The following text is not a historical study. It is a retelling of the witness’s life story based on the memories recorded in the interview. The story was processed by external collaborators of the Memory of Nations. In some cases, the short biography draws on documents made available by the Security Forces Archives, State District Archives, National Archives, or other institutions. These are used merely to complement the witness’s testimony. The referenced pages of such files are saved in the Documents section.

If you have objections or additions to the text, please contact the chief editor of the Memory of Nations. (michal.smid@ustrcr.cz)

Teodóra Mikecz (* 1937)

• született 1937-ben, apja Mikecz Ödön igazságügyminiszter (1938)

• családját, vele együtt, kitelepítették Budapestről 1951-ben Jászboldogházára

• a települést tilos volt elhagyni, ott éltek különböző fizikai munkákat végezve 1953-ig

• jó viszonyba kerültek a helyiekkel

• 1953-ban a kitelepítés végetért, de Budapestre még tilos volt visszaköltözni

• Teodóra családjával egy Budapest melletti falun élt, fizikai munkákat próbáltak végezni

• Teodóra nehezen jutott be gimnáziumba a múltja miatt, folyamatosan nélkülözésben élt érettségiig

1951-ben Magyarországon döntés született arról, hogy Budapest „nemkívánatos” családjait – egykori közép- és felső-középosztálybelieket illetve családtagjaikat – kiköltöztetik a fővárosból. Elsősorban kelet-magyarországi falvakba, tanyákra helyezték őket. Az “osztályellenségnek” számitó egyénekkel kellett tartania mindenkinek, aki a lakásba volt bejelentve - igy lehetőség nyilt a lakások elvételére, államositására, és pártkádereknek való kiosztására. Az akkor 14 éves Mikecz Teodórának édesapját kellett igy követnie Jászboldogházára, aki korábban igazságügy-miniszter volt (1938). Teodóra a budapesti kitelepitések egyik tanújaként mesél visszaemlékezéseiről.

 

A kitelepitések jogi háttere (illetve annak hiánya).

Budapesten 1951. május 21-én kezdődtek azok a kényszerintézkedések, amelyeket a közbeszéd és az utókor “kitelepítésekként emlit. Ennek keretében a kommunista rendszer által nemkívánatosnak nyilvánított személyek ingatlanjait elkobozták, és hivatalosan kijelölt „kényszerlakóhelyre” (tanyákra, falvakra) költöztették őket, ahol mezőgazdasági munkát kellett végezniük. A kitelepitések illeszkedtek az 1948-as kommunista hatalomátvételt követő „élesedő osztályharc” elméletének alkalmazásához: a Sztálin által megfogalmazott elmélet az egyre csökkenő életszínvonalat és a növekvő terrort azzal magyarázta, hogy a „kizsákmányoló osztályok” maradványai ”, a szocialista építkezés sikereit látva egyre elkeseredettebb ellenállást tanúsítanak, ezért a társadalmak ezen rétegeit, mint társadalmi csoportokat „meg kell szüntetni”. Hogy az ilyen kollektiv eljárások, kollektiv büntetések és egész közösségek szétzilálására tett kisérletek egyéni jogokat sértenek és egyéni szinten igazságtalanok lehetnek, azzal tisztában volt Rákosi Mátyás is, aki a kitelepitéseket azzal kommentálta: ahol vágják a fát, ott hullik a forgács. A budapesti kényszerköltöztetések ideális megoldásnak tűntek a kommunista vezetők szemében a háború előttről örökölt társadalmi struktúrák és személyi hálók szétzúzására, miközben két másik – állampárti szempontból vonzó – mellékhatása is volt. Először is, a kitelepitettekkel büntethették a földbirtokos parasztokat is (magyarban elterjedt elnevezésük: kulákokat), hiszen a budapesti középosztály és a háború előtti nómenklatúra maradványait kellett otthonaikba befogadni, ami fizikai, lelki és anyagi terhet jelentett számukra. Másodszor, az elkobzott lakásokat felajánlották az új nómenklatúrának, egyedülálló anyagi ösztönzésként a „sztahanovisták” és mindazok számára, akik nyíltan lojálisak voltak az állampárthoz. Összefoglalva, az áthelyezések hátterében különböző okok álltak: büntetés, társadalmi változások kikényszeritése, jutalmazás és szociálpolitikai intézkedések. 

Az áthelyezéseket később törvénytelennek, jogtalannak nyilvánították nemcsak az intézkedések kollektív jellege miatt, hanem a jogszabályi háttér kidolgozatlansága miatt is. Az egész kényszerintézkedés-sorozatot ugyanis a „gyanús személyek” budapesti kitelepítésére lehetőséget adó, 1939-ben aláírt háború előtti rendeletekre hivatkozva hajtották végre. Nem csak, hogy egy háború előtti jogszabály lett igy a hivatkozási alap - amelyet anno éppen többek között a kommunisták fővárosból való eltávolitása céljából hoztak létre - hanem attól önkényesen eltértek, hiszen a hivatkozott jogszabályban nincsen szó a családtagok kitelepítéséről, vagy ingatlanok elkobzásáról.

Az osztályellenségek közé számitott szinte mindenki, aki a kommunista államhatalom kiteljesedésének útjában állhatott, de valójában a passziv, politikai ellenállásnak jeleit nem mutató rétegek is könnyen ide kerülhettek (úgy mint arisztokrata származásúak, iparosok és gyárosok, korábbi cégvezetők (“kapitalisták”), de kispolgárok és közép- és gazdag parasztok is, értelmiségiek és egyháziak, stb...

 

Mikecz Teodóra családjáról

Teodóra fiatal lányként élte át a kitelepitéseket: valójában édesapja miatt sodródott ő is a történelmi események közé. Apja, Mikecz Ödön (1894-1965) a második világháború előtti aktív politikus volt, eljutva az igazságügyi miniszteri tisztségig 1939-ben. Ez a pozíció hosszú árnyékot tudott később vetni az egész családra, hiszen ezek a döntő hónapok az úgynevezett „első zsidótörvény” életbe lépésének időszakát jelentették. A törvény korabeli magyarázata – ti. hogy ez a törvény csökkentheti a magyar revizionista kormányzatra nehezedő náci nyomást – valóban egyszerű ürügynek tekinthető kutatói szemmel, hiszen az első zsidótörvényt még továbbiak követték. Mikecz Ödön nem akart továbbmenni ezen a politikai úton, kilépett Imrédy Béla kormányából – aki a harcos szélsőjobboldal felé sodródott – és képviselőként kezdett felszólalni a német-náci túlsúly ellen a parlamentben. Ez a politikai irányvonala a német megszállás alatt is megmaradt, ezért Mikecz Ödönt a nácik és magyar kollaboránsaik ellenségnek tekintették. Ez volt az egyik oka annak, hogy a második világháború után nem tartóztatta le vagy ítélte el őt a „népbíróság”.

 

Mikecz Ödön családjának kitelepitése

Ennek ellenére a család nem tudott kitérni a kitelepitések elől. Ekkorra, 1951-re a család elvesztette korábbi vagyoni és társadalmi helyzetét. A háború előtti középosztálynak ez a háború utáni elszegényedése nem volt ritkaság Budapesten, ami a kommunista hatalomátvételtől függetlenül is megtörténhetett, hiszen a városi életkörnyezet, az ellátási láncok és a munkahelyek a háború alatt szétszakadtak. A lakás egyébként megmaradt utolsó vagyontárgynak, amit a kitelepitések során elkoboztak.

Amint azt Mikecz Teodóra az interjúban elmeséli, a család fél napot kapott, hogy összepakoljon minden bútort és egyéb holmit, amit el akartak hozni. Utána egy településre (Jászboldogházára) telepítették őket, ahol egy kulák (birtokos paraszt) családnak a Mikecz családdal kellett megosztania a lakását. Mint a visszaemlékezésből is kiderül, a „dzsentri” és a „kulák” mindennapi együttélése több mint zökkenőmentes volt: a helyiek igyekeztek segíteni az otthonuk hátsó udvarában élő városi idegeneken. Mikecz Teodóra ráadásul felidézi, hogy még a helyi rendőrök sem vetettek be minden erejüket ellenük, például a település határának átlépésére vonatkozó tilalmat figyelmen kívül hagyták, amikor a kitelepitettek élelmiszer vagy gyógyszer beszerzése miatt indultak útnak. Az igazi nehézségük gazdasági jellegű volt: Teodóra idős és beteg szülei nem tudtak helyben munkát vállalni, ezért lányuknak dolgoznia kellett. Teodóra ekkor sokat tanult a helyi parasztoktól kenyérkészítésről, mezőgazdasági munkák végzéséről, kapálásról stb. Ez azonban még mindig nem lehetett elég a megélhetéshez, ezért egy távoli családtag féllegális élelmiszercsomagja és pénze mentette meg őket a teljes elszegényedéstől.

A helyiekkel egyébként olyan szorossá vált a személyes kapcsolat, hogy Teodóra ma a néhai szállásadók unokájának keresztanyja.

 

A kitelepitések után: elveszve a szocializmus valóságában

Mikecz Teodóra visszaemlékezései rávilágítanak arra, hogy az igazi nehézség a kitelepítések hivatalos befejezése után kezdődött: Nagy Imre reformkormánya 1953-ban felszámolta a kényszerkitelepítéseket. A Budapestre való visszaköltözés azonban továbbra is tilos maradt. Ezért a kitelepített családok többsége Budapest környékén kezdett ideiglenes otthont keresni. Mikecz Ödön és családja a Dunakanyarba költözött, de itt már nem volt személyes kapcsolata a helyiekkel; munkája miatt naponta messze kellett utaznia; a bérelt ház (egy hentesüzlet) pedig valójában alkalmatlan volt egy családi életvitelre, Az előző igazságügy-miniszter forgalmi számlálóként dolgozott ekkor. Lányukat kizárták az oktatási rendszerből – végül az egyik utolsó, még működő ferences fenntartású gimnázium felvette, és gy itt  leérettségizhetett. Ezeket az éveket mindezzel együtt beárnyékolta a teljes elszegényedés.

 

A kitelepitések emlékezete

Az 1980-as években a kitelepitések kérdése még a tudományos életben is tabunak számított. Ekkortól kezdve jelentek meg az első kutatómunkák, dolgozatok, és az első önéletrajzi visszaemlékezések is ekkortól kerültek napvilágra. Az egész téma azonban csak az utóbbi években került az akadémiai és a közbeszéd reflektorfényébe, így viszonylag friss témáról van szó, amely új betekintést ígér a kommunizmus első évtizedébe.

Az akadémiai kutatási eredmények például feltárták a kitelepitéseket megelőző tárgyalások, egyeztetések menetét, mindezek hivatalos dokumentációit. Érdekes részlet, hogy e dokumentumok a „nemkívánatos elemek” nevének korábbi, háború előtti – már eltörölt – előtagjait használták: grófok, bárók, horthysta tisztek áttelepítéséről beszélve. A kutatások feltárták a „politikai” és „gazdasági” ellenségek arányát is, kimutatva, hogy az áttelepült elemek jelentős része nem a háború előtti rendszerben volt politikailag elkötelezett, hanem “kapitalistaként” működött: gyártulajdonosként, bankárként, gyárvezetőként, nagykereskedőként, földbirtokosként.

Az Országgyűlés 2012. március 13-án határozatban emlékezett meg a kitelepitésekről a kommunista diktatúra által végrehajtott kényszerintézkedések hatvanadik évfordulója alkalmából.