyon hasonlított szegény Kiskabosra –, és szólt a rendőröknek, hogy hagyjanak békén minket, mert ezek az őrök szórakoztak velünk. Elkezdtek kihallgatni, akkor Gábor rosszul lett, őt elvitték Honvéd Kórházba, engem meg kiengedtek úgy, hogy a táskámat elvették, menjek, ahova akarok. Így mentem Ottiliáékhoz természetesen, mert ugye be se tudtam menni a lakásba, másnapra rendeltek be a táskámért. Nyilván mindenemet lemásolták. Azonnal össze lett trombitálva mindenki még aznap éjjel. Jött Lojzi (Dornbach Alajos) mint ügyvéd, és ő járt utána és derítette ki, hogy Gábort elvitték a Róbert Károly körúti kórházba. Egy hétig látogatható volt, jött millió újságíró, tele volt a nyugati sajtó ezzel a képpel, hogy őt megverték. Utána eljárást indítottak ellene hivatalos személy elleni erőszak miatt, és december nem tudom hányadikán volt a tárgyalás. A tárgyaláskor hihetetlen cirkusz volt, nem engedtek be senkit. A rendőrök először engem sem akartak beengedni, hiába próbáltam elmagyarázni, hogy tanú vagyok. Mindeközben Kenedi Jancsi a párizsi metróbérletével jött be a tárgyalásra, azt mutatta föl mint nyugati újságíró. Ott volt az MTI újságírója. Bemutatkozott, és interjút akart velem készíteni még reggel, amikor még ki se hallgattak. Na, akkor tudtam, hogy előre megvan az ítélet, el fogják ítélni Demszkyt. Teljesen mindegy, mi lesz az eljáráson, mert az újság Magyarországon nem fog arról tudósítani, hogy Demszkyt felmentik. A Batthyány téren egy újságárus az Esti Hírlapot úgy hirdette, hogy „Rendőrökre támadt a szociológus”. Olyan vicces volt, egy szociológus nem szokott rendőrökre támadni.

M. F.: Volt-e maradandó egészségkárosodás, vagy hány napon túl gyógyultak a Gábor sérülései?

H. R.: Nyolc napon túl gyógyuló volt. Agyrázkódást kapott, meg volt mindenféle zúzódása, meg ilyenek, de agyrázkódást kapott, végül is az volt. […] A másodfokú tárgyaláson ugyanaz az ítélet született. Abban az időben nagyon nehéz volt tanút nem lehetett szerezni. Körbejártam az összes házat, senki nem volt hajlandó tanúskodni. Egy fiú jelentkezett, hogy ő tanúskodik, mert olvasta az újságban ezt a „Rendőrökre támadt a szociológus” cikket, és ő látta, és semmi nem úgy volt. Aztán a szülei minket felhívtak, hogy a fiuk felvételizni akar egyetemre, és hogy ne. Tulajdonképpen mi nem engedtük, hogy tanúskodjon, mert a szülők megkértek bennünket. Egy tanú volt, a Központi Bizottságban dolgozó Bogota Béla felesége, ő volt a terhelő tanú, a rendőrök mellett. Én voltam a védő tanú Demszky mellett. Az egyetlen bizonyíték a rendőrök megtámadására a rendőr nadrágján egy poros nyom, hogy Gábor belerúgott a rendőrbe. Ez volt a bírságon a bizonyíték.

M. F.: És nemzetközileg milyen következménye lett ennek az egész ügynek?

H. R.: Ez nagyon nagy hír volt akkor. Ez volt az első per – a Haraszti-per óta –, ahol nyilvánvaló volt, hogy köztörvényes ügyet próbálnak belőle csinálni. Tele volt vele a nemzetközi sajtó. Szerintem mi ennek köszönhettünk három év nyugalmat. Három évig nálunk házkutatás sem volt, vegzálás sem volt. Mindent kiloptak a lakásunkból. Tehát ha kellett nekik valami, akkor egyszerűen betörtek a lakásunkba, és ellopták. Vagy az autónkba. […] Majd ’88-ban megint kezdődtek a házkutatások.

M. F.: A nyomdászok megbuktak valaha?

H. R.: Állami nyomdában nem nagyon tudok róla. Ment a feketemunka. Mindenhol fusiztak. Ugye ismerős ez a szó, hogy fusizás? Mindenhol nyomtattak illegálisan, feketén dolgoztak. Nem emlékszem, hogy lebukott volna nyomdánk. Az az igazság, hogy a nagyon rizikós tartalmú könyveket nem vállalták. Tehát például a Bill Lomax Magyarország 1956 című könyvét azért csináltuk mi magunk, ofszetgéppel.

M. F.: Aminek sokkal rosszabb a minősége.

H. R.: Igen. Hihetetlen kemény munka volt, mire megtanultuk, hogyan kell ofszetlemezt készíteni. Szerencse, hogy Rajk Laci meg Taksás Misi műszaki emberek, ennek utána tudtak járni, és ezt mi magunk csináltuk. Szereztünk hozzá ofszetlemezt, ofszet-előhívót, ofszetgépet hoztak be nekünk nyugati turisták a hűtőgép helyére beépítve. Ilyennel csináltuk a Bill Lomaxot, és azért rosszabb minőségű, mert ilyen kis minike. Iciri-picirire lekicsinyítettük a betűket, nem bírtuk volna elvinni a papírt, nem fért volna be sem az autóba, sem abba a zamárdi magánlakásba, ahol csináltuk. Muszáj volt mindennel takarékoskodni, tehát technikailag nem tudtuk volna másképp megoldani.

De az állami nyomdában az volt a taktika, hogy megcsinálták a belső lapokat, a fene nem ellenőrizte őket. Ha lebuktak, legfeljebb fusi miatt buktak le. Sose buktak le azért, mert politikai irományokat készítették. És mindig az utolsó este, tehát mielőtt kihozták, akkor csinálták meg a címlapokat, és akkor már hozták is el az anyagot. Mi azt se tudtuk, milyen állami nyomdában készül, hol készül, ki csinálja. Volt egy összekötő, az intézte, megmondta, hogy hányadikára mennyi pénzt kell összeszednünk. Ötven-hatvanezer forint akkor nekünk hihetetlen nagy pénz volt, hogy egy-egy ilyen száz-kétszáz oldalas, nyomdában készült könyvet kifizessünk. […] Az összekötő, aki a nyomdából elvette a cuccot, odajött hozzám, és azt mondta, hogy Bajcsy-Zsilinszky út 36. I. emelet 2. V. hó. hatodikától – és ezt írta, nem mondta – odamégy. És ott volt az anyag, az már az én dolgom volt, hogy aztán mit csinálok vele. Nekem meg kellett szervezni az összerakást, hiszen ezek laponként jöttek, nem könyvek jöttek. Általában mi voltunk a könyvkötők, mi magunk csináltuk a könyvkötészeti munkát, egyedül a vágást nem tudtuk megoldani. Volt néhány könyvkötészet Budapesten, ahova mi mindig biztonsággal levittük, soha egy árva szót nem szóltak. Ők pontosan tudták, hogy mit csinálnak, egy hangot nem szóltak, hihetetlen gyorsan azonnal megcsinálták. Én beállítottam, ott volt az anyag zsákokban, megcsinálták, beraktam az autóba, el is tűntem, kész, ennyi volt. Ez így működött. […] Volt egy nagy terjesztő hálózat, volt vagy kétszáz-háromszáz ember, aki húszasával osztotta. Mindenkinek megvoltak a saját terjesztői, tehát a beszélősöknek is, nekünk is megvoltak. Amikor megérkezett az elkészült anyag, akkor először leraktuk őket ilyen négyszázas kupacokban. Például a Galántaiék lakása egy ilyen négyszázas stand volt –több ilyen nagy lakás volt –, és onnan lettek elosztva húszasával a terjesztőknek. Alapvetően így működött a szamizdat hálózat.

(A teljes életútinterjú az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára készült, és ott kutatható.)